 13. FEJEZET 

Legjobb szándékaim ellenére, hogy kiutat találjak az aveniai táborból, valós helyzetünk megnehezítette ezeket a terveket. Most, hogy elkapták Tobiast, és őt is felhasználhatták ellenem, egyre nagyobb elszántsággal dolgoztak rajtam. Még ha fel is merült volna a lehetőség a szökésre, az erőm, ami ehhez szükséges lett volna, egyre csak fogyott. Tobias felajánlotta, hogy segít, amiben csak tud, de vele is csak egy kicsivel bántak jobban, mint velem, és számíthattunk rá, hogy ha nem működöm együtt fogvatartóinkkal, a helyzete csak rosszabbodni fog. 

Ugyanazon a helyen, ahonnan kiszabadítottam Mottot és Imogent, kikérdeztek minket Tobiasszal a háborúra vonatkozó terveinkről, ezúttal az ormótlan troll Terrowic és Kippenger egy másik embere vallatott. Éppen elég nehéz volt egyszerűen csak ott lenni azon a helyen. Tisztán láthattam azt a dombot, ahol Imogen alig néhány nappal korábban állt. Újra és újra a dombtetőre pillantottam, minden ésszerűség ellenére azt remélve, hogy meglátom őt. De figyelmemet újra meg újra magukra vonták kínzóim kifogyhatatlan kérdései. 

– Hány katonát tartottál Drylliadban? – kérdezte Terrowic. 

– Ne válaszolj! – könyörgött Tobias, mire ismét hasba vágták. Levegő után kapkodva kétrét görnyedt, legbelül én is éreztem a fájdalmát. 

– Mondd el, mennyien vannak ott! – A kisebbiknek, aki beszélt, volt egy hatalmas bibircsók az állán, amit folyamatosan undorodva bámultam, leginkább azért, mert tudtam, hogy ez zavarja. – Így is, úgy is kihúzzuk belőled, ha muszáj. 

– Nem, azt nem tehetik meg – motyogtam. Nem a szándékaikban kételkedtem, hanem egyszerűen csak mostanra már nem maradt bennem semmi. Mindent kiszipolyoztak belőlem, nem hagyva hátra mást, csak egykori elszántságom maradványait. 

– Többre vagyunk képesek, mint gondolnád – szólt Terrowic. – A királyom titokban levelezést folytat valakivel, akit, úgy hallom, jól ismersz. Egy Bevin Conner nevű nemessel. 

– Volt nemes – motyogtam. És ez nem is volt titok. Már régen sejtettem, hogy Conner kapcsolatban áll Vargannal. 

– Conner mindent elmondott nekünk a kis konyhai nemesről Libethben, a seregeidről és összecsapásodról az őrséged kapitányával. Úgyhogy így is mindent ki fogunk deríteni, amit csak akarunk, akkor is, ha nem akarsz beszélni. 

Hát akkor nem is fogok beszélni. Megpróbáltam elfordulni, ám ekkor utasított valakit, hogy hozzon egy korbácsot. 

Akár nekem szánták, akár Tobiasnak, nem engedhettem. Így hát odaszóltam neki: 

– A bajtársaim biztos számítanak rá, hogy megszerzik tőlem ezt az információt – mondtam. – Minden tervünket meg fogják változtatni. Hát nem látják, mennyire értelmetlen ez az egész? 

– Majd mi eldöntjük, mi az értelmetlen. – Terrowicnak nagyjából feleakkora agya volt, mint bárki másnak a táborban, ám ezt azzal kompenzálta, hogy kétszer olyan erősen ütött. Testes és húsos volt, úgyhogy eleinte alábecsültem. De most már nem. Mindenből a legrosszabb, ami itt osztályrészemül jutott, az tőle származott. 

– Biztos vagyok benne, hogy maga jobban érti, mi az értelmetlenség, mint bárki más – mondtam. – De ebből elég volt. Hadd beszéljek a parancsnokkal! 

Terrowic összehúzta a szemöldökét.

– Azt nem csaphatod be, aki a vörös rózsát látja. 

Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent. Lehet, hogy csak harmadakkora agya volt, mint másoknak. Ismét Tobiasra emelte a kezét, ám ekkor felkiáltottam: 

– Ebből elég! Hozza ide most azonnal! – Megállt a keze a levegőben, mire hozzátettem: – Hozza ide a parancsnokot, vagy megmondom neki, hogy maga szerint a lányai úgy néznek ki, mint a varangyok. 

