9. FEJEZET
Már majdnem beesteledett, mire megtaláltam azt a helyet, ahol fogva tartották Imogent. A sebtében felállított tábor rögtön a határ aveniai oldalán terült el, Libeth mellett, ám a tábor mellett magasodó domb tetejéről jól beláttam az egész területét. A Libetht körülvevő lápvidék jelentette a tábor északi határát. Miután a mocsár híres volt sűrű aljnövényzetéről és a benne élő mérges kígyókról, senki sem merészelt volna gyalog átkelni rajta, és csónakkal sem lett volna egyszerű. A tábor többi határát magas földbuckák vagy pengeélesre csiszolt végű vasrudak alkották. A tábor nagyobb volt, mint amire számítottam – több épület és számos, különböző nagyságú sátor is állt benne.
– Felség?
A kardomat előrántva megfordultam. Két ember közeledett felém. Észlelve, hogy megleptek, a béke jeleként feltartották a kezüket, majd mindketten gyorsan fél térdre ereszkedtek.
Mikor felismertem őket, visszacsúsztattam a kardomat a hüvelyébe, és megkértem őket, hogy álljanak fel. Azt, aki megszólított, Henry Evendellnek hívták – tehetséges íjász és jószívű ember volt, aki gyakran állt őrt a kastélyomban. A másik férfit nem ismertem túl jól, de Evendell Herbertként mutatta be, és azt mondta, új, de ambiciózus katona, aki szintén Drylliadból származik. Mindkét férfi válláról íj lógott, hátukon pedig tegezt viseltek.
– Hol van Mott? – kérdeztem.
Hogy tiszteletét kifejezze, Evendell fejet hajtott, mielőtt megszólalt volna:
– Reggel behatolt a táborba, uram, abban a reményben, hogy bejuthat abba a sátorba, amit különbözőnek ítéltünk a többitől. De már órák óta nyomát sem láttuk, és aggódunk, hogy talán foglyul ejtették.
– Mutassátok meg, melyik sátor! – Evendell rámutatott, én pedig összehúztam a szememet, hogy jobban lássam. Mostanra már több őrszem is állt körülötte. Vagy egy királyi sarj volt benne, vagy, ami még valószínűbb, egy fontos fogoly.
– Hagyott nektek valami parancsot? – kérdeztem tőlük.
Evendell és Herbert egymásra nézett, majd végül Evendell válaszolt:
– Mielőtt idejöttünk, elrejtettünk egy kis csónakot közel a mocsárhoz, a tábor északi végénél. Azt a parancsot kaptuk, hogy amint Mott kijuttatta Lady Imogent, fedezzük őket a nyilainkkal.
– Láttátok azóta Imogent?
Mindketten a fejüket rázták. Herbert motyogott valamit az orra alatt, amit nem értettem, úgyhogy utasítottam, hogy beszéljen érthetően.
– Volt még egy parancsunk, uram, de nem fog önnek tetszeni – mondta végül.
Akármi is volt az, a kelletlen arckifejezéséből ítélve máris nem tetszett.
– Mott figyelmeztetett minket, hogy őfelsége talán ide fog jönni – folytatta. – Ha pedig ez bekövetkezne, Mott megkért minket, hogy emlékeztessük önt, hogy elsősorban a királyság biztonságáért tartozik felelősséggel. Nem az övéért, de még csak nem is Lady Imogené-ért.
Ez elméletben nagyon szép volt, csakhogy jelen pillanatban az jelentette a legnagyobb veszélyt a királyságomra nézve, hogy Mott foglyul esett. Valamint ugyebár sosem engedelmeskedtem Mottnak korábban sem. Semmi indok nem jutott eszembe, hogy ennek miért éppen most álljak neki.
– Mindkettejüket vissza kell szereznünk – mondtam. – Semmi ötletetek nincs, hogy hol tarthatják fogva Imogent?
Evendell már éppen kezdett volna fogadkozni, és a fejét rázta, ám Herbert felemelte a karját, és egyenesen előre mutatott. Követtem a pillantását, és láttam, ahogy egy csapatnyi aveniai katona lép elő egy, a tábor közepén álló sátorból. A csoport közepén ott állt Imogen, megkötözött kézzel és betömött szájjal. Sértetlennek tűnt, amitől megkönnyebbültem, azon pedig, hogy betömték a száját, nem igazán lepődtem meg. Bár barátok voltunk, éppen elégszer hordott le. El tudtam képzelni, micsoda perzselő szitkokat szórhatott az ellenség fejére.
