Huszonkettedik fejezet

Vége felé járt a nyár, s ránk köszöntött a korai ősz. Szent Mihály napja elmúlott már, de ez évben késett az aratás, és néhány földünkön még lábon állt a gabona. Linton és leánya gyakran kisétált az aratókhoz. Azon a napon, mikor az utolsó kévéket is felszedték, estig maradtak künn; alkonyatkor hűvös, nedves lett az idő, és gazdánk úgy megfázott, hogy a baj a tüdejére is átterjedt, és csaknem megszakítás nélkül, egész télen át ágyában tartotta.

Szegény Cathy, akinek kis szerelmi regénye derékba tört, még szomorúbb és komorabb lett, amióta magára maradt. Linton azt akarta, hogy kevesebbet olvasson és többet legyen a szabad levegőn.

Nélkülöznie kellett apja társaságát. Úgy véltem, az én feladatom helyettesíteni Cathy mellett az apját, amennyire csak lehet, de velem édeskeveset ért, mert alig tudtam két-három órát elszakítani bokros napi teendőimtől, hogy elkísérhessem, s különben is az én társaságom kevésbé lehetett neki kedves, mint apjáé.

Egy októberi vagy november eleji délutánon, midőn hűvös, borongós volt az idő, és nyirkos falevelek borították a pázsitot s az utakat, az ég hideg kékjét pedig fekete vásznakként félig elfedték a felhők, melyek nyugati irányból közeledtek gyorsan, és bőséges esőt ígértek, megkértem úrnőmet, mondjon le a sétáról, mert valószínűleg zuhogni fog. Kérésemet visszautasította, mire kénytelen-kelletlen felvettem kabátomat, kezembe fogtam az ernyőt, és elsétáltam vele a park végébe. Ezt a sétát szerette legjobban, mikor levert állapotban volt, ami változatlanul bekövetkezett, ha apja rosszabbul érezte magát: ezt gazdám sohasem vallotta be, de mi kitaláltuk hallgatásából és bánatos arcából. Cathy szomorúan járt mellettem: nem szaladt, nem ugrált többé, noha a hideg szélben ez különösen jóleshetett volna neki. Néha szemem sarkából megfigyeltem, hogy felemeli kezét, és letöröl valamit az arcáról. Körülnéztem, mivel terelhetném másfelé a gondolatait? Az út egyik oldalán meredek, rögös part emelkedett: a mogyoróbokrok és csenevész tölgyek félig meztelen gyökereikkel alig tudtak a földben megkapaszkodni. Túlságosan laza volt a talaj a tölgyek számára, és a szél ereje némelyiket csaknem vízszintesre hajlította. Nyáron Catherine nagyon szeretett végigkúszni ezeken a fatörzseken, letelepedni ágaikon, és így hintázni, húsz lábnyira a föld felett. Noha örömömet leltem ügyességében és gyermeki jókedvében, jónak láttam meg­dorgálni őt, valahányszor rajtakaptam így a levegőben, de mindig jól tudta, hogy úgysem kell lejönnie. Ebédtől uzsonnáig maradt fenn szélhimbálta nyugvóhelyén, miközben régi dalokat énekelt magában - én tanítottam meg rájuk, gyermekkorában -, és szomszédait figyelte, a madarakat, amint etették s szállni tanították kicsinyeiket, vagy egyszerűen csak gondolatai és álmodozásai közé merült, boldogabban, hogysem szóval ki lehetne fejezni.

- Odanézzen, kisasszony! - mutattam egy megdőlt fa tövébe. - Ide még nem ért el a tél. Egy kis virág nyílik ott, utolsó szála a harangvirágoknak, melyek júliusban lila fátylat vontak a lépcsőzetes pázsit fölé. Szedje le, és vigye haza a papának!

Cathy soká nézte a fedezékében magányosan remegő virágot, s végül így válaszolt:

- Nem nyúlok hozzá; de ugye, Ellen, nagyon szomorú ez a virág?

- Igen - jegyeztem meg -, csaknem olyan szomorú és szerencsétlen, mint maga. Arca színtelen: adja kezét, és fussunk. Olyan kedvetlen, hogy azt hiszem, még én is elhagyom!

