1.

Egy „Örök menyasszony” nevezetű menyasszonyiruha-kölcsönzőben álldogáltam a légkondicionáló halk morajában az új-mexikói Albuquerque-ben. Minthogy azonban ki sem láttam a műanyag huzatba húzott menyasszonyi ruhák sorfala mögül, könnyen lehettem volna az ország bármelyik hasonló kölcsönzőjében. Ezen a részen olyan ruhákat tartottak, amelyeket rá kell még igazítani a reménybeli arára, a fehér összes létező és nem létező árnyalata ott ragyogott körülöttem, a friss hószíntől egészen a mély krémszínűig, melyet ártatlanabb pillanatomban inkább világosbarnának mondtam volna. Vagy vakondszürkének. Persze ezt a vakondszürkét soha nem tudtam hova tenni. Milyen szín már az, amelyik képtelen elhatározni, hogy szürke legyen, vagy inkább barna?

Végül csak sikerült elérnem, hogy fekete ruhát próbálhassak, mert a koszorúslányok pávakék cuccához passzoló csoda olyan pocsékul állt rajtam, hogy még maga a menyasszony, Donna Parnell is kénytelen volt rábólintani a tervre. A kölcsönzős érvelése pedig – hogy igazából én úgyis a vőlegény tanúja leszek, és a férfiak mind fekete szmokingban lesznek pávakék nyakkendővel és pávakék szmokingövvel felturbózva, ezért feketében még jobban is illeszkedem majd a sorba – mindent vitt.

Egyik kezemmel a túlságosan is hosszú szoknya alját nyaláboltam fel, nehogy orra bukjak benne, a másikkal pedig a már annyira okos okostelómat emeltem a fülemhez, hogy szinte pironkodtam előtte a huszonegyedik századi technológiával szemben bennem lankadatlanul fennálló butaság miatt.

– Na mi van, végül az ügyfeleid csak belementek, hogy megoszd az infót a zsaru csajoddal? – kérdeztem épp Micah Callahant a vonal másik végén.

– Nem az ügyfeleim, Anita – mondta, és a hangsúlyból hallottam, hogy mosolyog. – Kétségbeesett embereknek ingyen segítek.

Micah az Emberek és a likantróp közösségek közötti jobb megértést előmozdító koalíció, röviden és velősen a Bundás vezetője volt. A koalíció tagjai az országot, sőt némelyek a világot járták, hogy az embereket és az alakváltókat kölcsönösen megvédjék egymástól. Ha kellett, előadásokat tartottak a helyi rendőrségen, hogy a körzetük sajátos kisebbségét a legmegfelelőbben kezelhessék, ha kellett, rivális alakváltó csoportok között simították el a konfliktusokat, mielőtt még elfajult volna a helyzet. Meghívás nélkül soha nem bukkantak fel sehol, vagy egy helyi likantróp közösség kérte fel őket, vagy a rendőrség, esetleg orvosi körökből érkezett invitálás. Leggyakrabban azonban a vérállat-támadások áldozatainak segítettek a felépülésben, hogy feldolgozzák életük gyökeres átalakulását, hiszen onnantól kezdve, hogy egy vérállat megmarta őket, maguk is állati alakot öltenek rögtön az első újhold idején. Micah is egy ilyen támadás túlélőjeként lett vérleopárd, ezért is tudott olyan hitelesen segíteni másokon. A főiskola előtti nyáron vadászni ment a nagybátyjával és az unokatesójával, akkor rontott rájuk a vérleopárd. Csak Micah élte túl.

– De adományokat elfogadsz.

– Ha megengedhetik maguknak, akkor szívesen, hogyne, és ha egy városi önkormányzat kér fel, akkor díjat is felszámítok, de a megszorult civilektől nem kérünk semmit, őket nem is nevezhetjük tehát ügyfeleknek.

– Bocs, ha belegázoltam valamibe.

– Nincs semmi gáz, Anita. Ne haragudj, kezdek… megvisel ez az ügy. Te is megérted majd, ha meglátod a képeket.

– Jó, szóval ha nem ügyfelek, minek nevezzem őket, amikor róluk beszélgetünk?

– Alakváltóknak.

Körbepillantottam, hogy nem hallja-e valaki a beszélgetést, de az egyik oldalon csak menyasszonyi ruhákat láttam, a másikon meg ezer színben pompázó ruhakölteményeket a hozzám hasonlóan nyomorult sorsra kárhoztatott koszorúslányok özönének. Ez a fél fordulat is elegendő volt azonban, hogy a fél mellem kizuhanjon a ruhám felső részéből. Nagyon más fazonú nőszemélyre tervezték. A ruha alját markoló kezem átfogott a dekoltázsomra. Amíg nem közlekedem, nem fenyeget a veszély, hogy a több méternyi felesleges szoknyahosszban fennakadjak, így a méltóságérzetem nagyobb veszélynek volt kitéve, mint a testi épségem. Megoldás: szoborként maradok egy helyben, és próbálok többet nem villantani.

