Huszonötödik fejezet

Mindez a múlt télen történt, uram - mesélte Deanné -, alig egy éve. Ekkor még aligha hittem volna, hogy tizenkét hónap múlva egy idegent fogok szórakoztatni ezzel a történettel. Ki tudja, meddig marad ön itt idegen? Nagyon fiatal még ahhoz, hogy szívesen élne tovább is egyedül; s valahogy úgy sejtem, nem nézhet rá senki Catherine Lintonra anélkül, hogy bele ne szeretne. Most mosolyog; de miért olyan élénk és érdeklődő az arca, mikor róla beszélek? Miért kérte, hogy arcképét a kandalló fölé akasszam? Miért?

- Várjon csak, kedvesem! - kiáltottam fel. - Hogy én beleszeretek, az könnyen megeshet, de vajon ő belém szeret-e? Sokkal inkább kételkedem ebben, hogysem kockáztatni merném a nyugalmamat, és engednék a kísértésnek. Én a tülekedő világ fia vagyok: karjai visszahúznak. Folytassa. Engedelmeskedett Catherine apja parancsának?

- Igen - folytatta a gazdasszony. - Az iránta érzett szeretet uralkodott továbbra szívében. Különben is Linton úr harag nélkül szólt hozzá; olyan ember mély gyengédségével beszélt, aki nemsokára veszélyek és ellenségek közt hagyja magára a számára legkedvesebbet, és nem adhat neki más támaszt és útmutatót, mint szavainak emlékét. Néhány nappal később így szólt hozzám Edgar úr:

- Szeretném, ha az unokaöcsém írna vagy eljönne. Mondja meg, Ellen, őszintén, mit gondol róla? Előnyére változott, vagy legalább van-e remény, hogy ha férfivá érik, rendes ember lesz belőle?

- Nagyon törékeny egészségű, uram - feleltem -, és nem valószínű, hogy a férfikort megérje. Annyit mondhatok azonban, hogy nem hasonlít az apjára. Ha azt akarná a balsors, hogy Catherine hozzámenjen, uralma alatt tudná tartani... feltéve, hogy nem viseltetnék iránta valami túlzó és oktalan engedékenységgel. Különben, uram, lesz ideje, hogy megismerje, és véleményt alkosson magának arról, hogy a lányához való-e, mert még több mint négy éve van hátra a nagykorúságig.

Edgar sóhajtott, odalépett az asztalhoz, és Gimmerton templomának irányába tekintett. Ködös délután volt, és a februári nap fátyolos fénnyel világított: éppen csak hogy ide látszott a temető két fenyőfája és néhány elszórt sírkő körös-körül.

- Sokszor imádkoztam azért - mondotta, mintegy önmagának -, hogy siettessem a bekövetkezendő eseményt, és most félni, reszketni kezdek tőle. Azt hittem, ama óra emléke, midőn fiatal házasként jöttem le arról a dombról, nem lesz olyan édes, mint a remény, hogy néhány hónap, sőt, talán néhány hét múlva nyugovóra helyeznek ott, abban a magányos sarokban. Ellen, nagyon boldog voltam az én kis Cathymmel; téli estéken és nyári napokon ő volt mellettem az élő remény. De akkor sem voltam kevésbé boldog, mikor egyedül álmodoztam a sírkövek közt, a régi templom tövében, hosszú, júniusi éjszakákon, anyja sírjának zöld halma mellett, s arra az órára vártam, mikor én is ide kerülök. Mit tehetnék Cathyért? Hogy hagyjam itt? Egy percre sem bánt a gondolat, hogy Linton Heathcliff gyermeke, és hogy elszakítja őt tőlem - csak meg tudná majd vigasztalni elvesztésemért. Azt se bánnám, ha Heathcliff elérte célját, és ujjong azon, hogy megfoszt utolsó vigaszomtól. De ha Linton méltatlan erre és csak játékszer apja kezében: nem tudom őt átengedni neki. Bármily nehéz megfékezni zabolátlan természetét, továbbra is szomorúságot kell okoznom neki, amíg élek, s magára kell hagynom, ha meghalok. Szegénykém! Legszívesebben Istenre bíznám, és magam előtt fektetném a sírba.

- Hát csak bízza őt Istenre mindenképp, uram - feleltem -, és ha el kell vesztenünk magát, bár megkíméltetnénk ettől a csapástól, társa és irányítója maradok mindvégig, ha megengedi a Gondviselés. Cathy kisasszony jó kislány, nem féltem őt, hogy rossz útra tér; és azok, akik megteszik kötelességüket, végül is elnyerik jutalmukat.

Tavasz közeledett. Noha gazdám nem épült fel teljesen, ismét megkezdte sétáit a kertben lányával, aki tapasztalatlanságában ezt a gyógyulás első jelének tekintette. Apja orcái gyakran voltak pirosak, szeme fénylett; Cathy vakon bízott benne, hogy felépül. Tizenhetedik születésnapján Edgar úr nem ment el a temetőbe; esett az eső, és én megjegyeztem:

- Ma este csak nem megy el, uram?

Ezt felelte:

- Nem, ez évben későbbre halasztom látogatásomat!

