 8. FEJEZET 

Roden a lovam mellett várt rám, mikor másnap kora reggel előmásztam a sátramból. 

– Aludtál egyáltalán? – kérdezte. 

Szavait elengedtem a fülem mellett, és inkább körbemutattam. 

– Ki viselte gondját a lovamnak? Hol vannak az embereid? 

– Fáradtak voltak – felelte egy sóhaj kíséretében. 

– Roden, így sosem… 

Barátom azonban számított a szidásra, és a szavamba vágott:

– A parancs, hogy pihenjenek le, tőlem jött, nem tőlük. Ígérem, hogy meg fogom tanulni, hogyan vezessem őket, hogyan legyek a kapitányod. De hagynod kell, hogy a magam módján tegyem. 

Nem tudtam mást tenni, egyszerűen csak bólintottam. Az az igazság, vezetőként sokkal több hibával rendelkeztem, mint ő látszólag, és éppen elég nehéz volt a magam útját is megtalálnom. Így búcsúzásképpen megöleltem és sok sikert kívántam neki, majd pedig felpattantam Rejtély nyergébe. 

– Hadd menjek veled! – szólt Roden. – A lovam készen áll az útra. 

– Köszönöm! – mondtam sokkal őszintébben, mint azt a szavaimmal ki tudtam volna fejezni. – De nem lenne bölcs, ha mindketten mennénk. Abban az esetben, ha… 

– Ameddig folytatod a harcot, addig én is így teszek – mondta. – Bármi is várjon ránk. 

– Nemsokára jön a segítség. – A szavaimat inkább a remény, mintsem a bizonyosság ösztönözte, de azt akartam, hogy higgyen ebben. – Tobias és Amarinda el fog jutni Bymarba. A hercegnő pedig majd meggyőzi őket, hogy küldjék ide a seregeit, hogy csatlakozzanak hozzátok. 

Roden összehúzta a szemét, ahogy a reggeli nap fénye elvakította. 

– A hercegnőnek először is át kell jutnia Avenián. Mindketten tudjuk, hogy ez mennyire veszélyes, és Tobias segítségére egyáltalán nem számíthat, ha elkapják. Ha nem jutnak el… 

– Akár ideér Bymar, akár nem, tartanod kell a határt – mondtam neki. – Avenia és Mendenwal egyesült ereje lehet, hogy még így is elpusztít minket, ám így legalább van némi esélyünk. Ha viszont Gelyn itt átjut, akkor ez a remény is elvész. 

Roden végigsimított Rejtély nyakán, majd a markába fogta a gyeplőt. 

– Éppen elég nagy baj, hogy a király, akinek védelmére felesküdtem, egyedül megy Aveniába. Azt legalább meg tudod nekem ígérni, hogy tudod, mit csinálsz? Hogy semmi sem vonja el a figyelmedet? 

Megacéloztam a hangomat és válaszoltam: 

– Ez az, amit akarok. Ez az, amit az eszem diktál. 

Roden összehúzta a szemöldökét.

– És mi a helyzet a szíveddel? – Elfordultam, de még hozzátette: – Jaron, szerelmes vagy Imogenbe? 

Erre felsóhajtottam.

– Ez bonyolult. 

Ám Roden csak a fejét rázta.

– Nekem nincs senki az életemben. Se család, még csak egy lány se. Számomra a szerelem egyáltalán nem bonyolult. 

Addig bámultam a messzi távolba, amíg a világ el nem homályosuk.

– Nem szerethetem. 

– Dehogynem! Tudom, hogy ő már… 

– Nem, Roden, én nem szerethetem őt. Soha még csak a lehetőségem sem volt meg arra, hogy őt válasszam. – Egy pillanatra csend telepedett közénk, mielőtt még hozzátettem: – És ha én nem szerethetem őt, akkor nem is fogom arra kérni, hogy bármit is érezzen irántam. 

– Láttam, hogyan néz rád. Akármit is mond, akármit is hitetett el veled, nem dönthet úgy, hogy semmit sem fog érezni irántad. 

Csakhogy pontosan ezt tette. Mikor legutoljára találkoztunk, letagadta, hogy szeretne, sőt, tulajdonképpen pont ennek az ellenkezőjére utalt. Ezt a gondolatot kivertem a fejemből, és így szóltam:

– Az sem az ő döntése volt, hogy összeesküvés áldozatává váljon. Ki fogom szabadítani, és vissza fogom adni neki az életét. Ennél több nem lehet köztünk. 

