 19. FEJEZET 

Másnap reggel Mott és Tobias hagyta, hogy addig aludjak, ameddig csak akartam, mikor pedig végül felébredtem, meglepődtem, hogy már milyen magasan jár a nap. 

– Azt hiszem, még mindig lábadozom – mondtam, majd hosszan ásítottam. – Azt hittem, mostanra már túl leszek rajta. 

– Mindössze két nap után? – Tobias felhúzta az egyik szemöldökét. – Nagyon zavar, mikor egy-egy pillanatra eszedbe jut, hogy te is csak ember vagy? 

– Nagyon is, hogy őszinte legyek. – Felkuncogtam, majd Mottra pillantottam. – Mennyi étel van ebben a fogadóban? Attól tartok, az összeset meg kívánjuk rendelni. 

A kérésemet hallva fejet hajtott, azt mondta, megkérdezi, mennyit hajlandóak adni nekünk, majd távozott.

Egy órával később, sok jó étellel megpakolva, már ismét úton voltunk. Még szükség volt némi időre, hogy az aveniai táborban szerzett sebeim begyógyuljanak, és olyan is volt, ami talán sosem fog teljesen behegedni, de kezdett visszatérni belém az élet, és alig vártam, hogy csatlakozhassak a seregeimhez. 

Újabb félnapnyi lovaglás után átértünk Carthyába. Hatalmas megkönnyebbülés volt újra a saját földemen állni – feltételezve, persze, hogy Avenia még nem lopta el tőlem. Amint átértünk, kaptunk az alkalmon, és lepihentünk kicsit. Tobiasszal Mott gondjaira bíztuk a lovainkat, majd felbaktattunk egy dombra, hogy megnézzük, vajon ellátunk-e onnan a Falstan-tó melletti elterelő seregig. A tekintetemmel rögtön a látóhatárt vizslattam a táboromat keresve, de még mindig túl messzire voltunk tőle. 

Ugyanakkor viszont úgy tűnt, hogy Tobias esze máson jár. 

– Szerinted merre lehet a hercegnő? – kérdezte. 

– Amarindának mostanra már vissza kellett érnie Drylliadba – feleltem. – Ha pedig nem, akkor Harlowe mostanra már biztosan kiadta a parancsot, hogy mindenütt keressék. 

– Ahogy Vargan is. – Láthatóan önmagára dühösen megrázta a fejét. – Esküt tettem, hogy megvédem, és mégsem voltam erre képes. Ha bármi történik… 

– Higgy benne, hogy meg tudja védeni magát! Okos és találékony, és erősebb, mint azt valaha is feltételezték róla. 

– Ezt mind tudom! – Tobias szinte köpködte a szavakat. – Tudom, hogy ki ő, talán jobban is, mint te! 

Felé fordultam, és talán durvábban szóltam volna hozzá, ha az aggodalom nem vésődött volna bele olyan mélyen a vonásaiba. Lágy hangon végül csak ennyit mondtam:

– Meg fogjuk őt találni, Tobias. 

Ekkor elnémultunk, a figyelmem pedig a domb tövében elvezető ösvényre irányult, ami úgy nézett ki, mintha több száz pár láb taposta volna ki. Nem hittem, hogy carthyaiak lettek volna – egyik parancsnokom sem vezette volna a katonáinkat ilyen közel az aveniai határhoz. Az túl kockázatos lett volna. 

Ám valakik – valószínűleg Avenia vagy Mendenwal katonái – nemrégiben elhaladtak itt. 

A biztonság kedvéért lekuporodtunk a földre, arra az esetre, ha még a közelben lennének, aztán figyeltünk és vártunk. Pár perccel később Mott csatlakozott hozzánk, és megvitattuk, hogy kövessük-e a nyomukat, vagy menjünk tovább Falstan felé egy teljesen más útvonalon. 

– Várjunk egy percet! – Tobias felemelte a kezét, hogy elhallgattasson minket. – Várjunk! Halljátok? 

Ha nagyon odafigyeltem, tényleg hallottam valamit. Úgy hangzott, mint valami fájdalmas nyögdécselés, ami a domboldalról, valahonnan az ösvény mellől szállt felénk.

Tobias felpattant, láthatóan azzal a szándékkal, hogy utánanéz a dolgoknak, ám Mott visszahúzta. 

– Sebesültnek hangzik – sziszegte Tobias. – Segítenünk kell neki, ha tényleg megsebesült. 

– Ő az ellenségünk – jelentette ki Mott. – Ha segítesz neki és meggyógyul, csak annyit fogsz elérni, hogy amint elég jól lesz, visszatér a csatamezőre, és még több emberünket megöli. 

– De az az ember nem az ellenségünk. – Tobias felém fordult. – Hát nem ezt mondtad nekem korábban, hogy csak a királyuk az ellenségünk? 