Ismét írt Lintonnak, és kifejezte vágyát, hogy feltétlenül szeretné látni. Ha a beteg állapota megengedte volna, hogy emberekkel találkozzék, Heathcliff feltétlenül elküldte volna. Így azonban Linton - valószínűleg sugalmazásra - azt válaszolta, hogy Heathcliff ellenzi látogatását Thrushcross Grange-ben; nagyon jólesik neki nagybátyja szíves megemlékezése, és reméli, hogy néhányszor találkozni fog vele: ugyanis élőszóval akarja megkérni, ne tartsa tőle oly soká távol unokanővérét. A levélnek ez a része egyszerű volt, és valószínűleg tőle származott. Heathcliff tudta, hogy fia elég ékesszólóan tud érvelni, ha Catherine társaságára vágyik.

Nem azt kérem - írta Linton -, hogy elengedjék őt hozzánk; de hát örökre el kell válnunk egymástól azért, mert sem az apám nem enged elmennem hozzá, sem ő nem jöhet ide? Nagyon kérem, jöjjön el vele néha lóháton mifelénk, és engedje meg, hogy néhány szót válthassunk egymással a jelenlétében. Semmi olyat nem tettünk, amivel megérdemeltük volna, hogy elszakítsa­nak bennünket egymástól. Ön nem haragszik rám; beláthatja, hogy semmi oka haragudnia rám. Kedves nagybátyám! Kérem, írjon nekem holnap, s legyen jó, engedje meg, hogy Thrushcross Grange kivételével bárhol találkozzunk. Azt hiszem, egy találkozás már meggyőzheti arról, hogy nincs bennem semmi apám természetéből. Ő át is érezte: inkább vagyok az ön unokaöccse, mint az ő fia. Noha vannak olyan hibáim, melyek méltatlanná tesznek Catherine szeretetére, ő megbocsátja azokat, és iránta való szeretetből magának is meg kellene bocsátani. Azt kérdezi, hogyan érzem magam; valamivel jobban már. De amíg megfoszt minden reménytől, és magányra kárhoztat, vagy olyan emberek társaságára, akik sohasem szerettek és nem is fognak szeretni, hogyan lehetnék jókedvű, és hogyan érezhetném jól magamat?

Bármennyire szívén viselte Edgar unokaöccse fájdalmát, sorsát, nem egyezhetett bele kéré­sébe, hisz maga sem volt olyan állapotban, hogy elkísérhette volna Catherine-t. Azt felelte, hogy nyáron esetleg találkozhatnának, addig is azt kívánja, írjon időnként, és megígérte, hogy levelében megad neki minden szükséges tanácsot és vigaszt, már amennyire ez levélben lehetséges, mert nagyon jól tudja, milyen nehéz a helyzete családjában. Linton engedett a kívánságnak. Ha szabadon írhat, valószínűleg mindent elront azzal, hogy csupa kesergéssel és panasszal tölti meg leveleit. Apja azonban éberen őrködött, és természetesen megkövetelte, hogy minden sort megmutasson neki, mely gazdámtól származott. Így azután Linton, ahelyett, hogy szenvedéseiről és egyéni bajairól írt volna szüntelen - olyan tárgyakról, melyek minden gondolatát elfoglalták -, folyvást csak azon rágódott, milyen kegyetlen dolog, hogy elválasztják barátnőjétől, szerelmesétől. Ügyesen sejtetni engedte: ha Linton nem engedélyez csakhamar egy találkozást, azt kell majd hinnie, hogy üres ígéretekkel akarják félrevezetni.

Cathyben hatalmas szövetségest talált idehaza. Ők ketten végre kivívták beleegyezését, hogy felügyeletem alatt, a lápon, Thrushcross Grange közelében hetente körülbelül egyszer együtt lovagolhassanak, mert ő maga mindegyre gyengült, jóllehet már benne jártunk a júniusban. Noha félretette évi jövedelmének egy részét, hogy így alapítsa meg úrnőm vagyonát, igen természetesen arra vágyott, hogy az megőrizhesse vagy legalábbis minél hamarabb vissza­szerezhesse őseinek hajlékát; úgy találta, egyedül egy mód van erre; ha lánya egybekél az örökösével. Nem is sejtette, hogy unokaöccse napja éppoly gyorsan hanyatlik, mint az övé. Azonban más nem tudott erről... Sohasem járt hozzájuk orvos, és a fiatal Heathcliffet nem látogatta meg senki, aki felvilágosíthatott volna bennünket állapota felől. Magam részéről azt kezdtem gondolni, hogy előérzeteim hamisak voltak, és már a gyógyulás útjára tért, mivel mind többet beszélt sétákról, lovaglásokról a lápon, és terveihez, úgy látszott, nagyon ragaszkodott. El sem tudtam képzelni, hogy akadjon apa, aki oly zsarnokian és kegyetlenül bánhat haldokló gyermekével, mint Heathcliff, mert ő élesztette Lintonban e hamis vágyakat, és erőfeszítései csak megsokszorozódtak, amikor a halál összeomlással fenyegette kapzsi és könyörtelen terveit.