– Én sosem mondtam… 

– Dehogynem, tegnap este. Jobban kellene figyelni a szájára, mikor a tömlöcöm előtt sétál. 

Terrowic leengedte a kezét, majd megparancsolta a bajtársának, hogy figyeljen ránk, amíg ő vissza nem tér a parancsnokkal. Amíg Terrowic elbaktatott, a bibircsókos férfi egyszerűen csak félreállt, hogy figyelhesse az asszonyokat, ahogy azok elhaladtak a tömlöc előtt mosott ruhát cipelve. Számomra nem úgy tűnt, mintha ez olyan érdekes látvány lett volna, de lehet, hogy csak azért, mert sokkal nagyobb problémák kötötték le a gondolataimat. 

Most, hogy a bibircsókos éppen nem ránk figyelt, vettem egy mély lélegzetet, remélve, hogy az majd némi megkönnyebbülést hoz. Mikor ezzel mindössze csak annyit sikerült elérnem, hogy még jobban aggódni kezdtem, Tobiashoz fordultam. 

– Mosolyognom kell. Mondj valamit, ami nem borzalmas! 

– Most? 

– Lehet, hogy már sosem lesz rá jobb alkalmunk. 

– Rendben. – Elvigyorodott, ahogy eszébe jutott egy történet. – Ahogy elindultunk vissza Carthyába, az első két napon, miután meghallottuk a halálod hírét, Amarindával mindketten borzalmasan le voltunk sújtva. 

Felhúztam az egyik szemöldökömet.

– Ez a legrosszabb vidám történet, amit valaha hallottam. 

– Csend legyen! Még nem fejeztem be. – Tobias tekintete elfátyolosodott, ahogy emlékezete visszarepítette arra a napra. – Amarinda egész idő alatt egy szót is alig szólt, nekem pedig ötletem sem volt, mit mondhatnék neki. Aznap este esett, úgyhogy be kellett bújnunk valami sűrű bokor alá. Hideg volt, és olyan sötét, hogy a saját ujjainkat is alig láttuk, és úgy tűnt, az éjszaka örökké fog tartani. 

– Kezdek eltűnődni, vajon tisztában vagy-e azzal, mit jelent a „nem borzalmas” kifejezés – motyogtam. 

– Csitt! – Tobias ismét elmosolyodott. – Viszont másnap gyönyörű reggelre ébredtünk. Meleg volt és sütött a nap, és minden csak úgy ragyogott az esőcseppektől. Hiába voltunk Aveniában, az a nap tökéletesnek tűnt egy hosszú sétához. Körbenéztünk, hátha találunk valami ennivalót. A hercegnő meglátott egy bokrot, tele vad bogyókkal, és mivel olyan éhes volt, felé sietett. Igazából annyira fellelkesült, hogy nem is nézett a lába elé. Megbotlott egy kiálló gyökérben, és egyenesen belezuhant egy nagy sárpocsolyába. Minél jobban kapálózott, hogy felálljon, annál piszkosabb lett. Odagázoltam, hogy segítsek neki, de én is elestem. Mire mindketten kikászálódtunk belőle, egyetlen porcikánk sem maradt, ami nem lett volna tiszta sár. 

Felkuncogtam. Egész idő alatt, amit Amarindával töltöttem, még csak egy legyintést sem láttam tőle, ami ne lett volna csupa kellem és báj, nemhogy az egész testéből elpárolgott volna a kecsesség. Miután egyszer megjegyeztem, hogy piszkos az arca, a számlájára elsüthető viccek száma hirtelen végtelenre növekedett. Most, hogy tudtam, nem tökéletes, talán volt számunkra jövő. 

– Aztán sikerült megennetek a bogyókat? 

– Végül igen. – Ismét elmosolyodott. – Először túl piszkosak voltunk ahhoz, hogy együnk. Úgyhogy előbb letértünk az ösvényről, amíg nem találtunk egy kis tavat, amelybe gyönyörű vízesésként zúdult bele az éjszakai eső által felduzzasztott patak. Úgy tűnt, órák teltek el, amíg ott álltunk a vízesés alatt, hogy újra tiszták legyünk, meg aztán az is beletelt egy kis időbe, amíg a ruháink megszáradtak. Aztán ettünk. 

A mosolyom lehervadt, és csettintettem egyet a nyelvemmel, mire Tobias gyorsan megrázta a fejét. 

