Livre de tous les superlatifs, le Zarathoustra de Nietzsche continue de fasciner, 120 ans après sa première publication. Par son écriture, d'abord, qui rappelle, à bien des égards, la Bible et sa dimension allégorique mais aussi la poésie sombre sombre d'Hölderlin. Par la présence du personnage de Zarathoustra ensuite, qui tient autant du Christ, par son côté prophétique, que du révolutionnaire, qui annonce le «surhomme», c'est à dire celui qui veut aller au-delà des valeurs reconnues et des vérités admises, sans volonté de domination. Magnifique et déroutant poème, ce texte est à l'image de cette formule du Prologue: «Il faut porter encore en soi un chaos, pour pouvoir mettre au monde une étoile dansante.»

En esta obra, Friedrich Nietzsche muestra la necesidad de reformar, regenerar, el concepto de la verdad, la belleza y la moral. Subdividido en cuatro partes: Por qué soy tan sabio; Por qué soy yo tan inteligente; Por qué escribo libros tan buenos; Por qué soy yo un destino, Ecce horno es la obra más rica en sugerencias y en matices de este importante filósofo alemán, quien en estas páginas también describe a esa clase de hombre que se debe ser, más que la clase de vida que se debe llevar.

SUMMARY: Nietzsche's mature masterpiece, Beyond Good and Evil considers the origins and nature of Judeo-Christian morality; the end of philosophical dogmatism and beginning of perspectivism; the questionable virtues of science and scholarship; liberal democracy, nationalism, and women's emancipation. A superb new translation by Marion Faber, this highly annotated edition is complemented by a lucid introduction by one of the most eminent of Nietzsche scholars, Robert C. Holub.

Ez a kötet Nietzsche 1883–1888 közötti feljegyzéseit tartalmazza A hatalom akarása címen, amelyeket utolsó alkotói periódusára tervezett, de befejezetlen főműve anyagául gyűjtött össze. Itt kapnak helyet a nietzschei gondolkodás alapvető eredményei az európai nihilizmus térhódításáról, a kor általános szellemi állapotáról; a szerző itt tárja elénk morál- és valláskritikáját, valamint új értékalkotásának tervezetét. Nietzsche hatalmas és rendezetlen hagyatékából barátja, Peter Gast és húga, Elisabeth Förster-Nietzsche válogatta e mindmáig egyedül hiteles gyűjteményt, amelynek rendszere a költő-filozófus 1887. március 17-én papírra vetett A hatalom akarása című tervét követi.

Zárótétel és nyitány: e könyv alkotja a nietzschei életmű tengelyét, egyaránt nyitott múlt és jövő felé: lezárja és összegzi a Voltaire jegyében álló kritikai, felvilágosító szakaszt és megnyitja a filozófus utolsó nagy alkotó korszakát, amelyet az Értékek átértékelése címszó fémjelez. Könyvünkben villanak föl először a nietzschei filozófia jellegzetes fogalmai, az örök visszatérés, a hatalom akarása. Mindezeken túl azonban a könyv központi gondolata: Isten halott. Nietzschének e tétele az újkori ateizmus történetének legradikálisabb megfogalmazása és egyben az Értékek átértékelésének előfeltétele: ha Isten, mint az igazság, egység és a lét alapja nem létezik többé, akkor a vallásos korszakot megalapozó és kísérő ontológia, logika, grammatika és teológia metafizikai ácsolata megrendül. A nietzschei felvilágosító szabad szellem olyan játszi könnyedséggel, a fölény és a függetlenség lebírhatatlanul csapogó vidámságával kap bele kritikailag számtalan ponton a régi, elidegenedett tudatformákba, ahogy a sziporkázó napfény táncol lidércesen, állandóan változó ritmusú alakzatokban a vakítóan csillámló tenger habjain.