Rövid csend után Roden így szólt:

– Azt mindig is tudtam, hogy jól tudsz hazudni, Jaron. Csak sosem hittem, hogy képes lennél magadnak is hazudni. – A homlokát ráncolva a kezembe adta a gyeplőt. – Miután Gelyn letette a fegyvert, visszatérek Drylliadba. Most menj, tedd, amit meg kell tenned! 

Olyan könnyedén le akartam rázni magamról a vádjait, mintha csak egy szolgálót küldenék el, de képtelen voltam rá. A szavai nagyobb hatással voltak rám, mint arról fogalma lehetett volna. Biccentettem Rodennek, majd ösztökéltem Rejtélyt, hogy induljunk.

Először délnek indultam, egyenesen Libeth felé, ám a gelyni parancsnok szavai ott visszhangoztak a fejemben. Mendenwalnak volt egy ágyúja, ami képes volt porig rombolni a városaimat, még mielőtt esélyünk lett volna megvédeni magunkat. Valószínűleg éppen most haladt végig a carthyai síkságon, északra a kastélyomtól. A sík vidéken a sereg bármelyik útvonalat választhatta volna, de a nehezen vontatható, hatalmas fegyver miatt a főúton kellett haladniuk. 

Még sosem esett ennyire nehezemre döntést hozni. Ha nem nyugatnak fordultam, azzal azt kockáztattam, hogy Mott és Imogen még nagyobb bajba kerül. Ha viszont nem keletnek fordultam, akkor az ágyú elérhette Drylliadot. Mindenki, akit azzal az ígérettel küldtünk oda, hogy ott biztonságban lesz, meghalhat. 

Végül becsuktam a szememet, és suttogva arra kértem Mottot és Imogent, hogy tartsanak ki még egy napig, majd keletnek vettem az irányt. Nem voltam egészen biztos benne, hogy mégis hogyan lophatnék el egy ágyút, viszont az az ötlet, hogy egyáltalán megpróbáljam, nagyon tetszett. Valahányszor csak dombok mellett vezetett el az utam, felkaptattam rájuk, és egész idő alatt a látóhatárt fürkésztem a menetelő sereg után kutatva. De ameddig csak elláttam, nem fogadott semmi, csak az üres táj. 

Kora délutánra Rejtély kezdett lelassulni. Bármennyire is siettem, tudtam, hogy pihenésre van szüksége. Találtam egy facsoportot egy, a dombok közt megbúvó völgyben, amin keresztülfolyt egy kis patak. Rejtéllyel annyit ittunk, amennyit csak tudtunk, és a kulacsomat is megtöltöttem, hogy legyen vizem a hátralévő útra, majd megosztottam a lovammal az élelemadagom egy részét, amit Roden táborából hoztam. Legszívesebben többet tettem volna félre magamnak, de az az igazság, hogy az étel állott volt és ízetlen, és úgy tűnt, Rejtélynek jobban ízlik, mint nekem. 

Már éppen szálltam volna vissza a nyeregbe, hogy folytassam az utamat, mikor a fülemet paták dobogása és valami nehéz fémszerkezet csikorgása ütötte meg. Annyira kerestem az ágyút, hogy amikor rájöttem, hogy az talált meg engem, csibészes mosoly költözött az arcomra. Rejtélyt a fák közt hagytam, majd olyan közel lopakodtam a hang forrásához, amennyire csak mertem. 

Számos lovas haladt az úton, míg valaki ordítva azt a parancsot nem adta, hogy álljanak meg. Mendenwal fehér-sárga egyenruháját viselték, ami igencsak szokatlan színösszeállításnak számított egy hadsereg esetében. Gondolni sem bírtam arra, hogy olyan katonák győzzenek le minket, akik úgy néznek ki, mintha százszorszépeket viselnének. Amint megálltak, kis rés keletkezett soraik közt, amin keresztül megláttam a lóvontatta, nagy, fekete ágyút. El sem tudtam képzelni, milyen nehéz lehet – mindössze annyit tehettem, hogy megszámoltam az igáslovakat, és megtippeltem, mekkora terhet róhat rájuk ez a fegyver. De legalább megtaláltam. 

– A lovak kimerültek – kiáltotta valaki a sorból. – Ma már nem fogják tovább vontatni. 

