 12. FEJEZET 

Az álmok és a valóság világa összemosódott. Az egyikben Imogen még mindig élt, míg a másikban nem létezett más, csak fájdalom. Éppen ezért a napjaim nagy részét azzal töltöttem, hogy minden apró, Imogennel kapcsolatos emlékembe belecsimpaszkodtam. Egyedül ez tartott életben. 

Egy emlékkép újra és újra visszatért hozzám, egy pillanat, amit egyszerre imádtam és gyűlöltem. Mikor eloldoztam a póznához kötözött Imogent, ő az ujjaival beletúrt a hajamba. Az az érintés mindent megváltoztatott – minden közömbösségét, amit irányomba mutatott, minden szavát semmissé tette, amit azért mondott, hogy elhitesse velem, nincs köztünk semmi a barátságon kívül. És ha itt lezárhattam volna az emléket, hogy ne foroghasson tovább, akkor megtettem volna. Csakhogy ezt mindig, mindig fájdalmában eltorzuló arcának emléke követte, ahogy a nyílvessző a mellkasába fúródott, majd pedig az, ahogy összeesett, teste pedig eltűnt a domb mögött. Ez az emlék az elmémbe égett, és ez rosszabb volt, mint bármi, amit Kippenger parancsnok vagy a fogdmegjei tehettek volna velem. 

Utolsó szavaival Imogen azért esdekelt nekem, hogy válasszam az életet. Ő miért nem volt képes ugyanerre? 

Vargan azzal hagyta ott a katonáit, hogy úgy kínozzanak, ahogy csak akarnak, és arra számítottam, hogy ez a lehető legrosszabb formában be is fog következni. Először kegyetlenek voltak velem, erről a testem minden egyes csontja tanúskodhatott. Ám kezdtem elgyengülni az éhségtől, és így egy idő után már nem tudtak több reakciót kicsikarni belőlem, mint egy rongybabából. Ekkor elkezdtek vallatni, próbálva minél több információt kihúzni belőlem, a némaságomért pedig megszégyenítéssel fizettek. 

Kippenger még egy játékot is kitalált, hogy együgyű katonáit szórakoztassa. Elhelyezett egy garlint egy lapos tetejű, a cellám falából kiálló kőre, közel a plafonhoz, és utasított, hogy szerezzem meg.

Felpillantottam az érmére, majd elfordítottam a tekintetemet róla. A távolság nem volt túl nagy – talán a magasságom duplája –, de sokkal többnek tűnt. Így megláncolva elérni a garlint nehéz feladat lett volna, lehetetlen, és egyszerűen nem értettem, mi értelme lett volna egyáltalán megpróbálnom. 

De Kippenger játszani akart.

– Hozd le az érmét, fiú! – mondta. – Én meg majd hagyom, hogy megvásárold vele a szabadságodat. 

Még mindig nem mozdultam. Egészen addig egy porcikámat sem mozdítottam, míg az egyik őre, egy vadállat, akit a többiek Terrowicnak neveztek, elő nem húzta a kardját, és rám nem parancsolt, hogy másszak fel az érméért. Fájt felállnom, de úgy voltam vele, hogy a kard jobban fájt volna. 

A cella földből döngölt fala több helyen puha volt, viszont több gyökér és beágyazódott kő is volt a falban, amikbe belekapaszkodhattam, hogy elérjem az érmét. Ám még így is kételkedtem abban, hogy vajon el tudnám-e érni – még ha a láncaim nem is rántanának a földre, a gyengébb lábam biztos nem bírná a megerőltetést. 

Terrowic újabb fenyegetése után belenyomtam az ujjaimat a földbe, hogy megragadjak egy gyökeret, majd mászásra kényszerítettem a lábamat. Abban a pillanatban, hogy ezt megtettem, Terrowic rácsapott a lábam hátuljára a kardja lapjával. 

A gyökér kicsúszott a kezemből, és visszazuhantam a földre. Terrowic odaállt fölém, és röhögve nézett le rám, majd Kippenger ismét rám parancsolt, hogy másszak fel. Néhány újabb fenyegetést követően ismét lábra küzdöttem magamat, de alig másztam tovább, mint az előbb, mikor Terrowic ismét rávágott a lábamra. A harmadik alkalommal ugyanez történt, ám a negyediknél a földön fekve egyszerűen arccal a fal felé fordultam, és úgy tettem, mintha ott sem lennének. Kippengernek nem igazán tetszett az ellenállásom, de a rabja voltam, nem pedig az udvari bohóca. Nem voltam hajlandó ilyen játékokat játszani. 

