Harmadik fejezet

Miközben felvezetett a lépcsőn, megkért, takarjam el a gyertyát, és ne csináljak zajt; gazdájának ugyanis nemigen lenne ínyére, ha tudná, hogy abban a szobában akar elhelyezni, ahová nem szívesen bocsát be idegent. Megkérdeztem, mi lehet az oka. Azt felelte, nem tudja, hisz alig egy-két éve szolgál itt, s a háziaknak annyi különös szokásuk van, hogy nem győzheti kíváncsisággal.

Magam is épp eléggé kábult voltam ahhoz, hogy kíváncsiskodjam, magamra zártam hát az ajtót, s megkerestem az ágyat. Az egész bútorzat egy székből, egy almáriumból s egy nagy tölgyfa szekrényből állott, felső részén négyszögletes nyílásokkal, melyek kocsiablakokhoz hasonlítottak. Odaléptem ehhez a különös építményhez, és jobban megnéztem: most vettem észre, hogy furcsa, régimódi ágy ez, szükségtelenné teszi, hogy külön szobája legyen minden családtagnak. Fülkét alkotott, melyben az ablak párkányát asztalként lehetett használni. Kizártam az ágy deszkaajtaját, beléptem a gyertyával, bezárkóztam, és máris biztonságban éreztem magam Heathclifftől vagy akárki mástól.

Az ablak párkányán, ahová lámpámat helyeztem, egymásra halmozott, penészes könyvek hever­tek, a deszkát késheggyel karcolt bevésések borították. E bevésések hol kisebb, hol nagyobb betűkkel ugyanazt a nevet ismételték: Catherine Earnshaw, majd Catherine Heathcliff, sőt itt-ott Catherine Linton.

Súlyos kábulatomban fejemet az ablaknak támasztottam és egyre betűztem: Catherine Earnshaw... Heathcliff... Linton... míg csak le nem csukódtak szemeim. Alig maradtam így öt percig, villogó fehér betűk váltak ki a homályból, kísértetekként: a levegő megtelt Catherine-ekkel. Mikor felkeltem, hogy elűzzem magamtól ezt a tolakodó nevet, észrevettem, hogy gyertyám kanóca az egyik ódon kötetre hajlik, és égett borjúbőr szaga tölti meg a fülkét. Megigazítottam a gyertyát, és egyaránt szenvedve a hidegtől, valamint állandó émelygéseim­től, felültem és kinyitottam térdemen a megsérült kötetet. Biblia volt, igen finom betűkkel, de dohos szag áradt belőle; a címlapon ezt a bejegyzést találtam: “Catherine Earnshaw könyve” s egy csaknem negyedszázados évszámot. Becsuktam a könyvet, másikat ütöttem fel, majd ismét másikat, mindegyiket szemügyre vettem, sorjában. Catherine gondosan válogatta össze könyveit, melyek használt állapotukban arról tanúskodtak, hogy gyakran, ha nem is mindig rendeltetésük szerint használta őket: alig volt fejezet, mely mellett ne ékeskedett volna tollal, esetleg irónnal odavetett bejegyzés, vagy valami hasonló, úgyhogy egy körömnyi hely sem maradt a könyvben fehéren. Itt-ott mondattöredékeket találtam, másutt szabályszerű naplót alkottak a kiforratlan, gyermekes írással rótt sorok. Egy fehér lap homlokán - milyen drága kincs lehetett egy-egy ilyen lap Catherine-nek! - ügyetlen, de találó vonásokkal felrajzolt torzkép ábrázolta, nagy örömömre, Joseph barátomat. Tüstént felébredt érdeklődésem az ismeretlen Catherine iránt, és elkezdtem kibetűzni a félig elmosódott írásjeleket.

“Borzasztó vasárnap! - Így kezdődött a következő fejezet. - Bárcsak visszajöhetne apám. Hindley ugyancsak kevéssé tudja pótolni őt... Kegyetlenül bánik Heathcliff-fel... H. meg én fel fogunk lázadni... Ma este tettük meg az első lépést.

