Kilencedik fejezet

Ijesztő szitkok közt lépett a szobába, és épp rajtakapott, amint fiát a konyhai pohárszékben készültem elrejteni. Hareton dermedt félelmet érzett mind vadállati gyengédségétől, mind őrült dührohamaitól: egyik esetben ugyanis az a sors várta, hogy megfullad a csókokban és ölelésekben, másik esetben pedig vagy a tűzbe, vagy a falhoz akarták hajítani. Ezért szegényke példásan meghúzta magát, akárhová rejtettem is.

- Most már mindent tudok! - kiáltott Hindley, nyakam bőrénél húzva hátra engem, akár egy kutyát. - Ég és pokol! Összeesküdtetek, hogy megölitek a gyereket. Értem már, miért látom olyan ritkán. De a sátán segítségével megétetem veled a konyhakést, Nelly! Csak ne nevess: imént dobtam be Kenneth-t fejjel előre a Fekete Ló mocsarába. Kettővel sem nehezebb végezni, mint eggyel, s nekem meg kell ma ölnöm valakit közületek; nem nyugszom, amíg ezt végre nem hajtottam.

- De én nem szeretem a konyhakés ízét, Hindley úr - válaszoltam. - Heringet vágtak vele. Inkább lőjön agyon, ha önnek is mindegy.

- Inkább vigyen el az ördög, és így is lesz! Nincs olyan törvény Angliában, mely megaka­dályozná, hogy az ember rendben tartsa a házatáját: márpedig az enyém rettenetes állapotban van. Nyisd ki a szád!

Kezében tartotta a kést, és hegyét fogaim közé dugta. De a magam részéről sohasem rémültem meg különösebben izgágaságától. Köptem egyet és bizonygattam, hogy undorító ízű a kés; semmi áron sem leszek hajlandó megenni.

- Ó! - kiáltott fel, elengedve engem. - Most látom csak, hogy ez a csúf kis korcs nem is Hareton! Bocsáss meg, Nelly. Ha ő lenne az, megérdemelné, hogy szíjat hasítsak belőle! Nem szaladt elém, hogy üdvözöljön, hanem úgy ordított, mintha kísértet volnék. Jöjj ide, te kis szörnyeteg. Majd megtanítalak, hogyan élj vissza egy túlságosan lágyszívű apa érzéseivel. Mondd csak, nem festene jobban ez a gyerek, ha le volna vágva a füle? A kutyák így vadabb­nak látszanak, én pedig szeretem a vadságot... add ide az ollót... a vadságot és az eleganciát! És különben is, ördögi ötlet... pokoli hiúság... hogy annyira ragaszkodunk a fülünkhöz... pedig anélkül is elég szamarak vagyunk. Csitt, fiacskám, csitt! Jól van, jól édeském! Töröld meg szépen a szemed. Te vagy az én kincsem, csókolj meg! Mi az? Nem akarsz? Csókolj meg, Hareton! Csókolj meg, hogy a fene essen beléd! Hitemre, szép kis szörnyeteget nevelek fel! Kitekerem még a nyakadat, te nyavalyás, ha addig élek is!

A kis Hareton kiáltozott, és minden erejéből rugdalózott apja karjaiban, de akkor ordított csak istenigazában, mikor Hindley felvitte magával a lépcső tetejére, és kitartotta a karfa fölött a magasból. Rákiáltottam, hogy rohamot kap a gyerek a félelemtől, s végül oda is szaladtam, hogy szorult helyzetéből megmentsem. Mikor a közelükbe értem, Hindley épp kihajolt a korlát felett, mert valami zajt hallott odalenn, s közben csaknem elfelejtette, mit tart a kezében.

- Ki van ott? - kérdezte, mikor hallotta, hogy valaki a lépcsőhöz közeledik. Felismertem Heathcliff lépteit, és én is kihajoltam, hogy figyelmeztessem, ne közeledjék. Abban a percben, amint levettem a szemem Haretonról, a gyerek egy hirtelen mozdulattal kiszabadította magát a vigyázatlan kezek közül, melyek tartották, s lezuhant.

Alig volt időnk összeborzadni a rémülettől, máris láthattuk, hogy a gyereknek semmi baja sem történt. Heathcliff épp kellő pillanatban érkezett a lépcső aljához, egy ösztönös mozdulattal elkapta zuhantában, és talpára állítván, feltekintett, s megnézte, ki a szerencsétlenség okozója. A fösvény, aki öt shillingért válik meg a sorsjegyétől, s másnap rájön, hogy ötezer fontot veszített a vásáron, nem vághatott csalódottabb képet, mint Heathcliff, mikor észrevette oda­fenn Earnshaw árnyát. Szavai nem tükrözhették volna arcánál világosabban a kétségbeesést afölött, hogy saját maga lett régóta várt bosszújának megakadályozója. Ha sötétebb lett volna, azt hiszem, megpróbálja jóvátenni tévedését, és szétzúzza Hareton fejét a lépcsőkön. De mi tanúi voltunk életmentésének, s én már lenn is termettem, hogy szívemre szorítsam drága kis védencemet. Hindley is lejött, valamivel lassabban, kijózanodva és zavartan.

- A te hibád, Ellen -, mondotta. - El kellett volna rejtened előlem, ki kellett volna kapnod a kezemből. Megsebesült?

