 16. FEJEZET 

Örök özönlöttek be a tömlöcömbe. Közéjük akartam vetni magam, de Harlowe visszatartott. Aztán meghallottuk, hogy valahol odafent testek zuhannak a padlóra. A cellába érkező meglepett katonák könnyű prédát jelentettek a Terrowic kardját tartó Harlowe-nak. Pár pillanattal később, egyik kezében egy hosszú tőrrel, a másikban egy karddal, Mott viharzott be az ajtón. Ugyanolyan sisakot viselt, mint a többi aveniai katona, és ugyanolyan fekete és vörös kabát volt rajta, mint rajtam, bár az ő öve nem volt becsatolva. 

Először Tobiast pillantotta meg, mire meglepetten felvonta a szemöldökét. De aztán meglátott engem is, mire a homlokát kezdte ráncolni. 

– Mit tettek veled? – Mielőtt válaszolhattam volna, eszébe jutott, mi is a dolga, és így szólt: – Nincs sok időnk. Gyerünk! 

Tobiasszal lehajoltunk, és felkaptuk két elesett katona sisakját és tőrét. Nem volt időnk álruhába bújtatni Harlowe-t, de reméltem, hogy az egyenruháink és fegyvereink mellett úgy fog tűnni, mintha őrök lennénk, akik éppen a fogságban lévő Harlowe-t kísérik. 

A tömlőcből kilépve Mott felsegített egy lóra, ami a közelben volt kikötve, majd ő maga is felszállt elém, és rám szólt, hogy tartsam lehajtva a fejemet. Egy másik lovat is hozott Harlowe számára, aki olyan könnyedén ugrott fel a nyeregbe, amire sosem számítottam volna tőle. Tobias mögé kapaszkodott fel, és még a tőrét is előhúzta, hogy úgy tűnjön, mintha Harlowe a rabja lenne. Lenyűgöző módon képesek voltunk úgy elügetni onnan, hogy a többi katona szinte észre sem vett minket. 

Mott nem a tábor főbejárata felé vezetett minket, hanem a mocsár irányába. Elhaladtunk pár sátor mellett, de kevesebb katonát láttam, mint amire számítottam. Aztán valahol a hátunk mögött hirtelen felbolydult a tábor, amiből tudtam, hogy felfedezték a szökésünket. Mott szaporább ügetésre ösztönözte a lovat, így próbálva megtartani az üldözőim és köztünk lévő távolságot anélkül, hogy felhívta volna ránk az ellenség figyelmét. 

Egy csendes helyen álltunk meg a mocsár közelében, ahol már sáros volt a talaj, és ahol sűrűn nőtt a gyékény és a békalencse. Mott leugrott a lóról, majd engem is levett. Erősködtem, hogy tudok járni, ám ő csak tovább cipelt be a vízbe, majd letett egy ott elrejtett kis csónakba. Harlowe és Tobias bemászott mögénk, mire a dereglye kormányosa rögtön jelt adott az indulásra az evezősöknek. Észrevettem, hogy egyikük arra használta az evezőjét, hogy félreüssön valamit, mielőtt elindultunk volna. Ha szerencsénk volt, csak egy kígyó volt az. 

Ahogy némán magunk mögött hagytuk a partot, egy vastag takarót terítettek a vállamra, Harlowe pedig a csónak közepén lévő üléshez vezetett. Elém térdelve a csónakban gyapjúzoknit és bőrcsizmát húzott a lábamra, majd megkérdezte, hogy van-e olyan sérülésem, ami azonnali ellátást igényel. Mikor megráztam a fejemet, Harlowe a kezembe adott egy flaskát, és figyelmeztetett, hogy lassan igyak. A meleg tea szinte gyógyírként élesztette újjá a bennem pislákoló kevéske erőt. Az ital átvette a mocsárból felszálló, kénes pára kesernyés illatát, de nem érdekelt. Hálásan ittam, miközben Harlowe csendben ült mellettem. Tobias valahol mögöttünk foglalt helyet, és figyelte, hogy nem követ-e minket valaki. 

