Huszonhatodik fejezet

Túl voltunk már a nyár derekán, mikor Edgar nehéz szívvel engedett könyörgéseiknek, és lóhátra ülhettünk Catherine-nel, hogy felkeressük unokaöccsét. Fülledt idő volt: a napot felhők fedték, de a páráktól és ködöktől súlyos égbolt nem ígért esőt. Az útjelző kő mellett adtunk egymásnak találkozót, az útkereszteződésnél. Odaérve azonban csak egy kis pásztor­fiút találtunk, aki tudtunkra adta, hogy “a fiatalúr” a domboldalon vár bennünket, és nagyon megköszönné, ha valamivel tovább mennénk.

- Akkor Linton úrfi elfeledte gazdám első feltételét - jegyeztem meg. - Ő ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy Thrushcross Grange területén maradjunk. Így azonban rövidesen elhagyjuk azt.

- Nem baj, majd visszafordulunk, mikor találkoztunk vele - felelt útitársam. - Séta közben majd hazafelé lovagolunk.

Mikor azonban házuktól alig negyedmérföldnyire találkoztunk vele, láttuk, hogy nincs lova; nekünk is le kellett szállanunk, az állatokat pedig kicsaptuk a rétre legelni. A hangában heverészve várt, és csak akkor kelt fel, mikor néhány yardnyira voltunk tőle. Járása olyan bizonytalan volt, ő maga pedig annyira sápadt, hogy ijedten felkiáltottam:

- De fiatalúr, magának ma nem való a séta! Milyen rossz színben van!

Catherine fájdalmas meglepődéssel nézte. Az ujjongás, mely ajkán volt, ijedt kiáltássá változott, és ahelyett, hogy örömét fejezte volna ki az oly soká halogatott találkozás felett, nyugtalanul érdeklődött, rosszabbul érzi-e magát, mint rendesen?

- Nem... jobban, sokkal jobban!

Remegett és lihegett, miközben egyre fogta Cathy kezét, mintha arra akart volna támaszkodni: nagy, kék szemét félénken emelte a lányra, s a mély árkok, melyek valaha oly álmodozóvá tették pillantását, most elkínzott és meggyötört kifejezést kölcsönöztek neki.

- Akkor hát rosszabbul voltál mostanában - erősködött unokanővére. - Rosszabbul, mint amikor utoljára láttalak. Soványabb és...

- Fáradt vagyok - vágott a szavába hirtelen a fiú. - Nagyon meleg van a sétához, pihenjünk le itten. Reggel gyakran érzem magam rosszul... papa azt mondja, túl gyorsan növök.

Catherine, akit ez nem nyugtatott meg eléggé, leült, Linton pedig elnyúlt mellette.

- Csaknem olyan itt, mint a te paradicsomodban - mondotta Catherine, és igyekezett vidámnak mutatkozni. - Talán emlékszel megállapodásunkra, hogy olyan helyen és úgy töltünk el két napot, amint egyikünk, illetve másikunk a legkellemesebbnek képzeli el. Ez a nap csaknem kedved szerint való: igaz ugyan, hogy felhős, de szelídebb és nyugodtabb ezáltal. Szebb így, mint vad verőfényben. Jövő héten, ha teheted, fellovagolunk Thrushcross Grange parkjáig: az lesz majd az én napom!

Linton szemmel láthatóan nem emlékezett rá, miről beszél, és nyilván nehezére esett minden társalgás. Oly kevéssé érdeklődött mindaz iránt, amiről Cathy beszélt, és oly kevéssé igyekezett szórakoztatni őt, hogy úrnőm alig tudta eltitkolni csalódását. Unokatestvérének lénye és modora egyaránt megmagyarázhatatlan változáson ment át. Duzzogása, melyet a becézgetés gyengédséggé tudott átváltoztatni, most közönyös fásultságnak adott helyet; a szeszélyes gyermekkedély, mely csak azért mutatkozott ingerlékenynek és elviselhetetlennek, hogy hízelgésekkel vigasztalják, most a csökönyös beteg önző mogorvaságát öltötte magára: visszautasított minden vigasztalást, és kész volt a mások jókedvét és vígságát sértésnek tekinteni. Catherine éppúgy észrevette, mint én, hogy jelenlétünk inkább büntetés, mint jutalom a számára, és gondolkodás nélkül azt javasolta, hogy távozzunk. Szavai váratlanul eloszlatták Linton közönyét, és a fiú rendkívül izgatottnak mutatkozott. Ijedt pillantásokat vetett otthona felé, és kérte Catherine-t, maradjon még legalább egy félórát.

- De én azt hiszem - szólt Cathy -, jobb volna neked otthon, mint itt. Látom, hogy ma nem tudnálak elszórakoztatni sem meséimmel, sem énekemmel, sem pedig beszélgetésemmel. Komolyabb lettél, mint én, fél év alatt: ma már nem érdekelnek a régi szórakozásaim. Különben szívesen maradnék, ha szórakoztatni tudnálak.

- Maradjon, hogy kipihenje magát - felelte Linton. - És ne higgye, Catherine, és ne is mondja, hogy nagyon rosszul vagyok. A meleg és fülledt idő nyomaszt egy kissé; és túl sokat kellett járnom, míg ideértem. Mondja meg nagybátyámnak, hogy egészen jól érzem magamat. Megteszi?

- Megmondom neki, hogy te így érzed, Linton. Azt nem mondhatom neki, hogy így is van - felelt fiatal úrnőm, akit meglepett a makacsság, mellyel a másik olyasmihez ragaszkodott, ami nyilvánvalóan nem volt igaz.