- Megsebesült! - kiáltottam fel haragosan. - Ha nem halt meg, hát egész életére hülye marad. Csodálom, hogy nem száll ki sírjából az anyja, s eltűri, hogy így bánik a gyermekével. Maga rosszabb egy pogánynál... saját húsával, vérével bánik így!

Megpróbált hozzáérni a gyerekhez, aki nálam érezve magát, abbahagyta a rémült sírást. De alig ért hozzá apja egy ujjal, újrakezdte a bömbölést, és úgy rúgkapálózott, mintha újabb roham jött volna rá.

- Ne nyúljon hozzá! - intettem. - Gyűlöli magát... mindenki gyűlöli magát... ez az igazság! Szép kis család a magáé; és maga is szép állapotba jutott!

- Lesz ez még rosszabbul is! - hahotázott az eltévelyedett ember, aki ismét megtalálta durva hangját. - Most menj, és vidd magaddal. Te pedig, Heathcliff, figyelj rám! Menj a közelemből, és ne is halljak felőled! Nem akarlak megölni még az éjjel... hacsak fel nem gyújtom az egész házat, ha kedvem úgy tartja!

Azzal kivett egy üveg pálinkát a pohárszékből, s töltött magának egy pohárral.

- Ne, ne igyék! - kérleltem. - Vigyázzon magára, Hindley úr! Könyörüljön meg ezen a szerencsétlen gyereken, ha már saját magával nem tud törődni.

- Akárkivel jobb sorsa lenne, mint velem! - felelte.

- Gondoljon a lelke üdvösségére! - kérleltem, miközben megpróbáltam kiragadni kezéből a poharat.

- Én? A lelkemre? Legnagyobb örömömre válnék, ha a pokolra küldhetném, hogy ott álljon bosszút a teremtőjén - kiáltotta az istentelen. - Iszom a mielőbbi elkárhozásra!

Felhajtotta az italt, és ránk parancsolt, hogy távozzunk, irtózatos káromkodásokkal fejezvén be szavait, melyek túl ijesztőek voltak ahhoz, hogy elmondhassam őket, vagy akár csak emlékezzem rájuk.

- Kár, hogy bele nem döglik az ivásba - jegyezte meg Heathcliff, visszaszármaztatván rá átkait, mihelyt bezárult az ajtó. - Meg is tesz minden tőle telhetőt, de nagyon erős a szervezete. Kenneth fogadást ajánlott a hátaslovára, hogy ez még mindenkit túlél Gimmerton táján, és vén bűnösként fog a sírba szállni, hacsak valami jótékony véletlen meg nem vált minket tőle.

Bementem a konyhába és leültem, hogy elaltassam az én kis báránykámat. Heathcliff, úgy véltem, kiment a csűrbe. Később megtudtam, hogy csak a magas hátú pad mögé vonult, ott egy lócára feküdt, messze a tűztől, és így maradt, csendben.

Elringattam térdemen Haretont, s fülébe dúdoltam a dalt, mely így kezdődött:

Kíváncsiak az egerek,
Alszik-e már a kisgyerek?

Ekkor Cathy kisasszony, aki szobájából hallgatta végig a jelenetet, bedugta fejét az ajtón és suttogva kérdezte:

- Egyedül vagy, Nelly?

- Igen, kisasszony! - feleltem.

Belépett s a tűzhely közelébe telepedett. Felpillantottam rá, várván, hogy talán mond valamit. Arca zavart volt és nyugtalan. Ajka félig kinyílt, mintha szólni akart volna; de szavak helyett csak egy sóhajtás röppent el szájából. Ismét belekezdtem az énekbe; még nem felejtettem el iménti szavait és viselkedését.

- Hol van Heathcliff?

- Munkáját végzi az istállóban.

- Nem jelentkezett, úgy látszik, elaludt.

Hosszú csend következett, mialatt egy könnyet láttam Catherine szeméről a padlóra hullani.

“Szégyellné csúf viselkedését? - gondoltam magamban. - Ez meglepne. Ám kezdje, ahogy akarja, én nem segítek neki!”

Tévedtem; ő nemigen törődött azzal, ami nem érintette közvetlenül.

- Istenem! - kiáltott fel. - Olyan szerencsétlen vagyok.

- Nagy kár - jegyeztem meg. - Nehéz magát kielégíteni: annyi a barátja, oly kevés a gondja, és mégsem megelégedett!

- Nelly, tudsz titkot tartani? - folytatta mellém térdelve, és rám emelve hízelgő szemét, azzal a pillantással, mely elűzi a haragot, még ha minden ok meg is van rá.

- Feltéve, hogy érdemes megtartani! - feleltem kevésbé durcásan, mint az imént.

- Érdemes, mivel nyom engem, és meg szeretnék szabadulni tőle. Tudni akarom, mit csináljak. Edgar Linton megkérte a kezemet, és én válaszoltam neki. Nos, mielőtt elárulnám, beleegyezés-e vagy visszautasítás, mondd meg nekem, melyiket tartanád helyesnek?

