Tizenkettedik fejezet

Miközben Linton kisasszony szomorúan barangolt a parkban és a kertben, örökös könnyek között és hallgatagon, miközben a bátyja bezárkózott a könyvei közé, melyeket sohasem lapozott fel, s kínlódva várta-leste, mikor nyit be hozzá Catherine, hogy saját jószántából kérjen bocsánatot, és keresse a kibékülést; miközben Catherine makacsul folytatta böjtjét, abban a hitben, hogy Edgarnak, mivel hiába vár rá minden étkezésnél, torkán akad a falat, és már csak a gőg tartja vissza attól, hogy a lábai elé boruljon: jómagam végeztem tovább házi teendőimet, mivel meggyőződtem róla, hogy Thrushcross Grange-ben már csak egyetlen ép elme van, mégpedig az én koponyámban. Nem sajnálkoztam, nem fejeztem ki részvétemet a kisasszonyon, és nem szálltam perbe úrnőmmel; Linton sóhajaival sem igen törődtem, pedig égett a vágytól, hogy halljon valamit a feleségéről, ha már a hangját nem hallhatta. Elhatá­roztam, hogy rájuk bízom, tegyenek belátásuk szerint. Bár az eredmény elég soká váratott magára, idővel felcsillant némi remény - legalábbis így hittem kezdetben.

Harmadik nap Lintonné kinyitotta az ajtaját, és mivel nem volt már több víz a korsójában, megkért, hozzak frisset és egy tányér darakását, mert úgy érzi, meghal. Úgy véltem, elsősorban Edgar fülének szánja beszédét. Egy szót sem hittem el, s magamban tartottam meg mindazt, amit mondott: egy csésze teát és pirított kenyeret vittem fel neki. Mohón evett és ivott, majd visszahanyatlott párnájára, összeszorított öklökkel, nyögdécselve.

- Meg akarok halni! - kiáltotta. - Itt senki sem törődik velem. Kár, hogy ennyit is ettem.

Egy kis idő múlva hallottam, amint suttogja:

- Nem, nem akarok meghalni... ő boldog lenne... egyáltalán nem szeret engem... nem is hiányoznék neki.

- Parancsol valamit, asszonyom? - kérdeztem azzal a nyugalommal, melyet továbbra is megőriztem, ijesztő külseje és furcsa, szertelen viselkedése ellenére.

- Mit csinál az a halvérű? - kérdezte, visszasimítván kimerült arcából az összekuszálódott dús hajfürtöket. - Elsüllyedt a közönyében, vagy talán meghalt?

- Egyiket sem! - feleltem. - Ha Linton úrról beszél. Azt hiszem, elég jól érzi magát, bár a tanulmányai kelleténél jobban elfoglalják. Örökösen a könyvei közt ül, mióta nem akad más társasága.

Nem beszéltem volna így, ha ismertem volna igazi állapotát, de nem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy részben csak színleli betegségét.

- A könyvei között! - kiáltott fel megdöbbenve. - Miközben én halálomon vagyok! A sír szélén! Istenem! Tudja-e, mennyire megváltoztam? - folytatta s a vele szemben felakasztott tükörbe pillantott. - Valóban Catherine Linton az ott? Edgar talán azt hiszi, hogy csak duzzogok vagy komédiázom? Nem adhatnád tudtára, hogy most az egyszer ijesztően komoly a helyzetem? Ha még nem lesz túl késő, két lehetőség között fogok választani, mihelyt megtudtam a véleményét: vagy meghalok tüstént, ez csak akkor sújtaná le őt, ha szíve is volna, vagy meggyógyulok és elmegyek innét. De csakugyan igazat beszélsz? Jól vigyázz! Igaz, hogy ennyire közömbös számára az életem?

- De hát asszonyom - feleltem -, férje nem sejti, hogy ilyen zavart lelkiállapotban van; és valószínűleg attól sem fél, hogy éhen akar halni.

- Azt hiszed? Nem mondhatnád meg neki, hogy ez a szándékom? - kérdezte. - Hitesd el vele! Mondd el neki úgy, mint a saját véleményedet: mondd azt, hogy bizonyára megteszem.

- Nem. Elfelejti asszonyom - válaszoltam -, hogy jó étvággyal evett valamit ma este, és ennek hatását már holnap érezni fogja.

