Hatodik fejezet

A temetésre Hindley is megérkezett; de ami leginkább meglepett bennünket, s a legtöbb suttogásra adott okot a szomszédoknál: asszonyt hozott magával. Ki volt ez az asszony, és hol született - ezt sohasem mondta meg nekünk. Valószínűleg nem volt sem neve, sem hozománya, hisz különben miért is titkolta volna házasságát apja előtt?

Ez az asszony nem úgy festett, mint aki sok vizet fog zavarni a házban. Amint átlépte a küszöböt, szemmel láthatóan mindentől el volt ragadtatva, kivéve a temetési előkészületeket s a virrasztók jelenlétét. Viselkedéséből arra következtettem, hogy nem tökéletes. Szobájába szaladt, engem is magával vonszolt, jóllehet a gyermekeket kellett volna öltöztetni, ott leült, borzongva, összekulcsolt kezekkel, és szüntelen azt kérdezte:

- Elmentek már?

Majd hisztérikus felindultsággal mesélte el, mennyire borzad a fekete színtől; remegett, rémüldözött, majd sírva fakadt, és mikor megkérdeztem, mi leli, azt felelte, nem tudja, csak nagyon fél a haláltól. Én úgy véltem, őt sem fenyegeti jobban a halál, mint engem. Meglehetős törékeny volt, de még fiatal, viruló; szeme villogott, mint a gyémánt. Feltűnt ugyan, hogy kifullad a lépcsőn, hogy összerezzen a legkisebb zajra, és néha aggasztóan köhög. De nem gondoltam rá, hogy ezek baljós jelek lehetnek, és semmi sem indított arra, hogy rokon­szenvezzem vele. Mi nem nagyon dörzsölődünk errefelé az idegenekhez, megvárjuk, míg ők közelednek felénk.

A fiatal Earnshaw nagyon megváltozott a háromévi távolléte alatt. Lefogyott, megsápadt, öltözködése, beszéde egészen idegen volt. Megérkezése napján meghagyta Josephnek és nekem, hogy ezentúl a hátsó konyhában tartózkodjunk, és adjuk át neki a nagy szobát. Sőt, egy kis szobát tapétával és szőnyeggel akart átalakítani. Feleségét azonban úgy elbájolta a fehér padló, a hatalmas kandalló s benne az izzó parázs, úgy tetszettek neki az óntálak, a teásdobozok és kőedények, sőt még a kutyák vacka is, nemkülönben a tágas helyiség, hogy Hindley csakhamar feleslegesnek találta tervét, és elállt tőle.

A fiatalasszony nagyon örült, hogy sógornőre talált az új rokonok között; mindig együtt volt Catherine-nel, ölelgette, futkározott vele, s kezdetben el is halmozta ajándékokkal. Ám hamarosan alábbhagyott lelkendezése, s miközben ő elhidegült, Hindley valóságos zsarnokká változott. Az a néhány szó, mellyel felesége elárulta, hogy Heathcliff nem tetszik neki, felébresztette régi gyűlöletét a fiú ellen. A cselédek közé száműzte körükből, és még a lelkész oktatását is megvonta tőle: ehelyett azt kívánta, hogy a földeken dolgozzék, s ugyanolyan munkára kényszerítette, mint egy béresgyereket.

Heathcliff kezdetben aránylag könnyen viselte el ezt a lefokozást, hisz Cathy megtanította mindenre, amit az órákon hallott, és együtt dolgozott, játszott vele a földeken. Úgy látszott, vadember lesz mindkettejükből; a fiatal gazda mit sem törődött viselkedésükkel, bánta is ő, mit csinálnak naphosszat, csak ne kerüljenek a szeme elé. Még azzal sem igen törődött volna, járnak-e templomba vasárnaponként, ha Joseph és a lelkész szemrehányást nem tesz neki a gyerekek távolléte miatt; ilyenkor Heathcliffnek verés járt, Catherine-t pedig eltiltotta az ebédtől vagy a vacsorától. Az volt a legnagyobb örömük, ha kiszaladhattak a lápra, és az egész napot ott tölthették: az ilyesmiért kirótt büntetésen hovatovább már csak nevettek a háziak. A lelkész annyi fejezetet adhatott fel könyv nélkül Catherine-nek, amennyit csak akart, Joseph pedig addig üthette Heathcliffet, míg csak el nem zsibbadt a karja belé, ők megfeledkeztek mindenről, mihelyt együtt lehettek ismét, és bosszújukon törhették fejüket. Gyakran sírtam titokban, mivel láttam, napról napra megátalkodottabbak lesznek, de egy szót sem mertem szólni nekik, félvén, hogy még azt a kis bizalmukat is elvesztem, amit irántam tanúsítottak a szegény kis mostohák.