- Igazán, Cathy kisasszony, honnét tudhatnám ezt? Biztos, hogy ama jelenet után, melyet ma délután rendezett neki, azt kellene mondanom, legokosabb lett volna visszautasítani. De ha mégis megkérte a kezét, vagy gyógyíthatatlanul ostoba lehet, vagy ostobán vakmerő.

- Ha így beszélsz, nem mesélek el semmit - mondotta sértődött arccal, s azzal felkelt. - Beleegyeztem, Nelly. Mondd meg gyorsan, jól tettem-e?

- Beleegyezett? Hát akkor minek beszélni róla? Ha már szavát adta, nem lehet visszakozni többé!

- De mondd meg, jól tettem-e?... Mondd! - kiáltott fel ingerülten, kezeit tördelve és szemöldökét ráncolva.

- Több dolgot kell figyelembe venni, mielőtt e kérdésre kellő feleletet adhatnánk - mondottam tudálékosan. - Először s mindenekelőtt, szereti-e Edgar urat?

- Ki ne szeretné őt? Hát persze hogy szeretem!

Most a következő kérdések alá vetettem őt, ami egy huszonkét éves lánynál nem volt épp fölösleges fáradság.

- Miért szereti őt, Cathy kisasszony?

- Milyen kérdés! Szeretem... ez csak elég?

- Éppen nem! Meg kell mondania, hogy miért?

- Hát jó! Személye kellemes, és jólesik társaságában lenni.

- Nem elég! - jegyeztem meg.

- Fiatal és jókedvű!

- Ez sem elég!

- Szeret engem!

- No, ez még nem sokat jelent.

- Gazdag lesz, és én élvezni fogom, hogy én leszek a környék első asszonya; azonkívül büszke is lehetek ilyen férjre.

- Ez a leggyengébb érv! Mondja meg, hogyan szereti?

- Úgy, ahogy mindenki szeret... Bolond vagy, Nelly!

- Nem én! Feleljen csak!

- Szeretem a földet, amelyre lép, a levegőt, amelyet beszív, és mindent, amihez hozzáér, mindent, amit mond. Szeretem minden pillantását, minden mozdulatát, szeretem őt teljesen és egészen. Elég ez?

- És miért szereti?

- Nem, te tréfálsz, ez igazán nem szép tőled! Számomra mindez ugyancsak több a tréfánál! - mondotta a lány, és sértődötten a tűz felé fordult.

- Tréfának még gondolata is távol áll tőlem, Catherine kisasszony! - mondottam. - Maga azért szereti Edgar urat, mivel jó külsejű, fiatal, víg kedélyű, gazdag és szereti magát. Ez az utóbbi érv egyébként nem ér semmit. Maga valószínűleg enélkül is szerethetné őt, vagy ennek ellenére sem szeretné, ha nem rendelkeznék a négy másik vonzerővel.

- Nem, igazán nem! Csak sajnálatot éreznék iránta... vagy megvetném, ha csúnya és faragatlan volna.

- De nagyon sok fiatalember van a világon, aki csinos és gazdag: talán még csinosabbak és gazdagabbak is nála. Mi akadályozza meg hát, hogy őket is szeresse?

- Ha vannak is ilyenek, nem kerültek az utamba. Sehol sem találkoztam még Edgar másával.

- De még találkozhatik. Továbbá nem is lesz ő mindig szép és fiatal, sőt az is lehet, hogy nem lesz mindig gazdag.

- Jelenleg az, és én csak a jelennel foglalkozom. Szeretném, ha értelmesebben beszélnél.

- Jól van, ez megoldja a kérdést. Ha csak a jelen érdekli, akkor menjen nőül Lintonhoz.

- Ehhez nincs is szükségem a te engedélyedre. Hozzámegyek. De végeredményben nem mondtad meg, igazam van-e?

- Tökéletesen igaza van, ha igaza lehet annak, aki csak a jelen számára választ férjet. És most lássuk, miért szerencsétlen, Cathy kisasszony! A fivére örülni fog; az öreg szülők nem fognak ellenkezni, úgy hiszem; rendetlen és kényelmetlen házat hagy el, gazdag és tiszteletre méltó kedvéért; szereti Edgart, és Edgar szereti magát. Egyszerűnek és könnyűnek látszik minden: hol van hát a nehézség?

- Itt és itt! - felelte Catherine, egyik kezével homlokára, másikkal szívére mutatván. - Mindenütt, ahol a lélek él. Szívem és lelkiismeretem szerint tudom, hogy nincs igazam.

- Ez aztán furcsa. Nem is értem!

- Ez az én titkom. De ha megígéred, hogy nem gúnyolódol, akkor elmagyarázom. Nem tudom egészen pontosan, de legalább fogalmat alkothatsz róla, hogy mit érzek.

Leült mellém. Arca szomorúbb és komolyabb lett, összekulcsolt keze megremegett.

- Mondd, Nelly, nincsenek néha különös álmaid? - kérdezte néhány percnyi gondolkodás után.

- De igen, néha-néha.

- Nekem is. Volt már néhány különös álmom; emlékük sohasem hagyott el, s megváltoztatták gondolatvilágomat. Úgy feloldódtak bennem, mint vízben a bor, és megváltoztatták lelkem színeit. Íme az egyik: elmesélem neked, de lehetőleg ne mosolyogj egyik részleténél sem!

