 22. FEJEZET 

Mott nem sokkal az után csatlakozott hozzánk, hogy visszaértünk a táborba, és láthatóan éppen annyira megkönnyebbült, mint mi, hogy a hercegnő biztonságban és sértetlenül előkerült. Viszont azt is észrevettem, hogy szemöldökét ráncolva figyel engem. Egyértelmű volt, hogy látja, valami bánt, de tudta, jobb, ha nem kérdez rá. 

Felélesztettük a tüzet, hogy a hercegnő megmelegedhessen, megkínáltuk teával, majd Mott melegített neki némi ételt, amíg mi Tobiasszal átrendeztük a tábort, hogy kényelmet biztosítsunk neki, és óvjuk kicsit a szemérmét. A saját biztonsága érdekében jobban szerettem volna, ha Tobias jóval távolabb szorgoskodik tőlem, viszont a hercegnő visszatérése túlságosan lekötötte a figyelmét ahhoz, hogy észrevegye a dühömet. Mialatt mi dolgoztunk, Amarinda elmesélte, mi is történt vele az után, hogy Tobiast elfogták. 

– Tudtam, hogy Carthya határain belülre kell jutnom – mondta evés közben. – Viszont olyan erőkkel kutattak utánam északon, hogy kénytelen voltam lejönni délre. Végül átjutottam Carthyába, és abban reménykedtem, hogy majd találkozom valakivel az embereink közül, aki segít eljutnom Drylliadba. 

– Már mindenki Drylliadba ment – mondtam. – Nem biztonságos a családok számára idekinn. Számodra pedig végképp nem biztonságos. Miért nem mentél tovább Bymarba, ahogy terveztük? 

Durvább hangon beszéltem vele, mint kellett volna, és minden joga meg lett volna hozzá, hogy éppen ilyen durván válaszoljon nekem. Ehelyett azonban halkan, szelíden felelt:

– Azt mondták, meghaltál. 

– Akár igaz is lehetett volna! Ami csak még több okot adott volna neked, hogy óvd magadat! 

– Nem, ez azt jelentette, hogy vissza kellett térnem a kastélyba, hogy a nép láthassa, a trón még mindig áll! Ha tudják, miért harcolnak, az emberek tovább fognak küzdeni, ám ha elterjed a halálod híre, akkor elgondolkodnának, mi értelme is van a harcoknak. Vissza kellett térnem, hogy célt adjak nekik. 

Félbehagytam a munkát, hogy megzabolázzam az érzéseimet. Nem számít, mi mást éreztem, ezen szavaival bebizonyította, mennyire hűséges. Se bátorságát, se nemességét nem lehetett megkérdőjelezni.

– Azon az estén, mielőtt elhagytuk a kastélyt, megkérted, hogy uralkodjon, ha történne veled valami, és hogy majd carthyai férjet válasszon magának – szólt Tobias. – Mindössze azt tette, amit te akartál, Jaron. 

– Tényleg? – Nagyon nem volt szükségem a segítségére. Már így is éppen eleget segített. Éreztem, ahogy ismét elönt a düh. – Szerintetek ez az, amit akarok? 

Amarinda mély levegőt vett, hogy mondjon valamit, ám végül csendben maradt. Továbbra is rezzenéstelen tekintettel néztük egymást, mígnem Mott felállt.

– Ránézek a lovakra – mondta, majd Tobias felé biccentett. – Gyere, segíts! 

– Miért? – Tobiasnak láthatóan esze ágában sem volt sehová sem menni. – Meg lettek etetve, kaptak vizet, és a kötelük is rendesen meg van kötve. 

– Mert azt mondtam, hogy gyere és segíts! 

Mott hangsúlyát hallva Tobias kénytelen volt rádöbbenni, hogy távozásuknak semmi köze sincs a lovakhoz. Viszont észrevettem, ahogy hátrapillantott Amarindára, és látszott a tekintetében az együttérzés, amiért a hercegnőnek kettesben kellett maradnia velem, és a bánkódás, hogy nem maradhatott ott vele. 

Újabb rönköt dobtam a tűzre, majd leültem egy kidőlt fa törzsére, és onnan figyeltem, ahogy ég. Úgy tűnt, ez az éjszaka örökké fog tartani, és nem kívántam mást, csak hogy végre véget érjen. Nem sokkal később Amarinda odajött és leült mellém. Együtt néztük a tüzet. Éreztem, hogy mondanom kellene valamit, de fogalmam sem volt, hol is kezdjem. 

