 4. FEJEZET 

Másnap reggel egy kétszáz katonából álló egység indult Drylliadból Gelyn északi határához. Azt kívántam, bárcsak többet küldhettem volna, de másokra délen volt szükség, hogy ott várják Mendenwal közeledő seregét, egy harmadik osztagot pedig a hatalmas Falstan-tóhoz küldtünk, hogy ott őrködjenek, míg a többiek itt maradtak, hogy megvédjék a fővárost. Carthya fegyveres erői már így is darabokra voltak szakítva, és anyagi forrásaink is megcsappantak. Bár egyenes háttal, büszkén állva figyeltem, ahogy a sereg távozott, legbelül még mindig kételkedtem abban, hogy van esélyünk a túlélésre. 

Miután elmentek, csatlakoztam Tobiashoz, Amarindához és Finkhez az udvaron. Az volt a tervem, hogy együtt utazom velük az aveniai határig, hogy legalább addig ügyeljek a biztonságukra. Onnan pedig a lovamon, Rejtélyen mennék tovább Gelynbe, remélve, hogy az ördögök vigyáznak rájuk, amíg a hercegnő biztonságba nem ér szülőhazájában. 

A menekülő hintót megtöltöttük ruhákkal, takarókkal és étellel. Tobias a ládák felé biccentett, és így szólt: 

– Legalább nem fogunk fázni, és éhesek sem leszünk útközben. 

Csintalan mosoly jelent meg az arcomon.

– Fázni nem fogunk, ám azt tanácsolom, hogy az ételhez hozzá se nyúlj. A mai recept tartalmazott egy kis extra ayagallt. – Tobias felnyögött, amiből rögtön tudtam, hogy ő is éppen olyan jól ismeri a növényt, mint én. Az ayagall egy gyomnövény volt, amiből jócskán nőtt az árvaház mellett, ahol annak idején éltem, és ami számos tréfa alapjául szolgált, valahányszor az árvaházi élet túl unalmassá vált. Már egy egészen kicsi adag is elég volt belőle, hogy az ember egész nap hányjon. Hirtelen rádöbbentem, miért is gyűlölt annyira Mrs. Turbeldy. 

Bár mindent megtett, hogy komoly maradjon, Amarinda felkuncogott.

– Avenia azt hiszi, egy királlyal szállnak csatába. Kétlem, hogy felkészültek arra, hogy egy olyan fiúval küzdjenek meg, aki szerint a gyermeteg csínytevések megfelelő stratégiának számítanak egy háborúban. 

– De hát nem azok? – kérdeztem, rámosolyogva és rákacsintva Finkre, aki már a hasát fogta a nevetéstől. 

Amint végeztünk a pakolással, Amarinda, Tobias, Fink és én bezsúfolódtunk a szekérbe. Nem éppen kényelmes utazásnak néztünk elébe, ám egyszerű áruszállító szekérnek kellett tűnnünk, olyannak, ami teljesen alkalmatlan utasok szállítására, az ország jövendőbeli királynéja számára pedig végképp alkalmatlan, arra az esetre, ha megállítanának minket a határon. Amarinda és én egymás mellett ültünk a szekér hátuljában egy kis padon, miközben Tobias és Fink velünk szemben, a padlón foglalt helyet. 

Fink rögtön beszélgetni kezdett Tobiasszal, aki már alig húsz perccel az után, hogy magunk mögött hagytuk Drylliad kapuit, lepisszegte.

Nem tudtam pontosan, miért is fáradt ezzel. Visszatartani Finket a kérdezgetéstől olyan volt, mintha az ember a tengert akarta volna megzabolázni. Fink mindig folyamatosan beszélt, ha ideges volt, vagy ha izgatott, vagy unatkozott, vagy egyszerűen csak ébren volt. Végül Tobias feladta, hogy úgy tegyen, mintha figyelne rá, és csak bámult előre. Idegessége ott volt arca minden egyes rezdülésében, minden egyes mozdulatában, és minden egyes mosolyával csak egyre rosszabb és rosszabb lett. 

Észrevettem, hogy Amarinda visszamosolyog rá, azt remélve, hogy egy kis önbizalmat önthet belé, amire Tobiasnak szüksége is lett volna ahhoz, ami a következő pár óra folyamán várt ránk. A fiú ezt látva kicsit elengedte magát, és visszamosolygott a hercegnőre. Figyeltem néma társalgásukat, ám észrevettem, hogy Tobias tekintete még az után is Amarindán időzött, hogy a lány elfordult tőle. Hát persze. Amarinda minden egyes nappal egyre gyönyörűbb és gyönyörűbb lett. Ezt még a vak is észrevette volna. 

