 10. FEJEZET 

Hogy mi is történt ezután, azt nem tudom pontosan. Miután meghallottam, hogy Imogen meghalt, egy lépést sem tettem tovább, és az is lehet, hogy térdre zuhantam. Vagy az engem üldöző katona kényszerített térdre. 

Nem tudom, hányan vettek körül. Ötvenen? Vagy talán százan? De nem is számít, hiszen nem szálltam harcba velük. El is felejtettem, hogyan kell, vagy egyáltalán miért kéne így tennem. 

Imogen nem halt meg. Nem lehetett halott, hiszen éppen az előbb beszéltem vele. Pillanatokkal korábban végigfuttatta az ujjait a hajamon, és akkor nagyon is élt. Arra gondoltam, csupán meg kell találnom, és akkor biztosan rádöbbennék, hogy a sebe nem is olyan súlyos, mint amilyennek hittem. Még elmenekülhetünk innen, együtt. 

Csakhogy a saját szememmel láttam, hol fúródott a nyílvessző a mellkasába. Vér ömlött a sebből – túl sok, és túl gyorsan. Lehet, hogy még az előtt meghalt, hogy a teste földet ért volna. 

Az egyik katona erőből állon ütött, ám másik kezével megtartott, hogy még tovább üthessen, majd a bal szememet is célba vette. Nem ellenkeztem, amikor tovább vert, sőt, valójában alig éreztem. Egyszerűen képtelen voltam megérteni, miből gondolhatta azt, hogy bármilyen testi fájdalom felérhet ahhoz, ami a szívemet mardosta. 

Végül a földre kényszerítettek, kicsavarták a kardomat a markomból, és letépték rólam a mellényemet. Két katona rögtön elkezdett civakodni a bőrön, ám végül azt a parancsot kapták, hogy őrizzék meg egyben a parancsnoknak. Alaposan megmotoztak, nehogy valamivel meglephessem őket, majd összeláncolták a kezeimet és a lábaimat. Anélkül, hogy egy fikarcnyit is törődtek volna a vállamba nyilalló fájdalommal, a hátamra gördítettek, valószínűleg azért, hogy láthassam a parancsnokot, aki foglyul ejtett. Valószínűleg nem vették észre, hogy a bal szemem máris annyira bedagadt, hogy nem láttam vele semmit, a jobbnak pedig jobb dolga is volt, mint a parancsnokot bámulni. Elfordítottam a fejemet, hogy rá se kelljen néznem, mire ő a cipője sarkával az arcomra lépett, még erősebben oldalra nyomva a fejemet. 

– Tehát ez lenne az a suhanc király, aki olyan sok bajt okozott? – vicsorogta. – Nem vagyok lenyűgözve. 

Elhúzta a csizmáját, majd fél térdre ereszkedett mellettem. Továbbra is az ellenkező irányba fordítottam a fejemet, ám éreztem forró leheletét, ahogy beszélt. 

– Bárcsak azt mondhatnám, hogy a lány gyorsan és fájdalom nélkül halt meg – mondta –, de még élve bukkantam rá a domb aljában. Bár már éppen csak pihegett. Könyörgött nekem, hogy kegyelmezzek meg neked. Erre megmondtam neki, hogy semmi ilyesmi nem áll szándékomban. Erre az utolsó lélegzetével arra kért, hogy adjak át neked egy üzenetet, egyenesen a szívétől a tiednek. 

Ezúttal ránéztem, bár a hangjából tudtam, hogy nem szerelmes szavakat fog átadni. Ördögien elvigyorodott, majd felmutatta két ujját, ami nedvesen csillogott a vértől. Imogen vérétől. Feltépte az ingemet, hogy hozzáférjen a csupasz mellkasomhoz, és végighúzta az ujjait bőrömön, két vörös csíkot festve rám. Úgy égetett, mint a sav, és majdnem annyira fájt, mintha szíven szúrt volna. 

– Vigyétek, és vessétek a tömlöcbe! – adta ki az utasítást a parancsnok. – Senki sem juthat még a közelébe se! 

Valaki egy sötét zsákot húzott a fejemre, majd felrántottak a földről, és a láncaimnál fogva elvezettek. Pár perccel később bedobtak egy szinte teljesen sötét helyiségbe, aminek hideg levegője arról tanúskodott, hogy valahol a föld alatt lehettem. 

Itt aztán a falba épített vasrudakhoz béklyóztak. Ez valamelyest könnyített a helyzetemen, mivel a láncaim elég hosszúak voltak ahhoz, hogy mozgathassam a kezemet magam előtt, és leülhessek a padlóra. De semmi más nem javult. A cella rejtekében az egyik ember, aki lehozott, előbb lábon, majd hasba rúgott, egymás után szórva a szitkokat, közölve velem, hogy barátai is voltak azon a falon, amit felrobbantottam. Ezt egészen addig folytatta, amíg egy másik hang rá nem szólt, hogy hagyja abba. 