– Azért jöttem ki az öltözőfülkéből, mert a szomszédból minden áthallatszott. Itt most viszonylag diszkrét helyen vagyok, de bizonyos szavakra még a távolból is felfigyelnek a népek, és rögtön hegyezni kezdik a fülüket – mondtam, majd kicsit halkabbra fogtam: – Tapasztalataim szerint az alakváltó pont ebbe a kategóriába tartozik.

– Ott a pont – sóhajtott elég boldogtalanul. – Akkor átmenetileg használd az ügyfél szót, még ha én magamat leginkább a képviselőjüknek érzem is. Mindegy, nem is ez a fontos. Hivatkozz rájuk, ahogy tetszik, Anita, a lényeg, hogy kettőnk közt maradjon a dolog. Végre belementek, hogy átküldjem neked a képeket, de kizárólag a te szemeidnek szánom, rendben?

– Szövetségi rendőrbíró volnék, Micah, tudom, hogy kell kezelni a bizalmas információkat – vágtam rá a kelleténél kicsit talán nagyobb éllel.

– Veled minden rendben? – kérdezte, mert a nyerseségemet nem vette rögtön magára, hanem az általános idegállapotomnak tudta be. Hát, nem véletlenül vagyunk mi együtt. Úgy értem, jegyben járunk, vagy hogy.

– Ja, persze. Mondjuk, fel nem foghatom, hogy mi a francért gondolta meg Donna magát a nulladik órában a szmokingom kérdésében, de túlélem, feltéve, ha sikerül valahogy kiviteleznem, hogy ne essenek ki a dudáim az esküvő kellős közepén a dekoltázsomból.

Ezen nagyot nevetett.

– Kérd meg Nathanielt, hogy fotózzon le most a ruhában, mielőtt még rád igazítanák.

– Amint ugyanabba az államba érünk, ruha nélkül is láthatod a dudáimat – mondtam mosolyogva. Nyilván ezért a mosolyért mondta, amit mondott. Micah pontosan megérezte, mikor szorulok rá egy kis vidításra, hogyan lehet eloszlatni a nyűgösségemet.

– Újabban elég ritkán keveredünk ugyanabba az államba – folytatta kissé szomorkásabban.

– Sok a dolgunk, neked is, nekem is.

– Persze, tudom. De akkor is hiányzol.

Alig néhány méternyire álltam a közös pasinktól egy béna ruciban, és hirtelen olyan elemi erővel tört rám a vágy Micah érintése után, hogy szinte belesajdult a testem. Arra emlékeztem, mikor aludtunk utoljára egy ágyban, de hogy mikor szeretkeztünk benne, arra már nem. Hetekkel ezelőtt lehetett. Ha egy hónapja, akkor bizony rekordot döntöttünk közös öt évünk során.

– Te is nekem. Jobb lenne, ha nem csak aludni kerülnénk egymás mellé az ágyba, amikor végre nem utazunk el mindketten az ország ellenkező szegletébe munkaügyben.

– Nathaniel ott van veled, szóval szexben nem lehet hiányod.

Korábban még soha nem hallottam Micah-t Nathanielre féltékenykedni.

– Ő a közös pasink, sőt, közös vőlegényünk. Te ugyanúgy össze fogsz vele házasodni, mint én Jean-Claude-dal.

– Tudom, és ha egynél több emberrel is össze lehetne házasodni, akkor mind a négyen egybekelnénk, még ha kicsit furcsának érzem is, hogy Nathanielen kívül bárki más férfival kimondjuk egymásnak az igent. Még Jean-Claude-dal is.

– És más nővel? Volna ötleted, hogy kit adj a csoporthoz? – ugrattam.

Nevetett.

– Nem, nincs. A többszerelműségnek áldozó csoportunkban a csajok mind édesek, de ez már nem csak a szexről szól. Itt az érzelmek számítanak és a bensőségesség. Veled és Nathaniellel vagyok a legszorosabb párkapcsolatban, a többiekkel viszont már nem, legalábbis nem úgy, vagy ahogy ti ketten vagytok másokkal – kopott ki a hangjából a jókedv ismét. Megint az a nyomott fáradtság.

– Mi a baj, Micah? Mármint az ügyön kívül.

– Már elmondtam, Anita. Túl sok ez nekem. Nem a házasság Nathaniellel, őt szeretem. És megértem azt is, hogy ha valakivel a törvény előtt egybekelsz, akkor annak Jean-Claude-nak kell lennie. Ő a vámpírok királya, lassan már az ország minden természetfeletti lényének az uralkodója lesz. Neki kell elvennie a hercegkisasszonyt.

– Ebben a sztoriban nem én vagyok a hercegkisasszony – morogtam.

– Nem az a megmentésre váró típus vagy, az tény. De ami a sajtót illeti, te csakis a hercegkisasszony lehetsz, akit feleségül vesz a herceg. Vagy király.

– Nathaniel ezerszer jobban élvezi ennek a számtalan menyegzőnek a gondolatát.

– Hát nálam is jobban, az fix, de azt hiszem, engem leginkább a kétpasis esküvő akaszt ki. Mert mindig úgy képzeltem, hogy habos fehér ruhás menyasszony lépked felém a padsorok között.