- Nem! - felelte.

S lassan folytatta útját, álmodozón időzvén egy maréknyi moha, hervadt fű vagy gomba mellett, melynek világos narancsszíne kivirított a szürke avarból. Időnként félrefordult, és arcát elfedte kezével.

- Catherine, drágám, miért sír? - kérdeztem és hozzálépve, átkaroltam a vállát. - Nem kell azért sírni, mert papa megfázott kissé. Inkább adjon hálát az Istennek, hogy nagyobb baja nincsen.

Ekkor már nem tudta tovább visszatartani könnyeit: lélegzete elakadt a nagy zokogásban.

- Ez bizonyára súlyosabb dolog! - mondta Catherine. - És mi történik velem, ha papa és maga is elhagytak, mi lesz belőlem egyedül? Nem tudom elfelejteni a szavait, Ellen, még most is fülemben csengenek. Hogy megváltozik az életem, milyen gyászos lesz minden, ha papa és maga meghal!

- Senki sem tudhatja, nem éljük-e túl magát mindketten? - feleltem. - Nem kell az ördögöt a falra festeni. Reméljük, évek és évek múlnak el, míg valamelyikünk eltávozik: gazdánk fiatal, én erős vagyok, és még alig negyvenöt éves. Anyám nyolcvan évig élt, és mindvégig jó erőben volt. Tegyük föl, Linton úr csak hatvan évig él: még akkor is több esztendeje van hátra, mint amennyit eddig maga megért, kisasszony. Nem lenne csacsiság húsz évvel előre bánkódni a bajon?

- De Isabella néni fiatalabb volt, mint papa - jegyezte meg, és abban reménykedett, hogy továbbra is megnyugtatom.

- Isabella néni mellett nem volt olyan ápoló, mint maga vagy én - feleltem. - Nem is volt olyan boldog, mint a gazdám: nem tartotta vissza annyi szál az életben. Az egyedüli, amit tehet, az, hogy jól vigyáz apjára, igyekszik felderíteni vígságával, és megkíméli minden aggodalomtól. Ezt sose feledje, Cathy! Nem titkolom, hogy meg is tudná őt ölni, ha botorul és meggon­dolatlanul ostoba és hóbortos érzéseket táplál olyan ember fia iránt, aki legszívesebben már rég a sírban látná őt. De még azzal is ártana neki, ha elárulná, hogy bánkódik egy olyan szakítás miatt, melyet ő jónak látott.

- Nem bánt engem semmi más e földön, csak a papa betegsége. Minden közömbös számomra papán kívül. És soha... soha... ó, soha, amíg eszemen leszek, nem követek el olyasmit, sem tettel, sem szóval, ami bánatot okozna neki. Magamnál is jobban szeretem őt, Ellen; azóta tudom ezt, amióta minden este azért imádkozom, hogy túléljem őt; ugyanis inkább legyek szerencsétlen én, mint tudjam, hogy ő az. Ez a bizonyítéka, hogy jobban szeretem őt magamnál.

- Látja, ezek szép és jó szavak - feleltem én -, de tettekkel is be kell őket bizonyítani. Ha meggyógyult, igyekezzék meg nem feledkezni a félelem óráiban fogant elhatározásairól!

Beszéd közben elérkeztünk az egyik kapuhoz, mely az útra nyílott. Fiatal úrnőm, aki újra felderült, felmászott a falra és megpróbálta elérni a skarlátpiros csipkebogyót, mely az út szélét beárnyékoló vadrózsák legfelső ágán csillogott. Lent nem volt már belőlük, és csak a madarak tudták elérni a többit, illetve Cathy, mostani helyzetében. Miközben kihajolt, hogy magához húzza az ágat, leesett a kalapja, s mivel be volt zárva az ajtó, azt ajánlotta, hogy leszáll érte a fal másik oldalán. Vigyázatra intettem, mire ő fürgén eltűnt. De a visszatérés nem volt ilyen könnyű: a kövek csúszósak voltak, és nem akadt rés közöttük: márpedig sem a vadrózsafa, sem a szederindák nem nyújthattak elég támasztékot. És én bolond, csak akkor gondoltam erre, mikor meghallottam a hangját és nevetését:

- Meg kell keresnie a kulcsot, Ellen, különben körül kellene járnom az egész kertet, a kapus házáig. Erről az oldalról nem bírom megmászni a falat.

