Nyolcadik fejezet

Egy szép júliusi reggelen született meg az első kis poronty, akit én dajkáltam: utolsó sarja az ősi Earnshaw-családnak. Épp a szénát takarítottuk be egy távoli mezőn, mikor megpillantottuk a szolgálót, aki reggelinket szokta kihozni; ma egy órával korábban érkezett, s futva tartott felénk a réten át, majd az ösvényen, s már messziről a nevemet kiáltozta:

- Jaj, de szép gyerek! - lelkendezett elfúlón. - Ilyen szép fiút még nem szült anya a világra! De az orvos szerint az úrnőnek vége. Azt mondja, hónapok óta emészti a sorvadás. Hallottam, amint megmondotta Hindley úrnak: most már vége, ki fog múlni szegény, még a tél beállta előtt. Rögtön haza kell hogy jöjjön! Maga lesz a dajkája, Nelly. Cukros tejet ad majd neki, s vigyáz reá éjjel, nappal. Szívesen cserélnék magával, hisz teljesen a magáé lesz, ha az úrnő lehunyja a szemét.

- Hát annyira beteg? - kérdeztem s eldobtam a gereblyét.

- Úgy látszik; de azért nagyon bátran viselkedik, és úgy beszél, mintha azt hinné, megéri még, hogy ember lesz a gyerekéből. Egész bolond az örömtől, hisz a kicsike olyan szép. Az ő helyében biz én nem halnék meg, hisz már csak a ránézéstől is jobban lennék, akármit is mond Kenneth. Archer asszony épp levitte a kis angyalt a nappaliba, hogy megmutassa az úrnak, s ennek arca épp kezdett felderülni már, mikor odalépett hozzá Kenneth, ez az öreg vészmadár, s fülébe súgta: “Tudja meg, Earnshaw: isteni csoda, hogy eddig is megmaradt a felesége, és megajándékozhatta ezzel a gyerekkel. Mikor ideérkezett, alig hittem, hogy soká húzza még; de most meg kell magának mondanom; a tél valószínűleg végezni fog vele. Ne essék kétségbe, és ne siránkozzék, ezen már nem lehet segíteni. Magának pedig jobban kellett volna vigyáznia, hogy kit vesz el!”

- Mit felelt erre az úr? - kérdeztem.

- Azt hiszem, nagyot káromkodott; de én nem sokat hederítettem rá, csak a kisbabát akartam minél előbb látni - s elragadtatással írta le, hogy milyen volt.

Éppoly izgatottan, mint ő, a ház felé futottam, hogy végre megcsodálhassam magam is. De ha Hindleyre gondoltam, elszorult a szívem. Két bálvány számára volt csak hely az ő lelkében: egyik a felesége, másik pedig saját maga. Dédelgette mindkettőt, s csaknem imádta az egyiket, azon tanakodtam, hogyan fogja viselni elvesztését?

Mikor megérkeztünk Szelesdombra, épp a főbejárat kapujában találtuk. Megkérdeztem tőle, hogy van a kicsi.

- Nemsokára futkározni fog, Nelly! - mondta boldog mosollyal.

- És az úrnő? - kockáztattam meg a kérdést. - Az orvos azt mondotta...

Dühösen közbevágott:

- Vigye el az ördög az orvost! - és elvörösödött. - Frances kitűnően érzi magát, egy héten belül teljesen felépül. Felmegy hozzá? Mondja meg néki, hogy mindjárt felmegyek én is, ha megígéri, hogy nem beszél. Ott kellett hagynom, mert nem állt be a szája; márpedig mondja meg neki: Kenneth doktor megparancsolta, hogy nyugton kell maradnia.

Az üzenetet átadtam Earnshaw-nénak. Lázas izgatottság látszott rajta, és vidáman felelt:

- De Ellen, hisz alig szóltam egy szót, kétszer is kiszaladt sírva. No jó, mondja meg neki, hogy nem beszélek, de ez nem kötelez arra, hogy a szemébe ne nevessek.