Bár csak a végtelen ég magasodott fölénk, hirtelen úgy éreztem magamat, mintha be lettem volna zárva, a szívem pedig zakatolt, de nem tudtam pontosan, hogy miért. Dühös lettem volna? Nem igazán, pedig minden jogom meg lett volna rá. Megbántottak? Igen, bár ha Amarinda tényleg azt hitte, meghaltam, gyengéd érzelmeinek Tobias iránt nem az volt a céljuk, hogy szomorúságot okozzanak nekem. Talán úgy éreztem magamat, mintha nem lenne helyem a világban, mintha nem tartoznék sehová, senkihez. Hiába voltam király, a cím minden dicsőségével, továbbra is az az utcagyerek maradtam, aki nem kellett senkinek. 

– Mikor a kalózoknál voltál, Tobias sok időt töltött velem, hogy segítsen megértenem téged – mondta végül Amarinda. 

Felhorkantottam.

– Igen, elhiszem, hogy jó sok óra kellett ahhoz, hogy megvitassátok ezt a témát. 

– Inkább jó sok nap. – Visszamosolygott rám, tekintetében egy cseppnyi gúny nélkül. Kételkedtem benne, hogy képes lenne olyasféle illetlenségre. – Elmondta nekem, hogy mikor még Farthenwoodban voltatok, egyszer azt mondtad, hogy egyáltalán nem akarsz király lenni. Ez igaz, vagy csak Sage álcájának a része volt? 

Egy néma sóhaj hagyta el az ajkamat.

– Semmi, amit Farthenwoodban mondtam, nem volt ennél őszintébb. 

– Nagyon különböző emberek vagyunk, Jaron, egy dologban viszont nagyon is hasonlítunk. Te sosem akartad a koronát, mint ahogy én sem. Igazából egész életemben sosem kérdezték meg, mit akarok én. 

Hogy ez milyen ismerősen hangzott! A saját panaszaim is hasonlóak voltak.

– A születésem pillanatától kezdve én voltam a hercegnő, akit a bátyádnak ígértek – folytatta. – Mikor elég idős voltam hozzá, elhagytam Bymart, az otthonomat, és Drylliadba jöttem, hogy ott éljek, hogy jobban megismerjem Dariust. Végül nekiadtam a szívemet, és boldog életre számítottam az oldalán. Aztán egy reggel meghalt. Elment. És szinte attól a pillanattól kezdve elvárták tőlem, hogy tegyek félre mindent, amit Darius iránt éreztem, és tegyek úgy, mintha nem lennék teljesen üres belül. Azon az éjjelen, amikor kijelentették, hogy Dariust meggyilkolták, hirtelen egy újabb jegyességgel és egy újabb jövendőbelivel kellett szembenéznem – veled. Tudom, hogy ennek így kellett történnie, de nem hiszem, hogy bárki is megértette, mennyire nehéz is eléd járulnom, mikor annyira hasonlítottál Dariusra, ám mégis folyton arra emlékeztettél, hogy ő meghalt. 

– Kérlek, bocsáss meg! – Végtelenül önzőnek éreztem magamat, amiért annyit bánkódtam a saját vágyaim és félelmeim miatt, hogy egész idő alatt eszembe sem jutott elmerengeni azon, micsoda fájdalmakat kellett Amarindának kiállnia. 

– Nincs mit megbocsátanom – mondta. – Erre a jegyességre te éppúgy nem vágytál, mint ahogy én sem. Ám mindennek ellenére összebarátkoztunk. Aztán kezdetét vette a háború, és te lettél az első személy, aki valaha is megkérdezte, hogy mit szeretnék az életemben. Hozzád menni, ha azt akarom, vagy megválasztani a saját utamat. És ezért hálás vagyok neked. Bizonyos szemszögből ez a legnagyobb szeretet, amit valaha bárki is mutatott az irányomba. – Vett egy mély lélegzetet, majd megkérdezte: – Azt ígérted, hogy sosem fogsz hazudni nekem, igaz? 

– Igaz. 