Amikor a posztmodern egyik legnagyobb pápája, Deleuze Nietzsche könyvében demonstrálta, mit is kell értenünk a nagy narrativa ellehetetlenülésén, fő példaként és értelmezési anyagként Nietzsche Adalék a morál genealógiájához című művét elemezte. De alapvető helyet szánt e kis terjedelmű munkának az etika egyetemes történetében az ontológia huszadik századi megújítója, Nicolai Hartmann is, mondván: „csak azóta tudjuk, mit nem tudunk a morálról, amióta Nietzsche megírta ezt a traktátust”. A mai olvasót, ha belelapoz a kis könyvbe, elsőül a tanácstalanság fogja el: igazi Nietzsche-i aforizmákat talál benne, ám ezek sokszor épp semmi kapcsolatban sem látszanak lenni a morál kérdéskörével, és ha igen, akkor is „részproblémákat” érintenek: pl. az aszkézisről, a zene „függetlenségéről”, a száműzetés mibenlétéről, Wagnerről, Schopenhauerről stb. A kulcsot a műhöz az értelmezési kiidulást Nietzsche koncepciójához nehéz meglelni. Ott található az a harmadik értekezés elején, egy, az aforizmáról szóló részben. Itt adja meg Nietzsche azt az értelmezési keretet, amelyben „érvényessé” válik a mű, megvilágíthatóvá a morál Nietzsche-i koncepciója. Mert Nietzsche nem arról a morálról szól ebben a művében (sem), amely az erkölcstanokban, a katekizmusokban, a hagyományos morálfilozófiákban és etikákban található. Az ő morálja nem valamiféle „felépítmény” az ember antropológiai vagy ontológiai „rétegein”, nem speciális területe az emberi létnek, nem külön filozófiai diszciplína, és semmiképp sem „önálló tudomány”. A morál – Nietzsche értelmezésében – az ember itt- és ígyléte, ontológiai státusa. Ezt a státust vizsgálják, járják körül az Adalék aforizmái, végtelenül tömörre csiszolt, rendkívül egyszerünek látszó, de rendkívül összetett, bonyolult gnómái, megállapításai. Az Adalék épít az egyik legfőbb Nietzsche-műre, a Zarathustrára, ám túl is lép azon. Összefoglalása mindannak, amit Nietzsche az ember átmeneti helyzetéről, a nihilről és a nihilizmusról, a ressentiment-ról stb. mondott. Kiemelkedően jelentős mű, Nietzsche megközelítésének, megértésének legfőbb kulcsa.

„A filozofus azt hiszi, hogy filozofiájának értéke az egészben, az építményben van: az utókor ellenben a kőben találja meg, a melylyel épített és a melylyel ettől fogva még gyakran és jobbat lehet építeni: tehát abban, hogy az az épület szétrombolható és még mindig van értéke mint építő-anyagnak.”

Nietzsche utolsó mûvében minden dogmát tagad, minden értéket átértékel. Ha nem tartották volna õrültnek, vagy nem a konzervatív Németországban munkálkodik, bizonyára forradalmárként teremtett volna új rendet valahol a világban. Nietzsche 62 gondolatmenetét, problémafelvetését egy képzeletbeli büntetõtárgyalásként tárja az olvasó elé, ahol önmaga a vádló és a bíró is egy személyben. A vád a közel két évezredet megélt kereszténység ellen szól, és mint vádló az utolsó felvetésben ki is mondja: "Elítélem a kereszténységet, a legszörnyûbb vádakat emelem a keresztény egyház ellen". Mint bíró, a végén ítéletet hirdet és törvényt hoz. Az új törvény a kereszténység ellen 7 tételben ítéli el a kereszténység bûneit és reflektál a 7 fõbûnre. Nietzsche korának életfelfogása, a német szellemiség az, ami fellázad a kegyes túlvilág reménységével hitegetõ papság, a hazugságok és az emberi megalázás ellen. Tisztában van vele, hogy antiklerikalizmusát, kereszttagadását saját társadalmának polgárai, akik ennek szellemében nevelkedtek, nem érthetik meg.

Friedrich Nietzsche születésének 150. évfordulóját ünnepli 1994. október 15-én a világ. Ebből az alkalomból adjuk közre posztumusz töredékeinek filológiailag hiteles válogatását, amelynek még egyetlen sora sem látott magyarul napvilágot. A válogató-fordító – Romhányi Török Gábor – két Nietzsche-kiadást vett alapul: az először 1906-ban Wille zur Macht címen kiadott, és azóta is rengeteget vitatott aforizmagyűjteményt, amelyet a filozófus húga rendezett – meglehetősen önkényesen – sajtó alá. Kötetünk másik forrása két világszerte ünnepelt olasz Nietzsche-kutató – Giorgio Colli és Mazzino Montinari – műve: Kritische Studienausgabe (1980), amely több ezer oldalon dolgozza fel a beláthatatlanul hatalmas Nietzsche-hagyatékot, mindenre kiterjedő figyelemmel és abszolút kritikai hitelességgel. Kötetünk olyan jellegzetes nietzschei fogalmakra világít rá, mint az a „nihilizmus”, „Isten halála”, a „hatalom akarása”, az „örök visszatérés”; olyan témaköröket fogva át, mint vallás, erkölcs, hatalom és igazság, társadalom-állam-egyén, művész és művészet, a filozófia.