Kippenger fölém hajolt.

– Úgy neveznek: Jaron, a Hatalmas, aki mindig a magasba tör. Úgyhogy mássz csak! Kelj fel, és szerezd meg az érmét! 

– Vegye le rólam a láncokat! 

Gúnyolódva kinevetett.

– Á, de hát pont ez a lényeg, tudod? Sosem fogsz megszabadulni ezektől a láncoktól. Nem érheted el az érmét. Még fel sem állhatsz, csakis akkor, ha én megengedem. Ha még egy egyszerű garlint is képtelen vagy megszerezni, akkor mégis hogyan szerezhetnéd meg valaha is a szabadságodat? Sohasem fogsz ismét felemelkedni. 

Megfordultam, hogy még egyszer rápillantsak az érmére, majd becsuktam a szememet. Talán igaza volt. 

Másnapra Kippenger megfeledkezett az érméről. Viszont új stratégiával rukkolt elő. Az a nő, aki pár nappal korábban letisztogatott, egy tál levessel tért vissza. Kippenger követte őt, és utasított, hogy egyem meg a levest. Rá sem néztem egészen addig, amíg be nem hívott két másik katonát is a cellába. Egyikőjük kezében egy merev rúd volt. Lélekben felkészültem a büntetésre, ám ekkor Kippenger arra utasította a nőt, hogy forduljon meg és támaszkodjon a falhoz. Az asszonynak félelmében elakadt a lélegzete, majd rám pillantott. 

Rögtön kézbe vettem a levesestálat.

– Hadd menjen el! Máris eszek. – Hogy bebizonyítsam, komolyan beszélek, belekortyoltam a levesbe. Lehet, hogy csak azért, mert már annyira éhes voltam, de olyan íze volt, mintha a szentek ajándéka lett volna. Szándékomban állt az egészet megenni, ha pedig esetleg még többet ajánlottak volna fel, azt is elfogadni. 

Bármennyire is azt kívántam, bárcsak máshogy alakulhatnának számomra a dolgok, Imogennek igaza volt: nem adhattam fel a harcot. Az élet mellett kellett döntenem.

Miután enni kezdtem, Kippenger utasította az asszonyt és a katonákat, hogy távozzanak. Tudva, hogy mire számíthatok, miután végeztem a levessel, nem iparkodtam az evéssel. Ám miután letettem a tálat, Kippenger mindössze ennyit mondott: 

– Azért nem ennél, hogy magadat mentsd, de azért igen, hogy megkímélj egy idegent. Milyen érdekes! – Egy pillanatig még fürkészőn bámult engem, majd folytatta: – Carthyában egy elég nagy sereged várakozik minden ok nélkül, messze a harcoktól, egy tó mellett, ami már nem is létezik. Miért? 

– Ezt egyszer már kérdezte. 

– Te pedig megtagadtad a választ. Úgyhogy ismét megkérdezem. Miért van ott a sereged? 

– Hát nem egyértelmű? – kérdeztem, rá sem nézve. – Arra várnak, hogy visszatérjen a tó. Talán maga is csatlakozhatna hozzájuk, és elmehetnének együtt úszni. 

Oldalba rúgott, hozzáadva egy újabb zúzódást a már meglévőkhöz, majd leguggolt, hogy a szemembe nézhessen.

– Miért nem működsz együtt velem? Miért nem kíméled meg magadat ettől a fájdalomtól? 

– Mert nem is okoz nekem fájdalmat – válaszoltam. Ez nem volt teljesen igaz – végül is alig kaptam levegőt de jobban esett, hogy ezt így kimondhattam. 

– Ha neked nem árthatok, akkor arra kényszerítesz, hogy idehozzak valakit, akinek viszont igen. – Felállt, majd füttyentett a kinn álló őröknek. Azok, akárcsak az engedelmes kutyák, hívó szavára lesiettek a lépcsőn. Csakhogy ezúttal valaki más is volt velük. 

