Huszadik fejezet

Hogy megelőzzük a veszélyt, mely e fenyegetés beváltásával járt volna, Linton meghagyta, hogy kora reggel vigyem át a gyereket az apjához, Cathy póniján. Majd hozzátette:

- Mivel a jövőben nem lehetünk sem jó, sem rossz befolyással a sorsára, ne mondja meg a lányomnak, hová vitték. Ezentúl nem tarthat fenn vele semmiféle kapcsolatot, és jobb, ha nem is tud a szomszédságáról; ez megzavarhatná őt, és arra késztethetné, hogy meglátogassa őket. Mondja csak neki, hogy az apja váratlanul érte küldött, és ezért el kellett mennie.

Linton nemigen akart kibújni az ágyából reggel ötkor, és ugyancsak meglepődött, mikor megtudta, hogy újabb utazásra kell felkészülnie. De azzal enyhítettem a dolgot, hogy meg­magyaráztam: kis időt apjánál, Heathcliff úrnál fog tölteni, aki annyira szeretné látni, hogy meg sem várja, amíg kipiheni fáradalmait.

- Az apám? - kérdezte mélységesen megütközve. - Mama sohasem mondotta, hogy apám is van. Hol lakik? Jobb szeretnék a nagybátyámnál maradni!

- Közelben lakik - feleltem. - Mindjárt a dombok mögött; nem olyan messze, hogy át ne tudna gyalogolni hozzánk, ha megerősödik kissé. Örülnie kellene, hogy elmehet hozzá, és megismerkedhetik vele. Igyekeznie kell, hogy úgy szeresse, mint valaha az anyját, és akkor ő is szeretni fogja.

- De miért nem beszéltek nekem róla eddig? Miért nem éltek együtt mamával, mint mások?

- Üzleti ügyei északon tartották, míg anyjának egészsége azt kívánta, hogy délen éljen.

- De miért nem említette soha? - makacskodott a gyerek. - Gyakran beszélt a nagybátyámról, akit így már rég megszerethettem. Hogy tudnám szeretni a papámat? Hisz nem ismerem!

- Ó, minden gyerek szereti a szüleit! Anyja bizonyára arra gondolt, hogy mindenáron vele akarna lenni, ha sokat beszélne róla. De siessünk: többet ér egy korai sétalovaglás ilyen szép időben, mintha egy órával tovább alszunk.

- Ő is velünk jön? A kisleány, akit tegnap láttam?

- Egyelőre nem!

- És a nagybátyám?

- Nem, én fogom magát elkísérni!

Linton komor gondolatok közt hullott vissza párnájára.

- Nem megyek a nagybátyám nélkül! - kiáltotta végre. - Nem tudom, hová akar vezetni engem!

Megpróbáltam a lelkére beszélni, és beláttatni vele, milyen csúnya dolog volna, ha nem akarná megismerni az apját. Ő azonban makacsul ellenállt minden erőlködésemnek, hogy fel­öltöztessem, és végül csak gazdám segítségével tudtam kicsalogatni az ágyból. Nagy nehezen sikerült útnak indítanunk szegény gyereket, miután azzal hitegettük, hogy csak rövid ideig fog ott maradni, és Edgar, valamint Cathy felkeresik majd; ilyen és hasonló dolgokkal hitegettem, és ezeket ismételgettem útközben. A balzsamos levegő tisztasága, a hanga illata, a napfény és Minny jámbor ügetése kissé jobb kedvre hangolta. Új otthona és annak lakói felől kérdezősködött, meglehetős érdeklődéssel és kíváncsian.

- Új lakásom is olyan szép lesz, mint Thrushcross Grange? - kérdezte, utolsó pillantást vetvén a völgyre, honnét könnyű pára szállt fel, és bodros felhővel szegte be az ég alját.

- Nincs annyi fa a ház körül - feleltem -, és nem is olyan nagy, de szép kilátás nyílik onnét a vidékre; sokkal egészségesebb lesz ott a levegő, élesebb és szárazabb. Lehet, hogy kezdetben öregnek és komornak találja az épületet, de előkelő hely az: Thrushcross Grange után a legtekintélyesebb a mi környékünkön. És olyan szép kirándulásokat csinálhat a láp felé! Hareton Earnshaw, Cathy kisasszony unokabátyja, és így a magáé is, megmutatja majd a vidék legszebb helyeit. Szép időben könyvet is vihet magával, s egy zöldellő bokrot kinevezhet majd olvasószobának. Lehet, hogy néha nagybátyja is eljön magáért, hogy sétálni vigye; gyakran sétál a dombok felé.

- És milyen az apám? Ő is olyan fiatal és szép, mint a nagybátyám?

- Olyan fiatal - mondtam. - Szeme és haja azonban fekete, és az arca is szigorúbb. Magasabb és erősebb. Kezdetben talán nem fogja olyan szelídnek és szeretetre méltónak találni, mert az ő modora nem olyan. Mégis, igyekezzék kedves és szíves lenni hozzá; természetesen jobban fogja magát szeretni, mint bármelyik nagybátyja, hisz maga az ő fia!