- Ha tudnám, hogy őt is megölöm ezzel, rögtön végeznék magammal. Ez a három borzalmas éjszaka... le nem hunytam a szemem... ó, hogy megkínoztak ezek a kárhozott lelkek, Nelly! De azt kezdem hinni, nem szeretsz. Milyen különös! Azt hittem, hogy bár mindnyájan utálják és megvetik egymást, attól még szerethetnek engem. És néhány óra alatt mindnyájan ellenségeim lettek: azok lettek, egészen biztosan, mind, az egész háznép! Milyen rettenetes ilyen jeges arcok között nézni farkasszemet a halállal. Isabella csupa borzalom és rettegés, nem mer a szobámba lépni: jaj, de rettenetes volna Catherine-t meghalni látni! Edgar komolyan áll ágyam mellett, és haláltusámat szemléli, majd hálát ad Istennek, hogy tűzhelyén helyreállott a béke... és visszatér a könyvei közé! Isten szerelmére, mi dolga a könyvekkel, amikor én halálomon vagyok?

Linton bölcs megnyugvását, melynek hírét fülébe ültettem, nem tudta elviselni. Annyira hánykolódott, hogy lázas önkívülete már tébollyá változott; fogával tépdeste a párnát, majd kihevülten felemelkedett, és megkért, nyissak ablakot. Alaposan benn jártunk a télben, erős északkeleti szél fújt, ezért ellenkeztem vele. Arcának változó kifejezése és kedélyének hullámzása nagyon megrémített, és eszembe juttatta első betegségét, valamint az orvos intelmeit, hogy ne ellenkezzünk vele. Imént még valósággal dühöngött, most pedig fél karjára támaszkodva ügyet sem vetett ellenkezésemre, s gyerekes örömet talált abban, hogy a feltépett párna tollait elrendezze maga előtt fajták szerint; gondolatai egészen új irányt vettek.

- Ez pulykatoll - mondotta mintegy magának -, ez vadkacsa, ez pedig galamb. Ó, galambtollat tesznek a párnába: nem csoda, hogy nem tudtam meghalni. El ne felejtsem földre szórni, mikor lefekszem! Ez fajdkakas, amazt pedig felismerném ezer közül: bóbitás bíbic tolla! Szép madár: fejünk felett kering a láp közepén. Vissza akart szállani a fészkébe, mert felhők gyülekeztek a láthatáron, s érezte az eső közeledtét. Ezt a tollat a pusztában találták, a madarat nem lőtte le senki. Megtaláltuk télen a fészkét: teli volt apró csontvázakkal. Heathcliff tőrt vetett, és az öregek nem mertek többé visszatérni. Megígértettem vele, hogy nem öl meg több bíbicet, és nem is tette. De hisz van itt még! Megölte az én bíbiceimet? Van piros is közte? Hadd lássam!

- Hagyja már abba ezt a gyerekes játékot - szakítottam félbe. Kivettem a kezéből a párnát, és szakadásaival lefelé fordítottam, mert már tele marékkal szedte ki a tartalmát. - Feküdjön le, és hunyja be a szemét: hisz egészen félrebeszél! Micsoda rendetlenség! Úgy röpköd a toll, mintha havaznék!

Megpróbáltam összeszedni, amennyire lehetett.

- Öregasszonyt látok benned, Nelly - folytatta, mintegy álomban. - Hajad ősz, vállad meg­roskadt. Ez az ágy a tündérek barlangja a Peniston-szikla alatt, és te most épp a nyilaikat szeded össze, hogy megrontsd velük tinóinkat, mikor pedig melléd állok, azt mondod, hogy csak gyapjúcsomók. Hát ilyen leszel ötven év múlva. Tudom, hogy most másként festesz... Nem vagyok magamon kívül, különben valóban azt hihetném, hogy te vagy az a ráncos képű boszorkány, én pedig Peniston sziklája alatt állok. Tudom jól, hogy most éjszaka van, két gyertyatartó áll az asztalon, fényükben kőszénként fénylik a fekete szekrény.

- A fekete szekrény? Hol van az? Álmában beszél!

- A fal mellett áll, mindig is ott a helye. De milyen furcsa... egy arcot látok benne.