Fink végül kifogyott a kérdésekből, és akárcsak mi, elcsendesedett. Szinte már azt kívántam, bárcsak tovább fecsegett volna, mivel ezután a szekér szinte kísérteties csendbe burkolózva haladt tovább. A gondolataim nem voltak rendezettebbek, mint egy nappal korábban, és nehezemre esett egyetlen, ránk váró problémára fókuszálnom anélkül, hogy még vagy száz ne esdekelt volna a figyelmemért. Idegességemben azt kívántam, bárcsak járhatnék egyet, vagy megmászhatnék valamit, vagy egyáltalán tehetnék bármit azon kívül, hogy egy poros úton zötykölődő, zsúfolt szekérben üldögélek. 

Csak hogy mozogjak kicsit, kinyújtóztattam a kezemet és a lábamat. Megérezve nyugtalanságomat, Amarinda megragadta a kezemet, és összefűzte az ujjainkat.

Aztán így szólt:

– Amint mi hárman túljutunk a határon, onnan már csak pár nap Bymar. Ha addig képes vagy visszatartani Gelynt, akkor az országom a segítségedre siet majd. 

– Bárcsak velünk jönnél, Jaron! – Fink lesütötte a szemét, de nem szomorkodott sokáig, ugyanis szinte rögtön újra felnézett, és megkérdezte: – Hallottam, hogy Kerwyn azt akarta, hogy házasodjatok össze a hercegnővel. Miért nem tettétek meg? 

Nem tudtam biztosan, ki mondta el neki, de az tiszta sor volt, hogy a trónteremben dolgozó egyik szolgálónak járhatott el a szája. Már éppen megszidtam volna, amiért ilyeneket kérdez, ám ekkor Amarinda felkacagott, és így szólt: 

– Látszik, hogy semmit sem tudsz arról, mit is jelent egy lánynak az esküvője napja! Szerinted, ha akkor állnék oltár elé Jaronnal, mikor éppen háborúba indul, a végén a lova melyik részét csókolnám meg? 

Mosolyogva rám nézett, mire nevetni kezdtem, ahogy elképzeltem a jelenetet. Fink is csatlakozott hozzánk, amitől az egész csak még viccesebb lett. De a szemem sarkából láttam, ahogy Tobias összefűzött ujjait bámulja, és a hüvelykujjaival játszadozik. 

– A menekülő, hintó remekül be fog válni – biztosítottam. – Fel a fejjel! 

Reménykedve visszamosolygott rám, ám a tekintete üresnek tűnt. Valami más aggasztotta, egyértelműen valami olyasmi, amit nem oszthatott meg velünk. 

Nem sokkal később a kocsisunk hátraszólt, hogy már közel járunk az Aveniába vezető úthoz. Utasítottam, hogy álljunk meg valahol, ahol nem vehetnek észre minket, majd mikor félrehúzódtunk, leszálltunk a szekérről. Kipakoltunk annyi ládát, hogy kinyithassuk a titkos ajtót. A rejtekzug kisebb volt, mint amire számítottam, de ha csak egy kicsivel is nagyobb lett volna, akkor kívülről is észre lehetett volna venni. 

– Ide nem fogtok hárman beférni – mondtam Tobiasnak. 

Tobias némán Fink felé intett, emlékeztetve engem, hogy én ragaszkodtam hozzá az utolsó pillanatban, hogy ő is jöjjön. Még ha ki is lehetett volna bővíteni a rejtekhelyét, már nem volt idő az átalakításra. 

– Muszáj lesz beférnünk – jelentette ki Amarinda. 

– Majd én kinn maradok, ha kell – ajánlotta fel Tobias. – A hercegnő biztonsága a legfontosabb, Fink pedig át tudja őt vezetni Avenián Bymar felé. 

– Nem – szólt Amarinda. – Meg kell találnunk a módját, hogy mind átjussunk a határon. 

– Majd én kinn maradok – mondta Fink. Megpróbáltunk ellenkezni, de túlkiabálva minket így szólt: – Aveniai vagyok, és még gyerek. Senki sem fog fenyegetést látni bennem. – Odafordult felém. – Jaron, tudod, hogy igazam van. 

Gombóc nőtt a torkomban.

– Te vagy számomra a legközelebb ahhoz, amit családnak nevezhetek, Fink. 

Valami megcsillant a szemében.

– Akkor herceg vagyok… Vagyis majdnem. Ha a király mindent kockára tesz Carthyáért, akkor nekem is azt kell tennem. 