– Tobias. – Mikor meghallotta, hogy a nevét suttogom, felemelte a fejét, és így láthattam az orrára száradt vért. Akármennyire is jó volt látnom, a szívem máris ki akart ugrani a mellkasomból. Ha Tobias itt volt, akkor merre lehetett Fink és Amarinda? 

A szeme kikerekedett, mikor meglátott, majd hitetlenkedve megrázta a fejét.

– Jaron? Életben vagy? De hiszen azt mondták… 

– Élek. Vagy valami hasonló. 

Kippenger felemelte a hangját.

– Még egyszer megkérdezem, Jaron. Miért van ott a sereged? 

Előretoltam az állkapcsomat, de egy szót sem szóltam. Kippenger a némaságom okán olyan erővel arcon csapta Tobiast, hogy tudtam, az nyomot fog hagyni. 

Tobias fájdalmában felkiáltott, majd eszméletlenül a földre rogyott. 

Az őrök megragadták a karját, hogy ismét felemeljék, ám ekkor Kippenger így szólt: 

– Ennek így mi értelme lenne? Megvárjuk, amíg magához tér, hogy Jaron hallhassa a sikolyait. 

Tobiast a tömlöc túlsó végében, egy másik lánchoz béklyózták, majd ott hagyták, arccal félig elmerülve a hideg sárban. Kippenger rámutatott, figyelmeztetve engem, hogy ha nem működök együtt, akkor ugyanazt fogja tenni Tobiasszal, amit Imogennel tett. 

Mikor Kippenger és az emberei távoztak, halkan a nevén szólítottam Tobiast. Először éppen csak mocorogni kezdett, mire még egyszer szóltam neki, másodjára már hangosabban. 

– Biztonságos? – suttogta anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. 

Halkan, szinte köhögve felnevettem.

– Dehogy biztonságos. Tisztában vagy vele, hol vagyunk, ugye? 

Mostanra Tobias kinyitotta a szemét, és ülő helyzetbe küzdötte magát. 

– Honnan tudtad, hogy magamnál vagyok? 

– Azok, akik elájultak, nem pillantanak körbe, mikor azt hiszik, hogy senki sem figyel. – Ezért kiérdemeltem tőle egy félmosolyt, majd, ezúttal komolyabban, hozzátettem: – Azt hitted, meghaltam? 

Komoran bólintott.

– Mindenfelé a szakadt és véres ruháidat mutogatják, hogy mindenki lássa. Azt remélik, hogy az embereknek ettől majd inukba száll a bátorság, és letesznek a harcról. 

Ezt hallva hümmögtem egy sort.

– Nos, mint ahogy azt te magad is láthatod, közel nem vagyok annyira halott, mint azt Avenia állítja. 

– Azért nem úgy tűnik, mintha távol állnál tőle. 

Tetszett a kis vicce, de az az igazság, hogy nem is éreztem magam távol a haláltól.

– Akkor Mottnak és Imogennek sikerült megszöknie? 

Felelni a kérdésére nehezebb volt, mint hittem volna, és úgy kellett kierőszakolnom magamból a szavakat:

– Mottról azóta nem hallottam, mióta ide kerültem. Nem mertem kérdezősködni felőle. Imogen azonban nem… ő nem… 

Tobias bólintott, majd nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de be is csukta. Akármit is akart mondani, akár ki akarta fejezni az együttérzését vagy a sajnálatát, vagy kérdezni akart valamit, nem akartam hallani. Szóval mielőtt meggondolhatta volna magát, becsuktam a szememet, hogy pihentessem kicsit, majd megkérdeztem: 

– Hol van Amarinda és Fink? Kérlek, mondd, hogy eljutottak Bymarba! 

Szavaimat olyan hosszú csend követte, hogy kénytelen voltam ismét Tobiasra nézni. Ő csak a fejét rázta. 