- Nincs is szekrény a szobában, és nem is volt sohasem - mondtam visszaülve a helyemre, és elhúztam az ágy függönyét, hogy szemmel tarthassam.

- Hát nem látod azt az arcot? - kérdezte s a tükörbe meredt feszülten.

Akármit mondottam is, nem tudtam vele elhitetni, hogy a saját arcát nézi. Felkeltem és letakartam a tükröt egy kendővel.

- Még mindig ott van, mögötte! - mondotta nyugtalanul. - Lám, most megmozdult. Ki az? Talán csak nem jön elő, ha te kimentél? Ó, Nelly, kísértet jár a szobában! Nem merek egyedül maradni!

Megfogtam a kezét, és kértem, csillapodjék; görcsös rángások futottak végig rajta, és nem tudta levenni merev pillantását a tükörről.

- Senki sincs itt - erősködtem. - Saját magát látta, asszonyom, hisz tudta még az imént!

- Saját magamat? - mondotta és sóhajtott. - És éjfélt üt! Akkor hát igaz? Hisz ez rettenetes!

Ujjai belemarkoltak a takarókba; elfedte velük az arcát. Megpróbáltam kisurranni az ajtón, hogy felhívjam a férjét. De egy velőkig hatoló sikoltás visszahívott. A kendő leesett a tükör keretéről.

- Nos, mi az? - kiáltottam. - Hogy lehet ilyen gyáva? Ébredjen már fel, hisz ez a tükör! Saját magát látja benne, és én is ott ülök az ágya mellett.

Remegőn és ziláltan kapaszkodott belém, de a borzadás lassan eltűnt az arcáról; sápadtsága a szégyen pírjának adott helyet.

- Ó, Istenem - sóhajtotta -, azt hittem, otthon vagyok. Azt hittem, szobámban fekszem Szelesdombon. Gyenge vagyok, ezért zavarodott össze a fejem, és ezért kiáltoztam, tudtomon kívül. Ne szólj semmit, csak maradj mellettem. Félek elaludni, félek az álmoktól.

- Pedig jót tenne egy kis alvás, asszonyom, és remélem, a szenvedések, melyeket most átél, elveszik a kedvét, hogy tovább éhezzen.

- Ó, bárcsak ágyamban lehetnék, a régi házban - mondta kétségbeesetten és kezeit tördelte. - És ez a szél, mely a fenyőfák közt zúg, az ablak előtt! Engedd, hogy érezzem... egyenest a lápról érkezik... hagyd, hogy beszívjam egy kicsit!

Hogy megnyugtassam, kinyitottam egy percre az ablakot: jeges áramlat csapott a szobába. Becsuktam az ablakot, és visszamentem a helyemre. Catherine most nyugodtan feküdt, arcát könnyek áztatták. A testi kimerültség végképp letörte: a mi szertelen Catherine-ünk most csak nyűgösködő gyermek volt.

- Mióta vagyok itt bezárva? - kérdezte, magához térve hirtelen.

- Hétfő este óta, most pedig csütörtök este van, helyesebben péntek reggel...

- Hogyan? Még egy hete sincs? Nem telt el azóta több idő?

- Elég hosszú idő ez - jegyeztem meg -, ha csak hideg vizen és duzzogáson élünk!

