 18. FEJEZET 

A Kátránypenge-öböl az aveniai kalózok jól elrejtett otthona volt. A tenger felől könnyű volt észrevenni, bár ha egy tengerész elég szerencsétlen volt ahhoz, hogy felfedezze, azt biztos elfogták és megölték. A szárazföld felől a legtöbb utazó egyszerűen elhaladt mellette, anélkül, hogy észrevette volna. Alig pár hónappal ezelőtt jártam itt, de még így is nagyon oda kellett figyelnem, hogy biztos legyek benne, jó helyen járunk. 

Mindenkinek, aki szükségét látta annak, hogy belovagoljon a kalózok táborába, kardját kivonva, a pengét lefelé fordítva kellett azt megtennie, hogy így jelezze a kalózoknak: ártó szándék nélkül érkezik. Bennem ugyan nem volt semmi ártó szándék, ám a kardomat sem tartottam magam elé. Úgy akartam belovagolni, mint a királyuk. 

A kalózok a tábor szélén rögtön felismertek, mire gyorsan mozgósították soraikat. Hallottam, ahogy Ericket szólongatják, és azt is, ahogy az én nevemet kiáltják, bár nem éppen abban a barátságos hangnemben, aminek örültem volna. 

Erick volt a tolvajok vezére, és az az ember, aki akkoriban a kalózokhoz hozott. Végül én lettem a kalózok királya, ám Erickre hagytam, hogy uralkodjon felettük. Nagyon jó volt látni, hogy még mindig ő volt a vezérük. Abból ítélve, amilyen arckifejezéssel a kalózok felnéztek rám, gyanítottam, hogy már csak azért voltam a királyuk, mert nem voltam itt, hogy halálos párbajra hívhassanak ki. 

– Biztos vagy benne, hogy tudod, mit csinálsz? – kérdezte Mott, ahogy egyre mélyebbre haladtunk befelé a Kátránypengébe. 

– Abban vagyok biztos, hogy nem tudom – feleltem. – Tartsd a kezedet a kardodon! 

A fogadtatásom akkor sem vált barátságosabbá, mikor Erick előlépett a kunyhójából. Nem sokat változott azóta, hogy pár hónappal ezelőtt először találkoztunk – magas volt és vékony, rövid, ritkuló vörös hajjal és átható, kék tekintettel. Ám néhány dolog új volt rajta. Volt pár friss vágás az arcán, rövidre vágott szakállának helyét pedig átvette egy egyenetlen sebhely az állkapcsa mentén. Vett egy mély, reszkető lélegzetet, mikor meglátott, aztán motyogott valamit a mellette álló pár kalóznak, akik erre elindultak a konyha irányába. 

– Kik ezek? – kérdezte tőlem Erick, Mottra és Tobiasra mutatva. – A Kátránypengében nem szeretjük a látogatókat. De ezt te is tudod. 

– Nem látogatók. Ők a barátaim, és ezért ennek megfelelő fogadtatásban is lesz részük. – Tisztában voltam vele, mekkora veszélyt hordoznak a szavaim. Még abban sem voltam biztos, hogy engem barátként fognak-e fogadni. 

Mott és Erick visszafogott biccentéssel üdvözölték egymást. Ezzel Tobias is megpróbálkozott, de annyira ideges volt, hogy a gerince elfelejtette, hogyan is kell meghajolni. Lecsusszantam a lovamról, és Erickhez fordultam. 

– Úgy tűnik, mintha a rossz oldalra állt volna egy csatában. 

– Te rosszabbul nézel ki. – Erickkel mi is a konyha felé vettük az irányt, miközben Mott és Tobias mögöttünk vezették a lovainkat. – Miért vagy itt? 

– Tudnia kell, hogy miért. Avenia háborút indított. Ezek a kalózok esküt tettek nekem, hogy ha háborúra kerül a sor, harcolni fognak értem. Azért jöttem, hogy betartassam velük ezt az ígéretet. 

Erick megállt, arcán megjelent a kétely árnyéka. 

– Szerinted a kalózok szabad akaratukból tették neked azt az esküt? 

– Akárhogy is éreznek, akkor is megtették, és be is fogják tartani. 

– Minden erőmre szükségem volt, hogy a vezérük maradjak. Jaron, alig pár nappal az után kerültem hatalomra, hogy idejöttem, és csakis azért, mert engem bíztál meg ezzel a feladattal. Lehet, hogy most engem követnek, de örvendezni fognak, amint valaki más átveszi a helyemet. Ha ilyen kevés tisztelet van bennük irántam, akkor tudhatod, hogyan éreznek irántad. 

Vajon azt hitte, hogy tévképzetekbe ringattam magam ezzel kapcsolatban? Éreztem, hogy lassan elfogy a türelmem. 

– Ha tudná, mi mindent veszthet el Carthya ebben a háborúban – mi mindent vesztettünk el máris –, akkor azt is tudná, mennyire kevéssé érdekel, hogy bármelyikünknek vannak-e itt barátai. Hívja össze a kalózokat, Erick! Én magam fogok beszélni velük. 