– Akkor meg kell kérdeznem tőled valamit, és könyörgöm, hogy teljesen őszintén válaszolj! – Mikor bólintottam, folytatta: – Mielőtt elhagytuk a kastélyt, Kerwyn azt tanácsolta, hogy házasodjunk össze. Miért fogadtad el a javaslatát? 

Nem számítottam erre a kérdésre, és őszintén szólva, az óta az este óta alig gondoltam erre. Kész küzdelem volt megtalálni a megfelelő szavakat, amikkel megválaszolhattam a kérdését, majd végül így szóltam: 

– Mert Kerwynnek igaza volt. Ha történik velem valami ez alatt a háború alatt, a házasságunk miatt te még mindig királyné maradnál. 

Amarinda összeszorította az ajkát, majd így szólt: 

– Számodra ez elég ok arra, hogy megházasodj? 

Egy tökéletes világban mindössze egy ok lenne arra, hogy az ember megházasodjon, méghozzá az, ha valakit jobban szeret a saját életénél, és az a személy éppen úgy viszontszereti őt. Csakhogy az élet ennél több dologból állt, és ez gyakran megkívánta, hogy ennél sokkal praktikusabb okokból szövődjenek kapcsolatok. Gyakorta előfordult, hogy valaki azért házasodott, hogy szerezzen egy kenyérkeresőt vagy egy szakácsnőt vagy egy társat, és nagyon sok ember számára ez éppen elég volt. Amarindának és nekem azért kellett volna összeházasodnunk, mert a családjaink közt egyezség köttetett. Sok ember házasodott más okból, mint a szerelem, de most, hogy belegondoltam, ezek közül az egyezség volt a legnevetségesebb. 

– Nem – mondtam. – Azt remélem, hogy majd szerelemből házasodhatok, semmi más okból. 

Közelebb csúszott hozzám, mire megéreztem jelenlétének melegét. Mikor megszólalt, halkan, gyengéden beszélt:

– Jaron, szeretsz te engem? 

Akár azt is kérhette volna tőlem, hogy fejtsem meg az univerzum nagy rejtélyeit. Magamnak sosem tettem fel ezt a kérdést, mivel sosem volt szükségem a válaszra. Mivel együtt járt azzal, hogy visszatértem a trónra, mindig egyértelmű volt számomra, hogy el kell vennem a hercegnőt. Miért kérdőjelezzem meg azt, aminek meg kell történnie? 

De hiszen éppen ez volt a lényeg – mindig is úgy éreztem, hogy el kell őt vennem. De sosem akartam ezt. 

– Persze hogy szeretlek. – Úgy éreztem, mintha ezekkel a szavakkal meggyónnék, és jólesett kimondanom őket. – De úgy, mint ahogy egy húgot vagy egy drága barátot szeretnék. Nem vagyok szerelmes beléd. – És ezekkel a szavakkal minden dühöm, amit Amarinda és Tobias iránt éreztem, elpárolgott. Nem hibáztathattam azért, amiért nem táplált irányomba olyan érzéseket, amiket én sem az ő irányába. Ha pedig tényleg éreztem iránta valamit, akkor az ő vágyait kellett előtérbe helyeznem. El kellett fogadnom, hogy valaki másnál találta meg a boldogságot, nem nálam. 

Csakúgy, mint belőlem, most belőle is elszállt a feszültség.

– Tobias nyelve nem forog úgy, mint a tiéd, és a karddal sem bánik olyan jól. De jószívű és kedves, és mikor vele vagyok, önmagam lehetek. 

Ebből semmit sem tagadhattam. Amikor először találkoztunk, elég rossz véleménnyel voltam Tobiasról, ám amikor végül megértettük egymást, éppen olyan hűségesen szolgált, mint bárki más. És ami még ennél is fontosabb, igaz barátommá vált. 

– Az eszének és a helytartói pozíciójának köszönhetően kényelmes, bár nem királyi életet tud majd neked biztosítani – mondtam. 

Amarinda megrántotta a vállát. 

– A hercegnői lét nagyvonalú ajándék volt az országom királyától, viszont én sosem kértem. 

– De mindig is remekül megfeleltél ennek a szerepnek. 

– Az új szerepemnek is jól meg fogok felelni. Mivel Tobias helytartó, ha összeházasodunk, az országaink közti szövetség érvényben fog maradni. 