– Ha Nathaniel megtudja, hogy erre vágysz, szerintem szívesen vesz fel fehér ruhát.

– Abban biztos vagyok – kacagott nagyot Micah. – De nekem jobban bejönne fehér szmokingban.

– Olyan boldog, hogy igent mondtál neki.

– Annyira bánt, hogy egy pillanatig is hezitáltam. Csak épp muszáj volt feldolgoznom magamban ezt a kérdést.

– Naná, hiszen ő az első pasid. Tudom, hogy meg se fordult soha a fejedben, hogy egyszer majd egy pasival fogsz összeházasodni.

– Remélem, nem hiszi, hogy szándékosan kerülöm, amióta kimondtam az igent. Sajnos nagyon sok vidéki ügyem volt az utóbbi időben.

– Amikor lehet, velünk vagy. Pont, mint én. Ráadásul Nathaniel nemrég veled tartott Floridába az üzleti utadon.

– Amikor neked valami rosszfiúkat kellett elcsípned, és nem jöhettél.

– Majd Ted és Donna esküvőjén mind együtt leszünk, és végre zavartalanul élvezhetjük egymás társaságát. Én nem fogok nyomozni, te meg nem istápolsz idegen alakváltókat.

– Nathaniel mesélte, hogy az itteniek nem engedték, hogy magammal hozzam a megbeszéléseinkre, ezért egy szem testőrrel kellett járnia a várost?

– Említette. Hát az esküvő előtt meg után majd együtt nézünk várost hármasban. Mellesleg, ha akkor Nathaniel nem járta volna be egymagában a várost, nem bukkant volna rá a szállodára, ahol majd Ted és Donna összeházasodik. Így a csaj megkapja a tengerparti esküvőjét, a haver meg olyan helyen lesz, ahova nyugodtan vihetjük a pisztolyainkat, és még a jelvényeink is frankók.

– Tény, hogy volt hozadéka, mégis úgy érzem, hogy egyikőtökből sem jut nekem elég mostanában.

– Tényleg olyan volt az elmúlt néhány hónap, mintha felváltva utaztunk volna el mindig.

– Pontosan. És ilyenkor mindig az az érzésem támad, hogy vissza kellene vennem.

– Akkor miért nem csinálod? Úgy értem, szerintem csodás lenne, persze soha nem kérnélek arra, hogy feladd a munkádat.

– Mert te soha nem adnád fel senki kedvéért a tiédet – mondta kissé talán epésen. Nem jellemző Micah-ra, hogy ennyire kiakadjon az élet dolgai miatt, a bonyolult életünk miatt, a bonyolult szakmáink miatt. Elfacsarodott a szívem, összeszorult a gyomrom, és máris kukorékolást hallottam az agyamban, hogy na, látod, Micah se tökéletes, mindjárt a fejünkre borítja az asztalt.

– Nem tudom, erre mit mondjak. Szövetségi rendőrbíró vagyok minden ízemben, ez nem egyszerűen csak egy szakma.

– Tisztában vagyok vele. Már akkor tudtam, amikor megismertelek. Nem kérem, hogy megváltozz, Anita.

– Az jó. Kicsit rám hoztad a frászt.

– Már küldöm is a képet, jelezd, ha megkaptad.

Olyan hirtelen váltott vissza a hívása eredeti témájára, hogy egészen meghökkentem, de nem bántam. Pittyent a mobil, jelezte, hogy megjött a kép, de ahhoz, hogy meg is nézzem, el kellett vennem a fülemről az eszközt.

– Kihangosítsalak, amíg megnézem? – kérdeztem.

– Nem kell, kivárom, amíg végzel vele.

Csináltam, amire kért, beléptem az üzenetekhez, megnyitottam a képet. Egy ismeretlen férfit láttam, derékig meztelen volt, vékony, nem az a kigyúrt vékony, hanem a fiatal, sovány fazon. Teljesen átlagos alak, a jobb karját nem számítva. Először tetkónak néztem, aztán meg mintha polipcsáp lett volna, ami azért elég fura. Kinagyítottam a képet, kiderült, hogy a „csápnak” feje is van a kézfej helyén. Mintha a pasas karja kígyóvá változott volna, rendes, háromszög alakú, sziszegő fejjel. Még jobban rázoomoltam, ettől szétestek a pixelek, de a kígyó fejében ott ültek a metszett pupillájú, sárga kígyószemek, pont mint egy vipera szemei.

– Trükkfelvétel, Micah – mondtam, ahogy visszavettem a fülemre a telót. – Így senki se vált alakot. Léteznek vérkígyók meg olyan lények, mint a lámiák és a nagák, azok felerészben ember-, felerészben kígyótestű lények, de a fejük azoknak sem a karjuk végén van.

– Nem trükk.

– A saját szemeddel láttad?

– Igen.

– Én még soha nem találkoztam ilyennel.

– Megpróbálom elérni, hogy megmutathasd Edwardnak is. Ha valaki valaha látott ilyet, akkor az ő.

– Ezt aláírom. Szívesen megmutatom…

– Nem, nem akarok visszaélni a bizalmukkal, Anita. Most ne zsaruként viselkedj, kérlek.

