Tizenkilencedik fejezet

Fekete szegélyű levél jelezte, hogy urunk hamarosan visszatér. Isabella meghalt. Azért írt, hogy rendeljem meg a gyászruhát leányának, fiatal unokaöccsének pedig készítsek elő egy szobát, mindennel, ami szükséges. Catherine ugrált örömében, hogy viszontláthatja apját, s a legvérmesebb képzelődéseknek adta magát át “igazi” unokaöccsét illetően. Végre eljött megérkezésük oly nehezen várt estéje. Kora reggel óta tett-vett, intézte a maga apró-cseprő dolgait, este pedig új fekete ruhájában - szegény gyermek! nagynénje halála nem okozott neki mélyebb fájdalmat - addig kérlelt, míg rá tudott venni, hogy elébe menjünk apjának a birtok határáig.

- Linton alig hat hónappal fiatalabb nálam! - fecsegett, miközben lassan haladtunk előre a dombos vidék mohaborította földjén, a fák árnyékában. - Milyen jó, hogy ő lesz a játszópajtá­som! Isabella néni egy fürtöt küldött a hajából, mely még az enyémnél is világosabb! Szőkébb és ugyanolyan finom! Gondosan megőriztem egy kis üvegdobozban; sokszor gondoltam rá, milyen öröm lesz a valóságban látni azt, akinek fejéről levágták. Ó, olyan boldog vagyok! És papa, a drága papa! Gyerünk, Ellen fussunk! Rajta! Fussunk!

Előreszaladt, visszaszaladt és még előreszaladt néhányszor, míg lassúbb lépteimmel elértem a park kapuját. Majd leült a gyepre az út oldalán, és megpróbált türelmesen várakozni. De ez lehetetlen volt: egy percig sem tudott nyugton maradni.

- De lassan jönnek! - kiáltott fel. - Ó, már port látok az úton... Ők azok? Nem! Mikor érnek már ide? Nem mehetnénk egy kicsit elébük az úton, csak egy fél mérföldnyire, Ellen? Mondja, kérem, hogy igen, csak a nyírfáig ott, a fordulóban.

Kérését megtagadtam. Végre feltűnt az utasok kocsija. Cathy felsikoltott, és kitárta karját, mihelyt megpillantotta apja arcát a kocsi ablakában. Az csaknem olyan türelmetlenül várta a találkozást, mint leánya; jó időbe telt, amíg másokkal is tudtak törődni. Miközben csókokat váltottak, belestem a kocsi belsejébe, hogy lássam a fiatal Lintont. Egy sarokban aludt, bundába takarva, mintha tél lett volna. Sápadt, törékeny, lányos képű fiú volt, gazdám öccsének is nézhették volna, annyira hasonlítottak egymásra: volt azonban az arcában valami beteges nyűgösség, amilyet Edgar Lintonnál sohasem láttam. Ő észrevette kíváncsiságomat, s miután kezet fogott velem, megkért, zárjam be a kocsi ajtaját, és ne zavarjam a gyereket, mert az utazás nagyon kimerítette. Cathy is szívesen megnézte volna, de apja magához hívta, és gyalog tették meg az utat a parkon keresztül. Én előrementem, értesíteni a cselédeket.

- Édes kislányom! - fordult Linton a lányához, mikor megállottak a lépcsők alján. - Az unokaöcséd nem olyan erős és élénk, mint te, azonkívül éppen most vesztette el az anyját; ne várd hát, hogy mindjárt ma játszadozzék és szaladgáljon veled. Ne fáraszd ki őt túl sok beszéddel; hagyd őt békén, legalább ma este. Megteszed?

- Igen, igen, papa - felelte Catherine. - De legalább látni szeretném, hisz egyszer sem dugta ki eddig a fejét a kocsi ablakán.

A kocsi megállt. Nagybátyja felébresztette az alvót, s letette a földre.

- Ez itt az unokatestvéred, Catherine - mondotta Linton, egymásba téve kis kezüket. - Máris nagyon szeret téged, vigyázz hát, hogy legalább ma este ne okozz neki szomorúságot sírásoddal. Próbálj kissé vidámabb lenni. Véget ért az utazás, most kipihenheted magad, szórakozhatsz, ahogy akarsz.

- Hát akkor engedjetek lefeküdni - felelte a fiú, s eltolta magától Catherine-t; majd szeméhez emelte kezét, hogy letörölje összegyűlt könnyeit.

- Ejnye, ejnye, legyen jó fiú - mondottam neki, miközben a házba kísértem. - Megríkatja Catherine-t is... láthatja, mennyire együtt érez magával!

Nem tudom, valóban együttérzés volt-e ez, de unokanővére ugyanolyan szomorú arcot vágott, mint ő, s visszament apjához. Mindhárman beléptek, s felmentek a könyvtárba, ahol már várta őket az uzsonna. Levettem Linton sapkáját, kabátját, és az asztal mellé, egy székhez vezettem, de alig ült le, máris rákezdte a sírást. Gazdám megkérdezte, mi leli?

- Nem tudok széken ülni! - felelt Linton zokogva.

- Ülj hát a díványra, Ellen odaviszi majd az uzsonnát! - felelt türelmesen a nagybátyja.

