 35. FEJEZET 

Az ezer katonából, akik a Falstan-tó mellett állomásoztak, csak pár száz jutott el az erdőbe. A rengeteg legsűrűbb részén találtunk menedéket magunknak, ahol a csillagok fényének mindössze a töredéke hatolt át a lombokon. Addigra már meggyújtottak néhány tábortüzet, a katonáim pedig kimerülten, összetörten, reményvesztetten ültek körülöttük. Tobiast és Amarindát lefoglalta, hogy ellássák a könnyebben sérülteket, de a súlyosabb esetek a szekerekben maradtak. Őket semmi sem menthette meg. 

És ott volt Mott, aki élet és halál között lebegett. Ott álltam a szekér mellett, amin odahozták, és tehetetlenebbnek éreztem magamat, mint korábban bármikor. Tobias már bekötözte a sebét, de Mottnak még mindig nehezére esett a lélegzés, és újra meg újra elvesztette az eszméletét. 

– Mit tehetünk, hogy megmentsük őt? – kérdeztem Tobiastól csendesen. 

Tobias csak megvonta a vállát. 

– Minden ott maradt a táborunkban. Minden kötszer, gyógyszer és eszköz. Találtam egy avarac-bokrot, az legalább tompítja a fájdalmát. De megmenteni nem tudom. Itt nem. 

Egészen addig, amíg magába nem szívja az utolsó lélegzetét, nem voltam hajlandó feladni a reményt, hogy Mott túlélheti. Hányszor is mondta nekem, hogy hajlandó lenne követni az ördögök barlangjába és vissza? Aztán jött a háború, és tényleg követett engem végig a legsötétebb ösvényeken. És még most is itt volt, megbújva az árnyékban az élet és a halál között. Vissza kellett őt vezetnem onnan. Bár tudtam, hogy ezért hatalmas árat fogok fizetni. 

Ráharaptam az ajkamra, ahogy végiggondoltam a lehetőségeimet. Pontosabban, ha őszinte akartam lenni, csak egyetlen borzalmas lehetőségem maradt. Ez mindig is ott rejtőzött a tudatom peremén, mintha már a kezdetektől fogva tudtam volna, hogy a végén valami ilyesmi elkerülhetetlen lesz. 

Amint meghoztam ezt a döntést, minden egyéb esetleges lehetőség, amit valaha is fontolóra vettem, hirtelen összeállt, mint valami kirakós.

– Ha hozzáférnél azokhoz a készletekhez, meg tudnád menteni? – kérdeztem Tobiastól. 

– Valószínűleg sokakat meg tudnék menteni ezek közül az emberek közül. De… – Tobias összehúzta a szemét. – Nem, Jaron. Bármi is járt a fejedben… 

– Az jár a fejemben, hogy Mott meg fog halni! – sziszegtem. – Imogent már elveszítettem, és abba majdnem belehaltam. Ezt a háborút is el fogjuk veszíteni. Viszont több életet nem vagyok hajlandó elveszíteni. 

– És mi a helyzet a te életeddel? A tábor tele van aveniaiakkal! Nem osonhatsz csak úgy vissza! 

– Nem – motyogtam. – Nem osonhatok oda. De meg fogom szerezni a készleteket. – Még utánam kiáltott, ahogy távolodtam, de nem törődtem vele. Az észérvekre volt most a legkevésbé szükségem. 

Amarinda pár perccel később talált rám, ahogy a menedékünk közelében éppen a lovamat nyergeltem. A kezét ökölbe szorította, a vállát pedig hátrahúzta. Felismertem ezt a testtartást, miután már rengetegszer láttam, mikor Imogen dühös volt rám. 

– Tudom, hová mész – mondta most Amarinda. – Jaron, könyörgöm, ne csináld ezt! 

Eszem ágában sem volt vitába szállni vele. Így vagy úgy, de ezen a ponton már semmi sem változtathatta meg a döntésemet. 

– Tobias nagyon kétségbeesett lehet, ha téged küldött, hogy állíts meg. 

– Engem is küldött – jelent meg Fink a hercegnő háta mögül. – Kérlek, ne menj! 

Nem néztem rá. Képtelen voltam.

– Meg kell tennem, Fink – mondtam, tekintetemet továbbra is a nyeregre szegezve. – Akkor is, ha te ezt még nem érted. 

– Nagyon is értem! Meg fognak ölni téged! 

Komolyan azt hitte, hogy kicsivel is jobb sors vár rám, ha az erdőben maradok? Még ha egyikünk sem akarta kimondani, mindannyian tudtuk, hogy holnap újra csatába kell szállnunk, ami sokkal rosszabb lesz, mint a mai borzalom. Nem számított, hogy milyen keményen küzdünk, vagy hogy milyen cseles tervekkel állok elő, másnap alkonyatra újabb százak halnának meg. Én pedig egy lennék közülük.