– Zsaru vagyok, de mindegy. Bűntény nincs, igaz?

– Igaz. Átdobtam a második képet.

Ismét pittyent a mobilom, Micah megint arra kért, hogy csak nézzem meg, ő kivárja. Hát megnéztem. Nem ugyanaz a pasas volt, ez idősebbnek tűnt, nagyobbnak. Nem kövér, de már eltűnt róla a fiatalság karcsúsága. Neki a bal karja volt furcsa, és nem is egy kígyófejjel. Hanem egy egész fészekalja kígyóval. Mintha mind a vállából nőtt volna ki. Rohadtul a gorgók egyikére, a halandó Medúzára emlékeztetett, csakhogy a filmeken a gorgólányokban mindig van valami erotikus is a förtelem mellett. Ez csak förtelmes volt.

Vettem két mély levegőt, mielőtt visszaemeltem volna a fülemhez a kagylót.

– Vele is találkoztál?

– Igen – felelte halkan, és kezdett derengeni, hogy a letörtsége tényleg nem csak a magányosságnak és a sok utazásnak a következménye.

– Náluk is a telihold hozza az alakváltást, mint más alakváltóknál?

– Eleinte igen.

– Ezt hogy érted?

– Kiterjedt család, rengeteg taggal, Anita. A legtöbbjük először teljesen emberinek látszik, némelyiküknél azonban ilyenek jelentkeznek a kamaszkor táján. A legfiatalabb fiú tizenöt éves volt, amikor beütött nála a dolog, a legidősebb negyven. Ha a negyvenen túljutnak átváltozás nélkül, akkor feltehetően megúszták, de örökíteni így is örökíthetik.

– Eddig csak a tigrisklánoknál találkoztam átörökíthető likantrópiával. Az egyébként teljesen normális alakváltás kamaszkorban jön elő, de egységesen mindenkinél, és az egész test átalakul, nem csak egyes testrészek, ahogy ezeken a képeken.

– Általában úgy kezdődik, mint az első képen, egy kar vagy kéz változik át, de idővel romlik a dolog. Mint a második képen.

– Mintha azt mondtad volna, hogy eleinte a holdhoz kapcsolódik a folyamat. Vagyis később már gyakrabban is előjön?

– Igen, mint a rendes likantrópia is. Az indulatok, idegesség, minden erős érzelem kiválthatja, és néha visszafordíthatatlan.

– Még annál is rosszabb lehet, mint a második képen?

– Küldtem egy harmadikat is. Az az utolsó. És az a legrémesebb.

Pittyent a mobil. Nagyon nem akaródzott megnézni a képet. Bőven elég borzalmat láttam már a bűnügyi helyszínelésekkor, térdig gázoltam a sorozatgyilkosok rémtetteiben, most mégis ódzkodtam az újabb ocsmányságtól. Micah a saját szemével látta. Ha ő túlélte, akkor én is kibírok egy fotót.

Ennek a férfinak a felsőteste valóságos kígyófészek volt. A mellkasa jobb fele tekergett. Az arca jobb oldalát zöld pikkelyek borították. Arra számítottam, hogy a szeme is kígyószem lesz, de nem, még barna, átlagos emberi szem nézett rám. Viszont a nyakából is kígyók ágaztak elő az arca mellett. Mintha az egész teste lassacskán nagy kupac kígyóvá alakulna át.

A telefonban a hangom, amennyire lehetett, érzelemmentesen kongott. Annyira rettenetes volt az a kép, hogy már nem kellett érzelmileg fokozni.

– A vége az, hogy egy kupacnyi kígyóvá változnak át? Az emberi test egysége megszűnik, és egy csomó kígyó lép a helyébe?

– Na, ezért is akartam mindenképpen beszélni veled. Nekem eddig nem jutott eszembe megkérdezni őket. És ha igen a válasz, akkor mi van?

– Nem tudom. A lényeg, hogy ha teljesen kígyókká változnak, akkor vége az emberi létezésüknek, mert soha többé nem áll össze az a rengeteg kígyó egyetlen emberi testté? Vagy mindig megmarad közöttük a kapcsolat, mintha ők lennének az életre kelt rémálom Medúza?

– Megkérdezem.

– Ugyanolyan szörnyeteg nekik a kígyójuk, mint neked és nekem a saját szörnyetegünk? Arra gondolok, hogy az én belső szörnyetegemnek megvannak a maga gondolatai és érzelmei, és ha a testem hagyná, hogy átváltozzam, ha ténylegesen fel tudnám venni a szörnyetegem alakját, akkor az függetlenedhetne tőlem. Van neki saját állati lénye, személyisége. Nekik is ilyen, mondjuk, a kígyókaruk?

– Nem, inkább olyasmi, mint az a ritka betegség, az idegenkéz-szindróma, amikor az ember keze az ember akaratától függetlenül kezd cselekedni. Látnak bevillanó képeket a kígyóiktól, csupa támadás, marás és erőszakos indulat.

– Félnek a kígyók az emberi testtől? Vagyis van a kígyóban menekülési késztetés? Hogy elbújjon az ember elől, mint az igazi kígyók?