- Ó, ne mondjon el semmit, Catherine kisasszony! - kiáltottam. - Elég gyászos már a mi életünk anélkül is, hogy még jobban felkavarjuk jelenésekkel és látomásokkal. Ejnye, ejnye, legyen víg, legyen ismét olyan, mint mindig. Nézze csak a kis Haretont, ő azután igazán nem álmodik semmi gyászosat. Milyen kedvesen mosolyog álmában!

- Igen; és az apja milyen kedvesen káromkodik magányában! Biztosan emlékszel még az időkre, mikor ő is ilyen kis pufók volt még: csaknem ilyen kicsi és ártatlan. De, Nelly, ragaszkodom hozzá, hogy meghallgass. Nem tart soká, és ma este már amúgy sem tudnék jókedvű lenni.

- Nem akarom hallani, nem akarom hallani - tiltakoztam kétségbeesetten.

Az idő tájt babonásan hittem az álmokban, és hiszek még ma is: azonkívül Catherine arcában volt valami szokatlan, ami azt sejtette velem, hogy baljós dolgokról vagy egy küszöbönálló szerencsétlenségről fogok hallani. Ellenkezésem ingerelte, de nem folytatta tovább. Úgy látszott, más tárgyra tér át, de csakhamar elölről kezdte:

- Ha az égbe jutnék, Nelly, nem lennék boldog!

- Mert nem lenne rá méltó, hogy odajusson - feleltem. - Minden bűnös rosszul érezné magát az égben.

- Nem ezért. Egyszer azt álmodtam, hogy az égben vagyok.

- Mondottam már, hogy nem akarok hallani az álmairól, Cathy kisasszony. Le kell már feküdnöm! - szakítottam ismét félbe.

Felnevetett és kényszerített, hogy ülve maradjak, mert már fel akartam kelni a székemről.

- Ez a semminél is kevesebb lesz - kezdte. - Azt akarom csak mondani, hogy úgy éreztem, nem lenne igazi otthonom az ég. Megszakadt belé a szívem, úgy sírtam, hogy visszatérhessek a földre, s ezért annyira megharagudtak rám az angyalok, hogy lelöktek a puszta közepébe, épp Szelesdombnál, mire én örömkönnyek közt ébredtem. Ez talán ugyanúgy megmagyarázza titkomat, mint a másik álmom. Éppúgy nincs mit keresnem Edgar Linton oldalán, mint az égben; s ha ez a gazember odabenn nem alacsonyította volna le Heathcliffet, soha eszembe sem jutott volna ilyesmi. Magamat alacsonyítanám le, ha Heathcliff felesége lennék. S így nem is fogja soha megtudni, mennyire szeretem; mégpedig nem azért, mert szép, Nelly, hanem mivel ő sokkal inkább én, mint jómagam. Bármiből van is a lelkünk, az övé s az enyém egy, s úgy különbözik a Lintonétól, mint a holdsugár a villámfénytől, vagy a jég a tűztől.

Mielőtt befejezte volna beszédét, észrevettem, hogy Heathcliff ott van. Kis zajt hallottam, s mikor oldalt pillantottam, láttam, hogy felkel padjáról, s zaj nélkül kioson. Mindent hallott odáig, amíg Catherine azt mondotta, hogy lealacsonyodnék, ha hozzámenne. A folytatást nem várta meg. A nagy pad háta eltakarta, és úrnőm, aki a földön ült, nem vehette észre sem jelenlétét, sem távozását; de én összerezzentem s intettem neki:

- Csitt!

- Mi az? - kérdezte és idegesen körülnézett.

- Itt van Joseph - mondottam s e percben hallottam meg szekerének zörgését az úton -, Heathcliff is vele lesz. Nem tudom, nincs-e már most is az ajtóban?

- De az ajtóból csak nem hallhatott meg minket? Add ide Haretont, míg a vacsorát főzöd, s mikor elkészültél, hívjál, hogy veled együtt egyem. Le kell csillapítanom nyugtalan lelki­ismeretemet, s meg kell győznöm magam, hogy Heathcliff semmit sem sejt. Ugye semmit? Tudja is ő, hogy mi a szerelem!

- Nem látom be, miért ne tudná ugyanolyan jól, mint maga; és ha épp a kisasszonyt választotta, ő lesz a legszerencsétlenebb az egész világon. Azon a napon, mikor magából Lintonné lesz, ő elveszít barátságot, szerelmet, mindent. Gondolt már rá, mint fogja elviselni a válást maga, és mint fogja elviselni ő, hogy mindenkitől elhagyatva, egyedül maradjon a földön? Mert, Cathy kisasszony...

- Mindenkitől elhagyatva? Hogy mi elválnánk? - kiáltott fel méltatlankodva. - Ki választhatna el, mondd? Aki ezt megpróbálná, annak a krotoni Milon sorsa jutna osztályrészül! Amíg élek, Ellen, halandó nem lesz képes erre! Előbb pusztulhatnak el a földkerekség összes Lintonai, míg én beleegyeznék abba, hogy elhagyjam Heathcliffet. Ó, nem erre gondolok... nem ezt akarom mondani! Nem akarok Lintonné lenni ilyen áron. Ezentúl is az lesz a számomra, ami eddig volt. Edgarnak engednie kell az ellenszenvéből, és legalábbis el kell tűrnie őt. Ő így is fog tenni, ha megismeri igazi érzéseimet Heathcliff iránt. Látom, Nelly, most elvetemült önzőnek tartasz. De nem gondoltál arra, hogy ha Heathcliffhez megyek, mindketten koldusok leszünk? Míg ha Linton felesége leszek, segíthetem őt, hogy felemelkedjék, és kivonja magát bátyám hatalma alól.