Ezt jó volt tudni, már ha marad országom, mire véget ér ez a háború. Megfogtam Amarinda kezét, és csókot nyomtam rá. Visszautasítása kevésbé szomorított el, mint arra számítottam volna. Talán nem is lett volna képes összetörni a szívemet, mivel sosem volt az övé. Vagy az is lehet, hogy a szívem már így is túl sok darabra tört egy másik nagy veszteség miatt. 

Hamis mosolyt erőltettem az ajkamra, hogy elrejtsem ezeket a fájdalmas gondolatokat.

– Tobias talán éppen azon tépelődik, vajon elrendelem-e a kivégzését. Azt hiszem, egész vicces lenne, ha elhitetnénk vele, hogy igen. 

– Kétlem, hogy ő is éppen annyira élvezné ezt a tréfát, mint te. – Amarinda arca teljesen komoly volt, de biztos voltam benne, hogy láttam egy kis villanást a szemében. 

Végül Mott és Tobias visszatért. Mott megállt a tábor szélén, engedélyt kérve, hogy ismét csatlakozhasson hozzánk. Gondolom, beszélhetett Tobiasszal, amíg távol voltak, ugyanis ahelyett, hogy bejött volna a táborba, Tobias ott, ahol éppen állt, térdre ereszkedett és lehajtotta a fejét. Ha feltételezte, hogy elég dühös vagyok ahhoz, hogy lefejeztessem, akkor nem éppen ez volt a legbölcsebb testhelyzet, amit felvehetett. 

Odasétáltam Tobiashoz, aki erre megszólalt: 

– Életem legsötétebb napja volt, amikor azt mondták, meghaltál. Kérlek, hidd el, Jaron! 

– Elhiszem. És csakis hálát érzek irányodba mindazért, amit tettél, hogy segíts a hercegnőnek, mikor tudomást szereztetek a hírekről. Az áldásom a tiétek. 

Tobias felemelte a fejét és rámosolygott Amarindára, aki ragyogón visszamosolygott rá. Aztán a hercegnő felém fordult. 

– Köszönöm, uram! Ez esetben én is kifejezhetem jókívánságaimat neked és Imogennek? Akárhol is van éppen, szeret téged, Jaron. Őt szánta neked az ég. 

Imogen neve hallatán megfeszült a testem, és úgy kellett emlékeztetnem magamat, hogy lélegezzek. Valahányszor csak eszembe jutott Imogen, úgy éreztem, mintha nem lennék más, csak üres, lelketlen test. És fogalmam sem volt, hogy feleljek most – meg sem fordult a fejemben, hogy Amarinda nem tudja. 

Mott, aki a közelében állt, most odahajolt Amarindához, és a fülébe súgott valamit. Amint meghallotta, mi történt, a hercegnő ajka szétnyílt, lélegzete pedig elakadt borzalmában. Szeme kikerekedett, és bánatpatakok módjára könnyek folytak végig az arcán. 

– Azt hittem, ha neked sikerült megszöknöd a táborból, akkor neki is – zokogta. – Senki sem mondta. – A fejét rázva odabotorkált hozzám, a karjaiba zárt, és szorosan átölelt. 

Nem egészen tudtam, hogy most én vigasztaltam őt, vagy fordítva. De ahogy fejét a vállamra hajtva sírt, nekem is lehetőséget adott arra, hogy gyászoljak, oly módon, amire nagyon is szükségem volt. Mikor végül elengedett, a szomorúság továbbra is ottmaradt a lelkemben, ám mintha a legrosszabbjától megtisztultam volna. Megcsókoltam a kezét, majd pedig Tobias tenyerébe helyeztem. 

– Mindig is királyi sarj volt – mondtam Tobiasnak. – Örökké így szeresd, sose kevésbé! 

Barátom alázatosan fejet hajtott, és így szólt:

– Örökre az adósaid vagyunk. Mit tehetünk érted? 

– Az aveniai táborban azt kérdezted tőlem, hogy össze vagyok-e törve. – Vettem egy mély lélegzetet, teljes tudatában annak, milyen kevés választott el annak idején a haláltól. – Igen, akkor össze voltam törve. De már gyógyulok, és készen állok arra, hogy harcba szálljak ebben a háborúban. Segíts győznöm, Tobias! Vargant meg kell állítani.