Tényleg ezt mondtam. De vajon komolyan is gondoltam? Nagyon is lehetséges volt, hogy a nyögdécselés nem volt más, mint valami csapda, hogy odacsalogassanak minket, ami egyáltalán nem hiányzott. Ha a csatamezőn találkoztunk volna, olyan harcba kellett volna bocsátkoznom azzal az emberrel, amiből csak az egyikünk kerül ki élve. Ám ha megsérült és segítségre szorult, távol a harcmezőtől, akkor vajon kötelességem volt-e megpróbálni megmenteni az életét? 

Kötelesség vagy sem, nem hagyhattam egyszerűen meghalni. A kalózoknál töltött időm alatt ígéretet tettem magamnak, hogy nem fogok elindulni azon a sötét ösvényen, amin ők haladtak. Nem leszek olyan, mint ők.

Úgyhogy engedélyt adva Tobiasnak bólintottam, majd Mott-tal előhúztuk a kardunkat, és követtük őt le a domboldalon. Nem úgy tűnt, mintha csapdába akartak volna csalni minket, de attól még óvatosnak kellett lennünk. 

Tobias látta meg először a nyögdécselőt, mire, meglepetésemre, nevetni kezdett. Mikor utolértük, nem tudtuk megállni, hogy ne csatlakozzunk hozzá. Az emberünk – a mi állítólagos ellenségünk – nem volt sokkal idősebb nálam, és nagyjából olyan vad volt, mint egy rémült kisbárány. Belegabalyodott egy vadászcsapdába, ami a lábára fonódott, és fejjel lefelé felrántotta a levegőbe. Minden, ami nem volt a testéhez erősítve, lezuhant a földre, beleértve egy nevetségesen kovácsolt kardot, ami ahhoz sem tűnt elég hegyesnek, hogy felszúrjanak rá egy szilvát. A miénkhez hasonlatos egyenruhát viselt, és már egy ideje ott lóghatott, mivel az arca éppen olyan vörös volt, mint a haja. Igazán mókás látványt nyújtott. 

Mikor meglátta, hogy felé közeledünk, úgy kiáltott oda nekünk, mintha a barátai lettünk volna.

– Könyörgöm, segítsetek! Kérlek, szedjetek le! 

Körbejártuk a helyet, megveregetve a közeli bokrokat, hogy biztosak lehessünk afelől, senki sem rejtőzködött ott. Az idegen addig forgolódott, amíg nem sikerült Mott felé fordulnia, aki a legidősebb volt a csapatunkban, és akiről magától értetődően gondolhatta, hogy a felettesünk. 

– Egész nap itt lógtam, uram, és a fájdalom már kezd elviselhetetlenné válni. Mint aveniai honfitársam, könyörgök, segítsen rajtam! 

– Mi a neved? – kérdeztem tőle az aveniai akcentusomat használva. 

– Mavis Tock. Az apám gyertyakészítő délen. 

– Á, akkor biztos tőle tanultál harcolni. Hogyan kerültél ebbe a helyzetbe? Így büntetnek valamiért? 

– Nem. 

– Vadásznak rád? – Összehúztam a szememet. – Vagy te lennél a csali? 

– Erre meneteltünk, de rettentő szomjas voltam. Így hát amikor meghallottam egy patak csobogását, elszöktem a csapatomtól, hogy igyak kicsit. Utána, amikor a társaim után futottam, hogy utolérjem őket, belegabalyodtam ebbe a csapdába. Addigra már mindenki túl messze volt ahhoz, hogy hallják, ahogy segítségért kiabálok. Még abban sem vagyok biztos, hogy észrevették az eltűnésemet. 

Tobias elővette a kését, és már mozdult volna, hogy levágja Mavist, de visszanyomtam őt a kezemmel. 

– Merre tartott a csapatod? 

– Északnak. Úgy tűnik, a gelyni seregeket megállította egy kis csapat carthyai a határon. Úgy hallottam, hogy Gelyn már majdnem legyőzte őket, mikor az utolsó pillanatban megérkezett Bymar, és megpecsételte Gelyn sorsát. 

Tehát Bymar a segítségünkre sietett? Ez két okból is nagyszerű hírnek számított. Azt jelentette, hogy Roden győzelmet aratott a határon, valamint azt is, hogy Fink biztonságban átért. Ám mivel Mavis még mindig abban a hitben volt, hogy aveniaiak vagyunk, csak a fejemet ráztam, és így szóltam: 

– Ezek a carthyaiak borzalmas emberek, nemde? Mégis mi joguk van megvédeni magukat ebben a háborúban? 

Mavis bólintott, majd összehúzta a szemöldökét, mintha össze lett volna zavarodva. Végül feladta, és mindössze ennyit kérdezett:

– Már nagyon fáj. Le tudnál segíteni? 