– Imogen mit akarna, mit tégy? – kérdezte Amarinda. – Ha ő kérne, hogy maradj itt, akkor is ilyen nyíltan rohannál a saját vesztedbe? 

Gyengéd hangon feleltem:

– Sosem volt titok, hogy semmi kedvem sincs királynak lenni. Miért hitték az emberek mégis azt, hogy van? Mindig is tudtam, hogy mi lesz ennek a vége. – Ezután visszafordultam a nyereg felé, hogy megszorítsam a szíjakat. – De semmi baj. Már megértem, mit tett értem Imogen, és pontosan ez az, amit nekem is meg kell tennem Carthyáért. 

– Imogen… 

– Ő gyűlölne ezért. – Elengedtem a nyeregszíjat, és helyette megfogtam Amarinda kezét. – De ez még nem jelenti azt, hogy rosszul cselekszem. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, és még így is maradt pár választási lehetőségem. De ha a dolgok rosszul alakulnak, és lehet, hogy így lesz, akkor ne szomorkodjatok miattam! – Amarinda félrefordította a tekintetét, de meg kellett értenie, hogy az volt a célom, hogy véget vessek ennek a háborúnak. Így vagy úgy, de nemsokára békére lelek majd, arra, amire mindig is vágytam. – Imogen majd ott vár rám a túlvilágon. A családom is ott lesz majd, és Mott is, ha nem tudom megszerezni neki az orvosságokat. 

– És velem mi lesz? – Ahogy beszélt, Fink arcán megfeszültek és görcsbe rándultak az izmok. – Rajtad kívül nincs családom. – Ahogy ezt mondta, azzal majdnem sikerült is megállítania. Egyszer már azt hitte, hogy meghaltam. Gyűlöltem, hogy ezt ismét át kell élnie. 

Elengedtem Amarindát, majd a kardom után nyúltam, amit korábban az egyik fának támasztottam. Azt mondtam Finknek, hogy tartsa ki a karját, majd a kezébe helyeztem a kardomat.

– Vigyázz rá! – mondtam. – Carthya lovagja vagy, emlékszel? Ez a kard most már a tiéd. 

– Amíg vissza nem térsz. – A kardot leengedte az oldala mellé, majd így szólt: – Gyere vissza, kérlek! Nem akarok megint egyedül maradni. 

– Megígérem, hogy megpróbálok. De ha én nem is térek vissza, Tobias és Amarinda mindig itt lesznek neked. 

– Tobias túl sokat papol. – Fink összeszorította a szemét, és megrázta a fejét. – Meg aztán nekem te kellesz. 

– Egész Carthyának szüksége van rád – tette hozzá Amarinda. 

– Akkor hagyjátok, hogy megtegyem, amit meg kell tennem, hogy megmenthessem. – Befejeztem a lovam felkészítését, ám mielőtt felmászhattam volna a hátára, Amarinda a karomra helyezte a kezét. 

– A családod büszke lenne arra, akivé váltál – suttogta. – Bármit megadtak volna, hogy láthassák, hogy micsoda nagyszerű uralkodóvá lettél. 

– Mindent oda is adtak. – Felsóhajtottam, ahogy arcuk megjelent lelki szemeim előtt. – Akármi is történik ezután, senki sem mondhatja majd, hogy csalódást okoztam az apámnak. Mondjátok meg a népnek, hogy mindent megtettem, amit csak tudtam! 

– Már most is tudják. Gyere vissza hozzánk, Jaron! 

– Ha meghalsz, megmondom majd a szenteknek, hogy ne engedjenek be! – mondta Fink dühösen. Én is majdnem ugyanezt mondtam neki, mikor fennragadtunk a sziklafalon. 

Azt feleltem neki, hogy inkább azt remélje, hogy beengednek, különben ki fogja majd egy napon a gondját viselni a túlvilágon? Mindezt mosolyogva mondtam, de Fink csak előretolta az állkapcsát, hasonlóan ahhoz, ahogy én is tettem, mikor makacskodtam. Ezután csókot nyomtam Amarinda arcára, majd felmásztam a lovamra. Mielőtt még távoztam volna, visszafordultam feléjük, és így szóltam:

– Ha Tobias lesz ennek az országnak a királya, ne hagyjátok, hogy hozzáérjen a kardomhoz! A végén még megsebezne valakit vele, de még véletlenül sem azt, akit célba vesz. 

