 17. FEJEZET 

Olyan könnyedén ki tudtunk kötni Aveniában, hogy már majdnem emlékeztetni akartam Mottot, hogy végül én hoztam jobb döntést. Persze veszélyes út állt előttünk, úgyhogy még túl korai volt ünnepelni. Mott, Tobias és én még mindig aveniai katonának voltunk öltözve, ami segítségünkre lehetett abban, hogy úgy vágjunk át az országon, hogy ne kerüljünk bajba. Legalábbis reméltem, hogy nem fogunk bajba keveredni. Bármennyire is próbáltam leplezni, Mott szemmel láthatóan tökéletesen tisztában volt azzal, hogy nem vagyok képes harcolni. 

Mi hárman kiszálltunk a csónakból, majd pedig utasítottam az evezősöket és a dereglye kormányosát, hogy biztonságban vigyék vissza a főhelytartómat Drylliadba. Emlékeztettem Harlowe-t a terveimre, de határozottan közöltem vele, hogy a legfontosabb feladata, hogy megindítsa a keresést Amarinda hercegnő után. Ha Fink eljutott Bymarba, akkor reméltem, hogy vagy ott maradt, ahol biztonságban volt, vagy a bymari seregekkel, az ő védelmüket élvezve, visszatért Carthyába. 

Hogy mindenféle vitát elkerüljek, mindössze annyit osztottam meg a terveimből a barátaimmal, amennyit mindenképpen muszáj volt. Mott tiltakozásul annyira összeszorította az ajkát, hogy abból mindössze egy vékony vonal látszott, és Harlowe sem tűnt vidámabbnak. Tobias láthatóan azon a véleményen volt, hogy a fogságban töltött idő alatt megőrültem, és miután ez nem volt teljes egészében lehetetlen, nem mondtam neki ellent. Végül mind beleegyeztek abba, amit kértem tőlük, Harlowe pedig megígértette Mott-tal és Tobiasszal, hogy vigyázni fognak rám. Mott erre azt felelte, hogy mindenkitől képes engem megvédeni, csak magamtól nem, amit egészen fair kompromisszumnak tartottam. 

Miután Harlowe távozott, Mott-tal és Tobiasszal szereztünk némi élelmet és három erős lovat egy földművestől, aki a mocsár szélén lakott. Vargan tábora tőlünk jóval délre feküdt, és reméltem, hogy az utunk még csak a közelébe sem fog vinni minket. Képtelen voltam elviselni annak a gondolatát, hogy visszatérjek oda, akár önszántamból, akár nem. 

A nap lassan felkelt a hátunk mögött. Nyugat felé haladtunk, lassabban, mint szerettem volna, de Mott ragaszkodott hozzá, hogy tartalékoljam az erőmet, és hogy épüljek fel az elmúlt pár nap gyötrelmeiből. A türelem mindig is egy olyan erény volt, ami hidegen hagyott, és amit soha meg sem próbáltam megszerezni. Most viszont szükségem volt rá. 

Mikor leszállt az éj, szállást szereztem magunknak egy fogadóban, ahol kialhattuk magunkat éjszaka. Hála fekete és vörös egyenruhánknak és az én aveniai akcentusomnak, senki sem gyanakodott ránk egy cseppet sem. 

Másnap reggel sokkal jobban éreztem magamat, és még rendes ételt is képes voltam enni – legalábbis ahhoz képest rendes ételt, amit Aveniában kapni lehetett. Mikor ismét útra keltünk, Tobias megkérdezte tőlem: 

– Nem kéne jobban délnek vennünk az irányt, hogy elérjük a Kátránypengét? 

– Előbb el kell mennünk valahova máshová. 

Mott felnyögött.

– Nem felejtetted el, hogy az ellenség országának szívében járunk, ugye? 

– Az itteni emberek nem az ellenségeim – mondtam. – Csak a királyuk az. És el kell küldenem egy üzenetet. 

– Amit egy aveniai kézbesítene? Jaron, lehet, hogy te nem tekinted ezeket az embereket az ellenségeidnek, ők viszont nem fognak ilyen jó szívvel viszonyulni hozzád. Ha el kell küldened egy üzenetet, akkor azt oda kellett volna adnod tegnap Harlowe-nak. 

– Remek ötlet lett volna, már ha ez eszembe jutott volna tegnap – csattantam fel. 

Még egy fél óráig lovagoltunk, mielőtt elértünk volna a tolvajok táborának széléig, arra a helyre, ahová először vittek, mikor a kalózokhoz tartottam. A tolvajoknál mindig is pezsgett az élet, és most is ugyanerre az élénkségre számítottam. 