- Nos hát, nekem úgy tetszik, mintha végtelen sok óra telt volna el - mondotta kétkedőn. - Több ideje lesz már ennek. Emlékszem, hogy a nappaliban voltam a veszekedésünk után, amikor Edgar oly kegyetlenül megsértett, majd kétségbeesetten a szobámba menekültem. Mihelyt magamra zártam az ajtót, minden elsötétült előttem, és a padlóra estem. Nem tudtam megértetni Edgarral, hogy egészen biztosan rohamot kapok, vagy pedig dühöngő őrület jön rám, ha tovább izgat. Nem tudtam már uralkodni sem az agyamon, sem a nyelvemen, és ő talán nem is sejtette szenvedésemet: alig maradt annyi erőm, hogy elmeneküljek előle s a hangja elől. Mire visszanyertem látásomat és hallásomat, már pitymallott, és most elmondom neked, Nelly, milyen rögeszme tartott fogságban oly erősen, hogy az ép elmémért kezdtem aggódni. Miközben a földön hevertem, fejem az asztal lábánál, és csak homályosan láttam az ablak szürke négyszögét, azt hittem, odahaza vagyok, bezárkózva tölgyfa deszka háló­fülkémbe, szívemben valami nagy bánattal, melyre nem tudtam visszaemlékezni felébredésem után. Hiába töprengtem és törtem a fejemet, mi lehet ez: meglepő módon életem utolsó hét esztendejét mintha kitörölték volna az emlékezetemből. Még azt sem tudtam, hogy valaha átéltem őket. Gyermek voltam, nemrég temették el az apámat, és rendkívül bántott Hindley tilalma, hogy nem találkozhatom Heathcliff-fel. Most először aludtam egyedül, s a könnyek közt eltöltött éjszaka kábulatából ébredve, felemeltem a kezem, hogy félretoljam a fülke ajtaját: ekkor ebbe az asztalba ütköztem. Megtapogattam a szőnyeget, és akkor hirtelen visszanyertem emlékezetemet: előbbi szorongásom a legmélyebb kétségbeesésnek adott helyet. Nem tudnám megmondani, miért éreztem magam ily határtalanul nyomorultnak: valami múló téboly vehetett rajtam erőt, egyéb okát nem tudom adni. De képzeld el, milyen érzés lehetett tizenhét éves koromban elszakadnom a Szelesdombtól, gyermekkori környe­zetemtől és attól, aki mindent jelentett számomra ez idő tájt: Heathclifftől, hogy hirtelen Lintonné legyen belőlem, Thrushcross Grange úrnője, egy idegen felesége; kitiltva, száműzve mindabból, ami a világomat jelentette... elképzelheted, milyen szakadékba zuhantam. Akárhogy csóválod a fejedet, Nelly, neked is részed volt benne, hogy összezavarodott az elmém. Beszélned kellett volna Edgarral, feltétlenül beszélned kellett volna vele, és rábírni őt, hogy hagyjon nyugton engem. Ó, hogy elönt a forróság! Hogy szeretnék odakünn lenni! Bárcsak ismét kisleány lehetnék, rettenthetetlen, szabad és vadóc, aki csak nevet a sértéseken, s eszébe sem jut őrjöngeni miattuk. Miért változtam meg ennyire? Miért bújtja fel a véremet pokoli erővel néhány szó? Tudom, hogy ismét a régi lehetnék a domboldal hangája között. Nyisd ki, tárd ki az ablakot, és hagyd úgy! Gyorsan! Miért nem mozdulsz?

- Mert nem akarom, hogy halálra fázzon!

- Mondd inkább: nem akarod, hogy éljek! - felelt komoran. - De azért még nem vagyok magammal tehetetlen: majd kinyitom én!

Kibújt az ágyból, és még mielőtt megakadályozhattam volna, áttámolygott a szobán, feltépte az ablakot és kihajolt, nem törődve a jeges levegővel, mely késpengeként hasogatta vállait. Könyörögtem, jöjjön vissza, és később megpróbáltam kényszeríteni őt. De csakhamar rájöttem, hogy önkívületében szerzett ereje felülmúlja az enyémet (mert önkívületben volt, amint erre később tetteiből és őrjöngéséből rájöhettem). Csillagtalan éjszaka volt, és odalenn sötét ködbe borult minden. Közel s távol egy házban sem égett fény... rég kialudt mind; Szelesdomb ablakait pedig sohasem lehetett látni. Catherine mégis azt állította, hogy világosságot lát arrafelé.

- Odanézz - kiáltott vadul -, nem látod a szobámat? Egy gyertya ég benne, s a fák bólogatnak az ablak előtt. A másik gyertya Joseph padlásszobájában világít. Joseph soká virraszt, ugye? Megvárja, míg hazamegyek, hogy bezárhassa a kaput. Hát várhat még egy kissé! Körülményes az utazás, és nehéz szívvel szánom rá magam; útközben még át is kell mennem a gimmertoni temetőn! Hányszor csalogattuk ott együtt hetvenkedve a kísérteteket, hányszor biztattuk egymást, hogy a sírok közt maradva megidézzük őket. De Heathcliff, ha most biztatnálak, vajon ráállnál-e még? Ha mered, akkor megtartalak magamnak. Nem akarok ott egyedül pihenni. Temethetnek tizenkét láb mélységbe, és rám dönthetik az egész templomot, de nem fogok nyugodni addig, amíg velem nem leszel.