- A férje pénzével, Cathy kisasszony? Nem fogja őt olyan kezesnek találni, mint gondolja. Nem rám tartozik ugyan ítélni efölött, de úgy találom, ez a legrosszabb ok, amiért Linton felesége lehet!

- Ellenkezőleg, ez a legjobb! A többi csak szeszélyeimet elégíti ki, és Edgar kedvét szolgálja. De ez olyasvalakit érint, aki egyesíti személyében mindazt, amit Edgar és magam iránt érzek. Olyasvalami ez, amit nem tudok megmagyarázni. De bizonyára te is sejted, mint mindenki, hogy van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz? Nagy fájdalmaim ez életben a Heathcliff fájdalmai voltak; figyeltem és átéreztem őket, kezdettől fogva. Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének. Linton iránti szerelmem olyan, mint a fa lombja: az idő, tudom jól, meg fogja változtatni, amint a tél is megváltoztatja a fákat. Heathcliff iránti szerelmem olyan, mint sziklaréteg a föld alatt; kevés látható örömöt nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni. Nelly, én Heathcliff vagyok! Mindig, mindig a lelkemben él; nem mint valami gyönyörűség, hisz tudom, magam sem vagyok az, hanem mint saját lényem. Így hát ne beszélj arról, hogy elválunk egymástól; ez lehetetlen és...

Megállott és ruhám ráncaiba rejtette arcát. De én dühösen visszalöktem. Zagyva beszéde véget vetett türelmemnek.

- Még ha meg is értek valamit azokból az értelmetlenségekből, amiket hallottam, kisasszony, mindez csak arról győz meg, hogy nem tudja, milyen kötelességekkel jár a házasság. Vagy pedig arról, hogy maga gonosz, erkölcstelen lány. Ne is zavarjon további titkaival: nem ígérhetem, hogy megőrzöm őket.

- De ezt az egyet megőrzöd? - kérdezte felhevülten.

- Nem ígérek semmit! - válaszoltam.

Tovább akart erősködni, de Joseph megjelenése véget vetett beszélgetésünknek. Catherine egy sarokba telepedett, és Haretont dajkálta, miközben én a vacsorát főztem. Mikor elkészültem, azon vitatkoztunk Josephfel, melyikünk vigye be az ételt Hindley úrnak; addig tanakodtunk, amíg minden kihűlt. Ekkor azután abban állapodtunk meg, hogy kérjen ő, ha szüksége van valamire; féltünk ugyanis mutatkozni előtte, ha már egy ideig egyedül volt.

- Hát az a mihaszna még mindig nem gyütt meg a mezőről? Mit csinál ott ilyen soká az a hétlustaság? - kérdezte az öreg, Heathcliffet keresvén.

- Majd én idehívom - mondottam. - Bizonyosan a csűrben lesz.

Kimentem és nevét kiáltottam, de válasz nem érkezett. Visszajöttem és Catherine fülébe súgtam, hogy valószínűleg egy jó részét hallhatta annak, amit mondott, s elmeséltem, hogy akkor hagyta el a konyhát, mikor a bátyja viselkedése miatt panaszkodott. Cathy felugrott, egészen magánkívül. Haretont a padra dobta, és maga szaladt megkeresni barátját, s nem vesztegette az időt annak firtatásával, miért oly izgatott, és mennyiben sérthették szavai Heathcliffet. Oly soká maradt távol, hogy Joseph azt javasolta, ne várjuk tovább. Csípősen azt mondta, azért maradnak kinn oly soká, hogy ne kelljen meghallgatniuk vég nélküli fohászait.

- Minden rosszat fel lehet tételezni ezekről! - állította.

Nevükben külön imát csatolt étkezés előtti szokásos negyedórás lelkigyakorlatához, és még egyet toldott volna az asztali áldáshoz, egészen a végtelenségig, ha be nem ront fiatal úrnője, és rá nem parancsol, hogy rögtön szaladjon le az útra, keresse meg Heathcliffet, bárhol is kószál, és hozza vissza tüstént.

- Beszélnem kell vele, feltétlenül beszélnem kell vele, mielőtt felmegyek - mondotta. - Nyitva a kertajtó, és úgy látszik, messzebb van, nem hallja meg, mert nem válaszolt, bár minden erőmből kiáltottam a juhakoltól.

Joseph először ellenkezni próbált. De Catherine nagyon erélyes volt, nem tűrt ellentmondást; végül is feltette kalapját az öreg, és dörmögve elindult.

Ez idő alatt Catherine fel s alá sétált a szobában.

- Nem tudom elképzelni, hol lehet! - kiáltott. - Hol lehet vajon? Mit is mondottál, Nelly? Már elfelejtettem! Nagyon bánkódott a délutáni rosszkedvem miatt? Istenem! Mondd, mi bánthatta meg őt a szavaimban? Csak jönne már! Hogy szeretném!