- Fekete a haja és a szeme! - ismételte Linton elgondolkozón. - Nem tudom elképzelni. Ugye, én akkor nem is hasonlítok rá?

- Nem nagyon! - feleltem.

“Egyáltalán nem!” - gondoltam magamban, és szánalommal néztem útitársam fehér arcbőrét, törékeny vonalait és anyjától örökölt nagy, álmodozó szemét, fénytelen volt és élénkség híján; kivéve azokban a pillanatokban, mikor valami ingerlékenység hatására gyulladt ki.

- Milyen különös, hogy sohase látogatta meg mamát és engem! - dünnyögte. - Látott-e valaha? Ha látott, ez csak akkor lehetett, mikor még kisbaba voltam. Egyáltalán nem emlékszem rá.

- Ugyan, Linton úrfi - mondtam neki -, három mérföld nagy távolság; és tíz év nem csekélység egy felnőttnek s egy olyan korú gyereknek, mint maga. Heathcliff úr valószínűleg minden nyáron készült átmenni, de sohasem talált rá alkalmat; most pedig már késő. Ne faggassa őt erről; ne bosszantsa vele, nincs semmi értelme.

A fiú most gondolataiba mélyedt mindaddig, míg a tanya kerti kapuja elé nem érkeztünk. Próbáltam leolvasni arcáról érzéseit. A faragványokat és az alacsony ablakokat figyelte elmerülten, az elszórt pöszmétebokrokat és az elgörbült fenyőket, majd fejét rázta: lelke mélyén nem rokonszenvezett új otthona külsejével. Szerencsére volt annyi esze, hogy ne panaszkodjék túl korán: azt remélte, benn talán kárpótlást talál. Mielőtt leszállt volna a póniról, kinyitottam az ajtót. Fél hét volt. A reggeli épp véget ért, a cseléd leszedte és letörölte az asztalt; Joseph gazdája széke mellett állt, és valami sánta lóról mesélt neki; Hareton épp szénakaszálásra készült kimenni.

- Hé, Nelly! - üdvözölt Heathcliff, mikor meglátott. - Már attól féltem, hogy magamnak kell utánajárnom a tulajdonomnak. Elhozta, ugye? Lássuk, mit kezdhetünk vele!

Felkelt, az ajtóhoz lépett; Hareton és Joseph kíváncsian követték. A szegény kis Linton ijedten nézett végig mindhármukon.

- Bizonyára becsapta magát, uram - szólt Joseph alapos szemlélődés után -, és a lányát küldte el.

Heathcliff, miután olyan pillantást vetett fiára, hogy az szinte elsüllyedt zavarában, megvetően felnevetett:

- Istenem! Milyen szépség! Milyen bájos teremtmény! Úgy látszik, csigával és aludttejjel táplálták. Vigye el az ördög! Ez még rosszabb annál, amit vártam... pedig az ördög a tanúm, hogy amúgy sem reméltem sokat!

Odaszóltam a remegő és tanácstalan gyereknek, hogy szálljon le a lováról, és jöjjön be. Csak félig fogta fel apja szavainak értelmét, és azt sem tudta, róla szólnak-e; valójában nem volt még benne biztos, hogy ez a visszataszító, gúnyolódó ember az apja. Növekvő borzalommal kapaszkodott belém, és mikor Heathcliff leült egy székre, s így szólt hozzá: - Jöjj ide! - elrejtette arcát a vállamon és sírva fakadt.

- Elég! Elég! - kiáltotta Heathcliff.

Azzal kinyújtotta karját, durván térde közé rántotta a gyermeket, majd állánál fogva felemelte a fejét.

- Elég volt ezekből az ostobaságokból! Nem eszünk meg téged, Linton... ugye, ez a neved? Egészen az anyád fia vagy! Miben hasonlítasz rám, te csipogó csibe?

Levette a gyermek sapkáját, hátrasimította dús, szőke fürtjeit, megtapogatta csenevész karját és törékeny ujjait. E művelet közben Linton abbahagyta a sírást, és nagy, kék szemeit kíváncsian emelte vizsgáztatójára.

- Ismersz engem? - kérdezte Heathcliff, miután meggyőződött, hogy tagjai egyformán gyöngék és törékenyek.

- Nem! - felelt Linton, s pillantásából réveteg félelem sugárzott.

- Bizonyára hallottál rólam?

- Nem! - ismételte a gyermek.

- Nem! Mily szégyen, hogy anyád sohasem ébresztette fel benned a fiúi tiszteletet irántam! Nos, te a fiam vagy, és én ezt most neked tudtodra adom; és anyád gonosz némber volt, amiért elhallgatta előtted, miféle ember az apád. Ne sunyíts és ne pirulj! Különben már ez is valami, legalább látom, hogy nem folyik fehér vér az ereidben! Légy jó fiú, és megértjük majd egymást. Ha elfáradt, Nelly, üljön le, ha nem, hazamehet! Fogadni mernék, mindent elmesél annak a senkinek Thrushcross Grange-ben. Ez pedig itt nem fog megnyugodni addig, amíg maga mellette van!

