 40. FEJEZET 

Szokatlanul szép, meleg és ragyogó reggel volt, az ég zafírkékben pompázott, ami jobban illett volna egy piknikhez, mint egy akasztáshoz. A könnyű szellő meglengette a bitófáról lógó két hurkot. A gerendák nem voltak túl magasan – nem azok a fajta akasztófák voltak, amelyek rögvest eltörték az ember nyakát, amint kinyílt a padló, azonnali, viszonylag fájdalommentes halált okozva. Nem, ezek alacsonyabbak voltak, ahol a csomó a nyak közepére került. Ez a típus elzárja a légutakat, amint kirúgják a sámlit az akasztandó lába alól, lassú és borzalmas halált eredményezve. Gyanítottam, hogy szándékosan építették ilyenre. Azt akarták, hogy szenvedjek, és azt, hogy a közönség minden tagjának bőven legyen ideje rájönni, mivel jár az, ha valaki ellenáll Vargan királynak. 

Tényleg nagy tömeg gyűlt össze; sokkal többen jöttek el, mint arra számítottam. A közönség nagy részét aveniai és mendenwali katonák tették ki. Most már Tobias is ott állt elöl, a többi helytartóm mellett. Csakúgy, mint a körülötte állókéról, az ő arcáról sem lehetett mást leolvasni, mint a rettegést attól, ami ezután következett. Ám mintha valami más is ott játszott volna a tekintetében – talán az egymásnak ellentmondó érzelmek, a bűntudat és a megkönnyebbülés, amiért őt választottam ki arra, hogy megmeneküljön a huroktól. Azt kívántam, bárcsak ne ostorozná magát emiatt. A döntés az enyém volt, és helyesen is választottam. Ha a szemembe nézett volna, akkor meg is próbáltam volna ezt megértetni vele, ám szemét szégyenében lesütötte. 

A többi helytartó azonban engem nézett, én pedig tiszteletteljesen biccentettem feléjük, amiért eljöttek. Sejtettem, hogy amint mi meghaltunk, Vargan elé fogják őket vinni, ahol rákényszerítik őket, hogy hűségesküt tegyenek neki és Connernek. Kerwyn nem volt köztük. Vagy még mindig Mendenwalban volt, vagy valahogy kicselezte Vargan parancsát, hogy legyen jelen. Harlowe ott állt Tobias mellett. Tekintetéből rettegést olvastam ki. Figyelembe véve, hogy ki lépkedett mellettem, helytelennek tűnt, hogy az én halálom miatt bánkódik. 

Lehajtottam a fejemet, és így szóltam Rodenhez:

– Van valami, amit már előző este el kellett volna neked mondanom. 

Roden remegő hangon szólalt meg:

– Igen? 

– Van apád, Roden. Él, és itt van. 

– Micsoda? – Roden hirtelen egész testével felém fordult. – Kicsoda? 

A tömeg közepe felé biccentettem.

– Rulon Harlowe, a főhelytartó. 

– Ezt meg honnan veszed? 

– A feleségét Havanilának hívták. Harlowe az apád. 

– De… – Roden elhallgatott, és elgondolkozott ezen egy pillanatra. – A fiatalabb fiát elvesztette, mikor az csecsemő volt. Nem ezt mondják? 

– Te voltál az. Sajnálom. Már tegnap este meg kellett volna mondanom. 

– Úgy gondolod? – Elkáromkodta magát, majd a nyakát nyújtogatva a tömeget kezdte fürkészni. Tudtam abból, ahogy a vállát leeresztette, hogy mikor pillantotta meg Harlowe-t. Aztán a hangja ellágyult. – Ő tudja? 

– Nem. Szerintem neked kellene közölnöd vele. 

– Bárcsak megtehetném! – Tettünk még pár lépést, majd így folytatta: – Tudom, hogy megpróbáltál megmenteni minket, Jaron. Megbocsátom, hogy elbuktál. 

Arcomon álszerény mosollyal rápillantottam.

– Miféle bukásról beszélsz? Minden pontosan úgy alakul, ahogy kell. 

– Nem értek egyet – mondta Roden. – Ezernyi módját el tudom képzelni, mivel tölteném szívesebben a reggelt. 

– Akkor inkább gondolkozz el azon, hogyan akarod tölteni az estédet! – Mosolyogva hozzátettem: – Nekem az a tervem, hogy a jó meleg kandalló előtt összebújok Imogennel. 

– Az jól hangzik. De ha bármiféle tűz közelében leszel estére, az feltehetőleg azért lesz, mert a lelked az ördög barlangjában kötött ki. 

Felkuncogtam.

– Az valószínűbb annál, mint hogy bármelyikünk a szenteknél kössön ki. De ha mégis így lenne, gondolj csak bele, micsoda galibát tudnánk ott okozni! 

Visszamosolygott rám.

– Viszlát, Jaron! 

– Nem, Roden. Még nem. 

