 42. FEJEZET 

Visszafordultam Vargan felé, akinek arca most olyan fehér volt, mint a frissen hullott hó, ám mivel Humfrey nem adott ki semmilyen parancsot, így szólt: 

– Itt van nálam a megadási szerződés, amit Jaron alig egy órája írt alá. – Tekintetét felém fordította. – Ügyes kis trükk volt elrejteni a királyt a fal mögé. De ez már egy cseppet sem számít. Ha vette volna a fáradságot, hogy elolvassa a szerződést, akkor tudná, hogy teljes egyeduralmat biztosít nekem Avenia és Carthya fölött. Mendenwal nem kap semmit. Jaron mindent átadott nekem. 

Visszamosolyogtam rá.

– Szemüvegre van szüksége az olvasáshoz, de nem akarja, hogy az emberek ezt tudják. Egyesek ezt hiúságnak tekinthetik. Én inkább bolondságnak nevezném. Magának kellett volna elolvasnia, mit is írtam oda. 

Vargan megragadta a szerződést, és hunyorogva megpróbálta kisilabizálni, mi is áll rajta. 

Miközben ő ezen ügyködött, én ráültem az asztalra, összegyűrve a mellettem lévő iratok sarkát.

– Még a levágott lábkörmömet sem adnám át magának. 

Kippenger előretolakodott, és megnézte magának a szerződést.

– Mit írt rá? – kérdezte Vargan. 

Kippenger elfojtott egy vigyort – esküdni mernék rá, hogy így tett. Anélkül, hogy bárkire is ránézett volna, így szólt:

– Jaron azt írta, hogy „A büdös életben semmit sem fog kapni tőlem, maga szagos szájú, rothadó király-hulla”. 

Vargan villámló tekintettel rám nézett. Válaszként elmosolyodtam, és végigjárattam a tekintetemet a szobán, kifejezetten büszkén magamra ezért a trükkért.

– Hirdessék ki, hogy Mendenwal ismét szövetségre lépett régi barátunkkal, Carthya királyságával! – szólt Humfrey a katonáinak. – Ha akár csak egyetlen aveniai tovább harcol, annak Mendenwal pengéivel kell szembenéznie. – Ezután Vargan felé fordult. – Kivéve persze, ha megadja magát. 

– Soha! 

– Felség, vége van – szólt Kippenger. – Kössünk békét, és mentsünk meg annyi életet, amennyit csak lehet! 

Vargan megrázta a fejét.

– A seregem minden egyes katonáját hajlandó vagyok feláldozni, ha ez azt jelenti, hogy Jaron elbukik. Ölje meg! – Kippengerrel egymás szemébe néztünk, de egyikünk sem mozdult. A parancsnok mindössze újonnan felfedezett tisztelettel méregetett engem. 

Vargan mindezt észrevette. Elvicsorodott, és az orra alatt motyogva így szólt:

– Akkor majd megteszem én! 

Ismét felemelte a tőrét, és megindult felém, ám Kippenger gyorsabban mozdult. Kardja hátulról döfte át a királyt. Vargan térdre zuhant, fájdalomtól eltorzult arccal az ég felé fordította fejét, majd a földre borult. Saját parancsnoka keze által halt meg. 

Minden olyan gyorsan történt, hogy mi, akik a szobában maradtunk, nem igazán tudtuk, mit is tegyünk ezután. Humfrey engem figyelt, az én tekintetem viszont a parancsnokon időzött.

Kippenger elbukott királyát nézte, majd lassan bólintott, mintha magát próbálta volna meggyőzni arról, hogy helyesen cselekedett. Letérdelt előttem, és a lábam elé helyezte a kardját. 

– Avenia megadja magát. Már így is túl sok ember vérét ontottuk ki. 

– Mindegyik oldalon – értettem egyet. – Tehát akkor ki uralkodik most Avenia felett? 

Kippenger megrántotta a vállát.

– Gondolom, én. 

– Az úgy nem lesz jó. Maga gyűlöl engem. 

– Már nem annyira, mint eddig. 

Ezzel kiegyeztem. És még jobban megbékéltem Kippengerrel, amikor belenyúlt a zsebébe, és előhúzta az apám gyűrűjét – a királyi gyűrűt –, amit utána odatartott nekem. 

– Azt hittem, ha ezt elveszem öntől, akkor megfosztom nemességének még az írmagjától is – mondta. – De a mellkasában dobogó királyi szívtől nem foszthattam meg. 

Nem tudtam megállni, hogy el ne vigyorodjak.

– Azt azért szeretném leszögezni, örülök neki, hogy a szívemet nem próbálta meg elrabolni. – Elvettem tőle a gyűrűt, és visszahúztam az ujjamra, hálásan, hogy újra érezhettem immár ismerős súlyát. 

Aztán visszapillantottam Kippenger parancsnokra – bár gondolom, most már király volt. 

– A katonái hagyják itt a fegyvereiket! De azt megengedem, hogy összegyűjtsék a sebesültjeiket, Tobias pedig mindent meg fog tenni, hogy segítsen ellátni őket, amennyire csak tőlünk telik. De ezen kívül azt akarom, hogy maga és a katonái rögvest eltakarodjanak az országomból. Soha, de soha többé ne térjenek vissza, hogy háborút indítsanak ellenünk! 

Kippenger ismét felállt, ám kardját a lábam előtt hagyta.

– Igenis, Jaron király. Máris intézkedem. 

Biccentettem neki, ezzel jelezve, hogy távozhat, mire kisétált a szobából. Ezután a még jelen lévő katonák a lábam elé helyezték a fegyvereiket, majd teljesítve Kerwyn parancsát, kivitték a helyiségből Vargan és Conner holttestét. 

Amint távoztak, Humfrey király előrelépett.

– Lord Kerwyn azzal győzött meg, hogy idejöjjek, hogy megesküdött rá, látnom kell, mi lett abból a javíthatatlan fiúból, aki egyszer párbajra hívott. Úgy hiszem, ön most is éppen annyira nehezen kezelhető, mint akkor volt. 

– Téved – feleltem. – Most sokkal rosszabb vagyok, mint valaha voltam. 

Humfrey felkuncogott, majd némiképp komolyabban hozzátette:

– Tévedtem önnel kapcsolatban. Kérem, bocsásson meg! 

A megbocsátáshoz időre volt szükség. Egyelőre megelégedtem azzal, hogy hallottam, amint Humfrey emberei új parancsokat osztogattak a mendenwaliaknak az előcsarnokban. A kardok csörömpölve hullottak a padlóra, a harcoló férfiak nyögéseit és kiáltásait pedig gyorsan felváltotta a csend, a béke. 

– Nemsokára visszatérek, de kérem, addig felügyelje a visszavonulást, és segítsen a sebesülteknek! – mondtam Kerwynnek. 

Kerwyn már éppen megkérdezte volna, hová tartok, ám ahogy kinyitottam a rejtekjáratok ajtaját, mindössze elmosolyodott, és így szólt:

– A szíve hölgye itt van a falak közt, és önre vár.