 14. FEJEZET 

Úgy volt, hogy Tobiast másnap kora reggel elengedik, ám mikor mély álmomból nagy nehezen felébredtem, éppen egy Kippenger parancsnokkal folytatott, elsuttogott beszélgetés végén járt. Miután a parancsnok távozott, megkérdeztem Tobiastól, miről diskuráltak. 

– Helytartó vagyok az udvarodban – mondta Tobias. – Ez valamilyen szinten értékes rabbá tesz. 

Úgy gondoltam, nem most jött el a hiúság ideje.

– Élve, Carthyában többet érsz – szóltam. – Már úton kéne lenned oda. 

– Beleegyeztem, hogy maradok, ha cserébe kapsz némi valódi ételt és egy takarót. Az is a feltételeim közé tartozott, hogy ma hagynak pihenni. 

Azt kívántam, bárcsak elég erős lettem volna ahhoz, hogy visszautasítsam az ajánlatát, és rákényszerítsem a távozásra, de nem voltam az. Addigra már rettenetesen nagy szükségem volt ételre, és szinte folyamatosan fáztam. Úgyhogy csak biccentettem neki. Még ha nem is értettem egyet a döntésével, hálás voltam érte. 

Nem sokkal később meghozták az ételt, ám úgy tálalták fel, hogy azzal is engem gúnyoljanak. A vastag hússzeletet és a nagy karéj kenyeret egy nehéz ezüsttálon nyújtották át, ami illett egy királyhoz. Amilyen keveset ettem az elmúlt napokban, tudtam, hogy a hús túl sok lenne a gyomromnak. Megpróbáltam elrágcsálni a kenyeret, de az is éppen olyan kellemetlen érzést hagyott maga után. 

Odarúgtam a tálat Tobiasnak. 

– Ezt edd meg te! 

– Nem – szólt, miközben visszarúgta felém. – Jaron, ez a tiéd. 

– Nem tudom megenni, és ezt ők is tudják. – Ismét felé löktem a tálat. – Nagy erőfeszítésembe kerül odatolni neked, úgyhogy csak fogadd el, kérlek! 

A tál után nyúlt, de csak nézte, rezzenéstelen tekintettel.

– Egyezséget kötöttem velük. Nem ezt akartam. 

– Itt van nekem a takaró, és az elég. Most pedig egyél! Legalább egyikünknek szüksége van az erejére. – Az ételnek olyan jó illata volt, hogy megérezve az éhség okozta minden fájdalom visszatért. Úgyhogy belecsavartam magamat a takaróba, és lefeküdtem, hogy aludjak egyet. 

Egészen késő délutánig úgy is maradtam, mikor is Kippenger lejött a tömlöcbe, és bejelentette, hogy Vargan király visszatért, és beszélni óhajt velem.

– Megígérted, hogy választ adsz a többi kérdésünkre – mondta. – A király maga kívánja ezeket feltenni. 

Ki sem nyitottam a szememet, úgy válaszoltam neki: 

– A megállapodás csak abban az esetben állt volna, ha Tobias biztonságban távozik. 

– Amiatt az egyezség miatt van még mindig itt, amit a te kedvedért kötött! Most pedig talpra! Vargan király fel kívánja ajánlani neked a barátságát. Invitál, hogy teázz vele. 

A tea nagyon is vonzott, viszont az a fajta barátság, amit ajánlott, egyáltalán nem érdekelt.

Terrowic visszatért, és ezúttal magával hozott egy fekete, vörös sujtásos libériát, hasonlót a saját egyenruhájához. Lassan talpra álltam, leginkább azért, hogy elkerüljem a rúgásait, amiket olyan nagylelkűen osztogatott. 

Utálkozva, összehúzott szemmel bámulva engem, Terrowic elkezdte kioldani a béklyóimat. Aztán odavágta nekem a kabátot.

– Vedd fel! 

– Hogy Avenia színeit viseljem? Biztos, csak viccel. Hozzon nekem valami mást! 

Tobiasra mutatott, aki csendben üldögélt a tömlöc számára kijelölt sarkában. 

– Ha nem veszed fel, eltöröm a kezét. 

– Vagy esetleg akár szépen meg is kérhetne. Csak a kegyetlenkedés jár az eszében? – A kabátért nyúltam, majd pedig odatartottam neki. – Én vagyok a király, maga meg a szolgáló. Úgy lenne illő, ha felöltöztetne. 

Terrowic ismét majdnem megütött, ám Kippenger még időben megragadta a karját.

– Senki sem vagy a számunkra, csak egy semmirekellő, bűzölgő kölönc a nyakunkon. Vedd fel! 

Nagyot sóhajtva belebújtam a kabátba. Azzal nem is vesződtem, hogy becsatoljam az övét, ám Kippenger jó szorosan meghúzta nekem, majd megparancsolta, hogy ismét kötözzék meg a csuklómat. Mindenféle ellenállás nélkül odatartottam nekik a kezemet. Amint meg voltam kötözve, Terrowic utasított, hogy kövessem. 