Pánikba estem, amikor megláttam, hogy kivezetik Mottot a sátorból. Az ő kezét is összekötözték, és sántított. A rászegezett pengék száma bárki más számára túlzásnak tűnhetett volna. De nem Mottnak. Erős volt és gyors, és ha kevesebb fegyverrel tartották volna sakkban, akkor mindannyiukkal megküzdött volna, és nyer is.
Láttam, ahogy a tábor egy harmadik szegletéből előlép egy férfi, kezében szegecses ostorral. Rögtön rájöttem, mit keres ott. Arra készültek, hogy Mottot kivallatják Carthya háborúval kapcsolatos terveiről. Ha megtagadja a választ, akkor azzal az ostorral csapnak le Imogenre. Így vagy úgy, de rá fogják venni Mottot arra, hogy beszéljen, vagy a helyzetük rosszabbra fordul. Sokkal rosszabbra.
Csak megerősítette a félelmeimet, hogy amint Imogent és Mottot ugyanarra a kis tisztásra vitték, Mottot leültették egy székbe, amihez utána kötéllel odakötötték a karját és a lábát. Az Imogent kísérő katonák egy durva korbácsolópózna felé fordították a lányt, majd nekiálltak hozzákötözni a kezét a fához.
Gyorsan Evendellhez és Herberthez fordultam.
– Melyikőtök ügyesebb az íjjal?
Evendell biccentett, mire utasítottam, hogy gyújtson egy kis tüzet, majd megmondtam, mit tegyen. Herbertnek kiadtam, hogy jöjjön velem. Leszaladtam vele a domb oldalán, le a szűk völgybe, ahol a tábor terült el, az egyre hosszabbra nyúló esti árnyékokat használva fedezékként.
Minél közelebb értünk, annál jobban éreztük, micsoda mozgolódás van a tábor belsejében. A kapukban és az őrtornyokban is őrszemek álltak, csakúgy, mint számos sátor mellett a tábor belsejében. Lehetetlen volt sokkal közelebb jutnunk anélkül, hogy észrevennének, és nagy eséllyel lelőnének minket.
Mindennek, ami azután következett, gyorsan kellett történnie. Herbert előhúzott egy nyilat, majd beállt a helyére. Reméltük, hogy Evendell nem téveszt minket szem elől a növekvő szürkületben, és sasszemmel figyel.
Nem sokkal az után, hogy elkezdtem futni a fal egy csendesebb pontja felé, észrevettek. Egy őrködő aveniai rám kiáltott, hogy álljak meg, ám ekkor süvítő hang szelte át a levegőt, és Herbert nyila beléfúródott. Így nem sok időm maradt, mielőtt mások is felfigyeltek volna a támadásra, de nem is volt rá szükségem.
A fal tövében állva belenyúltam a lőporos zsákba, amit korábban loptam. Kivettem belőle egy szép nagy adagot, egy kis kupacban a földre helyeztem, majd, amilyen gyorsan csak tudtam, elszaladtam onnan. Pár másodperccel később Evendell egyenesen a kupacba lőtt egy lángoló nyílvesszőt. A puskapor rögtön felrobbantotta az egész falat. A robbanás ereje ledöntött a lábamról. Gyorsan begördültem egy közeli szikla mögé, hogy megvédjem magamat a leomló törmeléktől. Mikor a robbanás elült, rápillantottam a leomlott falra és az azt széles körben körülvevő törmelékre. Lehet, hogy egy kicsit túl sok puskaport használtam.
Teljes erőből futni kezdtem a fal felé. Azok, akik túlélték, segítség után kezdtek kiabálni, de Herbert továbbra is ügyelt, és lenyilazott mindenkit, aki csak észrevett. Amint bejutottam, rádöbbentem, hogy sokkal inkább magára a leomlott falra irányult a figyelmük, mintsem arra, hogy mitől omlott le. Ha lehajtottam a fejemet, egyszerűen átsétálhattam a tömegen.