Ám ezúttal más fogadott.

Nem húztam elő a kardomat, ahogy beporoszkáltunk a táborba, de a kezemet készenlétben tartottam, a biztonság kedvéért. Az a pár ember, aki még ott volt, odajött hozzánk, hogy köszöntsön minket, de inkább tűntek koldusoknak, semmint tolvajoknak. Néhányuknál volt fegyver, de senki sem nyúlt érte. Néhányukat felismertem, de a legtöbben újak voltak a számomra. Itt nem voltak barátaim. 

– Éppen eleget elvittek már közülünk! – kiáltotta egy férfi, aki olyan részeg volt, hogy a szavai szinte egybemosódtak. – Egyikünk sem tud harcolni… Az utolsó csapat katona is tudta ezt, és békén hagytak minket. 

Mott és Tobias kicsit idegesen egymásra nézett, mire eszembe jutott, milyen ruha is van rajtunk. 

– Mi történt a többiekkel, akik itt voltak? – kérdeztem. – Önként vállalkoztak a harcra? 

– Persze hogy önként, miután a torkuknak nyomták a pengét – felelte a férfi. – Mindenkit elvittek, aki a hasznukra lehetett. 

Tekintetét rám szegezve, egy másik férfi is előrelépett.

– Hány éves vagy, fiú? Nem vagy te katona. Vagy ha az is vagy, nem lehetsz vezér. 

– Az aveniai katonák közt nem is vagyok vezér. – Mikor levettem a sisakomat, elég meglepetést láttam a tolvajok arcán, hogy egyértelműen tudjam, néhányan felismertek. – A nevem Jaron. Én vagyok Carthya királya, az aveniai kalózok királya, és Erick barátja, aki egykor a vezéretek volt. Ha nem kívántok Vargan nevében harcolni, akkor csatlakozzatok hozzám most! Gyertek velem, és hagyjátok magatok mögött ezt a helyet! 

– Vagy akár foglyul is ejthetnénk, és akkor annyi aranyat kapnánk Vargantól, ami az egész életünkre elég – szólt a hozzánk legközelebb álló férfi. 

Felhorkantottam.

– Ne légy nevetséges! Ha el tudnátok fogni, akkor már rég besoroztak volna titeket a seregbe. 

Erre feladták, és félig elfordultak tőlem.

– Aveniaiak vagyunk – szólt egy másik tolvaj, ahogy visszaült a tüze mellé. – Itt maradunk. 

– Ahogy akarjátok. De elég szegényes az a ragu az edényben, és én meggazdagíthatnám. Ha éhesek vagytok, akkor megfizetem a leggyorsabb lovasotokat, hogy vigyen el nekem egy üzenetet Carthyába. 

– Ne! – sziszegte Tobias. – Nem bízhatsz ezekben az emberekben! – Ám én elengedtem a fülem mellett, amit mondott. 

A hozzám legközelebb álló férfi csípőre tette a kezét.

– Én vagyok itt a leggyorsabb lovas. Mi az üzenete? 

– A parancsnokomnak szól Drylliadban. – Rezzenéstelen tekintettel néztem őt. – El tudod vinni neki? 

Állta a tekintetemet.

– Tolvaj becsületszavamra esküszöm. 

Ez a mondat a legjobb esetben is ellentmondott önmagának.

– Ez elég lesz nekem, azt hiszem – folytattam. – Mondd meg neki, hogy miközben fogságban voltam, kénytelen voltam felfedni a legfontosabb terveinket a háborúval kapcsolatban, ezért mindent meg kell változtatni. Azt akarom, hogy minden mozdítható embert Drylliadba vezényeljenek, hogy megvédjék a kastélyt, és hogy minden csapda készen álljon a városban. Valamint azt is parancsolom, hogy Carthya minden vagyonát vigyék Farthenwoodba. Ott nagyobb biztonságban lesz. – Közelebb hajoltam hozzá. – Most pedig ígérd meg, hogy ez az üzenet el fog jutni a kastélyomba! 

– Ez egy elég veszélyes üzenet. – Az öklömben szorongatott, egyetlen garlin felé biccentett. – Remélem, úgy tervezi, hogy ennél többet fizet érte. 

Visszadugtam az érmét a zsebembe. Azt az egyet nem neki szántam.

– Kétségem sincs afelől, hogy Vargan számára sokkal értékesebb lenne ez az üzenet, mint amit én most fizetni tudok neked. De az útitársam adni fog pár garlint, és majd még sokkal többet kérhetsz, amint Drylliadba érsz. 