– Nem tudom, és szerintem ők sem igazán tudják. Átoknak tartják, Anita, szó szerinti átoknak, ezért igyekeznek nem nagyon kommunikálni a lényük szörnyeteg felével.

– Azt nyilván elmondtad nekik, hogy ha együttműködnek a belső szörnyetegükkel, akkor jobban irányíthatják. Minél inkább küzdenek az átváltozással szemben, annál durvább lesz a folyamat, és annál kevésbé lesznek uruk önmaguknak szörnyeteg alakban.

– Elmagyaráztam nekik, de nem akarnak megbékélni vele. Szabadulni akarnak tőle.

– Sok új alakváltó van ezzel így.

– De ez nem átlagos likantrópia, Anita. Soha nem változnak át a bennük lakó állattá. Lassacskán veszítik el önmagukat, apránként. Soha még ilyet nem láttam. Az elméjük mindig emberi elme marad, végig tisztában vannak a borzalommal. Soha egy pillanatra sem lényegülnek át a szörnyetegükké, nem merítkeznek meg egy sokkal egyszerűbb, lineáris gondolkodás örömében. Előfordul, hogy nekem szinte békés és meditatív élmény átadnom magam a leopárdomnak.

– Szerinted semmi esély rá, hogy megbékéljenek a szörnyeteg felükkel?

– Te is láttad a képeket. Van egy olyan érzésem, hogy ennél még rémesebb is történik velük, de azt vagy nem akarják megmutatni, vagy egyszerűen mindenki végez magával, mielőtt az utolsó fázisnál teljesen elfajulna az állapota. Ők egyébként apa, fia és a nagybácsi.

– Csak férfiak vannak a családban?

– Nem, de a női vonalon más formában jelentkezik. És sokkal ritkábban.

– Miben más?

– Említetted Medúzát. Náluk általában azzal kezdődik, mondjuk, egy hajtincs változik kígyóvá, esetleg a mellek között bújik meg egy kígyó, és ha jobban megnézed, akkor látod, hogy a bordákból nő ki. Rendszerint sokkal békésebb jelenség, és mintha a kígyó is más fajta volna. Ráadásul sokkal korábban manifesztálódik, akár már egészen kisgyerekkorban.

– Tudnál arról is küldeni képet? Legalább a kígyóról.

– Várj egy pillanatot, valaki csöngetett – mondta, és félretette a mobilt.

Ismét visszapottyantam a menyasszonyi ruhák tengerébe. Ahogy türelmesen várják műanyag burkukban a nagy napot, amikor szépséges menyasszonyokká változhatnak meg szivárványszín barátnőkké. Vajon abban a családban, akiknek Micah segíteni igyekszik, ugyanígy látják az esküvőket? Ők elárulják vajon a jövendőbelijüknek, hogy a közös gyerekeiknél bármikor beüthet a családi átok? Hányadik randin lehet előállni egy efféle igazsággal?

– Ott vagy még, Anita?

– Neked mindig.

– Köszönöm.

– Mit?

– Hogy eszembe idézed, hogy mindig itt leszel nekem. Nem értem, miért akaszt ki ennyire ez az egész.

– Mert rohadtul rémes, Micah. És fogalmad sincs, hogy mentsd meg őket a sorsuktól. A titkos, fehér lovas, hercegi éned nagyon utálja ezt az érzést.

– Túl jól ismersz.

– Olyan nincs.

– Igaz – felelte rá valamicskét kedélyesebben. – Bocs, de a boszi szeretne kérdezni pár dolgot, mielőtt hazarepülök St. Louisba. Hajlandó megpróbálni a mágiáját, hátha ki tudna deríteni valamit az átokról. Én már némi információval is megelégednék, de persze a család gyógyulást akar.

– Az a boszi, akit a Koalíciónak ajánlottak?

– Igen, bár nem hinném, hogy modern mágiával el lehetne űzni ezt az átkot. Annyira ősinek tűnik, már ha tényleg átok, hogy a mai eszünkkel nem találhatunk fogást rajta.

– Ja, hát manapság már boszi sem akad, aki akár békává tudna bárkit is változtatni.

– Próbálom rábeszélni őket a többfrontos támadásra: mágia, orvostudomány, és persze a régi bölcsek megmaradt tudásának a feltárása, de ha nem akarnak beavatni senkit, akkor nem jutunk messzire. Őszintén szólva, félek, hogy ha ország-világ előtt megmutatják magukat, akkor se kerülünk közelebb a megoldáshoz. Soha még csak hasonlóval se volt dolgom.

– Egyébként mire számítottak, mit tehetnétek értük a Koalícióval? Mármint miért éppen titeket kerestek meg?

– Gyógyulást szeretnének.

– Nem létezik gyógyítható likantrópia.

– Segítség kell nekik, Anita. Nagyon megválogatták, hogy kikkel kerülhetek kapcsolatba, de azt tudom, hogy igen nagy a család, és hogy ez az átok, vagy mi a franc, talán genetikai rendellenesség, egyre rosszabb lesz.

– Találkoztál olyannal, akinél visszafordítható az átváltozás?