– Összehívom őket. De mondd meg a sötét bőrű barátodnak, hogy tartsa készenlétben a kardját! Lehet, hogy szüksége lesz rá. – Ezután Erick Tobias felé biccentett, aki a saját fegyvere markolatával ügyetlenkedett. – És mondd meg ennek a fiúnak, hogy engedje le az övét, nehogy megsebesítsen valakit. De addig is egyetek valamit! Láttam már hullákat, akik egészségesebbnek néztek ki, mint ti. 

Egy közeli asztalra mutatott, amire Serena, a konyhalány, aki korábban már kisegített a kalózoknál töltött legrosszabb pillanatomban, máris tálakba töltött ragut helyezett ki nekünk. Kedvesen rám mosolygott, és kért, hogy foglaljak helyet.

Leültem, alig várva, hogy ehessek, Tobias pedig mellém telepedett. Mott talpon maradt, és csak akkor ült le, amikor közöltem vele, hogy úgy néz ki, mint aki harcolni akar. Egy ideig csak piszkálta a raguját, aztán amikor látta, hogy én az enyémet pillanatok alatt eltüntettem, odatolta nekem a tálját. 

– Most az egyszer ne vitatkozz velem! – mondta. – Csak egyél! 

Túl éhes voltam ahhoz, hogy vitatkozzak. És már majdnem az ő raguját is megettem, amikor a kalózok elkezdtek körénk gyűlni. Először Mott állt talpra, de én sem maradtam le mögötte sokkal. Egy csoportba tömörültek, kicsit lejjebb a lejtőn onnan, ahol mi voltunk. Sokukat felismertem. Ezek voltak azok az emberek, akik megsebesítettek, mikor rájöttek, ki is vagyok valójában. Ezenfelül ők voltak azok is, akik az előző királynak, Devlinnek szurkoltak, mikor vele harcoltam. Az egyik oldalon megpillantottam azt a kalózt, aki belerúgott a törött lábamba, mikor Rodennel küzdöttem – az volt a legborzasztóbb testi fájdalom, amit valaha is éreztem. Rá mindig is emlékezni fogok. 

Erick odaállt mellém, és az összegyűlt kalózok felé fordult. 

– Nem voltatok mindannyian itt, mikor Jaron király, Carthya uralkodója a kalózokhoz érkezett. De nem kétlem, hogy hallottátok a történetet, és ismeritek az erejét, a bátorságát… 

– Milyen bátorságát? – kiáltotta valaki a tömegből. – Egy Sage nevű tolvajnak adta ki magát. Megöltük volna, ha bevallja az igazságot. 

– Mi lehetne ennél jobb indok a hazugságra? – felelte Erick. – Felejtsétek el, amit erről a fiúról gondoltok, akárhogy is vélekedtek arról, ahogyan a királyotokká vált! Mert akár tetszik, akár nem, Jaron a királyotok. És mindannyian esküt tettetek, hogy követni fogjátok. Most pedig visszatért, és a segítségünkre van szüksége. Arra kérlek mindannyiótokat, hogy hallgassátok meg! – Odafordult felém, és halkabban hozzátette: – Ha eldurvulnak a dolgok, nem fogom tudni megállítani őket. 

Bólintottam, majd előreléptem.

– Az országom háborúban áll. A segítségükre van szükségem. 

– Arra kér minket, hogy az anyaországunk ellen harcoljunk? – kiáltotta egy másik férfi. 

A dühe nem volt más, mint színtiszta képmutatás.

– A honfitársaiktól lopnak, rettegésben tartják a családjaikat, és megölnek bárkit, aki az útjukba áll – válaszoltam éppen akkora hévvel. – Most pedig azt állítják, hogy hűségesek Aveniához? Én is éppen olyan jól tudom, mint maguk, hogy az egyetlen otthonuk a Kátránypenge, nem pedig Avenia. Maguk kalózok, én pedig a királyuk vagyok. Ha azt mondom, hogy harcolni fognak Carthyáért, akkor az úgy is lesz. 

– Nem kell, hogy maga legyen a királyunk! – A beszélőnek széle-hossza szinte egy volt, és úgy tűnt, mintha egy nagy darab sziklából faragták volna ki. Rasztás, fekete szakáll hullott alá az álláról, és arca minden egyes vonását piszok fedte. Jelenlegi állapotomban úgy össze tudott volna roppantani, mint egy gallyat. Tulajdonképpen erre még valószínűleg akkor is képes lett volna, mikor legjobb erőmben vagyok. 

Erick közénk lépett. 

– Csak a testemen keresztül. 

– És az enyémen – tette hozzá Mott, felemelve a kardját. Tobias egy szót sem szólt, de odaállt mellém, kezét a fegyverén tartva. 

Mindannyiukat magam mögé toltam.