Szegény feje! Ez a jókedv csak a halála előtti héten hagyta el. Férje pedig makacsul, sőt dühösen ragaszkodott ahhoz, hogy felesége állapota napról napra javul. Mikor Kenneth tudtára adta, hogy a betegség ilyen fokán az ő orvosságai nem használnak már semmit, s immár szükségtelen költségekbe vernie magát gyógyíttatása miatt, Hindley így válaszolt:

- Persze hogy szükségtelen! Hisz nagyon jól érzi magát! Már nincs is szüksége a maga kezelésére. Sohasem volt ő sorvadásos. Csak láza volt, s ez elmúlott már: pulzusa éppoly nyugodt, mint az enyém ebben a pillanatban, s az arca ugyanolyan hűs.

Ugyanezt mondotta a feleségének, aki láthatólag hitt is neki. De egy este, mikor éppen férje vállára támaszkodott, és azt mondotta, hogy másnap már fel is kel, köhögési roham jött rá, egészen könnyű köhögés. Hindley a karjába kapta, ő meg karját a férfi nyaka köré fonta, majd elváltozott az arca: meghalt.

Miként a cseléd megjósolta, Haretont egészen az én gondjaimra bízták. Earnshaw, ha nem sírt a gyerek, és nem volt semmi baja, nem sokat törődött a fiával. Teljesen átadta magát a kétségbeesésnek, de fájdalma nem tört ki panaszban. Nem sírt és nem fohászkodott; csak átkozódott és káromkodott, kihívta maga ellen az Istent s az embereket; a legzüllöttebb életmódnak adta át magát. A cselédek nem soká tudták elviselni zsarnokságát és féktelen életét; egyedül Joseph és én tartottunk ki mellette. Nem volt szívem magára hagynom a rám bízott gyereket; egyébként, amint tudja, Hindleynek tejtestvére voltam, és így könnyebben tudtam megbocsátani viselkedését, mint egy idegen. Joseph azért maradt, hogy tovább zaklassa a tanyásokat és a munkásokat; különben ő is hivatásának érezte, hogy ott legyen, ahol a legtöbb romlottságot lehetett kárhoztatni.

Hindley csúnya viselkedése és a rossz társaság, mellyel körülvette magát, ugyancsak jó példát mutatott Catherine-nek és Heathcliffnek. Az a mód, ahogy ez utóbbival bánt, még egy szentből is ördögöt csinált volna. De egyébként is úgy látszott, mintha akkoriban valami gonosz lélek szállotta volna meg ezt a fiút. Örömmel figyelte, mint süllyed Hindley egyre mélyebbre, mint veszti el menthetetlenül még a reményt is, hogy valaha felemelkedjék; vadsága és kegyetlensége egyre inkább kiütközött. Nem tudnám magának leírni, még tökéletlenül sem, milyen pokoli környezetben éltünk. A lelkipásztor felénk sem jött többé, s mondhatom, idővel nem akadt már tisztességes ember, aki betette volna lábát hozzánk, hacsak nem számítom Edgar Lintont, aki Cathy kisasszonyt látogatta meg. Tizenöt éves korában az egész vidék királynője volt: nem akadt párja az egész határban; de fennhéjázó lett és akaratos. Bevallom, mióta kilépett a gyermekkorból, már nem szerettem, s gyakran magamra ingereltem azzal, hogy igyekeztem gőgjét megfékezni. De mégsem fordult ellenem. Különös állhatatossággal ragaszkodott azokhoz, akikhez valaha vonzódott. Heathcliff is változatlanul bírta vonzalmát, és a fiatal Linton, magasabbrendűsége ellenére is, nehezen tudta felvenni vele a versenyt. Később ő lett a gazdám: íme, az arcképe, a kandalló fölött. Valaha egyik oldalon függött az övé, másik oldalon a feleségéé, de ez utóbbit levették a falról, s így nem láthatja, milyen volt. Lát valamit?