- Jól van! - feleltem. - Remélem, jól bánik a gyermekkel, különben nem marad meg soká! Ez a maga egyedüli rokona a földön, az egyedüli, akiről tudni fog valaha... ne feledje ezt!

- Nagyon jó leszek hozzá, ne féljen! - tette hozzá nevetve. - De senki másnak nem szabad jónak lennie hozzá: féltékenyen ragaszkodom ahhoz, hogy egyedül nekem van jogom a szeretetére. És hogy elkezdjük a jóságot, hozzon reggelit a fiúnak, Joseph. Hareton, te szamár, menj dolgodra a pokolba. Igen, Nelly - fordult hozzám, mikor elmentek a többiek -, fiam Thrushcross Grange jövendő birtokosa, és nem szeretném, ha addig halna meg, amíg biztos nem vagyok benne, hogy örököse lehetek. De mindenekelőtt ő az enyém, és én ki akarom élvezni a győzelmet, hogy az én utódom törvényes birtokosa az ő javaiknak, az én gyermekem fogadja majd fel az ő gyermekeiket, hogy pénzért műveljék apáik földjét. Ez az egyedüli ok, amiért el tudom viselni ezt a nyavalyás porontyot; megvetem őt saját magáért, és gyűlölöm az emlékekért, melyeket felkelt bennem. De ennyi elég is! Mellettem biztonságban lesz, és mindenki gondját viseli majd, akár a maga gazdája saját lányáét. Van odafenn egy szépen bebútorozott szobám a számára; házitanítót is fogadtam mellé, aki tizenkét mérföldet tesz meg háromszor hetenként, hogy megtanítsa arra, ami érdekli. Megparancsoltam Haretonnak, hogy engedelmeskedjék neki. Röviden: mindent úgy rendeztem, hogy magasabb rendű lényt, úriembert faragjak belőle, aki különb lesz, mint a többiek. De sajnálom, hogy ily kevéssé érdemli meg a fáradságot. Egyedüli vágyam az lenne, ha találhatnék benne valamit, amire büszke lehetnék: de ebben a sápadt arcú, nyomorult nyavalygósban kegyetlenül csalódtam!

Miközben beszélt, Joseph visszajött egy tányér tejes zabdercével. Letette Linton elé, aki undorodva fordult el ettől a falusi ételtől, és kijelentette, hogy nem bírja megenni. Jól láttam, hogy az öreg szolga osztja gazdája megvetését a fiú iránt, de óvakodott elárulni ezt, mivel Heathcliff megkívánta, hogy alantasai tiszteljék fiát.

- Nem bírja megenni? - kérdezte lehalkított hangon, hogy a közelükben levők meg ne hallhassák, és közben kíváncsian vizsgálta a kis Linton arcát. - De Hareton úrfi sem evett mást, mikor kicsi volt; úgy vélem, ami neki jó volt, jó lehet magának is!

- Nem fogom megenni! - felelt Linton harapósan. - Vigye ezt innét!

Joseph megfogta a tányért, és méltatlankodva tartotta elénk:

- Van valami baja ennek az ételnek? - kérdezte s Heathcliff orra alá dugta a tányért.

- Mi baja volna? - kérdezte az.

- Hát csak azért - felelte Joseph -, mert a maga drágalátos fia nem akar belőle. De hiszen nem is csoda! Az anyja is ilyen volt... egyikünk sem volt elég tiszta neki ahhoz, hogy elvesse a magot, melyből a kenyere készült.

- Ne beszéljen nekem az anyjáról! - mondotta a gazda ingerülten. - Adjon neki olyasvalamit, amit meg tud enni, és kész! Mit szokott enni, Nelly?

Forralt tejet vagy teát ajánlottam, s mindjárt utasították is a szakácsnét.

“Nos - gondoltam -, az apa önzése talán még hasznára is válik a gyereknek. Tisztában van törékeny alkatával, s azzal, hogy óvatosan kell vele bánnia. Majd megvigasztalom Edgar urat, ha elmesélem neki Heathcliff legújabb bolondériáját.”

Nem lévén több okom a maradásra, lassan távozni készültem, miközben Linton épp egy barátságos juhászkutya közeledését igyekezett félénken elhárítani. De sokkal inkább résen volt, hogysem becsaphattam volna. Abban a percben, mikor betettem magam mögött az ajtót, sikoltást hallottam, és néhány kétségbeesett kiáltást:

- Ne hagyjon el! Nem akarok itt maradni! Nem akarok itt maradni!

Majd a retesz zörejét hallottam: nem engedték meg, hogy utánam jöjjön. Felültem Minnyre, és ügetésre nógattam. Így végződött az én rövid dajkaságom.