Intettem Mottnak, aki belenyúlt a nyeregtáskájába, és elővett egy maroknyi érmét a férfi számára. Az zsebre dugta a pénzt, majd szólt a többi tolvajnak, hogy készítsék elő a lovát. 

Így már semmi sem volt, ami tovább ott tartott volna minket. Átadtam jókívánságaimat a tolvajoknak, és megmondtam nekik, hogy mennünk kell. Miután ellovagoltunk, Mott odafordult hozzám. 

– Mikor fogságban voltál, hazudtál Aveniának a terveinket illetően. 

– Igen. 

– És most meg kívánod változtatni a valódi terveinket, hogy illeszkedjenek a hazugsághoz? 

– Jó ötletnek tűnt. 

Egy hosszú pillanatig csak nézett engem, aztán megrántotta a vállát.

– Remélem, tudod, hogy mit csinálsz. 

– Ha nem, akkor te majd mindig ott leszel mellettem, hogy rámutass a hibáimra. 

A szám sarka mosolyra húzódott, Mott pedig halkan felkuncogott. A vicc feloldotta a feszültséget, ami attól fogva ott volt köztünk, mióta megmentettek, és valamelyest még Tobias is felengedett. Pár órával később megálltunk, hogy a lovak pihenhessenek kicsit, és hogy megosztozhassunk annak az élelemnek egy részén, amit a fogadóból hoztunk magunkkal. A forróságban meghúzódtunk egy nagy tiszafa lombjának árnyékában, ami az Eranbole-tenger távoli partja felé nézett. A part páratlanul szép látványt nyújtott, és ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy egy nap hajóra szálljak, és átvitorlázzak a tengeren. 

Mielőtt maguk is ettek volna, Tobias és Mott nekidőlt a fa törzsének, és hagyták, hogy olyan mohón egyek, amennyire csak szükségem volt. Ez segített visszaszereznem az erőmet, bár az még édeskevés volt ahhoz a beszélgetéshez, amit már a szökésem óta próbáltam elkerülni. 

Mikor nem halogathattam többé, megkérdeztem Mott-tól:

– Helyesen cselekedtem, mikor utánad mentem a táborba? 

– Nem. – Mélyet sóhajtott, majd oldalvást rám pillantott. – De helytelenül sem. Azon az estén, mikor megmentettél, attól a pillanattól kezdve, hogy odavitték Imogent, tudtam, hogy mindent el fogok nekik mondani, amit csak akarnak. Elárultalak volna, Jaron. 

– Én sem cselekedtem volna jobban. Én sem bírtam sokáig, mikor azzal fenyegettek, hogy bántani fogják Tobiast, pedig ő még csak nem is olyan csinos. 

Tobias horkantva felnevetett, és kijelentette, hogy ezzel meg sem próbál vitába szállni. 

Egy kicsit pihentünk még, majd Mott így szólt:

– Imogen… 

A szemem csukva volt, miközben éppen felidéztem az utolsó pillanatot, amit vele töltöttem. 

– Azt hittem, megmenthetem. És téged is. 

– Engem meg is mentettél. Ő is elmenekülhetett volna, csakhogy éppen annyira nem volt hajlandó hátrahagyni téged, mint te őt. 

– Belé fúródott az a nyíl, amit nekem szántak. Az életét adta az enyémért. 

– Te pedig kockáztattad a tiedet a miénkért. Miért nem küldtél oda valaki mást? Más harcosaink is vannak, akik véghez tudták volna vinni azt a mentőakciót. 

– Tudtam, hogy Avenia információt akar szerezni, és hogy ha bárki mást elfogtak volna, kiszedték volna belőle a terveimet, ahogy veletek is tették volna. Ám tudtam, hogy ha én vagyok a foglyuk, pontosan azt mondhatom nekik, amiről azt akarom, hogy tudják. És ezt is tettem. 

Tobias megrázta a fejét. 

– Ha úgyis hazudni készültél, miért nem mondtad el nekik rögtön, még mielőtt úgy kellett volna kiverniük belőled? 

– Sosem hittek volna nekem, ha olyan könnyen feladom. – A hangom ellágyult, ahogy felidéztem ütéseiket és csapásaikat. – Úgy kellett kiverniük belőlem, hogy elhihessék a hazugságaimat. Így is, úgy is ez történt volna. Így legalább mi is jól jártunk. – Magas árat fizettem azért, hogy félrevezessem őket, olyan magasat, hogy majdnem belehaltam. Ám most a miénk volt a lépéselőny a háborúban. Avenia rengeteg energiát fog arra pazarolni, hogy olyan árnyékokat üldözzön, amik nem is léteznek. 

