 38. FEJEZET 

Az éjszaka folyamán beszámoltam Imogennek és Rodennek Mott bizonytalan állapotáról, Tobiasról és Amarindáról, és arról, hogyan álltunk a háborúban. Cserébe Roden elmondott nekem mindent, ami azóta történt, hogy otthagytam őt Drylliad mellett. 

– Éppen úton voltunk, mikor Mendenwal megtámadott bennünket. Olyan gyorsan jöttek, hogy semmire sem volt időnk, csak arra, hogy felvegyük a harcot. – Roden oldalra döntötte a fejét, hogy jobban láthassam a sérülését. – Ezt sajnos nem sokkal a csata kezdete után szereztem, mikor egy ló felágaskodott, aztán meg rám esett. 

– Szerencséd, hogy nem jártál rosszabbul. 

– A legtöbb emberem viszont rosszabbul járt. A csatamezőn tértem magamhoz, holtak alatt feküdve. Még sosem láttam ennél borzasztóbbat. A mendenwali katonák túlélők után kutattak, és mikor megtaláltak, felismertek, hogy én vagyok a kapitány. Azt mondták, Avenia követeli, hogy hozzanak ide. 

– Megtudtál bármit a vezetőiktől arról, mi a szerepe Mendenwalnak ebben a háborúban? – Ez a kérdés még mindig nem hagyott nyugodni. 

Roden ezen elgondolkodott egy kicsit, majd így szólt:

– Most, hogy mondod, ketten azok közül, akik idekísértek, dühösen azt ecsetelték, hogy Avenia idekülte őket meghalni, miközben ők meg visszatartották a saját seregeiket. Nem vezérek voltak, de biztos vagyok benne, hogy többen is így éreznek. 

– Á, az jó. 

– Dehogy jó, Jaron! Sajnálom. Kineveztél kapitánynak, én pedig csalódást okoztam neked. 

– Senki sem tehetett volna nálad többet – mondtam optimistán. – Amúgy meg szükségem lesz a segítségedre holnap. Lehet, hogy az esélyeink lehetnének jobbak is – ezt beismerem –, de úgy hiszem, elég jó helyzetben vagyunk ahhoz, hogy sikerrel járjunk. 

– Az ellenség tömlöcében megláncolva, a teljes vereség szélén állva, várva a saját kivégzésünket? 

Megrántottam a vállamat.

– Már mondtam, hogy lehetnénk jobb helyzetben is. De rosszabban is. Fel a fejjel, Roden! 

– Emlékszel az első reggelünkre itt, Farthenwoodban? Tobias még aludt, legalábbis mi ezt hittük. Azt mondtad, nem számít, ha meghalsz, mert már senki sem maradt, aki szeretne, így hát a halálod senkinek sem okozna fájdalmat. 

Erre nagyon is jól emlékeztem, bár úgy tűnt, mindez egy élettel korábban történt.

Roden Imogenre nézett.

– Ez rád már egyértelműen nem igaz többé. De rám viszont igen. Ha fel kell áldoznod, hogy megnyerd ezt a háborút, hogy megmentsd a saját életedet, akkor megtiszteltetés lesz számomra, ha úgy halhatok meg. 

– Sületlenségeket beszélsz – jelentettem ki. – Vagy ott fogok lógni melletted a szomszédos hurokban, vagy megtalálom a módját annak, hogy mindkettőnket megmentsem. Személy szerint én az utóbbi verziót részesítem előnyben. 

Roden egyetértően motyogott egy sort, majd Imogenhez fordult. 

– Ha minket mégis felakasztanak, akkor Jaron nélkül nem lesz rá okuk, hogy téged itt tartsanak. Ha szabadon engednek, megtennél nekem egy szívességet? 

– Természetesen. 

– Csak egyetlen nevem van, amit a sírkövemre véshetnének, mint egy szolgálónak vagy egy árvának. De most már több vagyok annál, és nem akarom, hogy egyszerűen csak Rodenként emlékezzenek rám. 

– Bármilyen nevet használhatsz, amit csak kívánsz – ajánlottam fel. – A saját nemzetségemét is beleértve. 

Roden köszönetet mondott, de úgy tűnt, hogy már egy másik név mellett döntött. 

– Amikor kisbaba voltam, egy öreg aveniai asszony volt a gondviselőm – mondta. – De kegyetlen tél volt, és megbetegedett. Mielőtt meghalt volna, odaadott egy bábaasszonynak, akinek elmondta, hogy az anyámat Havanilának hívták. Nem említette, hogy más családtagom is lett volna, a bába pedig végül elvitt egy árvaházba. Szeretném, ha az anyám nevét írnák a sírkövemre: Roden, a Havanila nemzetségből. 

Havanila. A név ott visszhangzott a fülemben.

– Miért nem mondtad el nekem soha ezt a történetet? – suttogtam, alig találva a hangomat. 

Roden vállat vont, mintha ez egyáltalán nem számított volna.

– Igazából nem volt rajta mit mesélni. Egyértelmű, hogy a szüleim meghaltak, és így kerültem az öregasszonyhoz. Miért? 