– Bocsáss meg, ez rosszul hangzott. Nem az történt, amire gondolsz. 

Még mondta volna tovább, ám ekkor visszatért Terrowic, Kippenger parancsnokkal az oldalán, aki látszólag egyáltalán nem örült annak, hogy idehívták. 

– Beszélnünk kell valahol – mondtam. – Négyszemközt. 

– Miért nem itt? 

A szememet forgatva körbepillantottam, végighordozva a tekintetemet Tobiason és Kippenger emberein. 

– Azért, mert ez így nem „négyszemközt”, természetesen. – Már fordult volna el, ám ekkor hozzátettem: – Megadom, amit csak akar. De csak akkor, ha kettesben beszélhetünk. 

– Ne! – szólt Tobias. – Jaron, mit művelsz? 

– Megmentem az életedet. – Visszafordultam Kippenger felé. – Nos? 

Kippenger Terrowic és a bibircsókos felé biccentett.

– Egyikőtök vigye vissza Jaron barátját a tömlöcbe! A másik várjon itt, amíg beszélek ezzel a suhanc királlyal! 

Tobias a nevemet kiáltotta, ahogy eloldották a láncait, de én még csak ránézni sem voltam hajlandó. Nem kellett megértenie a döntéseimet, de még csak szeretnie sem; nekem kellett meghoznom őket. 

Már egy ideje beesteledett, mikor Terrowic visszavitt a tömlöcbe. A Kippengerrel töltött idő nem sült el olyan jól, mint reméltem, és addigra már annyira kimerültem, és olyan fájdalmaim voltak, hogy még felülni sem bírtam, amikor újra megláncoltak. Tobias könyörgött, hogy hozzanak nekem egy kis levest, de Terrowic ezt megtagadta. Nem számított. Amúgy sem lett volna elég erőm az evéshez. 

– Amíg a király fogságban van, maga felelős az életéért – tiltakozott Tobias. – Azért megérdemelne némi alapvető tiszteletet. 

– Nem érdemel meg semmit – válaszolta Terrowic. – Ha a királyod némi alapvető tiszteletet akart volna, akkor bele kellett volna foglalnia azt az egyezségébe. 

– Milyen egyezséget kötött? – Tobias felém fordult. – Jaron, milyen egyezségről beszél? 

– Mindent elmondtam nekik. – Minden csepp akaraterőmre szükségem volt, hogy ülő helyzetbe küzdjem magamat. – Nos, majdnem mindent. Ahhoz eleget, hogy beleegyezzenek a szabadon bocsátásodba. Mikor látom, ahogy holnap reggel szabadon távozol, majd elmondom nekik a többit. 

– Nem! Jaron, ezt nem teheted! 

– Mi mást tehetnék? – kiáltottam vissza. – Nézzem, ahogy megbüntetnek téged az én hallgatásomért? Végül úgyis rávennének majd, hogy beszéljek, te viszont addigra már halott lennél. Így legalább te életben maradsz. 

– És veled mi lesz? – kérdezte. 

– Engem nem fognak elengedni – suttogtam. – Ezt te is tudod. Nincs az a pénz. 

Amikor erre rádöbbentem, az teljesen letaglózott. Erőtlenül a hideg sziklafalnak dőltem. Tobias olyan együttérzéssel nézett rám, amit jobban gyűlöltem annál, mint ha csalódott volna bennem, vagy mint ha dühös lett volna rám. Elfordultam tőle, de ez még nem védett meg a borzalmas érzéstől, amit a szánalma váltott ki belőlem. 

– Mondd, hogy nem törtél meg! – szólt. – Tudom, most biztos úgy érzed magad, de túl tudsz ezen jutni. 

– Honnan tudhatnád? – csattantam fel. – A te válladon nyugszik egy egész királyság súlya? Egy ellenséges ország minden erőforrását arra tette fel, hogy elpusztítson téged? 

– Nem. 

– És elvettek tőled valakit, akit szerettél? 

– Nem, ő… – Tobias rádöbbent, mit is készült mondani, és gyorsan váltott. – Jaron, szeretted Imogent? 

Ha szerelmi vallomásra várt, hát azt nem fogja megkapni. A fal felé fordultam, és becsuktam a szememet. 

– Mindenkit szerettem, akit elvettek tőlem. Úgyhogy ne merészeld megmondani nekem, hogy mikor törhetek meg!