- Sok hűhó semmiért! - mondottam, bár magamban nyugtalan voltam már. - Így megijed minden kicsiségért! Mi kétségbeejtő van azon, hogy Heathcliff megengedett magának egy kis sétát a holdfényben, vagy lefeküdt a csűrben, mivel nincs kedvére, hogy velünk beszéljen. Fogadni mernék, ott rejtőzködik. Meglátja, én előkerítem!

Kimentem, hogy elölről kezdjem a kutatást, de az eredmény csüggesztő volt. Josephé hasonlóképp.

- Ez a fickó mindennap rosszabb lesz! Tárva-nyitva hagyta a kerti kaput, a kisasszony pónija pedig két sor búzát is legázolt, mikor illa berek, nekieredt a mezőnek. Az úr holnap reggel bizonyára tombolni fog, s ebben igaza lesz. Ő maga a megtestesült türelem ilyen hanyag és gonosz fickókkal szemben... maga a megtestesült türelem! De ez nem lesz mindig így, meglátjátok ti mind! Nem szabad őt feldühösíteni, nem ám!

- Megtaláltad Heathcliffet, te vén szamár? - szakította őt félbe Catherine. - Kerested úgy, ahogy parancsoltam?

- Szívesebben keresném a lovat - felelt Joseph -, ennek több értelme volna. De hát keres­hetném is akármelyiket, ilyen koromsötét éjszaka! Heathcliff meg nem olyan fiú, aki csak úgy előjön az én füttyentésemre. Magára bizonyára szívesebben hallgatna!

Valóban, nyári estének épp eléggé sötét volt az akkori. A felhők vihart ígértek, és én kijelentettem, hogy egyelőre a legokosabb, ha nyugton maradunk. A mihamar bekövetkező eső majd csak hazaűzi, fölösleges aggódnunk miatta. Catherine-t azonban nem lehetett így megnyugtatni. Fel s alá járkált, a kerti kaputól a ház ajtajáig, olyan izgatottan, hogy egy percig sem volt maradása. Végül megállapodott a fal mellett, az út közelében. Ott maradt, nem törődve tiltakozásaimmal, a morajló mennydörgéssel s a kövér esőcseppekkel, melyek lecsapódtak körülötte. Időről időre kiáltott egyet, majd kifülelt a csendbe, s végül sírni kezdett, ahogyan csak kitelt tőle. Oly bőven és nekikeseredve tudott sírni, hogy akár Haretonnal, akár bármilyen más gyerekkel is vetekedhetett volna.

Éjfél felé, mielőtt még lefeküdtünk, teljes dühével ránk szakadt a vihar. Tombolt az orkán s a mennydörgés; a szélvész vagy a villámcsapás ereje alatt kettéhasadt egy fa a ház sarkán; egy hatalmas ág átzuhant a tetőn, és lesodort a kelet felé fekvő kéményből egy darabot, hogy valóságos kő- és koromeső záporozott tűzhelyünkre. Azt hittük, közénk csapott a villám. Joseph menten térdre esett, és kérte az Urat, emlékezzék meg Noé és Lót pátriárkákról, és mint valaha, most is kegyelmezzen meg a jóknak, s csak a gonoszokat sújtsa! Magam is úgy éreztem, hogy ez a végítélet minékünk szól némiképp. Úgy éreztem, hogy a mi Jónásunk Earnshaw úr, és jól megráztam kuckójának kilincsét, hogy meggyőződjem, életben van-e még? Elég érthetően válaszolt, de olyan hangnemben, mely társamnál még sürgetőbb könyörgéseket váltott ki aziránt, hogy az Úr tegyen különbséget a jó keresztények közt, amilyen ő, s a rosszak közt, amilyen a gazdája. De a viharnak vége lett húsz perc alatt, s mindnyájan sértetlenek maradtunk, Cathy kivételével, aki teljesen átázott, makacsságában vonakodott tető alá húzódni, s inkább kinn maradt, kalap és kendő nélkül, s annyi vizet szedett magába, amennyit csak elbírt haja és ruhája. Végül mégis bejött, és azonmód nedvesen végighevert a padon, arccal a támla felé, fejét kezébe hajtva.

- No de, kisasszony - érintettem meg a vállát -, csak nem akar erőnek erejével elpusztulni? Tudja, hány óra van? Éjfél után fél egy! Menjen és feküdjön le! Nem érdemes tovább várni ezt a lehetetlen fiút! Bizonyára elment Gimmertonba, és most már ott is marad. Valószínűleg nem gondolta, hogy ilyen soká várjuk, vagy pedig attól tartott, hogy csak Hindley urat találja még ébren, s el akarta kerülni, hogy a gazda nyisson neki ajtót.

- Nem, nem, ő nem lehet Gimmertonban! - szólt Joseph. - Nem csodálnám, ha inkább a mocsár fenekén lenne! Ez az égi jel nem volt minden ok nélkül való, és azt tanácsolom, kisasszony, vigyázzon... legközelebb magára kerül a sor. Áldva legyen az ég ezekért a dolgokért! A földön azoknak a javára dolgozik minden, akiket Isten kiválasztott, hogy megóvja őket a kitaszítottak érintésétől! Olvassátok az Írást!