– A határon minden nagyobb baj nélkül átjutottunk. A legtöbb élelmet elvették, de átengedték a kocsist. Már majdnem Iselnél jártunk, mikor egy csapat tolvaj megtámadta a szekerünket. Nem volt időnk visszamászni a rejtekbe, úgyhogy mikor lehetőség adódott rá, elrohantunk, és elbújtunk az út mellett, amíg a kocsis feltartotta őket. Egy csapatnyi aveniai katona arra járt, és meghallotta a dulakodást. Foglyul ejtettek pár tolvajt meg a kocsisunkat. A tolvajok elmondták nekik, hogy mi megszöktünk, mire a katonák hamar rájöttek, hogy a szekerünk a hercegnőt szállíthatta. Ráparancsoltak a kocsisra, hogy beszéljen, de ő kijelentette, hogy a hűsége Carthyához köti, és megtagadta, hogy további kérdésekre válaszoljon. 

Megráztam a fejemet. A hűség felbecsülhetetlen értékű kincs volt, de azokat a katonákat ismerve már tudtam, hogyan ért véget annak az embernek a története. 

– A katonák ekkor számoltak be a kocsisnak a halálodról – folytatta Tobias. – Még mutattak is egy darabot a ruhádból. Amarinda és én a távolból figyeltük. Felismertük, hogy az a ruha volt rajtad, mikor legutoljára láttunk téged. 

– Fink is látta? 

– Mindannyian láttuk, Jaron, és abban a pillanatban alig bírtuk megállni, hogy ne kiáltsunk fel fájdalmunkban. Fink még fel is állt, hogy megtámadja őket, de visszatartottam. – Tobias megnyalta az ajkát. – Ez volt a legrosszabb hír, amit életemben kaptam, és a többiek sem fogadták könnyebben. Hosszú perceknek kellett eltelniük, miután a katonák távoztak, hogy Amarinda képes legyen összeszedni magát, hogy lábra merjen állni és elinduljon. 

– Bymar felé? 

Tobias ismét megrázta a fejét. 

– Próbáltam meggyőzni Amarindát, hogy menjen, de tudta, hogy nem kell sok idő, és elterjed a halálod híre. Úgy érezte, hogy a carthyaiak a trón felé tekintenének irányítást várva, és mikor ez megtörténik, valakinek ott kell majd ülnie. Úgyhogy ragaszkodott hozzá, hogy visszagyalogoljunk Drylliadba. 

Ennek még csak a gondolata is őrültség volt. Ha azok a katonák, akik megállították a tolvajokat, tudták, hogy a hercegnő Aveniában van, akkor biztosan átfésülték az országot, hogy megtalálják őt. És Isel volt a legközelebbi hely, ahonnan megszökhettek. Egyenesen visszamenni Carthyába azon az útvonalon, amin jöttek, túl veszélyes lett volna, és ezt Tobiasnak is megmondtam. 

– Teljesen egyetértek veled – tiltakozott. – De ő a hercegnő, én meg a szolgálója. Ha vissza akart térni Carthyába, akkor nem tehettem mást, csak azt, hogy követem. Fink továbbment Bymarba, hogy kikönyörögje, küldjenek katonákat Carthya megsegítésére. 

– Micsoda? – Hirtelen fellángolt bennem a düh, és emlékeztetnem kellett magamat, hogy maradjak csendben. – Te útjára engedted teljesen egyedül? 

– Nagyon bizonygatta, hogy meg tudja csinálni. És mellesleg aveniai, úgyhogy ha katonákkal találkozik, azok jó eséllyel átengedik majd. Nem volt más lehetőségünk, Jaron. 

Lehet, hogy ez így volt igaz, de attól még nem tetszett.

– Hogyan estél foglyul? – kérdeztem. 

– Egyik éjszaka éppen aludtunk Amarindával, mikor hangokat hallottam a sötétségből. Kisettenkedtem, hogy megnézzem, mi az, és ekkor találtak meg a katonák. Mire visszarángattak oda, ahol aludtam, Amarinda már eltűnt, és nyoma sem volt, hogy merre ment. 

Rettegtem, hogy mi történhetett a hercegnővel azóta, és Tobias arckifejezéséből ítélve barátom is osztozott ezen a félelmen. Elviselhetetlen volt arra gondolni, hogy mi történne, ha őt is foglyul ejtenék, az pedig, hogy én teljesen tehetetlenné váltam itt, csak még rosszabbá tette. 

De ennek véget kellett vetnem. Elérkezett az ideje, hogy kiszabaduljak arról a helyről.