Felmásztam egy elhagyott őrtorony létráján, hogy láthassam Mottot és Imogent. A velük lévő katonák egészen közel húzódtak egymáshoz, hogy vigyázzanak a foglyaikra, vagy talán éppen azért, hogy megvédjék egymást. Többen voltak, mint amennyivel elbántam volna, ahhoz meg főleg túl sokan, hogy bánthassák a barátaimat, mielőtt megállíthattam volna őket.
Ismét lemásztam, és elbújtam egy épület mögé, hogy kigondoljam a következő lépésemet. Egy gyors pillantást vetve a legközelebbi ablakon át az épület belsejébe felfedeztem, hogy az tele volt fegyverekkel – sokkal többel, mint amennyire véleményem szerint Aveniának szüksége volt. Tettem némi puskaport az épület mellé, majd pedig elrohantam onnan, mintha az életem függött volna tőle. Ezt leginkább azért tettem, mert tényleg ettől függött az életem. Csak úgy, mint korábban, még nem voltam elég messze, mikor a lángoló nyílvessző becsapódott, az épület pedig felrobbant. Ezúttal nem sikerült olyan jól fedezékbe bújnom, így szereztem egy ronda horzsolást a karomon, arról a nagyobb kődarabról nem is beszélve, ami majdnem eltalált. Arra gondoltam, ha Evendell-lel mindketten túléljük ezt az estét, el kell majd vele beszélgetnem az időzítését illetően, mikor robbantásokról van szó.
Addigra már eluralkodott a táborban az általános fejetlenség. Katonákat rendeltek azokra a helyekre, amiket már leromboltam, miközben többen megpróbáltak olyan messzire jutni onnan, amennyire csak tudtak. A zűrzavar az én malmomra hajtotta a vizet, bár az igazi célom az volt, hogy eljussak a Mottot és Imogent őrző katonákhoz.
Úgyhogy a maradék puskaporomat egy közeli raktár falának tövében helyeztem el, ami tele volt élelemmel és pokrócokkal. Az egész zsákot ott hagytam mellette, majd jeleztem Evendellnek. Ezúttal hagyta, hogy távolabb jussak, mielőtt meggyújtotta volna a robbanószert. Mikor az is felrobbant, hallottam, ahogy kiadták a parancsot az összes szabad katonának, hogy vegyék körbe a tábort, és készüljenek fel az ostromra.
Ez nagyon tetszett. Én már rég megostromoltam a tábort, és amit a legjobban akartam, az az volt, hogy kiürítsék a közepét, és a széleken gyülekezzenek.
Valaki vállon veregetett, mire megfordultam, és Herberttel találtam szembe magamat. Mindössze annyit kértem tőle, hogy maradjon biztonságos helyen, ahonnan bárkit lelőhet, aki megakadályozhatná, hogy bejussak a táborba. Ám ennél többet tett, és követett be az ellenség táborába. Biccentettem, hogy így mondjak köszönetet a hűségéért, majd intettem, hogy jöjjön velem.
Mottot és Imogent nem hagyták egészen magukra. Mott széke mellett egy fiatal katona állt, egy durván kovácsolt kardot szegezve a fogoly mellkasának, készen bármilyen borzalomra. Két másik, nagydarab katona őrizte Imogent. A korbácsos férfit és a többi katonát elvezényelték.
Némán jeleztem Herbertnek, helyezkedjen úgy, hogy tisztán lássa Imogent, miközben én felkészültem rá, hogy odalopózzak Mott mögé. Az időzítésünknek tökéletesnek, Herbertnek pedig fürgének kellett lennie, mivel két célpontja is volt.
Amint kiléptem a fal takarásából, Herbert kilőtte az első nyilát, eltalálva Imogen egyik őrét. Addigra már közvetlenül a Mott mellett őrt álló fiú mögött voltam. A bal kezemmel tőrt szorítottam a nyakához, miközben a jobbommal megragadtam a karját, amivel a kardot Mott mellkasának szegezte. A fiú teste megfeszült, én pedig egyetlen szó nélkül hátrahúztam és lenyomtam azt a karját. Mire ismét felnéztem, Herbert már az Imogen mellett álló másik katonával is végzett. Innentől kezdve az volt a feladata, hogy őrködjön, amíg kiszabadítom Mottot és Imogent.
A Mott mögött álló fiú óvatosan átnyújtotta nekem a kardját, majd magas hangon így szólt:
– Kérem, ne öljön meg!