A filozófus szerzõ - ki a századforduló íróinak és mûvészeinek körében bálványként tisztelt személyiséggé vált - születésének 160. évfordulóját ünnepeljük 2004. október 15-én. Ebbõl az alkalomból - folytatva egy évtizede tartó hagyományunkat Nietzsche-mûvek kiadására - jelenik most meg a Friedrich Nietzsche összes mûveinek III. kötetébõl kiválasztott két egység: a Bálványok alkonya és a Nietzsche kontra Wagner. Mind a két írás megvilágítja a filozófus "vonzásait és választásait", vélekedéseit, gondolatait az örök bálványokról, a német szellemrõl, Wagnerrõl.
A kötet összeállítója és fordítója Romhányi Török Gábor.

A görög „aphorizein” ige jelentése: körülhatárolt, körülír, elkülönít. Az aforizma tehát elválik az általánostól, a szokványostól, és szinte arcul vágja a közhelyszerűséget. Mivel egyáltalán nem felel meg a várakozásoknak, intenzív erőfeszítést követel hallgatójától és olvasójától. A gondolkodó embernek valósággal meg kell fejtenie értelmét, fel kell fednie igazságtartalmát. Az „Emberi – túlságosan is emberi” témáinak csoportosítása megfelel az igazságkeresés aforisztikus formájának, ugyanakkor a tartalom tüzetesebb szemügyre vétele azt bizonyítja, hogy nem a filozófia egyfajta zárt rendszerével állunk szemben. Nietzsche itt inkább az uralkodó „igazságokat” és gondolkodásmódot, valamint a metafizika, etika, esztétika alapjait igyekszik megtámadni, azokat legalábbis kérdésessé téve. A mű alcíme: „Könyv szabad szellemeknek” . E cím arra céloz, hogy jó volna megszabadulni a régi „igazságoktól”, az idealizmustól. Hiszen a szellem felszabadulása – amelynek döntő mozzanatai mindig valami erős kötődés föloldása – csak így következhet be.

Az Im-ígyen szóla Zarathustra (1883) a filozófiatörténészek szerint szerzője kevésbé kidolgozott, nem elsőrangú fontosságú művei közé tartozik. Nem így vélekednek róla az irodalmárok, akik a költő Nietzsche egyik legjobb művének tartják. A nem filozófus Nietzsche-olvasóknak pedig mindenkor a legnépszerűbb, legkedvesebb olvasmánya volt. Műfajilag a nagy világköltemények, emberiség-költemények közé tartozik, állandó utalással, finom, művészi rájátszással a Bibliára. Cselekménye, története úgyszólván nincs. A szerző – alakmása, alteregója, a perzsa vallásalapító, Zarathustra maszkjában – próféciáit mondja el benne, hol tömören megfogalmazott aforizmák, hol prózai ditirambusok, hol ritmizált prózájú himnuszok, hol példabeszédek formájában (szerepel benne szabadvers is, a műfaj világviszonylatban legkiemelkedőbb darabjai közül). E próféciák értelmét, irányultságát mindmáig vitatják. Sokan a legreakciósabb, prefasiszta elméletek megnyilvánulását vélik kiolvasni belőlük (Zarathustra az Übermenschet, a felsőbbrendű embert jövendöli, hirdeti meg bennük); mások a pozitivista értékválság, az ontológiaellenes, afilozofikus polgári „józan ész” ellen meghirdetett legnagyobb lázadás, az emberi integritás, nembeli szabadság irányába tett „felkelés” halhatatlan dokumentumának tekintik.
A mai olvasóra nyilvánvalóan esztétikai értékével hathat elsősorban. Hatalmas, egyívű pátosza, tragikus lírája, önkínzó, öngyötrő vallomásossága, a legmélyebb dekadencia ellen emelt akaratetikája kétségkívül a nagy műalkotások levegőjét árasztja. A huszadik század szinte minden fontos irodalmi irányzata sokat köszönhet e műnek, amely nélkül sem az elioti nagy poémákat, sem Adyt nem lehet igazán megérteni.
A mű irodalomtörténeti, filozófiai és esztétikai szempontból alapvető jelentőségű.