– Nem.

– És hogy tudnak így működni? Hogy mennek el a boltba, ha nem múlik el? Ilyet nem nagyon lehet elrejteni.

– Ha csak egy kar változik át, akkor begipszelik, bekötözik. Ha már annyira előrehaladott, mint az utolsó képen, akkor a család gondoskodik róluk, vagy öngyilkosok lesznek. Bár ez csak tipp, mert így szó szerint senki sem mondta ki, de a célzások elég egyértelműek. Jönnek a sok sztorival, hogy bizonyos családtagok egyre kevésbé érthetőek alakváltás közben, és ha megkérdem, hogy mi volt eddig a legrosszabb, akkor elkezdenek rébuszokban beszélni. Olyasmiket hallok, hogy a nagyapák nem élnek örökké, meg hogy balesetek történnek, sok-sok váratlan és végzetes baleset.

– Talán azért nem mondják ki, hogy öngyilkosság, mert inkább kegyes halálról van szó. Vagy gyilkosságról.

Súlyos csend fogadta a felvetésemet. Aztán sóhaj.

– Gondolom, magamtól nem szívesen vettem volna ezt számításba, közben meg nyilván igazad van. Nagy eséllyel így megy. Noha a gyilkosságok elkövetését tekintve még hitetlenkedem. Ők nyilván soha nem ismernék be, legalábbis direktbe soha, miközben persze a burkolt célzásaik mögött ezt is lehet sejteni.

– Nem próbálták amputálni a kart, amikor még csak egyetlen kígyó volt?

– Ha lemetszed, akkor vagy a következő teliholdkor sarjadzik vissza sokszoros formában, vagy azon nyomban, esetleg nem rögtön, de mindenképpen gyorsabban, és onnantól kezdve a telihold már ezt az alakot hozza.

– Olyan ez, mint Héraklész esete a lernai hidrával. Ha egy fejet lecsapott, kettő nőtt a helyébe.

– A család egyébként görög származású. Úgy vélik, még az ősi, görög időkben szállt rájuk az átok.

– Mégis, mit tettek az őseik, amivel így magukra haragították az isteneket?

– Valami elcsesződött csábítás volt a háttérben, talán még erőszak is, attól függően, hogy ki meséli a sztorit.

– De azért te tudod, igaz, hogy nem isteni átokról van szó? Valami egészen ritka genetikus likantrópia, amelyről még mi sem hallottunk eddig. De átoknak nem átok.

– Még mindig akadnak emberek, Anita, akiknek a szemében a likantrópia minden formája átok.

Szívesen vitába szálltam volna vele, hogy az új törvényi tényállások mellett már kizárt, hogy bárki is ennyire babonásan tekintsen a kérdésre, de persze sajnos Micah-nak volt igaza. Hiába a sok politikailag korrekt szépítgetés, mint a „lunáris kihívásokkal küszködők” fordulat, vagy épp a „végzetesen bundás” megfogalmazás, bizonyos körökben az előítéletek még mindig masszívan tartják magukat. Inkább a problémára igyekeztem koncentrálni, hogy lehetőleg minél jobban megértsem a jelenséget.

– És a szabályos, sebészeti amputációval is megpróbálkoztak?

– Meg. Az valamivel eredményesebb, legalább nem osztódik azonnal a lény, és a visszanövés is lassabb. Van egy unokatestvérük, akinek könyökcsonkja van, mert többszörösen is amputálták a visszanövő kígyókat. De inkább lemond a végtagjáról, mint hogy még gyorsabban terjedjen a testén a kór.

– Álljunk csak meg. Hogy fordultak orvoshoz, ha ilyen nagy titok az ügy?

– A családban van egy orvos. Ő segített.

– Világos. És megérte már a következő teliholdat a páciens?

– Már hármon is túl van. Minden alkalommal azonnal amputálták, ami elkezdett visszanőni.

– A Lerna-mocsártavi hidrát végül úgy sikerült legyőzni, hogy a levágott fej alatt leégette Héraklész a nyakcsonkot. Legalábbis így szól a legenda. A normális likantrópiánál is hathatós eszköz a tűz. Ha levágod egy alakváltó karját vagy lábát, és megégeted a csonkot, akkor soha többet nem nő vissza. A tűz kitisztít vagy elpusztít mindent.

– Ja, hát a múltban ennek nagy gyakorlata volt.

– Jesszusom, Micah, a Koalíció az egyik legnagyszerűbb találmány, de jelen esetben mégis mit tehettek ezekért a szerencsétlenekért?

– Hallottad, mit szeretnének. Gyógyírt.

– Most nem az érdekel, hogy ők mit szeretnének, hanem hogy a Koalíció mit tehet értük. Legalábbis a józan ész határain belül.

– Fogalmam sincs – fújta ki a levegőt fáradtan.

– Ha nem tehetsz értük semmit, Micah, akkor gyere haza.

– Azt tervezem, hogy este hazarepülök, de rühellem, hogy a reménytelenségben hagyjam itt őket.

– Rendőrként volt bőven alkalmam megtanulni, hogy mindenkit nem menthetünk meg. Utálom, hogy ez van, de ez van.

