16.

A lépcső aljában vártunk, amíg Rodina és Ru végre nevetgélve előbukkant a gép hasából. Lazán és kipihenten, kedélyesen ereszkedtek le mellénk, mint akik élvezték ezt a rémálomutazást. Legalább valaki, ha már én nem. Közben viszont sikerült feltárnom a táskámat, meglett a szemüvegem. Aztán felvették az alakzatot, amelyben a Cirkuszban is közlekedtünk: Bram elöl, mi hárman középen, a dupla R a két oldalunkon, végül Nicky a sor végén. Szerintem ezzel ki is írtuk magunkra, hogy hahó, testőrökkel utazunk, de persze lehet, hogy nem volt ennyire ordító. Tippem sincs, hogy Micah-t és Nathanielt zavarta-e a dolog, nem látszott rajtuk semmi.

Kéz a kézben ballagtunk a napos aszfalton a terminál hosszú, alacsony épülete felé, amelyen hatalmas felirat hirdette, hogy Isten hozott a Conch Köztársaságban, mintha valami önálló országba érkeztünk volna. Ahogy közelebb értünk, már el tudtam olvasni alatta a jóval kisebb írást is, hogy Isten hozott Key Westben. A bejárat felett szobrok magasodtak: az egyik csoport mintha egy kétgyerekes család lett volna, az anyuka pedig egy tőlük távolabb álló másik csoport alakjai felé nyújtotta a kezét. Ezek hárman voltak, három férfi három generációból, és a két idősebb kezéért ágaskodott a másik csoportból az anyuka. Közöttük egy újabb felirat képezett akadályt, amiatt nem érték el egymást: Legdélebbi pont, Kuba 150 kilométer. Ja, hát mindenki másképp igyekszik vonzóvá tenni magát.

– Mi a franc az a Conch Köztársaság?

– Key West megpróbált elszakadni az Államoktól valamikor régebben, rövid ideig még háborúban is állt vele – magyarázta Micah.

– Most csak ugratsz.

– Még útlevelet is kaphatsz a köztársaságukba – mosolygott rám a napszemüvege mögül. – Nem igazi útlevél, de kiállítják.

– Ezt mind az üzleti utad során tudtad meg? – hunyorogtam rá.

– Elmentünk a kisvonatos idegenvezetésre – mondta Nathaniel.

– És van olyan érdekes, hogy kétszer is elmenjetek rá?

– Abszolút – mondta, és lelkesen rántotta magához a kezemet.

– Bármit csináljunk is, amíg együtt vagyunk mind a hárman, csakis totálisan fantasztikus lehet – csatlakozott Micah is a lelkesedéshez.

Boldogan mosolyogtunk egymásra, mégis belém hasított a bánat, hogy az a pasi, aki a hátunk mögött lépdel, kimarad ebből. Nicky a szeretőm volt, nem úgy a szerelmem, mint a másik két pasi, akiknek a kezébe kapaszkodtam, de akkor is szerettem, és igazságtalannak éreztem, hogy most kimarad mindenből. Persze tisztában voltam vele, hogy mindezt jó előre megbeszéltük. Ha minimalizálni akarjuk a testőreink számát, akkor észszerű, ha ő is dolgozik Brammel együtt. Márpedig ha Nicky dolgozik, akkor nem a szeretőm éppen, mert minden érzelem eltereli a figyelmét, fél szívvel és fél aggyal pedig nem lehet vigyázni senkire. Nicky profi, aki ha testőr, akkor félreteszi, hogy történetesen a szeretőm is, és Nathaniel tesója, meg a többi. Ennek így kell lennie, ez világos, és mégis belefacsarodott kicsit a szívem, hogy ilyen igazságtalan vagyok vele.

Rodina közben felzárkózott Bram mellé, Ru lemaradt mögénk, Nickyhez, így jöttünk át a fotocellás ajtón. Hátrasandítottam Nickyre, de nem törődött velem, a repteret pásztázta, hogy nem fenyeget-e bennünket veszély. Végezte a munkáját. A vágyakozó és szerelmes pillantásaimat egyelőre Nathanielre és Micah-ra kellett korlátoznom. Majd ha biztos helyre érünk, ahol nem történik semmi zavaros és bizonytalan, ahol meg lehet bízni a körülményekben, majd akkor jöhet neki is lazítás talán. De ezen az utazáson ő mindenekelőtt a testőrünk, és pont. Ez a dolgok rendje, én mégis furán éreztem magamat tőle.

A négy profi a tömeget leste körülöttünk, minden rendben folyik-e, mivel azonban a tömeg jelentős hányada már St. Louisban ott volt, és együtt repült velünk idáig, túl sok újdonság nem adódott. Úgy vettek körül bennünket, mint zavaros folyóban a különböző méretű sziklák a nyugodt kis úsztatót, az emberek hömpölyögtek körülöttünk. Egyszeriben megduzzadt az ár, és bizonyára leszállt egy újabb járat, mert ennyien nem férhettünk fel a mikrogépünkre.

– Leszállt másik gép is? – kérdeztem.

– Nem – felelte Nicky.

– Mondtam, hogy kicsi reptér – emlékeztetett Micah.

Körbenéztem. A távolabbi fal mentén mindent megtöltött a három autókölcsönző standja. Középen egy kisebb bár várta a szomjasokat, jobbra tőlünk pedig már lassan körbejárt a futószalag, amelyen majd a poggyászok érkeznek. A hátunk mögött a kifutóról nyíló ajtótól jobbra és balra hirdetések, poszterek és szórólapok ajánlgatták a helyi látnivalókat, a kihagyhatatlan attrakciókat. Vajon mik lehetnek a Száraz Tortugák, és miért kellene odalátogatnom?