Abbahagyta, majd különös mosollyal folytatta megint:

- Habozik... azt szeretné, ha én mennék hozzá. Hát akkor keress valami módot rá. Nem a temetőn át! Milyen lassú vagy! Ne félj! Hisz mindig követtél!

Láttam, hogy hiába próbálnék küzdeni tébolya ellen; éppen kerestem valamit, hogy a vállára terítsem, anélkül, hogy elengedném (nem hagyhattam egyedül a nyitott ablak mellett), mikor legnagyobb megrökönyödésemre nyílott az ajtó, és belépett Linton. Épp akkor jött ki a könyvtárból, és átmenvén a folyosón, meghallotta beszélgetésünket; kíváncsiságból vagy talán félelemből feljött megnézni, mit jelentsen ez, ilyen kései órában.

- Ó, uram - kiáltottam fel, nem engedvén neki időt, hogy elcsodálkozzék az elébe táruló látványon, valamint a szoba jeges levegőjén -, az én szegény asszonyom nagyon beteg, és nem bírok vele. Nagyon kérem, jöjjön és beszélje rá, hogy feküdjék vissza az ágyába. Feledje el a haragját, mert nagyon nehéz olyasvalamit csinálni vele, amit nem akar.

- Catherine beteg?! - kérdezte hozzánk rohanva. - Zárja be az ablakot, Ellen. Catherine, miért...

Megtorpant. Valósággal megnémult Lintonné elcsigázott arca láttára, és borzalommal vegyes bámulattal nézett hol egyikünkre, hol másikunkra.

- Itt vergődött egyedül - folytattam. - Alig evett valamit, és nem panaszkodott sohasem. Senkit sem akart beengedni ma estig, s azért nem tudtuk értesíteni az állapotáról, mivel magunk sem tudtunk róla. De hát nem komoly a dolog.

Éreztem, hogy nagyon ügyetlenek a magyarázataim. Linton összeráncolta a szemöldökét:

- Nem komoly a dolog, úgy, Ellen Dean? - kérdezte szigorú hangon. - Majd elmondja még nekem egész világosan, miért maradt mindez titokban előttem? - Karjába vette feleségét, és aggodalommal nézte. Először úgy látszott, hogy az asszony nem ismeri meg: láthatatlan maradt elrévült szemei számára. Önkívülete azonban nem volt állandó; mikor el tudta fordítani szemét a külső sötéttől, figyelmét lassanként Edgarra összpontosította, és egyszerre észrevette, hogy ő tartja a karjaiban.

- Ah! te vagy itt, Edgar Linton! - kiáltott fel ingerülten. - Te is azok közé tartozol, akik soha sincsenek kéznél, mikor szükség van rájuk, s csak akkor mutatkoznak, mikor senkinek sincs öröme bennük. Azt hiszem, most végeérhetetlen sopánkodás következik... már hallom is... de semmi sem tud eltántorítani az én kis hajlékomtól odalenn, az én nyugvóhelyemtől, ahová még tavasz előtt eljutok. Már látom is! De nem a többi Lintonokkal, a kápolna boltozata alatt, hanem kinn, a szabadban, egyszerű sírkővel: rajtad áll, velük tartasz-e, vagy követsz engem?

- Catherine, mit tettél? - kezdte az úr. - Hát már semmit sem számítok neked? Szereted ezt a nyomorult Heath...

- Hallgass! - kiáltott fel Lintonné. - Hallgass mostan! Ha kimondod ezt a nevet, rögtön kivetem magam az ablakon, s azzal vége mindennek. Tiéd lehet minden, amit karodban tartasz ebben a percben, de mielőtt még egyszer kezet emelhetnél rám, lelkem már ott lesz, annak a dombnak a tetején. Nem kellesz nekem, Edgar Linton, nem kellesz már nekem. Térj vissza a könyveidhez. Örülök, hogy vigaszt lelsz náluk, mert mindaz, amit bennem bírtál, immár megsemmisült.