– Akkor is borzalmas arra gondolni, hogy egyszerűen magukra hagyom őket.

– Tudom. És sajnálom. Modern genetikai tanácsadással próbálkoztak már? Az persze a már élő felnőtteknek nem nagy segítség, de talán az utódok sorsán változtathatnak. Esetleg belenyúlhatnak a magzat génállományába, ha megtalálják az érintett génszakaszt.

– Már biztattam őket, és a kapcsolatom hajlana is arra, hogy ezzel is próbálkozzanak, de a család nagy része fél felfedni a titkukat. Némelyikük attól tart, hogy az új törvények nem sokáig maradnak érvényben, és akkor ismét veszélybe kerülnek, ha tudnak róluk, mások pedig úgy vélik, hogy rájuk nem is vonatkoznak ezek a törvények, mert szoros értelemben nem lehet őket vérállatnak tekinteni. Az ősöreg vámpírokhoz hasonlóan azt gondolják, hogy az új természetfeletti vonatkozású törvények, amelyek szerint már mi is teljes értékű állampolgárnak számítunk, úgyis hamarosan semmivé lesznek, és akkor bárki bármikor büntetlenül végezhet velük. És még csak komolyabban érvelni sem tudok a meggyőződésük ellen, hiszen a mai napig vannak olyan nyugati államok, ahol ránk még mindig a kártevőellenes törvények érvényesek. Ha lepuffantanak, és utólag bebizonyosodik, hogy a vérünkben hordozzuk a likantrópiát, a gyilkost még csak meg sem dorgálják. Önvédelemnek minősül a tette.

– Coloradóban épp a múlt hónapban változtattak ezen a rendelkezésen.

– És hány másik államban is maradt még érvényben?!

– Négyben.

– Teljes joggal félnek attól, hogy megmutassák magukat.

– Ezzel nem is vitatkozom. Hamarosan mindannyian odamegyünk úgyis. És ha felhatalmaznak rá, hogy bevonjuk Edwardot… pontosabban Tedet is, akkor esetleg kisüthetünk valamit. Magad is mondtad, hogy ő még nálam is többet látott. Mindenesetre mindkettőnk ismeretségi körében akadnak olyan vénséges természetfeletti lények, akik első kézből tudhatják, hogy valóban léteztek-e az ősi Hellászban ehhez hasonló átkok.

– Kaazim és Jake most is itt van. Bram nem volt hajlandó csak kettesben utazni velem. Tudod, megint kaptunk gyűlölködő fenyegetéseket. Szerinte jobb kétszer olyan óvatosnak lennünk.

– Nem véletlen, hogy ő a testőrséged főnöke – bólintottam. – Jake elég öreg, hogy legyenek az ősi görög világról emlékei?

– Annyira nem, viszont Kaazim igen. Nekem gyanús, hogy jóval öregebb annál, amit állít. Mit gondolsz, lehet, hogy a mestere tiltotta meg neki hiúságból, hogy az igazi életkorát híresztelje?

– Ez a fajta hiúság nem jellemző Queenie-re, viszont a korral minden vámpír egyre erősebbé válik. És mivel náluk még mindig dívik a párbaj, logikus, hogy nem akarja, hogy a lehetséges ellenfelei tudják, öregebb szinte a földnél is. Az olyan, mintha harc előtt mindenkit körbevezetne a fegyvertárában.

– Jó, hát így totál érthető, csak az a gond, hogy se Jake, se Kaazim nem hajlandó előállni rendes magyarázatokkal.

– Az ex-Harlekinek már csak ilyenek. Nem erősségük a nyitottság. Gondolom, a több évezredes kémmúlt ezt teszi az emberrel – mentegettem őket. A Harlekin valaha az immár halott királynőjük elit testőr-, kém- és bérgyilkosgárdája volt. Most már Jean-Claude a király, tehát minket szolgálnak.

– Nagyon egyértelműen kellett fogalmaznom, hogy végre ne beszéljen félre, és tényleg arra válaszoljon, hogy létezett-e az ókori Görögországban ehhez hasonló átok.

– És mit mondott, amikor végre megtaláltad a megfelelő kérdést?

– Hogy ilyesmivel soha nem találkozott, bár túl gyakran nem fordult meg azon a tájékon az engem érdeklő időszakban.

– Jellemző. Mindig ilyeneket mond ő is, meg Jake is. A híres-nevezetes segítek is meg nem is mentalitásuk – sommáztam. – Találkozom majd a családból valakivel, amikor odautazunk az esküvőre?

– Az egész családdal találkozhatsz, annyira kicsi a sziget, csak épp nem fogod tudni, hogy ők azok. Egyelőre azt szeretnék, ha zavartalanul élveznénk az esküvőt és a mulatságokat. Mintha ők a világon se lennének. Ha jól emlékszem, szó szerint így mondták: „Élvezzék az esküvőt, adják át magukat a boldogságnak, mert az ember soha nem tudhatja, meddig lesz benne része.”

– Micsoda fatalizmus – morogtam.

– És mennyire igaz.

– Jó volna, ha most magamhoz tudnálak szorítani.