– Ha mint királyát, párbajra akar hívni, akkor rendben, joga van hozzá. El fogom fogadni a kihívását. De nem most. Kötelességgel tartozom Carthyának, és először véget kell vetnem ennek a háborúnak. 

Morgolódás hallatszott a tömegből. Előhúztam a kardomat, és meglepődtem, milyen nehéz is volt. Lehet, hogy az elmúlt pár napban jobban legyengültem, mint hittem. Ám még így is a magasba tartottam, és reménykedtem, hogy a karom képes lesz elég biztosan tartani ahhoz, hogy meggyőzzem őket, képes lennék harcolni, ha arra kerülne a sor. 

– Elfelejtik, hogy ki vagyok? – kérdeztem. – Azt, hogy mit tettem, pont ezen a helyen? Nem a segítségüket kérem. Nem azért vagyok itt, hogy azon vitázzak, követniük kell-e engem. Azért jöttem, hogy parancsot adjak, hogy betartassam az esküjüket, miszerint követni fognak engem. Ez ugyanaz az eskü, amit én is tettem, mikor kalóz lettem, ami azt jelenti, nekem is segítenem kell, ha a kalózoknak szükségük van rám. Össze fogják gyűjteni az összes emberüket, akik éppen kint vannak a tengeren, csakúgy, mint minden készletet, amire szükségük lehet az útra. Erick tudni fog a terveimről, aztán pedig majd találkozunk a csatamezőn. 

– Tudjuk, mivel áll szemben Carthya – szólt egy férfi valahonnan hátulról. – Ez túl veszélyes. 

Megeresztettem felé egy gúnyos félmosolyt.

– Ha biztonságos életet akart volna, akkor bábaasszonynak vagy talán varrónőnek kellett volna állnia. Persze csak akkor, ha nem retteg attól is, hogy megszúrja az ujját. Nem garantálhatom, hogy mindenki túl fogja élni. De akik igen, azoknak olyan csatát ígérek, ami méltó egy kalóz pengéjéhez. 

A tömeg elnémult.

Lassacskán néhányan mocorogni kezdtek, majd halk morajlás hangzott fel, ami suttogás és mély lélegzetek formájában szökött ki a kalózok ajkán. Úgy döntöttem, addig távozzunk, amíg még lépéselőnyben vagyunk. 

– Aludjanak jól ma éjszaka! Nemsokára útra kelnek. – Aztán elvonultam, anélkül, hogy hátrapillantottam volna. Reméltem, eleget mondtam ahhoz, hogy meggyőzzem őket. Minél tovább tanácskoztak róla, annál kisebb volt az esélye annak, hogy végül azt fogják tenni, amire kérem őket. 

Erick elég sokáig jött velem ahhoz, hogy végighallgassa a kalózokkal kapcsolatos tervem részleteit, ám időközben a hátunk mögött máris hangos veszekedés kezdődött. 

– Hónapok óta nem jártál itt, és most arra kéred őket, hogy haljanak meg? Ez túl sok, Jaron. 

– Arra kértem őket, hogy harcoljanak, abban a reményben, hogy megélik, hogy kihirdessék a győztest. Semmi többet. 

– Megteszem, amit tudok, de az lesz a legjobb, ha úgy alakítod a terveidet, mintha mi ott sem lennénk. 

– Már van egy tervem, és azt őrájuk építettem. Érje el, hogy a kalózok odamenjenek, Erick! – Ismét elkomolyodtam. – Meg kell tartaniuk az ígéretüket. 

– Nos, ha ők nem is, én az enyémet meg fogom. – Erick a kezem után nyúlt, és hozzátette: – Akárhogy is döntenek a kalózok, én ott leszek, ahogyan kérted. 

Megráztam a kezét, majd megfordultam, hogy elhagyjam a tábort, Mott-tal ésTobiasszal a két oldalamon. Erick hátramaradt, hogy részt vegyen a kalózok egyre hevesebb vitájában. Nem értettem, mit is mondanak pontosan, de az egyértelmű volt, hogy nem fogadták akkora lelkesedéssel a parancsomat, mint ahogy azt szerettem volna. 

Megtaláltuk a lovainkat, és a lehető legrövidebb útvonalon elhagytuk a Kátránypengét. Amint biztonságos távolságban voltunk tőle, Tobias felém fordult. 

– Kérlek, mondd, hogy végre itthagyjuk Aveniát! 

– Igen. A Falstan-tóhoz megyünk, legalábbis ahhoz, ami maradt belőle. – Ásítottam, majd a sötétedő égre pillantottam, hogy megtudjam, nagyjából mennyi lehet az idő. – Találnunk kell egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat éjszakára. De valamikor holnap oda kéne érnünk. 

Eltelt egy pillanat, majd Mott így szólt:

– Jaron, tényleg úgy hiszed, hogy a kalózok el fognak jönni? 

– Nem tudom – motyogtam. – Őszintén nem tudom.