Egy vasárnap este kikergették őket a nagyszobából, mivel lármát csaptak, vagy valami hasonló vétket követtek el. Vacsorázni hívtam őket, de nyomukat sem leltem. Padlástól a pincéig átkutattuk a házat, nemkülönben az istállókat és az udvart: mintha a föld nyelte volna el őket. Végre Hindley dühében megparancsolta, hogy lakatolják le az ajtókat, és megtiltotta, hogy beengedjék őket ez éjjel. Mindenki lefeküdt. Engem azonban a nyugtalanság nem hagyott aludni, kinyitottam az ablakot, és egész éjszakámat ott töltöttem, noha esett az eső: elhatároztam, hogy a tilalom ellenére is kaput nyitok nekik, ha visszatérnek. Kis idő múlva lépteket hallottam az úton, és egy kézilámpás fénye villant át a sövényen. Kendőt vettem a fejemre és leszaladtam, nehogy felébresszék Earnshaw-t kopogtatásukkal. Heathcliff volt, legnagyobb rémületemre, egyedül.

- Hol van Catherine kisasszony? - kiáltottam rá izgatottan. - Csak nem történt valami baja?

- Thrushcross Grange-ben van - felelte -, és én is ott lennék, ha szívesebben marasztaltak volna.

- Nos jó, majd meglátja, mit kapnak ezért - mondtam neki. - Majd csak akkor nyugszik meg, ha már kidobták innét? Mi a csudát csináltak Thrushcross Grange felé?

- Hadd vetem le ezt az átázott ruhát, aztán mindent elmesélek, Nelly.

Vigyázatra intettem, nehogy a gazdát felébresszük, s miközben átöltözött, ott álltam mellette, várván, hogy elolthassam a gyertyát. Ő pedig így folytatta:

- Cathyvel megszöktünk a mosókonyhán át, hogy kedvünkre sétálhassunk. Mikor megláttuk Thrushcross Grange fényeit, az az ötletünk támadt, hogy megnézzük, vajon a Linton gyerekek is a sarokban kuksolnak-e, miközben szüleik a tűznél esznek, isznak, énekelnek, nevetnek és enyelegnek. Maga így gondolná? Vagy szentbeszédeket olvasnak, s egy öreg szolga tanítja őket a jó erkölcsre, aki, ha nem felelnek illedelmesen, azzal bünteti őket, hogy egy oldalnyi szentírási nevet magoltat be velük?

- Aligha! Mert illedelmes gyerekek ők, nem érdemlik meg azt a bánásmódot, amelyben maguk részesülnek, rossz viselkedésük miatt.

- Elég volt a prédikációból, Nelly, mindez úgyis ostobaság. Egyfolytában futottunk Szeles­dombtól a park bejáratáig. Catherine lemaradt, mivel mezítláb volt. Cipőjét megkeresheti holnap, Nelly, a mocsárban. Becsúsztunk a sövény egyik nyílásán, végigtapogatóztunk az úton, és letelepedtünk egy virágágyon, a szalon ablaka alatt. Innen szüremlett a fény; nem zárták be a zsalugátert, s a függönyöket csak félig húzták össze. Ha felkapaszkodtunk a falra, s az ablak párkányára akaszkodtunk, beláthattunk a szobába, és odabenn... ó, ez valóban gyönyörű volt... piros szőnyeget láttunk, székeket és asztalokat, mind pirossal bevonva, aranyos szegélyű, ragyogóan fehér mennyezetet, közepén pedig üveggyöngyök egész záporát: ezüstláncokon csüngtek alá, és gyertyák szelíd fényében csillogtak. Az öreg Linton és felesége nem volt ott, csak Edgart és húgát láttuk. Nem volt meg minden okuk rá, hogy boldogok legyenek? Mi bizony az égben éreztük volna magunkat! De hát tudja-e, mit csináltak ezek az illedelmes gyerekek? Isabella - azt hiszem, tizenegy éves lehet, egy évvel fiatalabb, mint Cathy - a szoba egyik végében hevert a padlón, és úgy ordított, mintha boszorkányok döfködnék tüzes vasvillával; Edgar, a tűz közelében, csendesen sírdogált. Az asztal közepén egy kiskutya vinnyogott és kapálózott a lábaival; kölcsönös szemrehányásaikból megértettük, hogy csaknem széttépték szegényt. Így szórakoztak az ostobák! Összevesznek egy maroknyi meleg szőrön, majd bőgni kezdenek, mert már egyiküknek sem kell, amiért az előbb még hajba kaptak. Jót nevettünk ezeken az elkényeztetett kölykökön, és ugyancsak lenéztük őket. Ugyan kellett nekem az, amire Cathy vágyik? Vagy látott már minket azzal szórakozni, hogy versenyt zokogva hempergünk a szoba két sarkában? Akkor sem cserélném el helyemet Edgar Lintonéval Thrushcross Grange-ben, ha ledobhatnám Josephet a legmagasabb háztetőről, és Hindley vérével festhetném be az egész homlokzatot!