Nietzsche tudtommal most először jelenik meg magyarul. Mindenesetre meglepő, hogy eddig nem akadt nálunk fordítója, holott másfél évtized óta egész Európa filozófiai érdeklődése övezi alakját, s Magyarországon is immár nagy kör fordul feléje a megismerés vágyával. Hogy művei közül ép a „Jenseits von Gut und Böse”-t (e cím szóról-szóra való magyar fordítása nyelvi abszurdum volna) adjuk mintegy első ízelítőül, – Nietzsche magyar ismerőinek bizonnyal nem kell magyaráznom. A filozófus legérettebb korszakából való ez a munka (1886-ban jelent meg először), s talán a legmélyebb bepillantást engedi Nietzsche gondolatvilágába, bár kétségtelen, hogy egymagában nem pótolhatja Nietzsche többi főműveit. A fordításnak természetszerűen meg kellett elégednie a gondolatok lehetőleg világos visszaadásával, ami nem könnyű feladat, tekintve hogy Nietzsche gondolatait gyakorta szándékos homály fátyolozza be, és le kellett mondania Nietzsche stílusbeli allürjeinek átültetéséről. Ez allürök egy hatalmasan zengő költői nyelvet takarnak, amellyel versenyezni a fordítónak szinte képtelenség, pláne olyan nyelven, melynek filozófiai kifejező készsége az összes kultúrnyelvek közt legfejletlenebb. Ne is keresse senki ebben a fordításban a stilista Nietzschét, de törekedjék megelégedni a filozófussal, jóllehet Nietzsche egyéniségének talán legnagyobb varázsa az, amiről le kell mondania! A magyarnál filozófiai kifejezések dolgában hasonlíthatatlanul fejlettebb francia nyelven se sikerült Nietzsche sajátos, óriási nyelvbeli intuiciót követelő stílusát megközelíteni, s ez szolgáljon mentségül a magyar fordítónak azok előtt, akik a nietzschei gondolatokat magyarul is nietzschei köntösben szeretnék látni. A „Jenseits von Gut und Böse”-t itt nem adjuk teljes alakjában. Egy sereg aforizmának a kiadó megszabta terjedelem okából el kellett maradnia, ám anélkül, hogy Nietzsche gondolatait csak a legkisebb mértékben is megcsonkítottuk volna, amit bárki jó lélekkel vakmerő merényletnek minősíthetne. Főleg a negyedik rész rövidke mondásait rostáltuk meg erősen. Ennek megfelelően az aforizmák számozása változott, de zárjelben az eredeti sorrendet is föltüntettük. Bevezetésül a Nietzsche-irodalom egyik legkiválóbb képviselőjének, a francia Henri Lichtenbergernek azt az essay-jét választottuk, mely a francia Nietzsche-szemelvények Alcan-féle kiadásában 1899-ben jelent meg először. (Néhány jelentéktelen rövidítést és módosítást az a körülmény tett szükségessé, hogy Lichtenberger tanulmánya még Nietzsche halála előtt íródott.) Hogy előnyt adtunk egy idegen bevezetésnek, s nem a magunk gondolatait Nietzscheről vittük a magyar közönség elé, abban több a belátás, mint a szerénység. Nietzscheről annyi zavaros íródott össze, hogy a közönség joggal fogadna bizalmatlanul minden új Nietzsche-magyarázatot az első magyar fordítás előtt, ahol mindenekfölött Nietzsche egyéniségének hű tükrét keresi. Lichtenberger, a nancy-i egyetem volt professzora, ki most a párisi Sorbonne-on tanít, fényesen oldotta meg ezt a föladatot. Bevezetése mesteri rajza Nietzsche szellemi fejlődésének, s a német Nietzsche-irodalomban hiába keresnők méltó párját ekkora terjedelemben. Aki bővebb felvilágosítást keres a filozófus életéről és műveiről, annak a fordítás végén irodalmi útmutató áll rendelkezésére. Berlin, 1907 április havában. A fordító.