Deanné felemelte a gyertyát, s most finom metszésű arcot láttam, mely feltűnően hasonlított a Szelesdomb fiatalasszonyáéhoz, azzal a különbséggel, hogy elgondolkodóbb, szeretetre méltóbb vonás honolt rajta. Nagyon szép arckép volt. A hosszú, szőke haj hullámosan ölelte körül a halántékot, komoly szeme tágra nyílt, s talán túlságosan is kecsesen hatott az egész. Nem lepett meg, hogy Catherine Earnshaw megfeledkezett első barátjáról egy ilyen férfi kedvéért. De azt már nem értettem, hogy ő, kinek lelke feltehetőleg összhangban állott külsejével, mint lehetett szerelmes abba a Catherine Earnshaw-ba, akit a mondottak nyomán magamnak elképzeltem.

- Nagyon finom arckép! - jegyeztem meg. - És vajon hasonlít eredetijéhez?

- Hogyne! De még jobban festett Linton, ha élénkebb volt. Ez, amit most lát, a hétköznapi arca. Általában hiányzott belőle a lendület.

Catherine megőrizte kapcsolatait a Linton családdal, hol annak idején öt hetet töltött. Mivel semmi sem csábította arra, hogy társaságukban lelkének fonákját kimutassa, s józan ésszel csak restellhette volna durvaságát ott, ahol mindenki oly udvariasan bánt vele, akaratlanul is meghódította az idős hölgyet és urat nyíltszívűségével. Isabella csodálta, testvére pedig szívből-lélekből imádta: ezek a sikerek kezdettől fogva hízelegtek hiúságának, hisz rendkívüli becsvágy fűtötte, s arra bírták, hogy kétszínű életet éljen, noha senkit sem akart meg­tévesz­teni. Abban a házban, ahol csak úgy emlegették Heathcliffet, mint “közönséges gonosztevőt”, vagyis mint aki “rosszabb az állatnál”, ügyelt, hogy ne úgy viselkedjék, mint ő; de otthon semmi kedvet sem mutatott olyan udvariassághoz, melyen amúgy is csak nevettek volna, s eszébe sem jutott megfékezni izgága természetét, mikor ezzel sem tiszteletet, sem dicséretet nem tudott volna kivívni magának.

Edgar ritkán merészkedett odáig, hogy nyíltan jött volna el Szelesdombra. Félt Earnshaw rossz hírétől és viszolygott attól, hogy találkoznia kell vele. Ennek ellenére olyan udvariasan fogadtuk, ahogy csak kitelt tőlünk. Még gazdánk is óvakodott attól, hogy megsértse, hisz tudta, miért jár hozzánk: így hát, ha már nem tudott kedves lenni hozzá, igyekezett elkerülni a vele való találkozást. Úgy érzem, Linton jelenléte kellemetlen volt Catherine számára: nem volt eléggé ravasz és kacér, ezért láthatóan rosszul esett neki, ha két barátja találkozott egymással. Hiszen mikor Heathcliff Linton jelenlétében sem titkolta megvetését, Catherine sem tudott úgy igazat adni neki, mint amikor csak kettesben voltak; mikor pedig Linton beszélt neki undoráról és ellenszenvéről Heathcliff iránt, nem tudott közömbös arcot vágni, mintha játszópajtásának lealacsonyítása teljesen hidegen hagyná. Sokat nevettem bizonytalanságán és be nem vallott gondjain, melyeket hiába próbált eltitkolni előttem. Nem szépen hangzik ez, de annyira kevély volt, hogy nem tudtam szánakozni szenvedésén, amíg valamivel több szerénységet nem tanul. Végül rászánta magát, hogy mindent bevall nekem, és tanácsomat kéri: senki máshoz nem lehetett bizalommal.