– Itt jó lesz – kiáltotta vissza egy másik. – Amúgy se vinném be szívesen az ágyút a táborba. Egy mérföldnyire innen megtalálod a többieket. Menj előre, és mondd meg a kapitánynak, hogy ott fogjuk kipróbálni az ágyút a domboldalon! 

Kihasználtam a lehetőséget, amikor az emberei teljesítették a parancsot, és kifogták a lovakat az ágyú elől, majd továbbügettek, és még közelebb osontam. Azonban mielőtt igazán közel kerülhettem volna, két férfi felsétált a hegyoldalon, hogy megvizsgálja, megfelel-e a lejtő arra, hogy célpontként használják a próbalövésre. Bebújtam egy szikla mögé, de gyorsan rádöbbentem, hogy a két katona éppen annak a másik oldalán áll. Ha bármelyikőjük tesz pár lépést jobbra vagy balra, akkor elég lett volna lepillantaniuk, és máris megláttak volna engem, ahogy ott rejtőzködöm. Ahogy a két férfi tovább beszélgetett, én megpróbáltam minél halkabban lélegezni, mivel biztos voltam benne, hogy az egyetlen oka annak, hogy még nem vettek észre, az a ricsaj volt, amit az embereik az úton csaptak. 

– Legalább utolértük a többieket, még mielőtt túl mélyre behatolhattak volna Carthyába – mondta az egyik férfi. 

– Te idióta! Nem értünk mi senkit sem utol – morogta a társa. – Azt a parancsot kapták, hogy itt várjanak meg minket, amíg Avenia meg nem érkezik. A királyuk látni akarja, hogy az ágyú tényleg működik, mielőtt még levontatnánk Drylliadig. 

– Csak azt kívánom, bárcsak valaki más próbálná ki! A kuzinom majdnem otthagyta a fogát, mikor az előző ágyú felrobbant. A lövészek nagyon csúnyán jártak, hallod. Nem csak egyszerűen meghaltak, hanem olyan apró darabokra robbantak, hogy még az anyjuk se ismerte volna fel őket. 

– Csend legyen! Ha ilyeneket beszélsz, senki sem fog önként jelentkezni, hogy ezt kipróbálja. 

– Hát én biztos nem is jelentkezem. – Hallottam, ahogy a földet rugdossa, majd még hozzátette: – Nem fogok itt várakozni, amíg a többiek elmennek. Még azt hiszik, azért teszem, mert önként akarok jelentkezni. 

– Megbüntetnek, ha elhagyod a helyedet. 

– De legalább nem fogok felrobbanni. Nem veszek részt a próbalövésben, és ha láttad volna a kuzinomat, akkor te is így lennél vele. 

– Rendben van, menjünk innen! Nem mintha bárki el tudná vontatni, nem igaz? 

A két férfi nevetve lesétált a hegyről. Alig pár perccel később hallottam, ahogy a lovaik hátán elügetnek. Csendben várakoztam, azon elmélkedve, hogy ez vajon talán csapda-e. Ám mikor oda mertem pillantani, csak az ágyú meg az üres vontatórúd volt az úton. Mögöttük állt még egy szekér, amin feltehetőleg az ágyúhoz szükséges felszerelést szállították. Semmi értelme nem volt magukkal vinniük, ha itt volt rá szükség az ágyú kipróbálásához, nem pedig a táborban. 

Amint megbizonyosodtam afelől, hogy egyedül vagyok, leosontam egészen az ágyúig. Nagyobb volt, mint egy csataló, és vasból öntötték. Végigfuttattam a kezemet a durva, hideg fémen, majd belenéztem a szekérbe, hogy megszemléljem, milyen felszerelést szállítottak vele. 

A második szekér az ágyú elsütéséhez szükséges szerszámokat tartalmazta, többek közt egy töltővesszőt, egy szivacsot és úgy egytucatnyi ágyúgolyót. A legközelebbi sarokban sűrű szövésű zsákok pihentek. Pár üres zsák feküdt három vagy négy teli alatt, amikben valami fekete granulátum volt. 

Tudtam, mi az a granulátum. Mikor a kalózoknál voltam, elfoglaltak egy hajót, ami bányászeszközöket szállított. Mikor Rodennel elhagytuk a kalózokat, magunkkal vittünk egy zsákkal ebből az anyagból, hátha így többet tudhatunk meg az erejéről, és arról, mire lehet felhasználni. Tobias azt mondta, hogy puskapor, ami képes olyan robbanásokat előidézni, amiket még sosem láttak ezen a tájon. 