- Maradjon csak - feleltem. - Velem van a kulcscsomóm a zsebemben. Talán sikerül kinyitnom a kaput, s ha nem, akkor felszaladok.

Catherine ide-oda táncolt a kapu előtt, miközben én minden nagy kulcsot végigpróbáltam. Már a legutolsónál tartottam és bele kellett nyugodnom, hogy egyik sem jó; miután még egyszer lelkére kötöttem, hogy ott maradjon, épp neki akartam készülni, hogy amily gyorsan lehet, a házba szaladjak, mikor valami közeledő zaj megállított.

Lódobogás volt.

Catherine is abbahagyta a táncot.

- Ki az? - kérdeztem halkan.

- Ellen, bárcsak ki tudná nyitni az ajtót! - felelt nyugtalan hangon.

- Nicsak, Linton kisasszony - szólt egy mély hang (a lovasé) -, örülök, hogy látom. Csak ne siessen vissza, magyarázatot kell kérnem és kapnom magától.

- Nem állok magával szóba, Heathcliff úr - felelte Catherine. - Papa azt mondotta, maga gonosz ember, és gyűlöl bennünket: őt és engem. Ugyanezt mondja Ellen is!

- Ez semmit sem változtat a dolgon - mondotta Heathcliff (mert ő volt az). - A fiamat talán mégsem gyűlölöm, és most az ő ügyére kell felhívnom a figyelmét. Úgy bizony, van miért pirulnia! Nem írogatott neki még két vagy három hónapja? S játszotta vele a szerelmest, ugye? Mindketten verést érdemelnének. Különösen maga, az idősebb, s úgy vélem, a kevésbé érzékeny! Nálam vannak a levelei: s a legcsekélyebb szemtelenségre apjához juttatom őket. Bizonyára megunta a játékot és abbahagyta; nem igaz? De ugyanakkor a legsötétebb kétségbe­esésbe taszította Lintont. Ő komolyan vette a dolgot, és valóban szerelmes volt. Olyan igaz, mint élek, hogy meghal a vágytól maga után; szívét összetörte a maga állhatatlansága: nem képletesen, hanem a valóságban. Noha Hareton gúnyolódásainak állandó céltáblájául használja őt hat hét óta, s én is a legkomolyabb eszközöket vettem igénybe, hogy elriasszam és eltérítsem őrületétől, állapota napról napra rosszabbodik: még jövő nyár előtt a föld alatt lesz, ha meg nem mentheti!

- Hogy tud ilyen szemérmetlenül hazudni ennek a szegény gyereknek? - kiáltottam a park belsejéből. - Kérem, távozzék rögtön! Mi is jut eszébe, hogy ilyen olcsó hazugságokkal áll elő? Cathy kisasszony, egy kővel széttöröm a zárat. Csak nem fogja elhinni ezeket az aljas hazugságokat? Maga is érzi, hogy nem halhat meg senki a szerelemtől olyasvalaki iránt, akit nem ismer!

- Nem gondoltam rá, hogy valaki hallgatózik! - dörmögte a meglepett fickó. - Kedves Deanné, nagyon szeretem magát, de nem szeretem a kétkulacsosságát - tette hozzá fennhangon. - Hogyan hazudhatott olyan szemérmetlenül, hogy én gyűlölöm ezt a “szegény gyermeket”? És hogyan találhatott ki mumushistóriákat, hogy elriassza küszöbömtől? Catherine Linton, már nevére is megrezdül a szívem, drága kislányom, távol leszek hazulról egész héten. Menjen és nézze meg, igazat mondottam-e? Nézze meg, no legyen olyan aranyos! Képzelje csak el, hogy a maga apja van az én helyemben, és Linton a magáéban. Gondolja csak el, mint vélekednék közömbös szerelmeséről, aki egy lépést sem akarna tenni azért, hogy megvigasztalja, még ha az apja könyörögne is érte! Gondoljon erre, és merő ostobaságból ne essék ugyanabba a hibába! Üdvösségemre esküszöm, hogy halálán van, és csak maga mentheti meg!