Becsuktam a szememet és megráztam a fejem. Roden anyjának nevét sosem hallottam korábban, kivéve egyetlen embertől. Roden volt Harlowe kisebbik fia, a csecsemő, akit elraboltak, hogy váltságdíjat kényszerítsenek ki Harlowe-ból. Ám mielőtt megtörténhetett volna a csere, az aveniai asszony, aki elrabolta, meghalt. Miután nem tudott nemesi származásáról, a bába árvaházba adta Rodent, aki ott is maradt egészen addig, amíg Conner el nem hozta Farthenwoodba. Rodent azért választották ki, mert egy kicsit hasonlított rám, nekem pedig gyakran mondták, hogy kicsit úgy nézek ki, mint Harlowe idősebbik fia és Roden bátyja, Mathis. 

Csakhogy ők egy családba tartoztak, én pedig nem.

Rodennek volt apja. Aki holnap jelen is lesz, mikor Rodent és engem felakasztanak. Rodennek joga volt ezt megtudni, hogy végső búcsúként egyenesen Harlowe szemébe nézhessen.

És mégsem tudtam rávenni magam, hogy megszólaljak. Attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztunk, Harlowe olyan volt számomra, mintha az apám lett volna. Amint Harlowe megtudja, hogy a fia nemcsak hogy életben van, hanem ráadásul annyi héten keresztül olyan közel volt hozzá, akkor a szíve természetesen el fog engem hagyni, hogy Rodenhez költözzön. Lehet, hogy ez önzőség volt a részemről – tudtam, hogy az volt –, és mégis kétségbeesetten vágytam valamiféle család után. Nem akartam megadni Rodennek ezt az ajándékot. Legalábbis még nem. Azt akartam, hogy legyen egy apám. 

Ezen a ponton dühösen megfeddtem magamat a megbocsáthatatlan önzőségemért. Nekem már volt apám. Nem volt életben, de enyém volt a neve és a története, és az emlékek, amikbe kapaszkodhattam. Jó és rossz emlékek, de a hibákért engem is éppen annyira lehetett okolni, mint őt. Ismét felidéztem, ahogy ott álltam előtte a nagyteremben, mikor azzal vádolt, hogy tolvaj vagyok. El kellett volna neki akkor magyaráznom, miért vettem el az érméket, és el kellett volna érnem, hogy megértsen. Vagy inkább nekem kellett volna megpróbálnom megérteni őt. Ha így tettem volna, akkor ma már tudom, hogy az apám segített volna annak az özvegynek. 

Akár megértettük egymást és egyetértettünk egymás döntéseivel, akár nem, mostanra már elég háborúban volt részem ahhoz, hogy elfogadjam, bár mi ketten más döntéseket hoztunk, megvolt az oka arra, ahogyan döntött. És akármerre is járt a túlvilágon, hittem benne, hogy az apám figyel engem, és tudja, hogy nekem is megvannak a magam indokai. 

El kellett mondanom Rodennek.

És már épp belevágtam volna a mondandómba, mert tisztában voltam vele, hogy ezt tudnia kell. Ám elgondolkoztam azon, vajon nem kegyetlenség-e az előtt beszélnem Rodennek az apjáról, hogy megtudnánk, túléljük-e a holnapot. Ettől talán csak még jobban fájna neki, ahogy a kötél a nyakára szorul, hiszen tudná, milyen közel is került ahhoz, amire a legjobban vágyott. 

– Azért van valami terved, ugye? 

Annak ellenére, hogy én a saját gondolataimba mélyedtem, Roden tovább folytatta a diskurzust Imogennel. Odafordultam felé.

– Tessék? 

Roden a szemét forgatta.

– Terved arra, hogyan szökünk meg. 

– Ó! – Megrántottam a vállamat. – Nem igazán. 

Válaszom hallatán eltátotta a száját, ami, véleményem szerint, eléggé szemtelen dolog volt. Lehet, hogy ő nem töltött túl sok időt tömlöcökben láncra verve mostanában, én viszont többet is, mint szerettem volna. Ezenfelül Farthenwood jelen pillanatban tömve volt olyan katonákkal, akik személyes dicsőségnek tekintették volna, ha bármelyikünket megölhetik, amint szökésen kapnak minket. Leküzdeni ezeket az akadályokat nem volt éppenséggel olyan egyszerű, mint, mondjuk, megtervezni, mi legyen felszolgálva vacsorára. Egyelőre az egész tervem mindössze három röpke szóból állt: próbálj nem meghalni! 

– Nem igazán? – kérdezte Roden. – Jaron, gyorsan múlik az éjszaka. Pár rövid órán belül értünk fognak jönni. Kell, hogy legyen valami ötleted. 

Becsuktam a szememet, majd újra kinyitottam és Imogenre néztem.

– Mikor Rodent és engem elvisznek, majd jó nagy ramazurit csapunk az őröknek. Elég nagyot ahhoz, hogy minden katonának a közelben oda kelljen jönnie, hogy segítsen féken tartani minket. Az lesz az esélyed a szökésre. Tudod, hová menj, amíg vége nem lesz az egésznek, ugye? 