Rodennel egyik este kitaláltuk, hogy kipróbáljuk, és Tobiast is magunkkal hívtuk, ám ő kerek perec visszautasított minket, és kijelentette, hogy őrültek vagyunk. Lehet, hogy igaza volt. Még az az egészen kis adag is, amit használtunk, több fát ledöntött, és akkora tüzet okozott, ami akár porig égethette volna a fél királyságomat, ha nem ment meg minket egy hirtelen jövő zivatar. 

Az ezt követő napokban Tobias terveket kezdett gyártani, ami alapján megépíthettük a saját ágyúnkat. Elmagyarázta, hogyan kéne lenyomni az ágyú csövén a puskaport a töltővesszővel, majd utánagurítani a nehéz vasgolyót. Mikor pedig a puskaport meggyújtjuk a kanóccal, az felrobban, és kiröpíti a puskagolyót. Egyetlen lövés képes lenne elérni ugyanazt a hatást, amit egy faltörő kos, és olyan erődöket lenne képes ledönteni, amik elfoglalásához különben egy egész hadseregre volna szükség. Egyetlenegy ágyú is képes lenne megváltoztatni a háború végkimeneteiét. 

Egyedül az volt a baj, hogy esélyem sem volt ellopni. Rejtély erős ló volt, de egyedül egy hüvelyknyit sem lett volna képes mozdítani ezen a monstrumon. És ami még ennél is rosszabb, az idő nem nekem dolgozott. Fogalmam sem volt, mikor fognak a mendenwali katonák visszatérni az ágyújukért, de volt egy olyan tippem, hogy nemsokára. 

Ha pedig nem tudtam ellopni, akkor el kellett pusztítanom.

Becsuktam a szememet, és megpróbáltam mindent felidézni, amit Tobias megosztott velem a tanulmányaiból. Eszembe jutott a beszélgetés, amit az imént hallottam, és a katona, akinek az unokatestvére majdnem meghalt, mikor az ágyú előző modelljét próbálták ki. Miért? Mi sült el balul a próbán? 

Amikor azt tanácsoltam Tobiasnak, hogy egyszerűen csak öntsük ki az ágyút, és nézzük meg, vajon úgy működik-e, ő figyelmeztetett, hogy a veszély abban rejtőzik, hogy hogyan öntik ki a fémet. Ha nem elég vastag, vagy nem forrasztották rendesen össze a részeket, akkor az ágyú túl gyenge lesz ahhoz, hogy kibírja a belső robbanást, és nem fog működni. Lehet, hogy a sebesült unokatestvér éppen túl közel állt az ágyúhoz, amikor az felmondta a szolgálatot. 

A baj csak az volt, hogy az előttem álló ágyú nagyon is vastagnak és erősnek tűnt. Sokkal többre lett volna szükség egy szimpla puskaporos robbanásnál ahhoz, hogy elpusztítsam. 

Ekkor elmosolyodtam. Nem, egy szimpla robbanás nem lenne elég hozzá. De ki mondta, hogy arra kell szorítkoznom? 

Kinyitottam a legközelebbi puskaporos zsákot, egy jó nagy adagot belelapátoltam az ágyúcsőbe, majd lenyomtam egészen a cső végébe. Miután meggyőződtem arról, hogy alaposan összetömörítettem a puskaport, a töltővesszőt és a lapátot visszahelyeztem pontosan oda, ahol találtam őket. Már éppen visszazártam volna a zsákot, mikor rádöbbentem, micsoda lehetőséget hagyok ki éppen. Egy másik zsákba annyi puskaport lapátoltam, amennyit csak lopni mertem, majd visszazártam a zsákot, és elügettem Rejtély hátán. 

Hacsak nem ellenőrizték előtte tüzetesen az ágyújukat, Mendenwalnak fogalma sem volt, hogy éppen egy töltött fegyvert tesztel.

Ellovagoltam, újra Avenia felé véve az irányt. Alig egy órával később, ahogy elértem egy újabb kisebb domb tetejére, a talaj olyan erősen megrázkódott alattunk, hogy Rejtély felágaskodott rémületében, miközben sűrű, fekete füstfelhő emelkedett az égbe több mérfölddel a hátam mögött.

Megfordultam és hátranéztem, majd elvigyorodtam. Avenia és Mendenwal még mindig borzalmas fenyegetést jelentett Carthya számára. De már nem volt ágyújuk.