– Nem tudok járni – mondtam. – Ezt igazán tudhatná. Maga vert meg a legjobban. 

Ha már akkor sem szerettek, mikor semmilyen válaszreakciót sem tudtak kicsikarni belőlem, akkor most ezzel biztosan nem tettem szert új barátokra. Kippenger fújtatott egy sort, majd utasította a katonáját, hogy cipeljen engem Varganhoz. 

– Eszem ágában sincs. Nagyon is jól tud járni. 

– Láttam, hogyan bántál vele tegnap. Még ha tud is járni, azokkal a zúzódásokkal egy óráig fog tartani, mire odaér. Vedd fel! 

Olyan gyengédséggel, amit az ember egy veszett buldogtól elvárhat, Terrowic a vállára kapott. Ekkor végre felcsillant előttem a lehetőség. Még ki sem értünk a börtönből, amikor az addig a derekán lógó kulcsokat már be is csúsztattam a kabátom ujjába.

A királyt egy hevenyészett, de elegánsan díszített téglaépületben szállásolták el, aminek bejáratához három lépcsőfok vezetett. A katona a földre dobott a lépcső előtt, és kijelentette, hogy innentől vagy a saját lábamon sétálok be, vagy berángat a bokámnál fogva. Felálltam, de rögtön össze is estem, egyenesen rá a középső lépcsőfokra. Ez volt az a pillanat, amikor hagytam, hogy a kulcsok becsússzanak a kabátomba, ahol megállította őket a szorosan meghúzott öv. Mielőtt Terrowicnak esélye lett volna rá, hogy úgy tisztességesen belém rúgjon, ismét felálltam, és elbicegtem a lépcsősor tetejéig. Ez nem csak színjáték volt. A séta tényleg fájt. 

Vargan egy egyszerű faasztal mellett ült, ami egyáltalán nem illett egy olyan személyhez, aki akkora királyi pompába volt öltözve, mint ő. Ezúttal nem volt rajta a szemüvege, viszont két vörös folt jelezte az orra két oldalán, hogy nemrégiben viselte. Emellett ősz haját ma kiengedve viselte, amitől még idősebbnek tűnt, mint általában. Legalább úgy egy évtizeddel öregebbnek, mint egy hulla. 

A szoba hátsó részét egy nehéz, földig érő, gazdagon hímzett függöny takarta el. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, vajon mi lehet mögötte, aztán úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Vargant legalább húsz, érdemrendekkel teletűzdelt katona őrizte, mindegyikük egy-egy két lábon járó fegyverraktár. Szerettem volna azt hinni, hogy ennyi emberre volt szüksége, hogy megvédjék őt a trükkjeimtől, csakhogy nem maradt semmi trükk a tarsolyomban. Mind a testi, mind a lelki erőm, hogy harcoljak, gyorsan fogyott. Egy kiscica is megvédhette volna tőlem Vargant. 

Mikor beléptem, Vargan az asztal túloldalán álló szék felé intett, invitálva, hogy csatlakozzak hozzá. Egészen addig egy helyben álltam, amíg a hátam mögött várakozó őrök előre nem löktek. Odacsoszogtam az asztalhoz, majd anélkül, hogy ránéztem volna, ledobtam magam a székbe. 

Vargan undorodva vizslatott engem, majd végül felkínálta nekem a kettőnk közé helyezett tányért, rajta kenyérrel és szeletelt sajttal. Egészen addig várt, amíg rá nem emeltem a tekintetemet, majd a lehető legkifinomultabb módon nyugtáztam a jelenlétét, ami nagyjából annyiból állt, hogy összegyűjtöttem a nyálamat a számban arra az esetre, ha közelebb hajolt volna hozzám. 

Ehelyett azonban Vargan hátradőlt a székében.

– Ma este az aveniai sereg megkezdi útját Carthyába. Hála az információnak, amit tegnap átadott a parancsnokomnak, pontosan tudom, hol támadjunk, és hogy hogyan. Száz emberem fog jutni a maga egyetlen katonájára. Mindenki, aki ellenáll nekem, meg fog halni. 

Egy pillanatra felnéztem rá, majd vissza az asztalra. Nem tettem semmi többet.

Ez feldühítette, mire felemelte a hangját:

– Hát nem érdekli, mi folyik odakinn? Hogy mi történik az országával, a népével? 

Persze hogy érdekelt. Ha rám nézett, és nem látott mást, csak a sebhelyeket a bőrömön, és nem hallott mást, csak a bárdolatlan szavaimat, akkor fogalma sem volt róla, ki is vagyok valójában. Hogy ki is voltam mindig is. 

– Egyezséget kötött a parancsnokommal, így most tartozik nekem némi információval. Ugyanakkor mindketten tudjuk, hogyha megadja ezt nekem, akkor semmi okom nem marad majd arra, hogy életben tartsam. – Vargan most tényleg közelebb hajolt hozzám, viszont ekkor már túl késő volt. Addigra lenyeltem a nyálamat. – Úgyhogy ehelyett inkább teszek egy ajánlatot önnek. Működjön együtt velem, hogy véget vessünk ennek a háborúnak. Ketten együtt több ezer életet menthetünk meg, beleértve az önét is. 