Az emlékezetem visszarepített hónapokkal ezelőttre, mikor az árva Latamer ugyanezért könyörgött nekem. Sosem állt szándékomban ártani Latamernek, mint ahogy ennek a fiúnak sem.
A tőrömet még mindig a fiú torkának szorítva közöltem vele, hogy ha bármivel próbálkozik, egy nyílvessző már kilövésre vár, rajta a nevével. Beleegyezett, hogy együttműködik velem, mire utasítottam, hogy kötözze ki Mottot.
– Sajnálom, Jaron – mondta Mott, miközben a fiú a kötéllel bajlódott. – A csapdát nekem állították.
– Mindkettőnket tőrbe csaltak.
– Tudtam, hogy te vagy az, amint meghallottam a robbanást.
Rávigyorogtam.
– Képzeld csak el, mi lett volna itt, ha több puskaporom van!
Nem úgy tűnt, mintha Mott le lett volna nyűgözve, pedig tudtam, hogy ez a helyzet. Nagyon szép robbanások voltak.
Ezután odarohantam Imogenhez, aki rosszallóan nézett rám mézbarna szemével. Tudtam, hogy dühös lesz rám – ez elég gyakran így volt. Ezért elég ritkán nehezteltem rá, mivel, lássuk be, általában megérdemeltem. Ám ez a mostani nem olyan méreg volt, amit elintézhettem egy nevetéssel. Továbbra is nagyon nagy veszélyben voltunk.
Először is kivettem a tömést a szájából, és mikor ez megvolt, hirtelen elöntött a vágy, hogy megcsókoljam. A késztetés erősebb volt, mint amit valaha éreztem, és valami olyan érzéssel járt, amit nem egészen értettem. Ám visszafogtam magamat, és helyette csak ennyit kérdeztem:
– Megsérültél?
– Tisztában vagy vele, mit lennének képesek tenni Mott-tal és velem csak azért, hogy szóra bírjanak minket. Szerinted mégis mit fognak művelni veled?
– Ha kijutunk innen, egyikünknek sem kell megtudnia.
– Nem, Jaron, kérlek, csak menj! Ez a hely csapda. Én vagyok a csapda!
Összevissza vonaglott, miközben velem vitatkozott, és bár a lábai szabadon voltak, igencsak megnehezítette a dolgomat, hogy elérjem a megkötözött kezét.
– Akár segítesz nekem, akár nem, nem megyek el innen nélküled! – mondtam.
Egy pillanatra felfújta magát, utána azonban nyugton maradt, így odafértem a kötelékeihez.
– Amint kiszabadultál, a mocsár felé fogunk rohanni – mondtam neki, miközben elmetszettem a kötelét. – Mott odakészített egy csónakot.
– Nem fogunk odaérni. Mindannyian nem.
– Majd úgy futunk, ahogy csak tudunk. Vissza se nézz! Csak fuss!
– Mottot rólad kérdezték, de először nem mondott semmit. – Imogen aggodalmasan az ajkába harapott. – Amikor előhoztak engem meg a korbácsot, azt mondta nekik, hogy hajlandó együttműködni. Könyörögtem neki, hogy ne tegye. Gyűlölöm, hogy ellened használtak fel engem. Inkább lennék halott, semmint hogy a bukásodat okozzam.
Annyi időre felhagytam a kötél vagdosásával, hogy egyenesen a szemébe tudjak nézni.
– Ilyet soha többé ne mondj! Élve van rád szükségem! – Újra nekiveselkedtem a kötelékeinek, majd még hozzátettem: – Már majdnem átvágtam a kötelet. Készülj fel a futásra!
Addigra az egyik keze már szabad volt, amit arra használt, hogy ujjait végigfuttassa a hajamon, kifésülve a tincseket az arcomból. A hajam sűrű volt és barna, és szépen le lett vágva, miután olyan durván belemetszettem, mikor a kalózokhoz mentem. Most azt kívántam, bárcsak hosszabb lenne, hogy az ujjai jobban el tudjanak veszni benne. Még most, itt is vonzott az érintése, és nehezemre esett a kötélre összpontosítani.
– Mikor végeztél, add oda a tőrödet! – mondta. – Én is tudok harcolni.