– Annál sokkal többre volna szükségem. Hogy rád fonódjak, és úgy maradjak, míg teljesen ki nem tölti az agyamat és minden érzékszervemet a bőröd illata.

– Jó terv. Először akkor ölelkezés és fonódás, aztán a hangodból ítélve alaposan kialszod magadat, utána pedig szeretkezni akarok.

– Csak velem vagy hármasban?

Amióta hárman együtt vagyunk, még soha nem kérte, hogy kettesben legyünk, és Nathanielt kihagyjuk.

– Mindkettőnknek hiányzol, Micah.

– Annyira szeretnék már tényleg kettesben lenni veled, Anita. Minden olyan sűrű, néha szeretném, ha nem lenne ennyire népes az érzelmi életem. Legalább alkalomadtán.

Kicsit aggasztott, hogy a közös pasink és közös vőlegényünk miként fogadja majd ezt, de ez egyelőre még a jövő problémája. Ha az embernek bonyolult a családi élete, akkor nemcsak azt szereti megválogatni, hogy mi miatt balhézzon, de azt is, hogy mikor.

– Néha mindannyiunkra ráfér a kettesben eltöltött kis szünet – feleltem hát, mert ennél egyenesebb és semlegesebb válasz nem jutott az eszembe.

– Gyanús, hogy Nathaniel soha nem fárad bele a csoportos érzelmekbe.

Ezt se volt könnyű cáfolni. Mindannyian poliamóriában éltünk, ami a közös megegyezésen alapuló nem-monogám kapcsolatot jelenti, ugyanakkor Nathanielnél kevésbé monogám emberrel én még soha nem találkoztam. Igazából a többszerelműek között is a létező legtöbbszerelmű volt.

– Ott vagy még, Anita?

– Itt, hogyne. Csak próbálok visszaemlékezni, megesett-e már, hogy Nathaniel azt kérte, legyünk kicsit kevesebben egyszerre az ágyban.

– Felesleges ezen agyalni, a válasz egyértelmű nem.

– Valószínűleg.

– Nem valószínűleg. Ha viszont nem lenne ennyire falkaállat, talán bele se fértem volna az életedbe. Őt ismered régebb óta.

– Ez is igaz.

– Vagyis jogos a részemről kiakadni azon, hogy ennyi embert tud szeretni, amikor magam is ebből a szeretetből profitálok?

– Lehet jogos. Én ebben profi vagyok.

– Én viszont szeretnék nem ilyen lenni.

– Tudom. Hármunk közül te vagy a legjobb ember, Micah. Ebben soha nem kételkedtem.

– Én annál inkább. Most mennem kell, Anita.

– Tudom, be kell mutatnod a boszit a lehetséges ügyfeleinek, mielőtt még hazarepülsz – próbálkoztam könnyedén.

– Vele van a mágikus köre egy része, legalább nem marad velük egyedül.

– Mert ha egyedül lenne, akkor te nem hagynád ott magában, igaz?

– Lehetetlen ügyben kértük a segítségét. Persze, hogy maradnék.

– Akkor eridj közvetíteni az alakváltók és a mágikusok között, aztán siess haza hozzám.

– Jobban szeretik, ha mágikus módszerekkel dolgozó csoportosulásnak nevezik őket, és nem is otthon vagy.

– Ja, hát elég terhelt szó a boszi is, meg a mágikus is. Kicsit megosztottak a tekintetben, hogy visszavegyék-e ezeket az évszázados terminológiákat, vagy inkább nyissanak tiszta lappal.

– Kaliforniában van egy társaság, akik fehérfény-tanulmánycsoportnak hívják magukat.

– Ez komoly?

– Teljesen – mondta hallhatóan mosolyogva.

– A mi járatunk is este indul St. Louisba, szóval mi is nemsokára otthon leszünk.

– Bocs, hogy lenyúltam Jean-Claude magángépét.

– Nekem olyan mindegy, hogy min repülök, Micah. Minden repcsire érvényes a fóbiám, bár a minneapolisi átszállás tényleg húzós kicsit.

– Most rohanok közvetíteni, hogy minél előbb hazaindulhassak.

– Szaladj.

– Szeretlek, Anita.

– Én jobban szeretlek, Micah.

– Én a legeslegjobban – adta rá a szokásos választ, majd letette.

Ezt általában a hármasunk harmadik tagja mondta ki. Az egyikünk elkezdte, hogy szeretlek, aztán a másik rákontrázott, hogy én jobban szeretlek, mire Nathaniel feltette a koronát azzal, hogy én a legeslegjobban szeretlek. Egészen máig abban a hitben éltem, hogy Micah-val és Nathaniellel ugyanazt jelentjük mindhárman egymásnak. Most azonban felütötte bennem a fejét a kétely, hogy Micah talán kezd a türelme végére érni a rengeteg hozzáadott szeretőnkkel kapcsolatban. Persze, nekem is voltak napjaim és éjszakáim, amikor kiborultam, hogy annyian járnak az ágyunkba, de olyankor általában Micah csitította a türelmetlenségemet. Félő, hogy én nem leszek olyan ügyes ebben a szerepben.