- Félrebeszél, uram - szóltam közbe. - Egész éjszaka őrültségeket mondott. Majd kipiheni magát, és megfelelő ápolás ismét talpra állítja. Ezentúl ügyelnünk kell, hogy ne ellenkezzünk vele.

- Elegem van a tanácsaiból! - felelte Linton. - Jól ismeri a természetét, és mégis felbujtott, hogy szembeszálljak vele. És még csak nem is sejtette velem, milyen állapotban van már három napja! Mekkora szívtelenség! Sok hónapi betegség sem tudta volna ennyire meg­változtatni!

Védekezni próbáltam, mivel úgy véltem, méltánytalanul ér a korholás, másvalakinek gonosz makacssága miatt.

- Tudtam, hogy asszonyom makacs és zsarnoki természetű - kiáltottam fel -, de nem hittem, hogy ön még bátorítani akarja ebben. Nem tudtam, hogy kedvéért némán kell tűrnöm Heathcliff látogatásait. Csak a hű cseléd kötelességét teljesítettem, mikor figyelmeztettem erre... és íme, ez a hű cseléd jutalma! Helyes, megtanultam, hogy a jövőben óvatosabb legyek. A jövőben járjon utána ön, ha meg akar tudni valamit!

- A jövőben, ha még egyszer ilyen meséket tálal fel nekem, szedheti a sátorfáját, Ellen Dean!

- Tehát jobban szereti, ha nem tud semmiről, Linton úr? - kérdeztem. - Megengedi Heathcliffnek, hogy idejárjon udvarolni a kisasszonynak, és felhasználja távollétét arra, hogy maga ellen uszítsa az úrnőmet?

Bármennyire elborult is Catherine elméje, eléggé magánál volt még ahhoz, hogy megértse beszélgetésünket.

- Ah, Nelly elárult! - kiáltott fel. - Nelly az én titkos ellenségem! Boszorkány! Azért gyűjtöd hát a tündérek nyilait, hogy minket sebesíts meg velük? Engedj el, hogy megadjam neki, amit megérdemel! Jajgatva fog még visszavonni mindent!

Tébolyult düh csillogott a szemében. Kétségbeesetten erőlködött, hogy kiszabaduljon Linton karjainak szorításából. Nem akartam megvárni a folytatást, s mivel elhatároztam, hogy saját felelősségemre orvost hívok, elhagytam a szobát.

Mikor átmentem a kerten, hogy az országútra térjek, egy helyen, ahol kampó áll ki a ház falából, valami fehér tárgyat láttam ide-oda himbálózni, szemmel láthatóan nem a szél hatása alatt. Sietős dolgom ellenére megálltam, hogy lássam, mi lehet az, nehogy még azt találjam képzelni, hogy valami túlvilági lény mellett haladtam el. Nagy volt zavarom és meglepetésem, mikor felismertem Isabella kisasszony kutyáját, Fannyt; egy zsebkendővel akasztották fel, s csaknem megfulladt már. Gyorsan kiszabadítottam szegény állatot, és letettem a kertben. Fentről láttam az előbb, amint követte úrnőjét, mikor az aludni tért; nem értettem, hogyan tudott kijutni ismét, és ki volt az a gonosz ember, aki így elbánt vele. Miközben leoldottam a csomót a kampóról, mintha lódobogást hallottam volna a távolból. De annyi mindennel volt tele a fejem, hogy nemigen tulajdonítottam nagyobb fontosságot ennek, noha reggel két órakor elég szokatlan lehetett az ilyesmi errefelé.

Szerencsére Kenneth doktor, mikor utcájába értem, éppen egyik betegéhez indult a faluba; mindaz, amit Catherine betegségéről elmondottam, elég volt neki, hogy tüstént vissza­forduljon. Nyílt és szókimondó ember volt. Nemigen vonakodott kifejteni kétségeit afelől, hogy túléli-e a beteg ezt a második rohamot, ha előírásait az eddiginél pontosabban be nem tartja.

- Nelly Dean - mondotta -, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valami nem világos itt előttünk. Mi történik Thrushcross Grange-ben? Különös dolgokról suttognak mindenfelé. Olyan erős, egészséges menyecske, amilyen Catherine is, nem lesz beteg csak úgy semmiért, és jobb is, ha nem. Csak ha egyszer láz vagy más nyavalya támad az ilyenekre, nehezen ússzák meg. Hogy is kezdődött hát?