A mocsárban hamarabb szállt le az éjszaka, vagy legalábbis így tűnt. A növények a víz felszínén néhol olyan sűrűn nőttek, hogy meg kellett hátrálnunk és tisztább út után néznünk. A borzalmas szagtól, amit benntartott a parton növő fák tömött sora, felfordult az ember gyomra. Mikor már elég messzire kerültünk Vargan táborától észak felé, a dereglye kormányosa kiadta az utasítást, hogy helyezzenek lámpásokat a csónak elejébe, ám azoktól az árnyékok csak még fenyegetőbbnek, a fekete víz pedig még mélyebbnek tűnt. Elfordultam a fénytől, és még jobban beleburkolóztam a takaróba. 

– Fázik, felség? – Harlowe hátranyúlt, és tapogatózni kezdett a csónakban. – Van még több takaró is. 

– Jól vagyok. Nincs semmi másra szükségem. – Mikor találkozott a pillantásunk, még hozzátettem: – Köszönök mindent, amit a táborban tett értem. 

– Mottnak köszönje meg! Az ő ötlete volt. 

Hátrafordultam Mott felé, aki ekkor már engem figyelt. Biccentettem, így próbálva teljesen erőtlenül kifejezni, mennyire hálás vagyok. Gyászosan mosolygott vissza rám.

– Két katona segített bejutnom a táborba – mormoltam. – Mindketten íjászok voltak… 

– Nem jutottak ki – mondta Mott. – Sajnálom, Jaron. 

Tehát akkor Vargan igazat mondott a sorsukról. Ismét hallani ezt a hírt cseppet sem enyhített a fájdalmon, amit az elvesztésük miatt éreztem, vagy a megbánáson, amiért nem tudtam többet elérni az életük árán. 

Mostanra már lehetetlen volt bármit is látni a lámpások fénykörén túl, de úgy sejtettem, nincs is sok dolog körülöttünk, amit érdemes lenne látni. Próbáltam nem venni tudomást a nyikorgásról és a különös zajokról, amik életre keltették a mocsarat, miközben tovább ittam a teámat. Olyan sokáig nem ettem rendes ételt, hogy a gyomromnak most a folyadékkal is meg kellett küzdenie. Ám a tea felmelegítette a bensőmet, amire nagyon is szükségem volt, így tovább ittam az üvegből. 

– Bárcsak láthatná ezt a helyet nappali világosságban! – mondta Harlowe. – Talán elmondhatná nekem, hogy tényleg olyan ronda-e, amilyennek mindig is gondoltam. 

A szám sarka megrándult. Nem sokat láttam a mocsárból, de a szagához több szerencsém volt, mint szerettem volna. Már így is meg tudtam volna vele osztani a véleményemet. 

– A családom mindig is itt élt – folytatta Harlowe –, de amint felnőttem, el akartam innen menni, hogy olyan messze építsem fel az otthonomat ettől az otromba helytől, amennyire csak lehet. Egy időre el is mentem, aztán évekkel ezelőtt, miközben utazgattam, találkoztam egy elbűvölő lánnyal. Havanilának hívták. Úgy érezte, hogy Libethnek szüksége van ránk, és csökönyösen állította, hogy igenis van, ami szép a mocsárban. Ő már csak ilyen volt – olyan ember, aki csak a szépet vette észre maga körül. 

– Havanila. Már hallottam ezt a nevet valahol. 

– Róla kapta a nevét az unokám is. – Harlowe egy időre ismét a gondolataiba mélyedt, majd így szólt: – Az én drága Havanilámat egy évvel ezelőtt veszítettem el, túl korán. 

Újra kortyoltam egyet a teából. Tisztán lehetett érezni a hangjából, hogy mennyire szerette őt. Hogy még mindig mennyire szereti. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lehet a rosszabb: szeretni valakit, aki azután túl korán hagy itt minket, vagy soha nem is szeretni. 

– Miben halt meg? – Azon kívül, hogy kíváncsi voltam, azért is kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmemet a saját gondolataimról. 

A ráncok elmélyültek Harlowe arcán, ahogy átgondolta a válaszát.

– Azt hiszem, a szomorúság vitte el – mondta végül. – Tudja, három nagy veszteség is érte a családomat. A legidősebb fiam, Mathis haláláról már tud, ő pár hónapja hunyt el. Lehet, hogy ezt még sosem mondtam önnek, de ön kicsit emlékeztet is rá. Van egy kis testi hasonlóság is, de az igazi egyezés valójában a személyiségükben rejlik. Csak úgy, mint ön, Mathis is csökönyös és akaratos volt, és nehéz volt megregulázni. Ám akármennyi nehézséget is okozott, tiszta szívből szerettem. 