Anélkül ügettem el, hogy visszanéztem volna, és mindössze egyszer álltam meg, az erdő szélén. A táborban, ami alig pár órával ezelőtt még az enyém volt, most mindenfelé aveniai zászlók lobogtak, és betöltötte a tűz ropogása és a ragu illata. Az őrt álló katonák árnyéka gyakran elhaladt a tüzek előtt, parancsok hangzottak fel, hogy ki hol foglalja el a helyét a táborban éjszakára. Távolról láttam a sátramat is, amit belülről lámpások világítottak meg. Talán Vargan volt odabent, esetleg Conner is. 

Amarinda kérdése, hogy Imogen vajon mit szólna, ha itt lenne, ott visszhangzott a fejemben. Kétségkívül fújtatna a dühtől. És akkor emlékeztetném, hogy ez sem sokban különbözik attól, amit ő tett értem. Feláldozni magadat, hogy mások élhessenek, a legnagyobb tett, amit az ember a szeretet nevében elkövethet. 

Ez volt az, amit Mott szeretett volna, ha megértek, és mostanra sikerült is. Az összes érzelem közül egy sem volt erősebb, mint a szeretet. Az egészben csak az volt ironikus, hogy ha tudta volna, mit tervezek, Mott felkelt volna az ágyából és idemászott volna, hogy megállítson. Ha tudta volna, mire készülök, sem az ördögök, de még a halál maga sem tudta volna távol tartani tőlem. 

Miután eszembe jutott Mott, az idő pedig sürgetett, előrenyomultam. Ám annak emléke, hogyan bántak velem Vargan emberei korábban, még mindig ott élt bennem, mint a frissen behegedt sebek, amiket hamarosan ismét felszakítanak. És ezúttal minden rosszabb lesz majd, és erre a gondolatra úgy elkezdett remegni a kezem, hogy alig bírtam tartani a gyeplőt. Átkoztam a gyávaságomat, miközben azt mondogattam magamnak, hogy ez az utolsó reményünk. Ám még ezt tudva is úgy kellett rákényszerítenem a lábamat, hogy mozgásra ösztökéljem a lovat. 

Az őrök már távolról meglátták, hogy közeledem, és úgy egytucatnyian vagy még többen elém lovagoltak. Terrowic ért oda hozzám elsőként, az a férfi, aki olyan kegyetlen volt velem korábban, mikor a foglyuk voltam. Nem volt nálam fegyver, és ezt közöltem is velük, még mielőtt odaértek volna, ám még így is úgy vettek körbe, mintha meg lettem volna pakolva puskaporral. Bár nem jelentettem számukra fenyegetést, mikor Kippenger parancsnok megérkezett, lerántott a lovamról egyenesen a földre. Az emberei alaposan átkutattak, fegyvereket keresve, majd végül Kippenger talpra rántott, és követelte, mondjam meg, miért jöttem. 

– Vigyen Vargan királyhoz! – követeltem. – Már ha egyáltalán hallja a maga hangját a horkolásától. 

– A király és Lord Conner Carthya más területére távozott. Máshol is folynak ütközetek, mint tudod. 

– De ez az egyetlen, ami igazán számít. – Megfigyeltem Kippenger szemét. Éppen olyan kimerültnek tűnt, mint amilyennek én is éreztem magamat, és egyértelműen érződött rajta, hogy megviselték a harcok. – Mindketten rengeteg embert veszítettünk ma. És van egy személy, egy nagyon jó barátom, aki meg fog halni, ha nem szerzek segítséget maguktól. 

Kippenger karba tette a kezét, de nem adta jelét annak a hűvös arroganciának, amire tőle számítottam.

– Ugyan miért segítenék neked? – kérdezte csupán. 

– Mert az magának is megéri. Ha szeretne pár jó pontot szerezni a királyánál, akkor segítsen nekem! Ha megteszi, akkor megadom azt, amit Vargan a legjobban akar. 

– És mi lenne az? 

Csak a szememet forgattam.

– Hát én. – Természetesen. 

– Még képes lenne feltételeket szabni? Már most a foglyom. 

– Jelen pillanatban együttműködő énem a foglya. Próbáljon csak meg erővel itt tartani, és esküszöm, egyikünk nem fog élve eljutni Varganhoz. A feltételeim nagyon egyszerűek, Kippenger. 

Máris kezdte elveszíteni a türelmét.

– Akkor mit is akar pontosan? – kérdezte. 

– Vessenek véget a harcoknak! Fogja az embereit, és menjenek el innen! Valamint azt, hogy azonnali hatállyal vigyék el a táborban található teljes orvosi készletet a katonáimhoz, akik az erdőben vannak. 

– Á! És ezért cserébe elvihetlek a királyomhoz? 

Aznap este akkor először sikerült kissé ellazulnom.

– Ennél jobbat kínálok. Ha teljesítik a feltételeimet, cserébe feladom Carthyát.