Bármennyire is nehezemre esett, beleegyezően bólintottam, majd így folytattam:

– Az aveniaiak át fogják kutatni a szekeret. Majd mondd nekik azt, hogy a kocsis megengedte, hogy vele utazz hazafelé. Érd el, hogy észrevegyék a láda bort, de mondd nekik azt, hogy erős, és nem kéne elvenniük. 

– Ettől csak még jobban el akarják majd venni – mondta Amarinda, aztán, mikor megértette, felragyogott az arca. – Még több ayagall? 

– Vagy egy hétig betegek lesznek. 

Előbb Tobias mászott be a szekérbe, majd úgy helyezkedett, hogy helyet csináljon a hercegnőnek. 

– Lehet, hogy egy ígéret és egy szövetség miatt jöttem Carthyába – suttogta Amarinda –, ám vissza fogok térni, mert a szívem ide köt. 

– Akkor hamarosan ismét találkozunk. – Megcsókoltam Amarinda arcát, majd szorosan átöleltem. Mikor elhúzódtunk egymástól, megpróbáltam a szemében csillogó aggodalmat egy mosollyal csitítani, ami azt üzente, minden rendben van, bár bevallom, erről még én sem voltam egészen meggyőződve. 

Besegítettem a szekérbe. Kénytelen volt közel húzódni Tobiashoz, hogy a szűk hely elegendő legyen kettőjük számára, és a fiú még a karját is kinyújtotta, hogy a hercegnő feje kényelmesebben elférjen. 

Mikor mind a ketten elhelyezkedtek, emlékeztettem Tobiast szent kötelességére, hogy védje meg Amarindát, akár az élete árán is, ha kell. Ő megesküdött, hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni, de még csak rám sem nézett, miközben beszélt. Lehet, hogy kényelmetlenül érezte magát, amiért ennyire szűkös helyen, ennyire kitekert pózban kellett feküdnie. Vagy, tűnődtem el, lehet, hogy a kényelmetlenség abból fakadt, hogy egy másik test nyomódott az övéhez, ráadásul ennyire bensőségesen. Vészhelyzet esetén Tobias ki tudott nyitni egy másik ajtót alattuk, de addig is az álpadlót rájuk helyeztük, a ládákat pedig visszapakoltuk. 

Mielőtt visszamászott volna a szekérbe, Fink megállt és felém fordult.

– Jaron, én félek. 

Meg tudtam érteni, hiszen tisztában voltam azzal, milyen veszélyeket rejteget utazásának következő szakasza. Viszont volt egy ötletem, hogyan segítsek rajta, valami olyasmi, amit amúgy is tervezgettem már egy ideje. Elővettem a kardomat, és kihúztam magam. 

– Térdelj le! – utasítottam. 

Összezavarodva nézett fel rám, mire intettem neki, hogy ereszkedjen térdre. Mikor megtette, a kardommal megérintettem előbb a jobb, majd a bal vállát. 

– Carthya királyaként és az Artolius-ház fejeként, befogadlak téged, Fink, a házamba, és a királyság lovagjává ütlek. 

– Komolyan? – Soha nem láttam még ilyen szélesen vigyorogni. – Jó lovag leszek! 

Ahogy felállt, visszahelyeztem a kardomat a hüvelyébe.

– A valódi szertartás hosszabb, de amúgy is kétlem, hogy azt egy helyben végig tudnád ülni. Egyelőre be kell érned ennyivel. Az a feladatod, hogy megvédd a hercegnőt. Erősnek kell lenned, és tudom, hogy képes vagy erre. Juttasd haza épségben, és ne félj! 

– Örülök neki, hogy lovaggá ütöttél, de az előbb nem erre gondoltam – szólt. – Mikor azt mondtam, hogy félek, Jaron, úgy értettem, hogy téged féltelek. 

Erre nem számítottam. A szívemben lángoló félelem Carthyának és a körülöttem lévőknek szólt, akik hatalmas veszélyben forogtak. De lehet, hogy magamat is féltettem. Megmondtam Finknek, hogy legyen az én helyemben is bátor. Aztán becsuktam az ajtót, és utasítottam a kocsist, hogy hajtson tovább. Mikor elindultak, felmásztam Rejtély hátára, és olyan helyre ügettem, ahonnan a lehető legtovább figyelhettem a szekeret, míg végül eltűnt a szemem elől, az út pora pedig leülepedett. Legközelebb majd csak az aveniai határnál fognak megállni, ahol éber katonák kísérik majd figyelemmel őket, akik hatalmas jutalmat zsebelhetnének be a hercegnő elfogásáért. Amarinda sorsa most egy olyan helytartó kezében volt, aki még a saját árnyékát sem tudta volna legyőzni kardvívásban, és egy fiatal lovagéban, aki két kézzel is alig bírta felemelni a kardját.