– A rejtekjáratokba. – Imogen korábban szolgáló volt itt, és valószínűleg úgy ismerte a járatokat, mint a tenyerét. 

– Minden bizonnyal Conner is tud róluk, de kétlem, hogy bárki szerint megérné a fáradságot, hogy keressenek téged, már ha egyáltalán az eszükbe jut, hogy nyomod veszett. Maradj ott, bújj el olyan jól, ahogyan csak tudsz, és csak akkor gyere elő, amikor már biztos vagy benne, hogy biztonságos! 

Rodent nem igazán sikerült meggyőznöm.

– Mégis mekkora ramazuri kell majd ehhez? 

Elvigyorodtam.

– Katasztrofális méretű rendbontás. Hidd el, jó móka lesz! 

– Beteges egy elképzelésed van arról, hogy mi a mókás. – Roden hűvös arckifejezése nem tűnt éppen lelkesnek. – Mikor megtesszük ezt, bántani fognak minket? 

Ezt hallva felsóhajtottam.

– Te vagy az őrségem kapitánya, nem? Mostanra már biztos kibírsz pár ütést. Meg amúgy is, rögtön elfelejted majd a fájdalmat, amint ráhúzzák a nyakunkra a kötelet. 

– Nem akarom, hogy kötelet húzzanak a nyakamra, Jaron! Épp ez az, amire megoldást kell találnod. 

– Nos, attól még lehet, hogy fognak! Meg kell barátkoznod ennek a lehetőségével, még mielőtt bármit kitalálunk. 

Roden lenyugodott, én pedig ismét Imogen felé fordultam. A sebesült vállával ez az éjszaka igencsak megviselte. De próbált erős maradni, és visszamosolygott rám, mikor a tekintetünk találkozott. Szinte ledöntött a lábamról a szerelem, amit iránta éreztem. Melegség töltötte be egész testemet, a szerelem felemésztette a félelmeimet és a dühömet, és nem hagyott mást a helyükön, csak a vágyat, hogy boldog legyek. Ez pontosan az volt, amit Mott kívánt nekem: hogy megtaláljam a boldogságot, és hogy rájöjjek, a szeretet sokkal nagyobb erőt képvisel, mint bármelyik fegyver. Fájt Mottra gondolnom, miután fogalmam sem volt, hogy vajon él-e még. 

– Megígérem, hogy kiötlök egy tervet – mondtam –, de addig is azt hiszem, előhozakodhatnánk egy jó kis tréfával, mire az őrök visszatérnek értünk. 

Roden felhúzta egyik szemöldökét – izgatta a felvetésem. Imogen motyogott valamit arról, hogy mennyire bolondok a fiúk. Ebben minden bizonnyal igaza is volt, úgyhogy nem szálltam vele vitába. Meg aztán szerettem, úgyhogy nem is akartam vele vitázni. 

Rendesen neki kellett feszülnöm a láncaimnak, meg a lábamat is jó ötletesen kellett mozgatnom, ám végül sikerült a sarokban heverő, régi kötéseket magam felé húznom. Amint a kezemben voltak, teljes egészében kitekertem őket. 

– Mégis mire készülsz azokkal? – kérdezte Roden. – Nem vagy sebesült. 

– Az őröknek megtiltották, hogy ma este bántsanak. Vargan egyértelműen kijelentette, hogy holnap, mikor elővezetnek, nem nézhetek ki úgy, mint egy mártír. – A vigyorom tovább szélesedett. – De ne aggódjatok, Avenia egyszer már bedőlt ennek a trükknek! Imádni fogják. – Eszembe jutott, hogy amikor a tolvajoknál voltam, hogyan használtam fel némi kötszert arra, hogy elhitessem Vargannal: pestises vagyok. Akkor se Imogen, se Roden nem volt velem, így hát nem érthették a viccet. De majd mindjárt megértik. Sikerült úgy csavarnom a karomat, hogy rátekerjem a kötszert a bokámra és a vádlimra, majd bedugtam a végét a kötés alá. Elég igénytelen munka volt, de figyelembe véve, hogy mennyire akadályoztak a láncaim, tulajdonképpen egészen lenyűgözött a végeredmény. 

– Ez lenne a te nagy trükköd? – kérdezte Roden. – Képtelen vagy komolyan venni a helyzetet? 

– Ha megértenéd, mit tettek velem Vargan emberei, akkor tudnád, milyen komolyan veszem. 

– Jaron, minket holnap… 

– Most csend legyen! – szóltam rá. – Imogennek aludnia kell, nekem gondolkodnom, neked meg… hagynod, hogy gondolkodjak. 

Roden erre egy grimasszal válaszolt, de ettől függetlenül azért békén hagyott. Imogen hosszú percekig nézett engem, mielőtt végre lehunyta volna a szemét. Ezután elfordultam tőlük, és nekiláttam a feladatnak, hogy rájöjjek, hogyan éljük túl a holnapot.