42.

Arra jutottunk, hogy a legokosabb mindenkit felrendelni a szobánkba, hogy rendezzük a sorainkat. Ru velünk maradt, Bram is hamar befutott. Fordult fűhöz-fához, bizonygatva, hogy neki a főnöke mellett lenne a helye, amire mindenkitől mindig ugyanazt a választ kapta: felőlük a főnöke távozhat, szabad ember, ők csak a főnöke vőlegényét tartják bent.

Már majdnem a szobánkba értünk, amikor megszólalt a mobilom. Edward hívott. Miközben felvettem, még hallottam, ahogy Nathaniel értetlenkedik:

– Mit jön mindenki ezzel a folyosóval, meg hogy képtelenség volt bejutni rajta?

Már épp belekezdtem Edwardnak is a Rankin-sztoriba, de beelőzött:

– Peter dokija csak azt véli biztosan tudni, hogy a kelleténél gyorsabban gyógyul.

– Bemehetünk hozzá? Vagy még pihennie kell?

Nem tudott biztos választ adni, ami nagyon nem volt rá jellemző, de persze ez most nem munka volt, hanem a saját gyereke. Túlságosan is személyes ügy.

– Becca Rufous feleségével van – maradtam akkor már témánál, vagyis a gyerekeinél. – Akarod, hogy bevigyük őt is magunkkal?

– Nem örülnék, ha ezt látnia kellene, viszont ha Dixie valahogy mégis hozzáférkőzik, és elmondja neki, akkor Peter tök feleslegesen sérült meg – kezdte felhúzni magát. Teljes joggal.

Mély levegőt vettem, hogy belevágjak, de már ennyiből levette, hogy valami van.

– Mi az? Mi történt? Hagytad, hogy az a ribanc beszéljen vele? – szabadította rám a haragját, mert valakin ki kellett töltenie.

– Nem. De már annyi elég volt neki, amit a medencénél hallott. Mielőtt Peter elcipelte volna onnan Dixie-t.

– Tehát az egésznek semmi értelme nem volt.

– Tévedsz. Mert Becca még csak véletlen sem hiszi el, hogy megcsaltad volna az anyját. Egyszerűen nem hiszi el. Mindent elmondtam neki, és most az a meggyőződése, hogy Dixie meghibbant.

Akkorát sóhajtott, hogy még telefonon át is tisztán hallottam. Határozottan megkönnyebbült.

– Az jó. Legalább eggyel kevesebb dolog miatt kell aggódni.

Igyekezett közönyös lenni, próbálkozott a szokásos lazasággal, de nem jött össze. Még soha nem hallottam ennyire feldúltnak, szerintem csak most ébredtem rá, máskor micsoda önfegyelemmel tartja magát. Edward maga volt a megtestesült önfegyelem.

Most valami beszéd szűrődött be az oldaláról.

– Itt van megint a doki, mennem kell, bocs.

És már le is rakta. Ez akkor azt jelentette, hogy indultunk is a parkolóba a bérelt kocsinkért, de közben nem ártott volna egyeztetnem Rufousszal vagy Marisollal, hogy vigyázzanak Beccára, és persze a kislánnyal is közölnöm kellett, hogy egy ideig most velük lesz.

– Nekem megvan mindenkinek a mobilszáma – közölte aggodalmaskodásomra Nathaniel. – Mármint minden vendégé. Pontosabban Rufousé megvan, Marisolé nincs.

– Így is te vagy a jobb, mert nekem még Rufousé sincs meg. Rácsörögnél, hogy mi bemegyünk a kórházba? Én addig hívom Beccát.

Nathaniel már hívta is Rufoust, de akkor gondolt egyet, és letette.

– Én szívesen itt maradok Beccával.

– Nem – vágta rá Micah, miközben én már a fejemet ráztam.

– Egyetértek – mondtam. – Mi hárman együtt maradunk, a lehető legtávolabb Rankintől.

Ez ellen senkinek sem volt kifogása. Csak Becca háborgott.

– Én miért nem mehetek be Peterhez?

– Mert Tednek az anyukádra és a testvéredre kell vigyáznia, de ha téged nem tud biztonságban, aggódni fog.

– És nektek miért kell ott lennetek vele? Nathaniel jól van?

– Igen, már itt van ő is. Viszem magammal a kórházba.

– Hogy ne kerülhessen vissza a rendőrökhöz? – kérdezte, és már megint alaposan meglepett az éleslátása. Nem fiatal még ehhez? Mondjuk, az is tény, hogy hatéves kora óta Edwarddal él, nyilván ráragad az ilyesmi az emberre.