Egész nap zuhogott, mintha öntötték volna. Nem mehettünk el a templomba, úgyhogy Josephnek kellett ájtatosságot tartania a padlásszobában. Miközben Hindley és felesége odabenn melegedtek a jó tűznél - bizonyára jobb dolguk volt, mint hogy a bibliát olvassák - Heathcliff, én és a szegény kis béresgyerek parancsot kaptunk, hogy imakönyveinkkel a padlásra vonuljunk. Ott egy zsák magra telepedve nyöszörögtünk és dideregtünk, remélve, hogy Joseph is dideregni fog, és így jobbnak látja majd rövidre fogni buzdításait. Mekkora tévedés! Pontosan három óra hosszat tartott az ájtatosság, és bátyám még így sem átallott ránk förmedni, mikor visszatértünk: Mi az? Máris befejeztétek? - Azelőtt vasárnap délután megengedték, hogy játszhassunk, feltéve, hogy nem csinálunk nagy zajt; most a legkisebb nevetés is elég, hogy sarokba térdeltessenek.

- Elfelejtitek, ki az úr a háznál? - kiabált a zsarnok. - Összetöröm, aki feldühösít valamivel! Csendet és feltétlen engedelmességet kívánok tőletek! Te csináltad ezt, fiam? Frances, édesem, húzd meg a haját! Hallottam, amint csettintett az ujjával.

Frances jó erősen meghúzta a fiú haját, majd férje térdére telepedett. Úgy ültek ott, mint két kisgyerek, egy óra hosszat csak csókolóztak és gügyögtek egymásnak, furcsa és lehetetlen szavakat, melyeket mi szégyellnénk. Összehúzódtunk, amilyen kényelmesen csak lehetett, a pohárszék alatt. Kötényeinkből függönyt csináltam búvóhelyünk elé, mikor épp belépett Joseph, aki már végigjárta az istállókat. Letépte függönyünket, pofon ütött, és alaposan összeszidott:

- Alig temették el az urat, vége sincs még a vasárnapnak, az evangéliom szava a fületekben van még, s máris játszani merészeltek! Szégyelljétek magatokat! Maradjatok veszteg, gonosz gyerekek! Van itt elég jó könyv, olvassatok. Maradjatok veszteg, és gondoljatok a lelketekkel!

Ezt mondván, úgy ültetett bennünket, hogy a tűz távoli halvány fénye épp megvilágította a ránk erőszakolt öreg salabaktert.

Nem volt semmi kedvem az olvasáshoz. Megfogtam a könyv ragadós tábláját, a kutyák közé vágtam, és kijelentettem, hogy utálom a jó könyveket. Heathcliff egy rúgással hasonlóképp cselekedett. Ezután jött csak a zenebona!

- Hindley úr! - kiabált a mi káplánunk. - Gyüjjék csak ide kegyelmed! Cathy kisasszony elszakította az Üdvösség Sisakjá-nak tábláját, Heathcliff pedig megtaposta a Kárhozathoz Vezető Széles Út első részét. Maga tűri, amit ezek csinálnak? Az öregúr nem hagyta vóna; persze ő már nincs itt!

Hindley nem volt rest, s otthagyta paradicsomát a tűz mellett: egyikünket gallérjánál, másikunkat karjánál ragadott meg, és kilökött a konyhába, Joseph pedig bizonygatta, hogy a krampusz eljön majd értünk; odakint mindketten meghúzódtunk egy-egy sarokban, és vártunk sorsunkra. Nekem kezem ügyébe került a polcon ez a könyv s egy üveg tinta, kinyitottam a ház ajtaját, s a beszűrődő fénynél húsz percet töltöttem írással. Pajtásom azonban már türelmetlenkedik! Ő azt javasolja, lopjuk el a tejesasszony nagy köpenyét, terítsük magunkra, és csatangoljunk egyet a lápon! Jó gondolat! Majd ha belép az öreg, azt hiheti, hogy jóslata beteljesedett. Ott se lesz hidegebb és nedvesebb, mint idebenn!”

Úgy látszik, Catherine megkísérelte megvalósítani tervét, mert a következő mondatban más tárgyra tér át, mégpedig panaszos hangon!