Ezután visszahúzódtam a saját gondolataim közé. Újra és újra visszatértem azokhoz a végső pillanatokhoz. Imogen arcához, mikor eloldoztam őt. Láttam rajta a félelmet és a kételyt, de valami más is volt ott. Düh, amiért én mentettem meg őt, és talán egy kis megkönnyebbülés is. Roden azt mondta, Imogen úgy nézett rám, mintha szeretne engem. Vajon tényleg szerelem tükröződött a tekintetében? 

Nem tudtam. Egyedül arra tudtam gondolni, hogy miért állította meg az íjászt. Miért nem volt képes egyszerűen továbbrohanni, hogy mentse magát? 

Tudva, hogy nem is figyelek rá, a férfi, aki az előbb rugdosott, ismét nekikezdett, ezúttal erősebben. A lábfeje pont oda csapódott, ahol Roden eltörte a lábamat, mire a fájdalom végre reakciót csikart ki belőlem. 

– Á, szóval itt van a gyenge pontod – mondta. – Ezt megjegyzem. 

– Mindannyian elmehettek. – A hang, amit hallottam, ahhoz a személyhez tartozott, aki az arcomba nyomta a csizmáját. A neki engedelmeskedő katonák Kippenger parancsnoknak szólították. 

Hallottam, ahogy kiürült a szoba, majd pedig azt, ahogy egy tőrt előhúznak a hüvelyéből. Kippenger a nyakamhoz szorította a pengét, mire én csak azt reméltem, hogy gyorsan végez velem. Már amúgy is úgy éreztem magamat, mintha a szívem tele lenne lyukakkal, tehát jobban már nem árthatott volna nekem. Csak azt kívántam, bárcsak minél gyorsabban vége lenne. 

Csakhogy nem ez volt a célja. Végighúzta a tőrt a szakadt ingemen, és darabokban lemetszette rólam a ruhadarabot. Azt kívántam, bárcsak a vértől is megszabadítana. Képtelen voltam elviselni, ahogy a bőrömhöz tapadt. Ezután lehúzta a királyi gyűrűt az ujjamról. Végezetül a csizmámtól is megfosztott, gondolom azért, hogy ne tudjak elmenekülni. Még csak eszembe sem jutott, hogy egyáltalán megpróbáljam. Mikor végzett, lehúzta a zsákot a fejemről. Hunyorognom kellett volna, hogy a szemem hozzászokjon a fényhez, ám abból olyan kevés volt a helyiségben, hogy erre nem volt semmi szükség. 

Egy hanyagul kiásott tömlöccellában voltam, ami majdnem teljes egészében a föld alatt helyezkedett el, falait pedig durva fatáblákkal fedték, hogy be ne omoljon. Az egyedüli fény a plafon repedésein át szűrődött be, ám ugyanezekből a repedésekből a mocsok és a víz szintúgy bejutott a cellába, valamint minden bizonnyal a patkányok számára is hívogatóak voltak. Mivel közel voltunk a mocsárhoz, a lábam alatt a talaj is sáros volt. Ám a kezemen és lábamon lévő béklyókat jó mélyen a falba rögzítették. Képtelen lettem volna kirántani őket, még akkor sem, ha meg lett volna hozzá a lelkierőm, hogy megpróbáljam. 

Kippenger magas volt, sötétszőke hajjal és méretes orral rendelkezett. Gondolom, voltak nők, akik jóképűnek találták, már ha nem nézték meg maguknak túl alaposan, és így nem látták a hibáit. Úgy értem, szemmel láthatólag egy kegyetlen ördögfajzat volt, aki foglyul ejtésem tényét személyes dicsőségnek tekintette. 

– Na, tessék – szólt, miután hátrált egy lépést, hogy végignézhessen rajtam. – Akárki is voltál azelőtt, most senki sem vagy. Mindenki más számára halott leszel. Vargan király útban van ide. Úgy tudja, azért jön, hogy felügyelje a szolgálód kihallgatását, de örülni fog, mikor megtudja, hogy sokkal nagyobb ajándékkal várjuk. 

Nem válaszoltam. Nem érdekelt.

– Vargan a halálod hírét még ennek a földnek a legtávolabbi sarkába is el fogja juttatni – folytatta. – Megfosztva a királyától, Carthya napokon belül úgy fog kihunyni, mint egy gyertya a szélviharban. 

A gondolataim ismét elkalandoztak. Azon tűnődtem, hogy Evendell és Herbert vajon életben voltak-e még. Hogy Mott vajon elmenekült-e, és hogy látta-e, mi történt Imogennel. Hogy vajon látott-e engem. És hogy vajon mit készültek velem tenni, ha megtagadom, hogy feladjam a háborút. Az országom pusztulásáért egyedül én voltam felelős. 

És jottányi erőm sem volt, hogy a helyzeten egy cseppnyit is javítsak.