A zár engedett, és én kiléptem az útra.

- Esküszöm, hogy Linton haldoklik! - ismételte Heathcliff, szigorú pillantást vetvén felém. - A bánat s a csalódás sietteti végét. Ha nem akarja őt elengedni, Nelly, megnézheti maga is. Én nem jövök haza egy héten belül és remélem, a gazdájának nem lehet kifogása az ellen, hogy meglátogatja az unokatestvérét.

- Jöjjön - fogtam meg Cathyt a karjánál, és úgyszólván betuszkoltam őt a kapun. Mert már habozott, és aggodalmasan figyelte Heathcliff arcát, melynek vonásai túl szenvtelenek voltak ahhoz, hogy elárulják titkolt álnokságát.

Lovával egészen közel léptetett hozzá, és lehajolván hozzáfűzte:

- Catherine kisasszony, be kell vallanom, nincs elég türelmem Lintonhoz. Haretonnak és Josephnek pedig még kevésbé. Be kell vallanom, hogy meglehetősen durva a környezete. Egyaránt szomjúhozza a szerelmet s a gyengédséget: egy szerető szó magától a legjobb orvosság lenne számára. Ne hallgasson Deanné gonosz szavaira: legyen nagylelkű, és kísérelje meg a találkozást. Éjjel-nappal magáról álmodik, és nem lehet elhitetni vele, hogy nem gyűlöli őt, hisz nem ír, és nem is jön el hozzá.

Bezártam a kaput, és követ gördítettem elé, hogy csukva maradjon. Majd kinyitván esernyő­met, alája vontam Catherine-t, mert az eső már csepergett a fák siralmasan nyöszörgő ágain át, és figyelmeztetett, hogy nincs veszteni való időnk. Sietségünkben nem volt alkalmunk magyarázatokat fűzni a Heathcliff-fel való találkozáshoz; gyors léptekkel igyekeztünk a ház felé, de útközben ösztönösen megéreztem, hogy Catherine szívét már kettős szomorúság fátyolozza. Arcára olyan fájdalom nyomta bélyegét, hogy rá sem lehetett ismerni. Való­színűleg színtiszta igazságnak vett mindent, amit hallott.

Gazdám még visszatértünk előtt lepihent. Catherine a szobájába szaladt, hogy megtudja, mint érzi magát. Visszajött és megkért, maradjak vele a könyvtárban. Együtt teáztunk, majd végigfeküdt a szőnyegen, és csendre intett, mivel fáradtnak érzi magát. Kinyitottam egy könyvet, és úgy tettem, mintha olvasnék. Abban a percben, midőn úgy vélte, hogy egészen elmerültem ebben a foglalatoskodásban, sírni kezdett, hangtalanul: úgy látszik, újabban ez volt a kedvenc időtöltése. Hagytam, hadd élvezze egy ideig; majd korholni kezdtem: kigúnyoltam Heathcliff állításait, mintha biztos volnék benne, hogy ő is ezen a véleményen van. Sajnos, nem voltam elég erős ahhoz, hogy leromboljam szavainak hatását, mely épp azt érte el, amit akart.

- Lehet, hogy igaza van, Ellen - felelte -, de nem lenne addig nyugtom, míg meg nem tudom, mi az igazság? Meg kell mondanom Lintonnak, hogy nem az én hibám, ha nem írok neki: meg kell őt győznöm, hogy érzéseim nem változtak irányában.

Mit érhetett volna ilyen balga hiszékenységgel szemben harag és tiltakozás? Haragban váltunk el ez este egymástól, de a következő nap a Szelesdomb felé vezető úton talált, makacs úrnőm pónija mellett. Nem bírtam tovább nézni fájdalmát, sápadtságát, levertségét, dagadt szemét: engedtem neki, abban a halvány reményben, hogy fogadtatásunkkal talán maga Linton bizonyítja be apja meséinek valótlanságát.