“Sose hittem volna, hogy Hindley így megríkasson! Úgy fáj a fejem, hogy nem tudom a párnán tartani! Csak azért sem engedek neki! Szegény Heathcliff! Hindley úgy bánik vele, mint egy csavargóval, nem engedi, hogy velünk legyen, velünk étkezzék! Megtiltotta, hogy együtt játsszunk, és azzal fenyegetőzött, hogy kiűzi a házból, ha nem tartjuk meg parancsait. Még atyánkat is hibáztatta (hogy is merészelt ilyet?), amiért túlságosan elnéző volt H. irányában, és esküdözött, hogy ő majd megmutatja!”

El-elnyomott az álom a megsárgult lap fölött, és szemem a kézírásról a nyomtatott sorokra tévedt. Piros betűs címet láttam: “Hetvenszer Hét és az Első a Hetvenegyedik Hét közül. Nagytiszteletű Jabes Branderham szentbeszéde, melyet Gimmerton Sough kápolnájában elmondott.” Miközben félig öntudatlanul azon törtem a fejem, mire is mehetett Jabes Branderham a tárgyával, hátradőltem az ágyon és elaludtam. Sajnos, a rossz tea és a rossz hangulat következményei hamar mutatkoztak. Mi más okozhatta volna, hogy ilyen rossz éjszakát töltöttem? Semmihez sem hasonlíthatom, mióta csak tudom, mi a szenvedés.

Álmom már félig éber állapotomban kezdődött. Úgy látszott, reggel van; útnak indultam, hogy hazatérjek, vezetőm az öreg Joseph volt. Több yard vastag hó fedte az utat. Nehezen haladtunk előre, és útitársam szüntelenül korholt, amiért a zarándokbotot nem vittem magammal: azt mondotta, hogy anélkül sohasem léphetek be a házba, és büszkén rázta a maga fütykösét. Rájöttem, hogy ezt nevezte zarándokbotnak. Először nem értettem, mi szükségem volna efféle fegyverre, hogy tulajdon lakásomba bejussak. Később világosság gyúlt bennem. Nem is hazafelé tartottunk, hanem Jabes Branderham prédikációjára, ki a “Hétszer hét” textusáról fog prédikálni. Egyikünk - Joseph, a prédikátor, vagy jómagam - elkövette az első bűnt a hetvenegyedik hét közül: ezt nyilvánosan fejére olvassák, majd kiközösítik.

Megérkeztünk a kápolnába. Sétáim során kétszer-háromszor elhaladtam már előtte; egy kis lankán fekszik, két domb között, meglehetősen magasan, a mocsár közelében, melynek tőzeges sara, úgy mondják, épségben őrzi meg az ott nyugvó holttesteket. A tető egyelőre ép; de mivel a lelkipásztor évi járandósága nem több húsz fontnál s két szobából álló lakásnál - mely legjobb úton van afelé, hogy csak egy szoba maradjon belőle -, egy lelkész sem akarja vállalni a kápolnával járó terheket, már csak azért sem, mivel a közbeszéd szerint hívei inkább eltűrnék, hogy éhen haljon, mintsem hogy akár egy pennyvel is növeljék jövedelmét. Akármint volt is a dolog, álmomban Jabes nagyszámú és figyelmes gyülekezettel dicseked­hetett; prédikált - szent Isten! - prédikációja négyszázkilencven részre tagozódott, mindegyik felért hosszúságban egy rendes prédikációval, és egy külön bűnről szólott mindegyik. Honnét szedte ezeket, nem tudom. Maga módján magyarázta a szövegeket, és úgy látszott, fontos volt, hogy a hívő minden alkalommal más bűnt kövessen el. Egészen furcsa bűnök voltak ezek, soha nem hallott vétkek, melyeket eddig elképzelni sem tudtam.

Hogy elfáradtam! Hogy feszengtem, ásítoztam, bóbiskoltam, hányszor riadtam fel! Martam, csíptem magam, hogy ébren maradjak, mint dörzsöltem a szemem; felkeltem, leültem, lökdöstem Josephet, hogy mondja meg, mikor lesz már vége! De úgy látszik, arra ítéltek, hogy végighallgassam az egészet! Végre elérkezett az első bűnhöz a hetvenegyszer hét közül. Ebben a fontos pillanatban hirtelen megvilágosodott elmém, és felugrottam, hogy Jabes Branderhamet vádoljam e bűn elkövetésével, melyet a keresztény már nem köteles megbocsátani.