Ezután már nem sokat beszéltünk, amíg ismét útra nem keltünk. Ekkor a gondolataim óhatatlanul visszakanyarodtak Imogenhez.

– A nyílvessző a válla alatt találta el, de lehet, hogy elkerülte a szívét – mondtam. – Ha túlélte a zuhanást, akkor biztos megpróbálták meggyógyítani, hogy felhasználhassák ellenem. 

– Akkor miért nem ez történt? – Tobias lágyan beszélt, tudva, hogy szavai csak még elviselhetetlenebbé teszik a bensőmet emésztő fájdalmat. – Ha túlélte, akkor természetesen őt használták volna, nem engem. Akkor meg miért nem ezt tették? 

Már tudtam a választ, bár képtelen voltam kimondani. Ő maga mondta nekem, mikor együtt voltunk. Még ha túl is élte volna, mindent megtenne, hogy meghaljon. Inkább azt választaná, semmint, hogy hagyja, fegyvert kovácsoljanak belőle, amit ellenem használhatnak. 

De attól, hogy ezt megértettem, csak még frusztráltabbnak éreztem magamat.

– Miért állította meg azt az íjászt? Nem kellett volna mást tennie, csak elrohannia. 

Mott összeszorította az ajkát, majd ugyanazzal a nyugodt hangsúllyal, amit Tobias is használt, így szólt: 

– Azért állította meg, mert ő már csak ilyen volt. Ne légy dühös rá ezért! 

Lehet, hogy Mottnak igaza volt, de abban még mindig nem voltam biztos, hogy Imogennel is ez volt a helyzet. Lehajtottam a fejemet. 

– Adj nekem reményt, Mott! Van rá valami esély, hogy még életben lehet? 

Egy percig némán haladt előre, valószínűleg azért, hogy – csakúgy, mint én – újra lejátssza lelki szemei előtt azt a pillanatot. Szemét becsukta, arca pedig megfeszült. 

– Láttam, ahogy lezuhant a dombról – mondta végül –, és elindultam felé, de nagyon gyorsan körbevették. Kihúzták a testéből a nyilat, utána pedig szekérért küldtek, hogy elvitessék. 

– Orvosi szekérért? 

Lassan megrázta a fejét, mintha ez az egyszerű mozdulat hatalmas erőfeszítésébe került volna.

– Olyanért, amiben a holtakat szállítják a sírhelyre. Olyanba tették bele. Sajnálom, Jaron. 

Elnémultunk. Egészen addig a pillanatig szinte már majdnem sikerült meggyőznöm magamat arról, hogy Mott láthatott valamit, ami reményt adhatott volna nekem, hogy volt egy aprócska esély arra, hogy Imogen túlélhette. Ám azt a szekeret csak egyetlen okból hívhatták. 

– Az anyja Tithióban él, azt hiszem – mondtam végül. 

– Amint visszaértünk Carthyába, elintézem, hogy küldjenek neki egy üzenetet – ajánlotta fel Mott. 

– Ne! Majd én. Tartozom ennyivel az anyjának. – Ismét a kezembe vettem a zsebemben lapuló garlint. Elkezdtem az ujjaim közt forgatni, majd meggondoltam magamat, és visszatettem a helyére. – Minden egyes porcikám fáj, Mott. 

– Sok mindenen mentél keresztül. De idővel majd minden seb begyógyul. 

– Nem a vágásokról és a zúzódásokról beszélek. 

– Mint ahogy én sem. 

– Ó! 

– Jaron, Imogen azért mentett meg, mert neked minket kell megmentened. Helyesen cselekedett, Carthya érdekében. De csak akkor ér bármit is az áldozata, ha arra használod, hogy megnyerd ezt a háborút. 

Tudtam, hogy ezt kell tennem, ám ez még nem tette az előttem álló feladatot kevésbé lehetetlenné. Csak most értettem meg, hogy nem számít, milyen kicsi esélyem van, győznöm kell. 

Ezután már nem sok mindent mondtunk, mígnem rámutattam egy széles mezőre tőlünk jobbra, majd utasítottam Mottot, hogy tartsa készenlétben a kardját. Tobias is előhúzta a sajátját, bár azzal nem sokra mentünk. 

– Álljatok készenlétben! – mondtam szinte suttogva. – Ez a Kátránypenge.