Azzal az igét kezdte idézni, utalván a részekre és versekre, ahol megtaláljuk a sorokat.

Miután hiába kértem a lányt, hogy keljen fel, és vesse le átázott ruháit, otthagytam őket, az egyiket prédikálva, a másikat dideregve, magam pedig lefeküdtem a kis Haretonnal együtt, ki oly mélyen aludt, mintha körülötte mindenki az ő példáját követné. Hallottam még egy darabig Josephet, amint felolvasott, majd lassú lépteit a létrán, s azzal elaludtam.

Mikor a szokottnál valamivel későbben mentem le, az ablaktáblák hasadékain átszűrődő napsugarak fényénél Catherine kisasszonyt tegnapi ültében találtam, a tűzhely mellett. A nagyszoba ajtaja nyitva állott, a fény behatolt a nyitva hagyott ablakokon. Hindley épp akkor jött le, és most ott állott a tűzhely előtt bambán, másnaposan.

- Mi lelt téged, Cathy? - kérdezte épp abban a percben, mikor beléptem. - Oly gyászos arcot vágsz, mint egy vízbe fojtott kiskutya. Miért vagy oly letört és sápadt, gyermekem?

- Megáztam - mondotta némi habozás után. - Azután pedig, fázom, ez az egész!

- Nem lehet bírni vele! - kiáltottam, látván, hogy az úr már kijózanodott. - Egész éjszaka ott állt a zápor alatt, s hiába rimánkodtam, hogy végre lefeküdjék.

Earnshaw csodálkozva nézett ránk.

- Egész éjszaka! - ismételte. - Hát miért nem feküdt le? Valószínűleg nem a villámoktól félt, hisz több órája csend van már!

Egyikünk sem óhajtotta felhívni figyelmét Heathcliff eltűnésére, amíg titkolni lehetett. Azt feleltem, nem tudom elképzelni, mi jutott az eszébe, hogy nem feküdt le, ő pedig nem szólt semmit. A délelőtt üde volt; kinyitottam az ablakot, mire a szoba megtelt a kert szelíd illataival. De Catherine rám ripakodott:

- Ellen, zárd be az ablakot, megfagyok!

És vacogtak a fogai, miközben a lehető legközelebb húzódott a félig kialudt parázshoz.

- Beteg! - mondotta Hindley, kezébe fogván csuklóját. - Azt hiszem, ezért nem akart lefeküdni. Vigye el az ördög! Elegem van már a betegekből. Miért álltál ki az esőbe?

- Legény után szaladt, mint rendesen! - károgta Joseph, felhasználván habozásunkat, hogy gonosz nyelvével közbelépjen. - A maga helyében biz szépen bezárnám az ajtót mindnyájuk orra előtt. Nem mozdulhat el hazulról egy napra, hogy tüstént be ne surranna az a Linton kandúr! És Nelly leányasszony is derék egy fehérszemély! Lesben áll a konyhában, s mikor maga beteszi a lábát az egyik ajtón, Linton kisurran a másikon: a mi szép kisasszonyunk pedig tovább folytatja szórakozásait. Mondhatom, illedelmes viselkedés, éjfél után a réten kószálni ezzel a sötét csavargó, fenevad Heathcliff-fel! Azt hiszik, vak vagyok én? Láttam a fiatal Lintont, érkezett s odábbállt, s láttam - fordult felém -, amint te, piszkos boszorka, a szobába rohantál abban a minutumban, mihelyt meghallottad az udvarban az úr lovát.

- Csend legyen, te kulcslyukon hallgatózó! - kiáltott fel Catherine. - Elég volt a szemtelen­ségedből. Edgar Linton véletlenül állított be tegnap, Hindley; én tanácsoltam neki, hogy távozzék, mert tudtam, hogy nem szeretnél vele találkozni abban az állapotban, ahogy tegnap megérkeztél!

- Hazudsz, Cathy - felelte a bátyja -, hazudsz és amellett ostoba vagy! Bánom is én most Lintont; de mondd: nem Heathcliff-fel töltötted a múlt éjszakát? Mondd meg nekem az igazságot, de rögtön. Ne félj, hogy ártasz vele neki! Noha éppúgy gyűlölöm, mint eddig, túlságosan nagy szívességet tett ő nekem, hogysem lelkiismeretfurdalás nélkül tudnám ki­tekerni a nyakát. Hogy kísértésbe ne hozzon, elküldöm a háztól, még ma reggel. De ha elment, azt ajánlom mindnyájatoknak, vigyázzatok: a jövőben titeket még jobban szemmel tartalak!

- Nem is láttam Heathcliffet a múlt éjszaka - tört ki Catherine keserű zokogással -, és ha elzavarod innét, vele megyek! De lesz-e még erre alkalmad? Azt hiszem, végleg elment.

Nem tudta tovább türtőztetni kétségbeesését, mely kitört belőle, és most már csak értelmetlen hangokat hallatott.