- Uram! - kiáltottam. - E négy fal közé zárva türelmesen elszenvedtem, és megbocsátottam szentbeszédének négyszázkilencven részét. Hetvenszer hét alkalommal nyúltam kalapom után, s készültem távozni, hetvenszer hét alkalommal kényszerített ön engem, hogy helyemen maradjak. Négyszázkilencvenegyedszer azonban már vége türelmemnek. Társaim a vértanúságban, végezzünk vele! Lökjétek le és tépjétek darabokra, hogy a helyek, melyek ismerték, ne ismerjenek rá többé!

- Hát te vagy az! - kiáltott rám Jabes ünnepélyes csend után, könyöklője felett kihajolva. - Hetvenszer hét alkalommal torzult ásításra arcod... hetvenszer hét alkalommal voltam türelmes irántad. Emberi gyarlóság ez, gondoltam, meg kell néki bocsátanom. De íme az első bűn a hetvenszer hét közül! Testvérek, hajtsátok rajta végre az ítéletet, mely megírva áll! Minden jó keresztényt megillet ez a tisztesség!

E végszóra az egész gyülekezet egy emberként támadt rám zarándokbotjával. Mivel nem volt fegyverem, mellyel ellenük védekezhettem volna, birokra keltem Josephfel, a hozzám leg­köze­lebb álló és legdühösebb támadóval, hogy megszerezzem fütykösét. A nagy zűrzavarban több bot összeakadt, s a nekem szánt ütések gyakran idegen koponyákra zuhogtak. Csakhamar az egész kápolna visszhangzott a támadók és védekezők lármájától. Saját szomszédját ütötte mindenki, és Branderham, hogy ne nézze tétlenül a mérkőzést, a szószék karfáját csapkodta öklével, amivel akkora zajt okozott, hogy nagy megkönnyebbülésemre felébredtem. Mi volt az oka ennek a rémes álomnak? Mi játszotta Branderham szerepét ebben a csúfos verekedésben? A fenyőfa ága, mely ablakomat csapkodta, mikor az orkán elsüvített a ház mellett, és száraz tobozai, melyek az üveget súrolták! Vártam még egy percig, hogy megbizonyosodjam a zaj okáról, másik oldalamra fordultam, s új álomba merültem, mely ha lehet, még az előbbinél is nyomasztóbb volt.

Ez alkalommal világosan emlékszem, hogy a kis hálófülkében feküdtem, a dühöngő szélvihart figyelve, mely örvénylő havat sodort ablakomra. Az ág idegesítő csapkodását is hallottam, de most már tudtam, mitől származik. Annyira idegesített a zaj, hogy elhatároztam, elnémítom, ha lehet; felkeltem álmomban, és megpróbáltam kinyitni az ablakot. A retesz azonban hozzá volt forrasztva a kerethez, és nem akart engedni; ezt még éber állapotban figyeltem meg, de úgy látszik, akkor nem jutott eszembe. Mégis, véget kell vetnem ennek! - gondoltam és kézzel benyomván az ablaküveget, kinyúltam, hogy megragadjam az alkalmatlankodó ágat; de ahelyett, hogy ezt megtaláltam volna, ujjaim kicsiny, jéghideg kezet ragadtak meg. A lidérc­nyomás borzalma töltött el; megpróbáltam visszahúzni karomat, de a kéz belém akaszkodott, és egy végtelenül fájdalmas hang így rimánkodott:

- Engedj be! Engedj bemennem!

- Ki vagy? - kérdeztem, miközben megpróbáltam kiszabadítani karomat.

- Catherine Linton - felelt a hang remegőn. (Miért Linton? - töprengtem. - Hisz hússzor annyi Earnshaw nevet láttam, mint Lintont!) - Végre hazataláltam, eltévedtem a lápon!

Még tovább hallottam a hangot, és úgy rémlett, egy gyermek arcát látom az ablak mögött. A félelem kegyetlenné tett. Látván, hogy nem szabadulok szorításából, csuklóját az ablak törött üvegéhez dörzsöltem, úgyhogy kifakadt belőle a vér, és elöntötte ágyam lepedőjét.

- Engedj be! - nyögte még mindig a hang, s már majdnem megőrültem a félelemtől.

- Mit csináljak? - mondottam végül. - Eressz el, ha azt akarod, hogy beengedjelek.