- Az úr majd mindent elmond - feleltem -, de hisz ismeri az Earnshaw-k szenvedélyes természetét, mellyel Lintonné még különösképpen meg van áldva. Annyit mondhatok csupán, hogy civódással kezdődött az egész. Valami roham jött rá a dühöngése alatt. Legalábbis ő ezt mondja; mert a vita hevében elrohant, és a szobájába zárkózott. Majd visszautasított minden táplálékot, most pedig hol önkívületben, hol pedig valami félálomszerű állapotban van. Felismeri azokat, akik körülötte vannak, elméjét azonban furcsa gondolatok és képzelődések töltik meg.

- Linton úrnak nagyon rosszul esnék a dolog? - kérdezte Kenneth vallató hangon.

- Rosszul esnék? Összetörnék a szíve, ha valami történnék - feleltem. - Ne is okozzon neki aggodalmat, ha nem szükséges.

- Hát én megmondtam már neki, hogy vigyázzon. Nem törődött a figyelmeztetéseimmel, most viselnie kell a következményeket. Nem volt bizalmasabb viszonyban Heathcliff-fel az utóbbi időben?

- Heathcliff elég gyakran látogat el hozzánk, de erre inkább az bátorítja fel, hogy úrnőm gyermekkorából ismeri, nem pedig az, hogy urunk különösebben keresné a társaságát. Jelenleg megkímélik őt ettől a fáradságtól tolakodó udvarlása miatt, mellyel Linton kis­asszonyhoz közeledett. Nem hinném, hogy valaha még fogadják!

- És Linton kisasszony kiadta az útját? - vallatott tovább a doktor.

- Nem vagyok a bizalmasa! - feleltem, mivel nem volt kedvem túlságosan belemélyedni ebbe a tárgyba.

- Bizony, nagyon zárkózott a természete - jegyezte meg fejcsóválva. - Nem avat az be senkit semmibe. Igazi kis bolond őkelme! Jó forrásból tudom, hogy az elmúlt éjszaka, ugyancsak szép éjszaka volt az! ő és Heathcliff több mint két óra hosszat sétáltak a ház mögött, a kertben: arra akarta rábírni, hogy ne térjen vissza többé, hanem üljön fel a lovára, és szökjenek meg. Az elbeszélő szerint csak úgy tudott megszabadulni tőle, hogy megígérte: a legközelebbi találkozáskor útra készen fogja várni. Azt már nem hallotta, mikor lesz ez a találkozás, de jó lesz, ha figyelmezteti Lintont, hogy tartsa nyitva a szemét!

Ezek a hírek új tápot adtak nyugtalanságomnak. Elébe vágtam Kennethnek, és futva tettem meg visszafelé az utat. A kiskutya még a kertben ugatott. Egy percet vesztettem azzal, hogy kinyitottam előtte a kertajtót, de ahelyett, hogy a ház kapuja felé tartott volna, ide-oda szaladgált, a füvet szagolta, és kirohant volna az országútra, ha még idejében fel nem kapom, és magammal nem viszem. Isabella szobájába érve, gyanúm beigazolódott: a szoba üres volt. Ha néhány órával előbb érek oda, Lintonné betegségének híre megakadályozhatta volna meggondolatlan cselekedetében. Mit tegyek mostan? Nem volt más mód elfogni őket, csak ha tüstént az üldözésükre indulunk. De én mégsem futhattam utánuk, s nem mertem felverni és izgalomba hozni az egész házat; még kevésbé mertem elárulni uramnak a szökést, hisz annyira elmerült fájdalmában, és oly kevés ereje maradt az új csapás elviselésére. Nem maradt más hátra, mint hallgatni, és szabadjára engedni az eseményeket. Kenneth megérkezett, és én rosszul leplezett izgalommal siettem őt bejelenteni. Catherine lidérces álomban feküdt; férjének nagy nehezen sikerült lecsillapítania dühöngését: a párna fölé hajolt, és leste arcának minden rezdülését, elgyötört vonásainak minden változását.