Eszembe jutott a saját apám, a végtelen csaták, mikor megpróbált irányítani, átformálni, és elérni, hogy az ő szemén keresztül lássam a világot. Én mindennek ellenálltam, minden egyes alkalommal. Szerettem volna azt hinni, hogy minden nehézség ellenére, amit az apámnak okoztam, ő éppen annyira szeretett engem, mint ahogy Harlowe szerette a fiát. 

– Lehet, hogy nem tudja, de Mathisnak volt egy öccse is – folytatta Harlowe. – Még csecsemő volt, amikor a dajkája, egy aveniai nő elrabolta, és tetemes váltságdíjat követelt érte. Én kifizettem volna, csakhogy soha többé nem hallottam a nőről. A tél borzalmas volt abban az évben – valószínűleg egyikük sem élte túl a bujdosást. A feleségem sosem épült fel igazán ebből a veszteségből; biztos vagyok benne, hogy végül ez a bánat vezetett a halálához. De próbálok vigaszt találni abban a gondolatban, hogy ha nem is lehet velem, legalább a fiaimmal van a túlvilágon. 

– Akkor tehát ön hisz a túlvilágban? – kérdeztem. 

Egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.

– Tudom, hogy létezik. A családom ott vár rám. 

Ahogy az enyém is rám.

– Azt hiszem, azért mondtam el mindezt most önnek, mert bár sosem áhítoznék a királyi trónra, néha úgy gondolok önre, mintha a saját fiam lenne. Azért kellett ön után mennem abba a táborba, mert képtelen lettem volna önt is elveszíteni. 

Semmi sem jutott az eszembe, amit erre mondhattam volna, úgyhogy csak még szorosabbra húztam magamon a takarót. Hosszú szünet után végül megkérdeztem, mi hír van a háborúval kapcsolatban. 

– Még nem hallottunk Kerwyn felől – mondta Harlowe. – Reméljük, ez csupán annyit jelent, hogy még mindig tárgyal a mendenwali Humfrey királlyal, semmi mást. 

– A csapataik áttörtek a határunkon három nappal ezelőtt – mondtam. – Átvágták magukat a Benton melletti védelmünkön, és elindultak észak felé. 

A szavaimat hallva Harlowe meglepődött.

– Igen, több ezer katonával érkeztek, akkora haderővel, amivel Carthya sosem lenne képes felvenni a harcot. De ezt honnan tudja? 

– Senki sem hitte, hogy valaha is el fogom hagyni a tábort – mondtam. – Nem voltak mindig olyan óvatosak a mondanivalójukkal a közelemben, mint lenniük kellett volna. Sokkal többet tudok, mint Vargan szeretné. Azt viszont nem tudom, hogy mik Mendenwal tervei most, hogy ide jutottak. 

– Ebben lehet, hogy segíthetek – ajánlotta fel Harlowe. – Az egyik kémünk elfogott egy üzenetet, amit Mendenwal küldött Aveniának. A mendenwali seregek nagy része letáborozik a Falstan-tónál, és ott várnak Avenia további utasításaira. 

– Akkor önnek is több katonánkat kell küldenie a Falstan-tóhoz. Van egy jó táborunk a felföldön, a tón túl. 

– Közel sincs elég emberünk ahhoz, hogy csatát nyerjünk ott, uram. 

– Az a csata nem a számokról fog szólni. Viszont senkinek sem szabad lépnie, amíg oda nem érek. 

Tobias, aki eddig csak figyelt, közbeszólt: 

– Biztos vagy benne, Jaron? Lehet, hogy most vannak információid Aveniáról. Ám ők is jobban ismernek már minket. Az egyezséged alapján megosztottad minden stratégiánkat Kippenger parancsnokkal. 

Felé fordultam, épp csak annyira, hogy rá tudjak vigyorogni.

– Valóban? Vajon mi célból gyakoroltam egész eddigi életemben a hazudozást, ha nem azért a pillanatért? 

Tobias felkuncogott. 

– Hamis tervekről beszéltél neki? 

– Most te vádolsz engem valamivel, Tobias? Kételkedsz talán abban, hogy elásattam Carthya kincseit a bentoni dombok barlangjaiban? 