Ekkor a parancsnok felráncigálta Rodent az emelvényre, és ráparancsolt, hogy álljon a sámlira. Ahonnan álltam, láttam, hogy Roden keze olyan vadul reszket, hogy még a csuklóján lévő láncok is beleremegtek. A pódium elején álló férfi bejelentette, hogy itt áll a carthyai őrség kapitánya, aki bűnös az Avenia, Gelyn és Mendenwal ellen folytatott háborúban. Roden magát büszkén kihúzva állt, ahogy rászorították a nyakára a kötelet. Mélyeket lélegzett, mintha azzal valahogy elodázhatta volna a fulladást. 

Conner végre ellépett mellőlem és hátat fordított nekem, hogy köszöntsön pár uraságot, akik Farthenwood lépcsőin foglaltak helyet, így lehetőségem volt dolgozni a csuklómon lévő köteleken, miközben pont takart a testével, így mások nem láthatták, min ügyködöm. Nem voltam benne egészen biztos, mit fogok tenni, amint kiszabadítottam a kezemet – még mindig fegyvertelen voltam, miközben körbevettek az ellenségeim. Viszont kezdetnek nem volt rossz. 

Nem sokkal azelőtt, hogy sikerült volna kibontanom a csomót, Conner megfordult, és ismét megragadta a csuklómat. Anélkül, hogy felhívta volna magára a figyelmet, a laza kötelet visszatekerte a csuklóm köré. Képtelen voltam megállapítani, hogy vajon újra meg is csomózta-e, de ha igen, akkor minden reményem elveszett. 

Rajtam volt a sor, hogy a nyakamra húzzák a hurkot. Conner felkísért a pódiumra, és rám szólt, hogy álljak a sámlira, amit meg is tettem. Majd a nyakamra helyezte a hurkot és kicsit megszorította, bár biztos voltam benne, hogy ennél szorosabbnak kell lennie ahhoz, hogy megöljön. A durva szálak karmok módjára kaparták a bőrömet, és máris nehezemre esett levegőt venni. 

Innen jobban láthattam az egybegyűlteket. Felismertem pár tolvajt az aveniai katonák közt. Szinte kifejezéstelen arccal néztek fel rám; képtelen voltam eldönteni, hogy vajon sajnálják vagy ünneplik-e a halálomat. Valószínűleg az utóbbi. Furcsamód Erick is ott volt a közönség soraiban. Csak Erick, a kalózok közül senki. Szomorkás mosollyal és egy apró biccentéssel üdvözölt. Viszonoztam a gesztust, miközben kimondhatatlanul hálás voltam azért, hogy eljött. 

– Vargan király most engedélyt ad, hogy beszéljen – mondta Conner. – Emlékeztesse a népét, hogy kinek is kell hűséggel tartozniuk. 

A pillantásom ismét a tömegre siklott. Mikor a carthyaiak észrevették, hogy őket nézem, térdre ereszkedtek. Erick és még páran, akiket nem ismertem, követték a példájukat. Nagyot nyeltem, hogy uralkodni tudjak az érzelmeimen, majd így szóltam: 

– Avenia királya arra utasított, hogy egy utolsó paranccsal szolgáljak önöknek, és így is lesz. Hallják a szavamat, most és mindörökké! Legyenek hűségesek ahhoz, amiről tudják, hogy helyes! Sose hajtsanak fejet a gyengeség előtt, sose hódoljanak be a hamis koronának! A végén a jó mindig győzedelmeskedni fog, és önök majd azon az oldalon akarnak állni, mikor ez bekövetkezik. 

Itt még következett volna egy remekbe szabott zárszó, ha Conner nem fojtotta volna belém a szót azzal, hogy ököllel hasba vág. A közönségnek rémületében elakadt a lélegzete, és többen felálltak, hogy a védelmemre keljenek. Kippenger rájuk ordított, hogy ne is törődjenek az utolsó szavaimmal, vagy követhetnek engem a bitófán. A katonái otthagyták a pódiumot, hogy a kardjuk markolatával hallgattassanak el néhány hangadót. 

Sikerült összeszednem magam, ám kibillentem az egyensúlyomból. Majdnem el is estem, ám ekkor Conner megragadta a karomat, hogy segítsen állva maradnom. Eközben éreztem, hogy valami hideg csúszik fel az ingem ujja alatt, aminek a végét sikerült is megfognom. 

Conner egy kést adott nekem.

Kicsi volt, de elég éles, és jó erősen szorítottam, hogy rejtve maradjon. Conner semmi mást nem mondott, még csak rám sem nézett, ahogy lesétált a pódiumról.

A pódiumon álló kikiáltó bejelentette a nevemet, közölte, hogy én vagyok Carthya királya, és bűnösnek kiáltott ki, amiért háborút folytattam Avenia, Gelyn és Mendenwal ellen. Nevetséges vádak voltak, tekintettel arra, hogy ez az én földem volt. 

Mikor végzett, ő is lesétált a pódiumról. Vargan király felállt, és csak ennyit mondott:

– Tegyék meg! 

És ekkor a két hóhér kirúgta alólunk a sámlikat.