– Hol a poggyászkiadás? – kérdeztem.

– A futószalagon túl, balra, az ajtó után – mondta Bram.

– De még nem rakodták ki. Van időnk – nyugtatott Micah.

– Miből gondolod? Lehet, hogy ma gyorsak.

– Az elmúlt másfél hónapban háromszor repültem ide – ingatta a fejét Micah mosolyogva. – Kicsi reptér, kicsi személyzet. Meg fogjuk kapni a holminkat, de kezdjünk ráhangolódni a sziget nyugalmára. Itt lassabban halad az idő.

– Miféle nyugalom? Hogy érted azt, hogy lassabban? – kérdeztem gyanakodva.

Micah somolygott, Nathaniel felkacagott.

– Nekem nagyon bejött az itteni tempó, bár Micah-t egy idő után kezdte irritálni a lassúság. Te nyilván az első pillanatban ki fogsz akadni.

– Mennyire lassú?

– Ez itt egy sziget – csitított Micah.

– Jó, már mondtad. De mégis, mire készüljek?

– A folyamatos reménykedésre, hogy akire épp vársz, nem dobta sutba a programot, és nem ment inkább ki a tengerre merülni, vitorlázni vagy halászni – morogta jól érezhető nemtetszéssel Bram.

– Azért nem mindenki ilyen.

– Pedig nagyon olyan érzés – nézett Micah-ra Bram.

– De úgyis nyaralunk – jelentette ki Nathaniel. – Ilyenkor ennek sincs jelentősége.

– Ha kisütnénk valamit, amivel segíthetek a Kirkén élőknek, akkor én dolgozni is fogok egy keveset, Nathaniel.

– Jó, már láttam a képeket én is – váltott komolyabbra Nathaniel. – Ha tényleg tudnánk nekik segíteni, arra én is szívesen beáldoznék valamicske időt életünk valaha volt első közös nyaralásából.

Micah magához húzta egy röpke csókra. Ritka esemény volt, hogy nyilvánosan ő kezdeményezte kettejük között az intim gesztust, és most úgy ragyogott fel tőle Nathaniel arca, mint eső után a szivárvány. Maga volt a testet öltött boldogság.

– Köszönöm, hogy megérted – mondta Micah.

– Mi is megértenénk, ha láthatnánk azokat a bizonyos képeket – kottyant közbe Rodina.

– Csakis az láthatja, akinek nagyon muszáj.

– És nekünk nem muszáj – biccentett Rodina.

– Nem.

– Nicky és Bram már látta, ők tudják, miről van szó, hugi – intette Ru.

– És most akkor bízzunk abban, hogy ha kell, majd ők megosztják velünk az infót a szükséges mértékben? – húzta el a száját Rodina.

– Pontosan – felelte rá a bátyja, akit láthatóan nem akasztott ki ez a leosztás.

Rodina csak sóhajtott, és elhallgatott.

– Örülj, hogy nem kellett látnod – hűtötte Nathaniel.

Micah-val tök egyszerre öleltük meg, és csak a nagy gyakorlatunknak köszönhettük, hogy nem csaptuk szét egymást a gyöngéd gesztussal.

– Sajnálom, hogy borzalmakkal terhelem az életedet – duruzsolta Micah.

– Csak a jó ügyért küzdesz – nézett bele az arcába Nathaniel. – De azért ez még nem jelenti azt, hogy akkor is dolgozhatsz, amikor nem lendítesz előre vele semmit – jelentette ki komoly határozottsággal.

– Igyekezni fogok.

Nathaniel gyanakodva mérte végig.

– Én is nyaralni akarok – nyugtatta Micah.

– Oké. De komolyan mondtam, Micah. És neked is szólt – pillantott rám.

– Én mit tettem?

– Még semmit, de ha munkáról van szó, te sem vagy jobb nála – mért végig a súlyos feleség-pillantásával, ami azt üzeni, hogy „ismerlek, mint a rossz pénzt, ne add az ártatlant”. Pedig még össze sem házasodtunk. Az is igaz, mondjuk, hogy már öt éve együtt éltünk, és bizonyos dolgokhoz nem gyűrű kell és papír, hanem együtt töltött idő.

– Nem fogok a munkám miatt mentegetőzni – jelentettem ki.

– Nem is kell, csak azt kérem, hogy ez az utazás a lagziról szóljon, és arról, hogy együtt jól érezzük magunkat.

– Micah munkáját nehezebb lesz megkerülni, de én esküszöm, csak akkor fogok melózni, ha majd hullák hullanak a nyakunkba.

– Ezen a ponton szólal meg a hang, hogy „Nagy a csend, túlságosan is nagy”? – kérdezte Nicky.

Ránéztem, de ő úgy fürkészte még mindig a tömeget, mintha egy szót se szólt volna.

– Vagy hogy „Olyan rossz érzésem támadt”? – jött most Bram, le nem véve a szemét a körülöttünk kavargó emberáradatról.

– Nehogy már ti is rázendítsetek – figyelmeztettem őket.

– Ki is jön értünk? – érdeklődött Micah.

– Nem tudom.

– Donna azt mondta, hogy aki épp szabad, az jön. Vagyis ő meg Ted biztos nem – mondta Nathaniel.

– Istenem, add, hogy ne Dixie legyen! – mormoltam.

– Gondolod, megtenném veletek? – jött egy férfihang a tömegből, és a következő pillanatban megpillantottam Foltos Ló Bernardót.