Az engedélyemmel Mott előrelépett, és a kardjával elvágta a fiú lábára csavarodott kötelet. Mavis a földre zuhant, azonban rögtön észrevettük a vért a bokája körül, ahol a kötél belevágott a bőrébe. 

Tobias rögtön odalépett hozzá, és vizsgálgatni kezdte. 

– Ez hogy történt? 

Mavis rápillantott a sérülésre, mire a szeme fennakadt, és újra le kellett feküdnie. 

– Órákon keresztül próbáltam szabadulni a csapdából. Fájt, de nem hittem volna, hogy ilyen rossz a helyzet. 

Tobias előhúzott egy zsebkendőt a zsebéből, amit rögtön felismertem, hogy Amarindáé, és elgondolkodtam rajta, vajon miért van nála. Elfutott a vízcsobogás irányába, majd pár pillanattal később visszatért, immár víztől csöpögő zsebkendővel. Kicsavarta, majd letérdelt Mavis elé, hogy megtisztogassa a lábát. 

– Mennünk kéne – suttogta nekem Mott odahajolva hozzám. – Kiszabadítottuk, nincs más, amit tennünk kéne vele. 

– Mi lenne, ha fordított helyzetben lennénk? Te nem remélnél valami mást is tőle? 

– Dehogynem. – Idegességében Mott belerúgott a földbe. – Csak nem szívesen álldogálok itt ezen az ösvényen, mindenféle rejtek nélkül. 

Ez nekem sem tetszett, de Tobias felnézett rám, és megrázta a fejét. Most, hogy lemosta a vért Mavis bokájáról, egyértelművé vált, milyen súlyos a sérülése. A kötél mélyen belevágott a húsába, ami valószínűleg hihetetlenül fájdalmas lesz majd, amint ismét érezni kezdi a lábát. Mavis arcán máris láthatóvá vált a fájdalom, ahogy a combját markolta, mintha az segített volna. 

Tobias felállt, majd félrevont engem. 

– Ha semmit sem teszünk, el fog fertőződni. El fogja veszíteni a lábát, és mivel nem tud majd járni, valószínűleg az életét is. 

– Ez ellen semmit sem tehetünk – mondtam. – Az egy dolog, hogy levágtuk, de nem vagyunk orvosok. Nincs semmink, amivel segíthetnénk neki. 

– Tanultam mostanában némi orvoslást. – Tobias jámboran elmosolyodott, majdnem mintha szégyellte volna bevallani. – Úgy voltam vele, hogy miután te vagy a király, nem lenne utolsó ötlet tudni, hogyan is kell ellátni a különböző sebeket. Kérlek, Jaron, hadd segítsek neki! 

Bólintottam, mire Tobias rögtön munkához látott – először megkérte Mottot, hogy menjen vissza a lovakhoz, és hozzon tiszta rongyokat és vizes tömlőt. Ezután felém fordult, és elmondta, hogy egy vastag, csúcsos levelű növényt keressek, aminek a levelét le kell vágnom és össze kell gyűjtenem. Azt mondta, valami olyan gél van bennük, amire Mavisnek szüksége lesz. 

– Hol találom meg? 

– Víz mellett, ahol jól éri a nap. 

Bólintottam, majd elsiettem a patak felé. Miután Mott és Tobias olyan óvón ügyelt rám az elmúlt pár napban, nyugtalanító volt egyedül lennem, és hirtelen minden érzékem kiélesedett. Közel voltunk Aveniához. Biztos voltam benne, hogy Mavis osztagának tagjai hamarosan észreveszik a fiú hiányát, és visszajönnek érte. 

A földet figyeltem, olyan növény után kutatva, ami megfelelt Tobias leírásának, miközben azt kérdezgettem magamtól, hogy vajon helyesen döntöttem-e azzal, hogy itt múlatom a drága időmet. Ez volt a helyes cselekedet. Ezzel tisztában voltam, ám Mott megjegyzése, miszerint csak az ellenségemet erősítettem, mégsem hagyott nyugodni. 

Lehet, hogy Mavis messze volt attól, hogy harcosnak lehessen nevezni, de ez nem jelentette azt, hogy nem is tudott nekünk ártani. 

Végül elég messzire csámborogtam lefelé a patak folyása mentén, hogy megtaláljam Tobias növényét. Előhúztam a tőrömet, hogy levágjak pár levelet, ám ekkor a szemem sarkából megpillantottam valamit – egy rubin csillogását, amit gyémántformára csiszoltak. Furcsa. 

Mikor megfordultam, hogy jobban szemügyre vegyem, rögtön felismertem a tárgyat, amire a rubint illesztették. Egy cipő volt az, ám nem csak egy egyszerű cipő. Miután nem volt jobb dolgom, mikor annyi nappal ezelőtt Tobias menekülő hintójában utaztunk, jó ideig pont ezt a rubint bámultam, így most rögtön felismertem. Ez a cipő Amarindáé volt. A hercegnő valamikor pont ezen a helyen járt.