Hindley csak úgy záporozta rá a szitkokat, és ráparancsolt, menjen tüstént a szobájába, mert különben alapos okot ad majd neki a sírásra. Rávettem, hogy engedelmeskedjék, és nem fogom soha elfelejteni a jelenetet, mely odafenn következett: egészen megrémültem. Azt hittem, megőrült, és elküldtem Josephet, szaladjon orvosért. Az önkívület kezdete volt ez. Kenneth első pillantásra súlyos betegnek mondotta: magas láza volt már. Eret vágott rajta, és meghagyta, hogy csak savót és vízbedarát adjunk neki; azt is lelkünkre kötötte, hogy vigyázzunk, le ne vesse magát az ablakból vagy a lépcsőről. Azzal elment, mert jócskán volt még dolga a környéken, ahol a lakóhelyek néha két-három mérföldnyire voltak egymástól.

Noha nem merném azt állítani magamról, hogy a legszelídebb ápoló lettem volna, s ugyanezt szintén nem lehetett elmondani Josephről és az úrról, s noha betegünk olyan makacs és fárasztó volt, amilyen beteg létére csak lehetett, végül mégiscsak legyőzte a bajt. Az öreg Lintonné természetesen többször meglátogatott bennünket, és egyre-másra intézkedett, nem hagyott minket nyugton, és parancsokat osztogatott mindnyájunknak. Mikor Catherine lábadozni kezdett, amellett kardoskodott, hogy vigyék át Thrushcross Grange-be. Mi nagyon hálásak voltunk, amiért így felszabadultunk. De a szegény hölgynek megvolt az oka, hogy megbánja jóságát: ő és a férje megkapták a lázat, és meg is haltak hamarosan, egymás után.

Fiatal úrnőnk sokkal rátartóbban, szeszélyesebben és gőgösebben jött vissza, mint valaha. Heathcliffnek hírét sem hallottuk a viharos éjszaka óta. Egy alkalommal, mikor Catherine nagyon felingerelt, szerencsétlenségemre őt okoltam eltűnéséért: különben ez volt az igazság, és ezt ő is nagyon jól tudta. E perctől kezdve hónapokon át megszakított velem minden érintkezést, s csak úgy bánt velem, mint közönséges cseléddel. Ugyanez volt Joseph sorsa is. Ő ugyanis minden alkalmat megragadott, hogy leckéztesse és oktassa, mintha kislány lenne még. De ő most már felnőttnek tekintette magát, mindnyájunk úrnőjének, és úgy vélte, betegsége feljogosította őt a kíméletre. Egyébként az orvos is azt mondta, hogy nem tudja elviselni az ellenkezést; hagyni kell, menjen a saját feje után; ezért aztán valóságos kínzásnak tekintette, ha valaki ellenállt vagy ellentmondott neki. Távol tartotta magát Earnshaw-tól és cimboráitól. Miután Kenneth felvilágosította, és mivel maga is megijedt kissé a fenyegető rohamoktól, melyek Cathy haragjait kísérték, Hindley minden kérését teljesítette, és óvakodott felizgatni amúgy is felajzott kedélyét. Majdnem túlságig engedékeny volt szeszélyeivel szemben: nem annyira gyengédségből, mint inkább gőgből. Őszintén óhajtotta, hogy családjának tekintélye növekedjék a Lintonnal való házasság által, és húga, ha őt békén hagyta, úgy bánhatott velünk, mint a rabszolgákkal. Bánta is ő! Edgar Linton, mint annyian előtte, s valószínűleg utána is még, megvakult a szerelemtől. Azt hitte, ő a legboldogabb ember a világon, mikor oltárhoz vezette Catherine-t, három évvel apja halála után.

Bár nem nagyon volt ínyemre, sikerült rábeszélniük, hogy hagyjam el Szelesdombot, és kövessem őt ide. A kis Hareton alig volt ötéves, és már a betűvetésre kezdtem tanítani. Szomorúan váltunk el egymástól, de hát Catherine könnyeinek nagyobb hatalma volt, mint a miénknek. Mikor nem akartam követni őt, és látta, hogy könyörgései nem tántorítanak meg elhatározásomban, férjének és bátyjának kezdett panaszkodni. Az egyik nagy fizetést ajánlott fel; a másik megparancsolta, hogy csomagoljak. Házának nincs szüksége többé nőkre - mondotta -, most, hogy nincs úrnője többé; ami pedig Haretont illeti, lassacskán úgyis a lelkész gondjaira kell bízni. Így hát nem tehettem mást, mint amit parancsoltak. Kijelentettem Hindleynek, hogy csak azért akar megszabadulni mindazoktól, akik becsületes környezetéből még megmaradtak, hogy valamivel gyorsabban tarthasson végső romlása felé; megcsókoltam Haretont, és búcsút mondottam neki; és ettől kezdve idegen lett számomra. Furcsa elgondolni, de nem kételkedem benne, hogy teljesen elfeledkezett Ellen Deanről, és nem tudja, hogy valaha többet jelentettünk egymásnak az egész világnál...

Elbeszélésének e részénél háziasszonyom egy pillantást vetett a kandalló órájára, és elámult, hogy a mutatók már fél kettőn álltak. Hallani sem akart róla, hogy csak egy másodperccel is tovább maradjon; az igazat megvallva, magam is úgy éreztem, jobb volna máskorra halasztani történetének folytatását. Most, hogy nyugovóra tért, s miután egy-két órát elmélkedtem még a hallottakon, bár fejem fájt, tagjaim mintha ólommá váltak volna, összeszedtem magam, és feküdni indultam.