Az ujjak szorítása meglazult, gyorsan behúztam karomat a résen, s könyveket halmoztam az ablak elé, fülemet pedig bedugtam, hogy ne halljam borzalmas rimánkodását. Azt hiszem, mintegy negyedórát töltöttem így. De amint felfigyeltem, ismét hallhattam a siralmas panaszkodást, mely nem akart megszűnni.

- Menj innét! - kiáltottam. - Nem engedlek be, még ha húsz évig kéred is!

- Húsz évig - nyögte a hang -, épp húsz éve kóborlok így.

Kis kaparászást hallottam kívülről, s a könyvhalmaz megbillent, mintha valaki előretolta volna az ablak felől. Megpróbáltam felugrani, de egy tagom sem mozdult: őrülettel határos félelmemben felordítottam. Erre felébredtem, és legnagyobb zavaromra tapasztalnom kellett, hogy ordításom valóság volt. Gyors léptek közeledtek szobám felé, valaki erélyesen feltárta az ajtót, s fény szűrődött be az ágy feletti ablakokon. Remegve ültem az ágy szélén, hideg verej­ték csurgott homlokomról. A jövevény egy percig tanácstalanul állott, valamit mormogott magában, majd szinte suttogva megszólalt, de láthatóan nem várt feleletet:

- Van itt valaki?

Helyesebbnek véltem, ha felfedem jelenlétemet, mert Heathcliff hangját ismertem meg, s féltem, hogy tovább kutat, ha csendben maradok. Felkeltem és kitártam az alvófülke ajtaját. Sohasem fogom elfelejteni a hatást, amit így keltettem.

Heathcliff az ajtó mellett állt, ingben és nadrágban; a gyertyaviasz ujjaira csepegett, s arca olyan fehér volt, mint háta mögött a fal.

A padló reccsenésére összerázkódott, mintegy villamos ütés alatt; elejtette a gyertyát, mely néhány lépésnyire gurult: rendkívüli izgalmában alig bírta felvenni.

- Csak én vagyok az, uram, az ön vendége - kiáltottam, meg akarván kímélni őt a meg­aláz­tatástól, hogy ily soká vagyok tanúja gyávaságának. - Sajnálom, hogy kiáltoztam álmomban, de borzalmas látomásom volt. Bocsásson meg, hogy zavart okoztam.

- Eh, az ördög vigye magát, Mr. Lockwood! Bár menne a... - kezdte házigazdám, s egy székre helyezte a gyertyát, látva, hogy nem tudja kezében tartani. - Ki vezette ebbe a szobába? - folytatta, miközben körmeit tenyerébe mélyesztette és fogait csikorgatva igyekezett elnyomni arcizmainak görcsös rángatózását. - Ki volt az? Legszívesebben rögtön kidobnám a pimaszt!

- Zillah, a maga cselédje vezetett ide - feleltem, miközben igyekeztem ruháimat gyorsan magamra kapkodni. - Semmi kifogásom az ellen, hogy megbüntesse, hisz rászolgált. Úgy látszik, az én számlámra akart meggyőződni arról, járnak-e kísértetek a szobában! Hát igen: járnak! Teli ez a hely kísértetekkel és hazajáró lelkekkel. Nagyon jól teszi, ha zárva tartja. Senki sem lenne hálás az álomért egy ilyen barlangban.

- Mit akar mondani, és mit csinál? Feküdjék vissza, és várja meg a reggelt, ha már itt van; de az Isten szerelmére, ne kezdje újból ezt a rettenetes lármát, mintha a nyakát akarnák elvágni!

- Ha bejön az a kis lidérc az ablakon, bizonyosan megfojt! - vágtam vissza. - De nem vagyok hajlandó tovább szenvedni szerető őseinek hajszáját. A nagytiszteletű Jabes Branderham talán anyai ágon rokona önnek? S az a nőcske, az a Catherine Linton vagy Earnshaw, vagy mi is a neve, bizonyára váltott gyermek volt, gonosz kis lélek lehet ám! Azt mondotta nekem, hogy húsz éve kóborol a földön: bizonyára földi vétkeinek méltó büntetése ez!