Mikor a másik keze is kiszabadult, szorosan átkarolt. Eszembe jutott Roden megjegyzése, miszerint hazudtam magamnak Imogennel kapcsolatban. Lehet, hogy Imogen is hazudott magának.
Mielőtt bármit mondhattam volna, Imogen suttogva így szólt:
– Akármi is történik most velünk, ígérd meg nekem, hogy élni fogsz!
A hátunk mögött Mott végre megszabadult kötelékeitől. Mikor Herbert odament, hogy segítsen neki felállni, a fiatal aveniai, aki kikötözte, rögtön besietett az árnyékok közé és elmenekült. Mott elvette tőlem a fiú kardját, és így szólt:
– Sietnünk kell. A fiú mindenkinek el fogja mondani, hogy itt vagyunk.
Átadtam a tőrömet Imogennek, ujja minden egyes apró érintését érezve, ahogy a bőrünk egymáshoz simult, majd elkezdtem magam után húzni.
– Gyerünk!
Még a fák közül sem értünk ki, amikor máris üldözőbe vett minket egy újabb csapatnyi katona. Herbert tovább lődözte a nyilakat a tisztásra, mindent megtéve, hogy fedezzen bennünket. Gondoltam, hogy Evendell valahol a táboron kívülről szintén figyel minket. Mott rám kiáltott, hogy menjek, majd miközben harcolt, Imogennel áttörtünk a csapaton, és elrohantunk a domb felé.
Még több katona érkezett, mire azt mondtam Imogennek, menjen a dombtetőre, ahol Evendell láthatja és megvédheti. Amint lejut a túloldalon és kikerül az aveniaiak látóköréből, már szabad útja lesz a csónakig. Mindig arra csaptam le, aki éppen a legközelebb állt hozzám, és elég gyakran célba is találtam, miközben kerülgettem az ellenségeim pengéit, nehogy ők is eltaláljanak engem. Amikor már csak páran maradtak, áttörtem rajtuk, hogy kövessem Imogent.
Addigra már majdnem a domb tetején járt. Ám ahelyett, hogy lesietett volna a túloldalon, megállt, és visszanézett rám. Hirtelen egy katona jelent meg és Imogenre vetette magát, ám a lány tőre gyorsabb volt, és a férfi egy pillanattal később már vérző lábát markolta.
– Itt van lenn Jaron király! – kiáltotta egy nagydarab férfi ugyanazon a dombnak a tetején állva. – Ő az ott! Lőjétek le! – Egyenesen rám mutatott, mire egy közeli íjász felemelte íját, és az idegre helyezett egy nyilat. Hol volt Evendell vagy Herbert, hogy megelőzzék? Valahová el kellett volna bújnom, csakhogy a domboldal teljesen csupasz volt. Bajban voltam.
Biztosan Imogen is hallotta a parancsot. Az íjász engem figyelt, így nem vehette észre a felé közeledő lányt, aki egy pillanat múlva rávetette magát. A nyíl, amit nekem szánt, messze eltévesztette célját. Imogen felpattant a földről, de a nála jóval súlyosabb férfi megragadta a karját. Erre ő beleharapott, és mikor az elengedte, ismét rohanni kezdett.
Ordítozva felfutottam a domboldalon, remélve, hogy visszaterelhetem magamra a figyelmét, ám a férfi dühe mostanra már Imogenre összpontosult. Az íjász újabb nyilat húzott elő, és célba vette Imogent, miközben a lány végigfutott a dombgerincen. Egy pillanatra hátrafordult, csak annyira, hogy ismét vessen rám egy pillantást.
A táborban uralkodó káosz és lárma ellenére a levegőn áthasító süvítés egy pillanatra mindennél hangosabbnak tetszett. Az íjász nyila Imogen mellkasának felső részébe fúródva célba talált. Még mindig felém fordulva a lány arcát fájdalom torzította el, majd pedig lezuhant a dombtetőről. A teste legurult a túloldalon, eltűnt a szemem elől.
Tovább futottam, biztosra véve, hogy még megtalálhatom, és ismét megmenthetem. Valahogyan.
Ám még miközben rohantam, meghallottam egy katona hangját a domb túloldaláról:
– Megvan a lány! Meghalt.
És ezeket a szavakat hallva egy világ omlott össze bennem.