- Elég! Elég! - szakítottam félbe. - Még mindig nem mondta meg, Heathcliff, hol hagyta Catherine-t.

- Mondottam már, hogy nagyot nevettünk - folytatta. - A Linton gyerekek meghallották, és hanyatt-homlok az ajtóhoz szaladtak. Csend volt egy darabig, majd nagy ordítozást hallottunk: “Jaj, mama, mama! Jaj, papa, mama! Jaj, segítség!” - valami hasonlót kiabáltak. Rettenetes zajt csaptunk, hogy még jobban megijesszük őket, majd elengedtük az ablak párkányát, mert hallottuk, hogy félrehúzzák a reteszeket, és jobbnak láttuk menekülni. Kézen fogtam Cathyt, és magammal vonszoltam, mikor hirtelen a földre bukott. “Menekülj, Heathcliff, menekülj! - suttogta. - Ránk eresztették a bulldogot, és most nem enged el!” Bokájába harapott a dög: hallottam dühös morgását. Cathy azonban meg se mukkant, nem bizony! Szégyellte volna, még ha egy megvadult tehén öklelte volna is fel! De annál jobban ordítottam én: úgy átkozódtam, hogy a földkerekség minden ördögét elijesztettem volna. Megragadtam egy követ, és az állat állkapcsai közé szorítottam, hogy minden erőmmel beledugjam a torkába. Végül is előkerült egy nyomorult szolga, kezében istállólámpával. “Fogd meg, Skulker, fogd meg!” - kiáltozta. De mindjárt alább adta, mihelyt megpillantotta Skulker zsákmányát; addig szorongatta a kutya torkát, míg az végre elengedte Cathy lábát; vérvörös nyelve fél méternyire kilógott a pofájából, szájából véres nyál csorgott. Felemelte Cathyt, aki félájult volt, nem annyira a félelemtől, mint inkább a fájdalomtól. Bevitte a házba; követtem, fenyegetőzve és szitkozódva.

- Mit hoz, Robert? - kiáltott ránk Linton a bejáratnál.

- Skulker egy kislányt fogott, uram, s ez a fiú is vele volt - rázta felém öklét. - Bizonyára tolvajok cimborái, így akarták őket a házba csempészni, az ablakon át, hogy majd kinyissák a kapukat, ha mindenki alszik, azok meg kedvükre lemészároljanak bennünket. Fogd be a szád, te büdös tolvaj! Ezért még az akasztófára kerülsz! Mr. Linton, ne tegye le a puskáját!

- Nem én, Robert! - kiáltotta a vén hülye. - Tudták a gazemberek, hogy tegnap vettem be a pénzt a bérlőktől, azt remélték, jó fogást csinálnak! Kerüljetek beljebb; majd gondoskodom, hogy méltón fogadjuk őket. Tedd rá az ajtóra a láncot, John. Adj inni Skulkernek, Jenny. Megtámadni egy közéleti méltóságot a saját kastélyában, méghozzá vasárnap estéjén! Mire nem vetemednek még ezek az arcátlanok! Drága Marym, jöjj ide! Ne félj, csak egy gyerek... de a gonoszság máris ott ül az arcán. Nem volna igazi jótétemény az ország számára, ha menten felakasztanák, mielőtt még az arcvonásain tükröződő gonoszság tetteiben is megnyilvánulna?

A csillár alá állított engem, Lintonné feltette szemüvegét, és őszinte borzadállyal tárta szét karját. A gyáva kölykök is odasettenkedtek, Isabella remegve suttogta:

- Milyen ijesztő alak! Zárd a pincébe, papa. A cigányasszony fiához hasonlít, aki ellopta a szelídített fácánomat! Ugye, Edgar?