Egy délután Hindley elment hazulról, s Heathcliff elhatározta, hogy kihasználja ezt a kis szabad időt. Akkor léphetett tizenhatodik évébe, és bár nem voltak csúf vonásai, s nem volt szűkében az értelemnek, volt benne valami erkölcsileg és testileg egyaránt visszataszító, aminek ma nyomát sem találni nála. Ez idő tájt elfelejtette már mindazt, amit első ifjúságában tanult. A kora reggeltől késő estig tartó nehéz és folytonos testi munka kiölte belőle a régi kíváncsiságot, mely ismeretek megszerzésére sarkallta, kiölte belőle a vágyat a könyvek és a tanulmányok iránt. A magasabbrendűség érzése, melyet gyermekkorában az öreg Earnshaw kegyei oltottak belé, immár eltűnt. Soká küzdött, hogy egy szinten tartsa magát Catherine-nel a tanulásban, s csak mélységes, de titkolt fájdalommal tudta feladni a versenyt. Ám feladta végképp. Semmi sem tudta már rábírni, hogy csak egy lépést is tegyen előre, miután belátta, hogy sorsa ama színvonal alá süllyeszti, melyet egyszer már elért. Később külseje is összhangba került ezzel a szellemi lezülléssel. Mozdulatai nehézkesek lettek, megjelenése pedig közönséges; természetétől zárkózott kedélye egészen ostobának tetsző, emberkerülő mogorvaságig fajult, és szemmel láthatóan keserű öröme telt benne, hogy megbecsülés helyett undort váltson ki szűk környezetéből.

Továbbra is együtt voltak Catherine-nel azokban a ritka időközökben, mikor szabadulni tudott munkájától. De érzéseit nem öltöztette többé szavakba, és gyanakvó haraggal utasította vissza a lány gyermeteg kedveskedéseit, mintha belátta volna, hogy Cathy kevés örömöt lelhet ezekben. Az alkalommal, amelyről éppen szólok, belépett a nappaliba, tudtunkra adandó, hogy ma nem fog dolgozni. Én Cathy kisasszonynak segítettem az öltözködésben. Ez nem sejtette, hogy Heathcliff épp ma fogja abbahagyni a munkát, és mivel azt hitte, egyedül maradhat a házban, már valahogyan értesítette Edgart fivére távollétéről, s most fogadni készült őt.

- Cathy, ráérsz ma délután? - kérdezte Heathcliff. - Vagy el akarsz menni valahová?

- Nem, hisz esik - felelt a másik.

- Hát akkor miért van rajtad ez a selyemruha? Remélem, nem jön ma ide senki?

- Nem tudok róla - hebegte Cathy. - De neked ilyenkor a mezőn volna a helyed, Heathcliff. Már egy órája befejeztük az ebédet, azt hittem, el is mentél.

- Hindley nem foszt meg olyan gyakran átkozott jelenlététől. Ma nem dolgozom: veled akarok maradni.

- Joseph el fog neki mondani mindent. Jobban tennéd, ha elmennél.

- Joseph épp meszet rakodik a Peniston-szikláknál, ez estig is eltart: nem tudhat meg semmit.

Ezzel nyugodtan odalépett a tűzhöz s leült. Catherine összeráncolt szemöldökkel gondolkodott egy pillanatig; megpróbálta előkészíteni az utat az érkező számára.

- Isabella és Linton említették, hogy esetleg átjönnek ma délután - mondotta egy percnyi hallgatás után. - Mivel esik az eső, már nem is várom őket, de talán mégis beállítanak, és akkor újabb szidásnak teszed ki magad, minden ok nélkül.

- Üzenj ki nekik Ellennel, hogy nem érsz rá - erősködött a fiú. - Ne tedd ki a szűrömet ostoba és lehetetlen barátaidért. Néha már ott tartok, hogy panaszkodni készülök, amiért... de nem teszem!

- Amiért?... Mit akartál mondani? - kiáltott fel Catherine zavart pillantással. - Ó, Nelly - tette hozzá, elkapván fejét kezeim közül -, teljesen kifésülted a csigákat a hajamból! Elég, hagyd abba! Miért akartál panaszkodni, Heathcliff?

- Semmiért... De nézd csak meg a falinaptárt - s az ablak mellett függő bekeretezett lapra mutatott -, a keresztek azokat az estéket jelzik, melyeket Lintonékkal töltöttél, a pontok pedig azokat, amelyeket velem. Látod? Minden napot megjelöltem.

- Igen... micsoda ostobaság! Mintha biz én számon tartottam volna! - duzzogott Catherine. - De különben is, mit bizonyít ez?

- Azt, hogy én számon tartottam!