– De hát nincsenek is dombok Benton körül – mondta Tobias. – Mint ahogy barlangok sem. 

Felhúztam az egyik szemöldökömet. 

– Talán éppen ez teszi őket annyira titkossá. Abban is kételkedsz talán, hogy beolvasztatom a katonák kardjait, hogy páncélokat öntessek a fémből? Vagy abban, hogy úgy próbálok meg békét kötni Mendenwallal, hogy felajánlottam a királynak a jövendőbeli gyermekemet? Nos, Tobias? Mert Kippenger egy percig sem kételkedett egyikben sem. Én rengeteg mindent megtudtam tőlük, de ők semmit sem tudnak rólunk. 

Miközben a többiek nevettek, Harlowe ismét felvette korábbi beszélgetésünk fonalát. 

– Elvihetjük a Falstan-tóhoz, ha úgy kívánja. De javaslom, hogy előbb fordítson egy kis időt pihenésre. 

– Majd odafelé úton pihenek. Gondoskodjon róla, hogy egész Carthyában tudják, élek, és hogy a Falstan-tónál leszek. 

– Ha hírt küldök erről, akkor az az ellenségeink fülébe is el fog jutni – figyelmeztetett Harlowe. 

– Erre számítok is. Csakhogy nem fogok egyből odamenni. Van valami, amit előbb meg kell tennem. – Motthoz fordultam. – Vannak nálunk fegyverek? 

Mott előrenyúlt a csónakban, és előhúzta a kardomat és a hüvelyét. 

– Ezt sikerült megszereznem, mikor az egyik éjjel berakták a raktárba. – Kinyújtottam érte a kezemet, de Mott egyszerűen csak ismét leengedte maga elé. Normális körülmények közt ragaszkodtam volna hozzá, hogy adja át nekem, de ez most túl nagy erőfeszítésnek tűnt, meg amúgy is nehezemre esett volna megtartani. Ekkor Mott egy bebugyolált csomagra mutatott maga mellett a csónakban. – Abban még több fegyver van, de valószínűleg nem lesz rájuk szükségünk. Hamarosan ismét carthyai földön leszünk. Akkor pedig olyan messzire megyünk innen, amennyire csak lehet. 

Megráztam a fejemet.

– Fordítsák meg a csónakot! Szükségünk van egy biztonságos helyre még Avenián belül, ahol kiköthetünk. 

Mott arca grimaszba rándult, öklét pedig összeszorította. Volt bennem valami, amitől Mott folyton közel állt ahhoz, hogy elveszítse a türelmét. Néha el is veszítette. Ezúttal legalább megértettem, hogy miért. 

– Erre megvannak az okaim – mondtam, próbálva megelőzni a vitát. 

Ordibálni akart velem – ezt tudtam, és meg is lett volna erre a jogos oka –, ám végül mindössze vett egy mély lélegzetet, és így szólt: 

– Ne felejtsd el, hogy hol vagyunk, Jaron! Már majdnem átjutottunk Carthyába, ahol biztonságban kiköthetünk. A parancsaid azonban még mélyebbre vinnének minket Aveniába. 

– Akkor is Aveniában fogunk kikötni, lehetőleg a nyugati parton. – Mott felnyögött, Harlowe pedig éppen ellenkezni kezdett volna, ám ekkor így szóltam: – Amúgy is ez a biztonságosabb terv. Nem lenne nehéz feladat Vargan számára katonákat juttatni a mocsár carthyai oldalára. Lehet, hogy máris ott várakoznak rám. Arra viszont senki sem számít, hogy Aveniában maradok. 

– Megvan az oka annak, hogy erre senki sem számít – mondta Mott. – Ez túl nagy őrültség, még hozzád mérten is. 

Visszafordultam Harlowe-hoz, és megosztottam vele azokat a részleteket, amikhez szüksége volt a háború következő fázisának lebonyolításához.

– Természetesen, felség – mondta, mikor befejeztem. – De legalább mondja meg nekem, hogy miért marad Aveniában! 

Összenéztem Tobiasszal és Mott-tal, mielőtt válaszoltam volna:

– Elmegyünk a kalózokhoz. Itt az ideje, hogy engedelmeskedjenek a királyuk hívó szavának.