- Jöjjön el újra jövő csütörtökön - folytatta a fiú, igyekezvén kikerülni a másik kérdő pillantását. - És köszönje meg nevemben apjának, hogy elengedte, köszönje meg nagyon, Catherine. Ha pedig az én apámmal találkoznék, s az irántam érdeklődnék, ne mondja meg neki, hogy nagyon hallgatag és ostoba voltam. És ne vágjon olyan szomorú, levert arcot, mint mostan... még megharagudnék rám!

- Mit bánom én az ő haragját! - kiáltott fel Catherine, mert attól tartott, Heathcliff őellene fordítja dühét.

- De én nagyon is bánom - mondotta Linton összeborzadva. - Ne ingerelje fel ellenem, mert nagyon durva tud lenni.

- Nagyon szigorú magával, fiatalúr? - kérdeztem. - Megunta tán az elnézést, s a csendes gyűlöletből átcsapott a cselekvő gyűlöletbe?

Linton rám nézett, de nem válaszolt. Körülbelül tíz percig maradtunk így ülve: Linton mellére hajtotta fejét, s már csak a kimerültség vagy a fájdalom elfojtott sóhajtásait hallatta; Cathy azzal szórakozott, hogy áfonyát szedett, és megosztotta velem; Lintont nem is kínálta, mert látta, hogy csak fárasztja és untatja, ha szól hozzá.

- Van már egy félórája, Ellen? - súgta végül Catherine a fülembe. - Nem látom be, miért maradjunk. Ő alszik, papa pedig megkívánja, hogy idejében otthon legyünk.

- Igaz, de nem hagyhatjuk itt, míg alszik - feleltem. - Várjon, amíg felébred, és legyen kissé türelemmel. Nagyon sürgős volt magának az idejövetel, de ugyancsak hamar elpárolgott a kedve, hogy lássa a szegény Lintont.

- Miért is akart látni? - felelt Catherine. - Azelőtt legrosszabb kedvében is jobban szerettem, mint így, ebben a furcsa lelkiállapotban. Azt gondolná az ember, kényszerűségből jött el erre a találkozóra, mintha kötelességet teljesítene, félvén, hogy szidást kap az apjától. De semmi kedvem örömet okozni Heathcliffnek, bármi oka legyen is rá, hogy ilyesmire kényszeríti a fiát. Ha örülök is, hogy jobb egészségben találom, csak még inkább sajnálnom kell, hogy ennyivel kevésbé kedves és gyengéd irányomban.

- Azt hiszi hát, hogy jobb egészségben van?

- Igen. Emlékszik, mennyit panaszkodott azelőtt a fájdalmaira? Nincs ugyan olyan jól, amennyire szeretné, hogy papának mondjam, de úgy látszik, sokkal jobban érzi magát.

- Ebben nem értünk egyet, Catherine kisasszony - jegyeztem meg -, én azt mondom inkább, most sokkal rosszabbul van!

E percben felriadt Linton, és rémült arccal kérdezte, nem szólította-e valaki?

- Nem - felelt Catherine -, legfeljebb álmodban! Nem értem, hogyan tudsz aludni idekünn, fényes nappal?

- Úgy rémlett, apámat hallottam - folytatta a fiú elfulladó lélegzettel, és egy pillantást vetett a szemközti emelkedésre. - Biztos benne, hogy senki sem szólt hozzám?

- Egészen biztos. Csak Ellen és én beszélgettünk az egészségedről. Igazán erősebbnek érzed magad, Linton, mint mikor utoljára találkoztunk a télen? De ha ez igaz is, egyvalamiben nem lettél erősebb: hozzám való vonzódásodban. De mondd meg: igazán egészségesebbnek érzed magad?

Könnyek szöktek Linton szemébe, mikor így felelt:

- Igen, igen, feltétlenül!

Mintha még mindig ez a képzeletbeli hang üldözné, riadtan fürkészett maga körül, kereste, honnan hallotta. Cathy felkelt.

- Mára el kell válnunk - mondotta. - Nem akarom eltitkolni, hogy keserű csalódást okozott mai találkozásunk. De csak neked fogom ezt megmondani, soha nem félek Heathclifftől.

- Csitt! - suttogta Linton. - Csitt! Az isten szerelmére! Jön!

Catherine karjába kapaszkodott, és megpróbálta visszatartani. Erre a hírre azonban az kiszabadította magát, füttyentett Minnynek, mely kutyaként engedelmeskedett neki.

- Itt leszek jövő csütörtökön - kiáltotta, miközben a nyeregbe ugrott. - Viszontlátásra. Siessünk, Ellen!

Így hagytuk el őt; alig vette észre távozásunkat, annyira elfogta a félelem apja közeledtére.

Még mielőtt elértük volna a házat, Catherine bosszankodása valami különös szánalommal vegyes sajnálkozássá változott, melyhez bőségesen hozzájárultak a Linton testi és erkölcsi hogyléte felett érzett aggodalmak és gondok. Én is osztoztam aggodalmaiban, de azt aján­lottam neki, ne nagyon beszéljen róluk; egy másik találkozás után könnyebben megítélhetjük, mi a való helyzet. Gazdám érdeklődött találkozásunk részletei iránt. Catherine pontosan átadta neki unokaöccse köszönetét, s átsiklott a többin. Magam részéről kevés táplálékot nyújthattam kíváncsiságának, mert magam sem nagyon tudtam, mit titkoljak és mit áruljak el.