- És mi kötelez arra, hogy folyton veled legyek? - kérdezte növekvő ingerültséggel. - Mi hasznom volna belőle? Miről lehet veled beszélni? Attól, ahogyan te mulattatsz, néma vagy csecsemő is lehetnél!

- Sohasem mondottad még, hogy túl keveset beszélek, vagy hogy terhedre lenne a társaságom! - kiáltott fel Heathcliff nagyon hevesen.

- Nem nevezhetjük társaságnak azt, mikor valaki nem tud semmit, és nem beszél semmiről.

Heathcliff felugrott, de nem volt ideje további kifejezést adni érzéseinek, mert az udvar köve­zetén lódobogás hallatszott, és illedelmes kopogtatás után belépett a fiatal Linton, sugárzó arccal, a váratlan meghívás feletti örömében. Catherine nyilván észrevette a két barátja közti különbséget, miközben az egyik távozott, s belépett a másik. Ez az ellentét hasonlított ahhoz, amit akkor érezhetünk, midőn sötét, sziklás bányavidékről virágzó és termékeny völgybe lépünk. Hangjuk és köszönésük éppoly különböző volt, mint külső megjelenésük. Edgar finoman, halkan beszélt: nem hangoskodott, és a szavakat úgy ejtette ki, mint ön, vagyis kevésbé durván és szelídebben, mint ahogy nálunk szokás.

- Talán korán érkeztem? - kérdezte, egy pillantást vetvén felém. Törülgetni kezdtem az ezüstöt, s a pohárszék néhány fiókját hoztam rendbe a szoba másik végében.

- Dehogy! - felelte Catherine. - Mit csinálsz ott, Nelly?

- A munkámat végzem, kisasszony! - feleltem. (Hindley úr ugyanis meghagyta, hogy mindig hármasban legyünk Edgar látogatásai alkalmával.)

Hátam mögé lépett, és dühösen a fülembe suttogott:

- Menj innét a törlőrongyaiddal! Ha vendég van a háznál, a cselédek nem kezdenek súrolni és törülgetni a szobában.

- Ez a legjobb alkalom, most nincs itthon az úr - mondottam fennhangon. - Nem szereti, ha a jelenlétében foglalkozom ezzel a munkával. Edgar úr bizonyára meg fogja bocsátani.

- De én nem szeretem, ha az én jelenlétemben csinálod ezt! - kiáltott fel a fiatal hölgy parancsoló hangon, s időt sem hagyott vendégének a megszólalásra. Még mindig nem nyugodott meg a Heathcliff-fel való összekapás után.

- Sajnálom, Cathy kisasszony! - feleltem és folytattam a munkámat szorgalmasan.

Ő azonban, azt hivén, hogy Edgar nem látja, kiragadta a törlőruhát kezemből, jó erősen belecsípett a karomba, s még soká nem engedte el. Mondottam már, hogy nem szerettem, és ezért jólesett időről időre megsebezni a hiúságát. Azonkívül nagy fájdalmat is okozott nekem. Fölugrottam (mivel épp térden voltam) és felkiáltottam:

- Ó! Kisasszony! Ez igazán nem szép magától! Nincs joga ahhoz, hogy belém csípjen, és én nem fogom ezt tűrni.

- Hozzád sem nyúltam, te hazug! - kiáltott, miközben ujjai remegtek az újrakezdés vágyától, fülei pedig pirosak lettek a dühtől. Sohasem tudta elrejteni haragját, mely mindig egész arcát lángba borította.

- Hát akkor ez micsoda? - vágtam vissza és hogy zavarba hozzam, megmutattam a piros foltot karomon.

Toppantott a lábával, majd egy pillanatig habozott, de rossz ösztöneitől hajtva, csattanós pofont mért arcomra, úgyhogy könnybe lábadt a szemem.

Linton közbelépett:

- Catherine, drágám, Catherine! - mondotta megütközve a hazugság és a vadság kettős bűnén, amit bálványa szeme láttára követett el.

- Távozz a szobából, Ellen! - mondotta, tetőtől talpig remegve.