A doktor, miután megvizsgálta az esetet, tudtára adta, hogy bízik a szerencsés felépülésben, ha állandó és tökéletes nyugalmat sikerül biztosítanunk körülötte. Nekem azonban megmondotta, hogy nem is annyira a haláltól félti, mint inkább a végleges megtébolyodástól.

Nem hunytam le szemem ez éjjel, de Linton úr sem; még csak le sem feküdtünk. A cselédek jóval a szokásos óra előtt talpon voltak már, nesztelenül járkáltak a házban, és suttogva beszéltek, ha összekerültek munkájuk közben. Mindenki talpon volt, Isabella kisasszony kivételével. Megjegyezték néhányan, hogy mély álma lehet. Fivére is megkérdezte, felkelt-e már; úgy látszott, türelmetlenül várja megjelenését; bántotta, hogy oly kevéssé törődik sógor­nőjével. Előre reszkettem, hogy esetleg engem talál érte küldeni. Szerencsére megmenekültem a feladattól, hogy én jelentsem neki elsőnek a szökést. Egy hebehurgya cseléd, aki reggel Gimmertonban járt, lélekszakadva rohant fel a lépcsőn, s egyenesen a szobába rontott:

- Ó, Istenem, Istenem! Mit meg nem érünk még! Uram, uram, a kisasszony...

- Ne csinálj ilyen lármát! - kiáltottam rá dühösen.

- Beszéljen csendesebben, Mary! Mi történt? - kérdezte Linton. - Mi van a kisasszonnyal?

- Elment, elment! Ez a Heathcliff szöktette meg - lihegte.

- Nem igaz! - kiáltotta Linton, és izgatottan felugrott helyéről. - Ez lehetetlen: miket hord ez itt össze?! Ellen Dean, menjen, és keresse meg. Ez lehetetlen. Nem tudom elhinni!

Miközben beszélt, az ajtó felé vezette a leányt és megkérte, mondja el, miből gondolja ezt.

- Hát az úton találkoztam egy fiúval, aki tejért jött ide - dadogta -, és az megkérdezte, nincs-e valami baj minálunk? Azt hittem, az asszonyom betegségéről beszél, és azt feleltem: de van! Erre ő azt mondja: “Bizonyára már üldözik is őket.” Csodálkozva néztem rá. Látta, hogy nem tudok semmiről, erre elmesélte, hogy egy úr és egy hölgy megállott a kovácsnál, Gimmertontól két mérföldnyire, valamivel éjfél után, hogy az egyik ló patkóját megigazítsák; a kovács leánya felkelt, hogy megnézze, kik azok? Felismerte mindkettejüket. A férfi, meg mer rá esküdni, hogy Heathcliff volt; őt különben sem lehet mással összetéveszteni; egyfontos arannyal fizetett az apjának. A hölgy köpenyébe rejtette arcát. Egy korty vizet kért azonban, s miközben ivott, a köpeny lehullott róla, úgyhogy arcát tisztán láthatta a leány. Heathcliff tartotta mindkét ló kantárát, mikor elindultak; hátat fordítottak a falunak, és oly gyorsan haladtak, amennyire csak lehetett ezen a rossz úton. A leány nem szólt semmit apjának, de reggel egész Gimmertonban elmesélte a történetet.

A forma kedvéért felszaladtam Isabella szobájába, és egy pillantást vetettem belé; visszatérve megerősítettem a leány állításait. Linton akkor már újra az ágy mellett állt; beléptem, ő felemelte szemét, lesújtottságom láttán megértette az igazságot, majd ismét az ágyra szegezte tekintetét, anélkül hogy valami parancsot adott vagy egy szót szólt volna...

- Megkísérelünk valamit, hogy visszahozzuk? - kérdeztem. - Mit tehetnénk?

- Önszántából ment el - felelt az úr. - Joga volt elmenni, ha akart. Ne zavarjanak többé ezzel a dologgal. Ezentúl csak névleg a húgom; nem én tagadom meg őt; ő tagadott meg engem.

Ez volt az egész, amit erről az esetről mondott. Nem is járt utána semminek, sőt nevét sem említette többé, kivéve akkor, mikor meghagyta nekem, hogy küldjem utána minden holmiját új tartózkodási helyére, mihelyt megtudom, hol van az.