– Nagyjából.

– Akkor esetleg lehetnék Ellie-vel?

– Persze, keresd csak meg őt, legyetek együtt – mondtam a szememet forgatva. Letettem. Kezdtem kikészülni.

– Mi a baj? – mért végig Micah.

– Már eddig sem éreztem magam késznek a gyerek témára, de Becca kezd meggyőzni, hogy várhatok bármeddig a dologgal, nekem ez sose fog menni.

Micah és Nathaniel egyszerre ölelt át, szinkronban mozogtak, tökéletes egységben, olyan volt, mint egy balett. Az utóbbi időben a profinál is profibbak lettünk a csoportos ölelkezésben.

– Nem tizenegy éves kiskamaszként ugranak elő a méhedből, Anita.

– Szerintem nincs ember, aki bármikor is készen állna a gyerekvállalásra – toldotta meg Nathaniel.

– Másoknak valahogy sokkal természetesebb – néztem rá.

– Nem hinném, szerintem Nathaniel fogalmazott jól – ingatta a fejét Micah. – Nem akarok semmit sürgetni, de valahogy nem gondolnám, hogy létezik olyan pillanat az ember életében, amikor azt mondja, hogy ez a tökéletes gyerekvállalós pillanat.

– Oké – hunytam le a szememet nagy sóhajjal –, egy szót se szóltam.

Nathaniel csókját éreztem az arcomon, erre kinyitottam a szemem. Szabályosan ragyogott a boldogságtól. Ugyanis ő volt a nagy gyerekvágyó. Micah évekkel ezelőtt elköttette magát, akkor még nem is ismertük egymást, szóval ő biztosan nem lesz a biológiai apuka. Ha csak kettőnkön múlik – pontosabban Jean-Claude-dal együtt hármunkon –, akkor boldogan élünk kettecskén, vagyis hármacskán magunkban, ivadékok nélkül. Viszont a szerelmi csoportunk harmadik vagy negyedik fele, aki olyan ragyogón nézett ránk az ibolyaszín szemével éppen, iszonyatosan vágyott kisbabára. És hiába, hogy még huszonöt se volt, én már bőven harminc-egynehányat tapostam, szóval az én értelmezésemben nagyon is sürgetett bennünket az idő, mármint gyerekügyben. Amikor először szóba került a gyerekvállalás kérdése, ékesszólón és részletesen kifejtettem a kétségeimet, ezért most nem akartam még egyszer belemenni a küzdelmekbe, a vitába, hogy akkor mikor álljak le a gyógyszerrel, és kezdjünk tevőlegesen is dolgozni az ügyön. Így, hogy mások is vannak a csoportban, az óvszert is kötelezővé tettem a tabletták mellé, tehát pillanatnyilag a lehető legteljesebb biztonságban vagyok.

Egyébként is sokkal sürgetőbb kérdésekkel kellett most foglalkozni: be kellett autóznunk a kórházba, beszélni kellett Peter orvosával. És persze reméltem, hogy adódik majd alkalom, hogy Edward és Bernardo elé tárjam Rankin felügyelő kis titkát. Hogy miből gondoltam, hogy titok? Abból, hogy jelenleg Amerikában nincs olyan, hogy nem halandó ember nyomozó, legalábbis hivatalos, rendőrségi kötelékben. Ezért olyan nagy szám, hogy újabban kezdik módosítani a szövetségi politikát, és már néhány, a munka során likantrópiával megfertőződött alkalmazott megtarthatja a jelvényt. De ez egyelőre csak a szövetségi szint. És ha ez bejön, akkor talán egyszer, a távoli jövőben majd olyanok is mehetnek rendőrnek és nyomozónak, akik eleve alakváltók, esetleg vámpírok. Ott volt például egy haver, Hulla Dave, aki pillanatnyilag egy kocsmát vitt azonos név alatt, de aki életében rendőrként dolgozott, és a legnagyobb álma halhatatlan életében az lett, hogy újra beállhasson egyenruhásnak. Boszikat és más, hozzám hasonló természetfeletti képességgel bírókat is alig néhány éve alkalmaznak, de csakis kivételeket téve, nem pedig főszabály szerint. Szóval biztos lehettem benne, hogy bármi legyen is Rankin, a kollégái nagy részének fogalma sincs, hogy igazából nem normál halandó. Ha nem száll le rólunk, tutira megtalálom a módját, hogy ez a helyzet megváltozzon, és valahogy be fogom bizonyítani, hogy milyen illegális erőkkel játszadozik a rendőrség berkein belül. Ha mostantól békén hagy minket, akkor talán én is megteszem ezt neki.