Szünetet tartott, hogy válaszolhassak neki. Még arra sem voltam hajlandó, hogy pislogjak.

Így hát folytatta: 

– Carthya Avenia hűbérese lesz, és adót fog fizetni neki. Én leszek a császára ennek a birodalomnak. Ön továbbra is király marad, azonban a hatalmam alá tartozik. A sarc részleteit megtárgyalhatjuk, cserébe az országaink közti békéért. – Újabb szünetet tartott, majd így szólt: – Tudom, hogy ezt hallani sem akarja, de figyelmeztettem önt a családja temetésének estéjén. Akkor elérhette volna, hogy ne zargassam – nem kértem sokat. De elengedte a füle mellett a figyelmeztetéseimet, és eljátszadozott a kalózaim hűségével. Egyszerűen muszáj volt rontania a helyzeten. 

Mindennek ellenére halványan elmosolyodtam. Rontani a mindenkori helyzeten egyike volt azoknak a dolgoknak, amikhez igazán értettem.

– Már bemutattam, hogy képes vagyok bármit elvenni öntől, amit csak akarok, és Carthyát is el fogom venni, ha rákényszerít. De sokkal jobban örülnék annak, ha ehelyett megegyeznénk valamiben. Ha a békeszerződésen ott van az ön aláírása, akkor soha senki nem kérdőjelezheti meg az országaink közti egyezséget. 

Mikor ezúttal sem válaszoltam, Vargan elég közel hajolt ahhoz, hogy hozzám érjen. Elfordítottam a fejemet, mire ő húsos ujjával belecsípett az arcomba, és rákényszerített, hogy ránézzek. 

– Békét ajánlok, egy esélyt, hogy életben maradjon. Ez az egyetlen módja annak, hogy élve elhagyja ezt a tábort. 

Ekkor már olyan közel volt, hogy mikor kiköptem, egyenesen szemen találtam. Az arcára céloztam, de így még jobb volt.

– Ha a saját életem sem érdekel egy cseppnyit sem – mondtam keserűen –, akkor képzelje csak el, hogyan érzek a magáé iránt! 

Elkáromkodta magát, és olyan erővel csapott arcul, hogy majdnem kiütött a székből, de nem érdekelt. Én jobban megsértettem őt, mint ő engem. 

– Azt mondtam, tanítsák alázatra! – mondta Vargan az embereinek. – Maguknak alázatosnak tűnik? 

A katonái mentségére legyen szólva, egészen addig a pillanatig, amíg le nem köptem a királyukat, valószínűleg egészen alázatosnak tűntem. Ez azonban azt is jelentette, hogy most még több fenyítésre számíthattam. 

Ám még így is megérte leköpnöm Vargant.

Vargan szólásra nyitotta volna a száját, ám ekkor Kippenger, aki eddig az épület előtt várakozott, hirtelen berontott a szobába. Sietve meghajolt Vargan előtt, majd így szólt: 

– Bocsásson meg, őkegyelmessége, de egy követ érkezett Carthyából, aki Jaron király halála felől érdeklődik. Könyörög, hogy őfelsége most rögtön fogadja. 

Rögtön odakaptam a fejemet. Milyen követ?

Terrowic abban a pillanatban a székemhez lépett, és egy kést nyomott a torkomnak.

– Vigyék a függöny mögé, és ne engedjék, hogy akárcsak megpisszenjen! – parancsolta Vargan. – Azt akarom, hogy ez a suhanc király pontosan megértse, mi is forog kockán, ha nem működik együtt velem. 

A pengével sakkban tartva két katona a szoba végébe cipelt, be a függöny mögé, ahol nem volt más, csak egymásra pakolt ládák, tele a háborúhoz szükséges készletekkel. Terrowic ismét odasúgta nekem, mit fog tenni velem, ha csak egyetlen szót is szólok, ami nem tűnt túl kellemesnek. De nem terveztem, hogy bajt okozok. Mindenki másnál nagyobb kíváncsisággal töltött el, vajon ki jött. 

Mint kiderült, már távolról felismertem a követ hangját, és azt kívántam, bárcsak valaki más – majdnem mindegy, hogy kicsoda – jött volna helyette. 

– Vargan király, szomorú üdvözlettel érkezem Carthya királyságából, ahol a népünk gyászol. Kötelességemnek megfelelően azért jöttem, hogy uralkodónk, Jaron király holtteste után érdeklődjek. – Ez Harlowe hangja volt. 

Fel akartam kiáltani, hogy elmondjam neki, itt vagyok a közvetlen közelében, és sokkal elevenebb vagyok, mint azt állítják rólam. De tudtam, mi történne mindkettőnkkel, ha akár csak megköszörülném a torkomat.

Valami okból kifolyólag, amit képtelen voltam megérteni, Harlowe önként aveniai földre lépett. Most pedig, ha nem működöm együtt vele, Vargan készen áll őt is elvenni tőlem.