A kis Hareton, aki mindenhová követett engem, s mellettem ült a földön, könnyeim láttára maga is sírva fakadt, és panaszkodni kezdett a “rossz Cathy nénire”, akinek dühe most a szerencsétlen gyermek ellen fordult. Megfogta vállánál, és úgy megrázta, hogy szegénykének arca egészen ólomszínűre vált; Linton meggondolatlanul megragadta a lány kezeit, hogy kiszabadítsa a gyereket. Egy szempillantás alatt szabad volt az egyik kéz, s az elképedt fiatal­ember érezhette arcán, olyan súllyal, mely a tréfának még lehetőségét is kizárta. Fel­dúltan lépett hátra. Haretont karjaimba kaptam, s a konyhába menekültem vele, de nyitva hagytam az ajtót, mert kíváncsi voltam, mint fogják elintézni vitájukat. A megsértett látogató sápadtan kereste meg a kalapját, ajka remegett.

“Nagyon helyes! - gondoltam magamban. - Fogadd meg a figyelmeztetést és távozzál. Nagyon kedves tőle, hogy még idejében ízelítőt adott valódi természetéből.”

- Hová megy? - kérdezte most Catherine, és az ajtó felé indult.

Linton oldalt került, és megpróbált kijutni.

- Nem fog elmenni! - kiáltotta a lány erélyesen.

- El kell mennem és el is fogok menni! - mondotta fojtott hangon.

- Nem! - makacskodott a másik, és megragadta az ajtó kilincsét. - Még nem mehet el, Edgar Linton. Nem hagyhat itt engem, ilyen lelkiállapotban. Egész éjjel kétségbe lennék esve maga miatt.

- Itt maradhatok, mikor maga megütött engem? - kérdezte Linton.

Catherine hallgatott.

- Félek és szégyenkezem maga miatt - mondotta. - Soha többé nem jövök ide.

Catherine szeme csillogni kezdett, szemhéja meg-megrebbent.

- Azonkívül hazudott is! - folytatta a fiú.

- Nem igaz - kiáltotta Catherine, visszanyervén hangját. - Nem hazudtam. Jól van hát, menjen, ha úgy akarja, menjen! Én pedig sírni fogok... betegre sírom magam.

Azzal térdre vetette magát egy szék előtt, és keservesen elzokogta magát. Edgar csak addig tartott ki elhatározása mellett, amíg az udvarba nem ért: itt habozni kezdett. Utána mentem, hogy bátorítsam.

- A kisasszony rettenetesen szeszélyes, uram - kiáltottam utána. - Rosszabb, mint egy elkényeztetett gyermek. Legjobban tenné, ha tüstént hazamenne, mert különben még beteg is lesz, csak azért, hogy bennünket keserítsen.

Az ingatag Linton oldalt pillantott az ablak felé: hazamenni éppúgy nem tudott, mint ahogy egy macska sem képes otthagyni a félig megölt egeret vagy a nagyjából felfalt madarat.

“Semmi sem tudja megmenteni! - gondoltam. - Végzetét nem tudja elkerülni, vakon repül felé!”

Így is történt: hirtelen sarkon fordult, berohant a házba, becsapta az ajtót maga mögött, s mikor később átnéztem hozzájuk, hogy hírül adjam a holtrészegen hazatért Earnshaw érkezését, aki az egész házat fel akarta forgatni (ez volt a szokása ilyen állapotban), úgy találtam, hogy a civódás csak szorosabbra fogta kapcsolatukat, megtörte az ifjúi félénkség jegét, s arra késztette őket, hogy levetvén a barátság álruháját, szerelmüket egymásnak megvallják.

Hindley érkezésének hírére Linton a lovához szaladt, Catherine pedig a szobájába. Szaladtam, hogy elbújtassam a kis Haretont s kivegyem a töltényeket az úr vadászfegyveréből, mert tébolyult önkívületében rendszerint a puskával szeretett játszani, azoknak életét veszé­lyez­tetvén, akik ellene mertek szegülni, vagy egyszerűen túlságosan magukra vonták figyelmét. Védekezésből elrejtettem a töltényeket, hogy elejét vegyem a szerencsétlenségnek, ha lőni akarna őrületében.