Miközben így szemügyre vettek, belépett Cathy, és az utolsó szavak hallatára nagy nevetésre fakadt. Edgar Linton, miután gyanakodva végigmérte, eléggé magához tért ahhoz, hogy felismerje. Hisz gyakran láthatnak a templomban, ha máshol nem is.

- De hisz ez Earnshaw kisasszony! - mondotta egész halkan az anyjának. - Hogy megharapta Skulker! A lába csupa vér!

- Earnshaw kisasszony? Miféle ostobaság! - kiáltott fel a hölgy. - Earnshaw kisasszony, és egy ilyen csavargóval kóborol? De mégis, igazad van: gyászt visel a gyerek! Igen, biztosan ő! És talán egész életére megsántult!

- Micsoda bűnös könnyelműség a bátyjától - fordult most tőlem Cathy felé Linton. - Hallottam Shilderstől, uram (így hívták a lelkipásztort), hogy a legnagyobb istentelenségben hagyja felnevelkedni! De ki ez a másik? Hol szedte fel ezt a kísérőt? Ó, tudom már, ez az a talált gyerek, a boldogult szomszédunk hozta magával Liverpoolból... valami spanyol vagy amerikai fajzat!

- Mindenesetre gonosz kölyök - jegyezte meg az idős hölgy -, és sehogy sem illik becsületes házba. Hallottad, hogyan beszélt? Megbotránkoztat, hogy gyermekeim is hallhatták...

Újabb káromkodásba törtem ki - bocsásson meg, Nelly -, erre megparancsolták Robertnek, hogy tegye ki a szűrömet. Én azonban nem akartam elmenni Cathy nélkül, mire az inas magával vonszolt a kertbe, kezembe nyomta ezt az istállólámpát, és azt üzente, hogy Earnshaw urat értesíteni fogják viselkedésemről, majd rám parancsolt, hogy rögtön induljak, és bezárta mögöttem a kaput. A függönyöket még nem húzták össze egy helyen, s én elfoglaltam előbbi leshelyemet, ugyanis elhatároztam, hogy ha Cathy el akarna menni, és ők nem engednék, millió darabra töröm a nagy ablaküveget. De ő nyugodtan ült egy szófán. Lintonné levette róla a fejőasszony nagy, szürke kabátját, amelyben elszöktünk, és fejét csóválva valószínűleg szemrehányásokat tett neki: Cathy jó családból való fiatal lány, és egészen másként is bántak vele, mint velem. A szobalány meleg vizet hozott, megmosta Cathy lábát; Linton úr egy pohár frissítőt készített neki, Isabella pedig egész tál süteményt szórt az ölébe, miközben Edgar tátott szájjal bámulta őt a távolból. Majd megszárították, és kifésülték szép haját, nagy papucsot húztak lábára, s a tűz mellé tolták. Otthagytam, olyan jókedvben, amilyent a körülmények közt várni lehetett tőle: adott süteményéből a kiskutyának és Skulkernek is, kinek orrát megcsipkedte evés közben. Cathy láttára némi élet csillant meg Lintonék vizenyős kék szemében: tündéri lényének bizonytalan visszfényeként. Láttam, hogy néma csodálat töltötte el őket, hisz annyira különb náluk és mindenkinél a földön, ugye, Nelly?

- Ennek a kalandnak súlyosabb következményei lesznek, mint gondolná! - feleltem, aztán betakargattam, és eloltottam a gyertyát. - Maga javíthatatlan, Heathcliff, és meglátja, Hindley úr most már a legerélyesebb eszközökhöz fog nyúlni.

Szavaimnak igazsága előbb bebizonyosodott, mint magam is hihettem. Ez a szerencsétlen kaland felbőszítette Earnshaw-t. Azonkívül Linton úr, hogy mindent rendbe hozzon, másnap meglátogatott minket: alaposan megleckéztette fiatal gazdánkat, amiért ilyen szabadjára ereszti családját, mire ez elhatározta, hogy komolyan utánanéz, mi történik a házában. Heathcliff nem kapott verést, de tudtára adták, hogy tüstént szélnek eresztik, mihelyt csak egy szót is szól Cathyhez. Earnshaw-né is nekilátott, hogy megnevelje kissé sógornőjét, mikor az visszatért. Ebben inkább ügyességéhez, mint erőszakhoz folyamodott, mert erőszakkal semmit sem ért volna el.