Lintont ugyancsak próbára tehette utazás közben ez a nyűgös kis penészvirág. A kis Linton lassan a díványhoz vánszorgott, és elterült rajta. Cathy odavitte mellé a széket, s csészéjével együtt mellé telepedett. Először csendben ült mellette, de ez a nyugalom nem sokáig tartott. Elhatározta, hogy addig becézgeti unokaöccsét, míg magához nem édesgeti. Simogatni kezdte a fürtjeit, csókolgatta az arcát, és saját csészéjéből itatta, mint egy kisgyereket, ami nagyon tetszett a másiknak: hisz nem is volt egyéb. Leszárította könnyeit, halovány mosoly derült ki arcán.

- Hisz itt minden rendben lesz - mondotta a gazdám, miután egy percig figyelmesen nézte őket. - Rendben, ha itt tudjuk tartani, Ellen. Egy magakorabeli gyermek társasága új lelket önt majd belé, és ha igazán akarja, talán még meg is erősödik.

“Igen, ha itt tudjuk őt tartani!” - gondoltam magamban; nem tudtam leküzdeni szomorú előérzetemet, hogy ez gyenge remény csupán. De hogyan tudna élni egy ilyen törékeny lény odaát? Apja és Hareton milyen példa, milyen társaság lenne a számára?! Kétségeinkre hamar megkaptuk a feleletet, hamarább, mint reméltem volna. Felvittem a gyerekeket uzsonna után, és mikor láttam, hogy a kis Linton elaludt - nem engedett el hamarább maga mellől -, visszamentem gyertyát gyújtani gazdám számára az előcsarnokban, hogy hálószobájába mehessen. Ekkor kijött egy cseléd a konyhából, és tudtomra adta, hogy Joseph, Heathcliff szolgája van a kapunál, és gazdánkkal szeretne beszélni.

- Meg kell előbb kérdeznem tőle, mit akar! - mondottam nagyon izgatottan. - Nemigen alkalmas ez az óra arra, hogy zavarjunk valakit, különösen ha épp most tért vissza utazásából. Nem hinném, hogy a gazdánk fogadni tudja.

Alighogy kiejtettem ezeket a szavakat, Joseph, aki közben átment a konyhán, belépett az előcsarnokba. Vasárnapi ruháját öltötte fel és legájtatosabb, legsavanyúbb arcát; egyik kezé­ben kalapját, másikban botját tartotta, és mielőtt belépett volna, megtörölte lábát a gyékényen.

- Jó estét, Joseph! - üdvözöltem jeges hangon. - Mi hozza ide éjnek idején?

- Linton úrral van beszédem! - mondotta, és megvető mozdulattal tolt félre.

- Linton úr épp lefeküdni készül. Hacsak valami különösen fontosat nem akar közölni vele, aligha hiszem, hogy fogadná. Üljön le és adja át nekem az üzenetet.

- Hol van a szobája? - erősködött a jövevény, végigjártatván szemét a lezárt ajtók során.

Láttam, hogy eltökélt szándéka visszautasítani közbenjárásomat. Kelletlenül felmentem hát a könyvtárszobába, és bejelentettem az alkalmatlan látogatót, azt tanácsolván, fogadjuk őt másnap. Lintonnak nem volt ideje felhatalmaznia erre engem, mert Joseph, aki nyomon követett, betört a szobába, és két kezével botjára támaszkodva, megállt az asztal végében. Emelt hangon kezdte beszédét, mint aki az ellenkezést előre látja:

- Heathcliff küldött a gyerekért, és meghagyta, hogy ne jöjjek vissza nélküle.

Edgar Linton hallgatott egy percig; mély fájdalom látszott a vonásain. A gyermek helyzete már magában is szánalomra késztette. De mikor ezenfelül még Isabella reményei és félelmei is eszébe jutottak: könyörgései fia érdekében s a mód ahogyan gondjaira bízta, még fájdal­masabban érintette az elválás, és magában már azon tanakodott, mit tudna ez ellen cselekedni. Nem talált semmi megoldást. Ha kissé is sejtetni engedi abbeli szándékát, hogy megőrizze, Heathcliff csak még követelőzőbbnek mutatkozik. Nem volt mit tennie: ki kellett adnia őt. De mégsem akarta mindjárt most, álmából felkelteni.

- Mondja meg Heathcliff úrnak - felelte nyugodtan -, hogy fia holnap átmegy hozzá. Most ágyban van, és az utazás kimerítette. Azt is megmondhatja, hogy az anyja az én gyámságom alá akarta helyezni; különben egészsége nincs rendben.

- Nem! - felelt Joseph, botjával a padlóra koppantva, és parancsoló arcot vágott hozzá. - Nem, ez nekem nem elég! Heathcliff nem törődik sem magával, sem az anyjával: neki a gyerek kell, és én elviszem magammal. Megmondottam!

- Maga nem fogja őt ma este elvinni! - felelte Linton erélyesen. - Távozzék tüstént, és mondja el a gazdájának, amit hallott. Ellen, vezesse ki ezt az embert! Indulás!

Azzal kituszkolta a méltatlankodó öreget, és bezárta az ajtót.

- Hát jó! - kiáltott Joseph, miközben lassan visszavonult. - Holnap majd eljön ő maga: meglátjuk, őt ki merik-e dobni?