Alig ejtettem ki ezeket a szavakat, eszembe jutott a Heathcliff és Catherine neve közti kapcsolat, melyet a könyvben felfedeztem. Erről a körülményről teljesen megfeledkeztem, s csak most hirtelen jutott az eszembe. Pirultam hebehurgyaságomon. De anélkül, hogy el akartam volna árulni, mennyire tudatában vagyok elkövetett tapintatlanságomnak, sietve hozzátettem:

- Az az igazság, uram, hogy éjszakám felét...

Elhallgattam. Először azt akartam mondani: “E régi könyvek olvasásával töltöttem.” De észbe kaptam, s így folytattam: - ... az ablak szélére írott név olvasásával töltöttem. Egyhangú szórakozás, de elalvás előtt épp annyit ér, mintha magamban számolnék...

- Mi jut eszébe, hogy így beszél velem? - kiáltott fel Heathcliff mennydörgő hangon, vad hévvel. - Hogyan... hogyan merészel így beszélni az én tetőm alatt?... Megőrült vagy honnét veszi a bátorságot?

Fejét öklözte dühében.

Nem tudtam, megsértődjem-e szavai miatt, vagy folytassam magyarázatomat? De annyira feldúltnak látszott, hogy megesett rajta a szívem, és elmeséltem neki álmomat, hozzáfűzvén, hogy előzőleg sohasem hallottam Catherine Linton nevét, csak épp elalvás előtt olvastam az ablak szélén, s valószínűleg azért öltött testet látomásaimban. Miközben beszéltem, Heathcliff mindinkább visszahúzódott az ágy mögé, úgyhogy végül már nem láttam arcát. Csak szakadozott lélegzetvételéről sejthettem, hogy alig tudja leküzdeni fájdalmát. Nem akartam elárulni, hogy észrevettem ellágyulását, nagy zajjal öltöztem, órámra pillantottam, s panasz­kodtam az éjszaka hosszúsága miatt.

- Még csak három óra? Meg mertem volna esküdni, hogy hat felé jár! Úgy látszik, megállt az idő: bizonyára már nyolckor lefeküdtünk.

- Télen mindig kilenckor fekszünk és hajnali négykor kelünk - mondotta fátyolozott hangon, és karja árnyékának mozdulata elárulta, hogy egy könnyet törült le.

- Lockwood úr - tette hozzá -, elfoglalhatja az én szobámat; úgyis csak zavarna, ha ilyen korán felkel. Egyébként gyermekes lármájával végképp elűzte álmomat...

- A magamét is elűztem. Inkább lemegyek az udvarra, s ott sétálok hajnalig: akkor majd elindulok hazafelé. Ne féljen, többé nem török be magához! Kigyógyultam a vágyból, hogy akár városi, akár falusi társaságban örömet keressek! Egy értelmes ember elég jó társaság önmagának!

- De még milyen jó társaság! - dörmögte magában Heathcliff. - Fogja a gyertyát, és menjen, ahová akar. De az udvart mégis kerülje el, a kutyák szabadon vannak. A nagy szoba... nem, ott Juno őrködik. Így hát érje be a lépcsőkkel és a folyosókkal. De most menjen már. Két perc múlva jövök én is.

Engedelmeskedtem neki, legalábbis annyiban, hogy elhagytam a szobát; de nem tudván, hová vezet a keskeny folyosó, meg kellett állnom, és közben tanúja lettem egy olyan babonás jelenetnek, mely furcsa módon ellenkezett vendéglátóm józan eszével. Az ágyhoz lépett, feltépte az ablakot, de közben olyan sírógörcs vett erőt rajta, hogy nem tudott többé uralkodni magán.

- Jöjj, jöjj! - zokogta. - Jöjj, Cathy! Ó, jöjj, csak most még ez egyszer! Drágám, szerelmem, hallgass meg már végre, Catherine!

A kísértet szeszélyes volt, mint a kísértetek általában: semmi jelt nem adott magáról. A hó és a szél azonban vad örvényben rontott a szobába, s még a kezemben tartott gyertyát is eloltotta.

A fájdalom vak és reménytelen kitörése, mely nyomon követte önkívületét, olyan részvéttel töltött el, hogy még a jelenet képtelenségéről is megfeledkeztem. Kissé távolabb húzódtam, sajnálván egyrészt, hogy hallgatóztam, ha még oly kevés ideig is, másrészt, hogy elmeséltem neki nevetséges lázálmomat, mely nála ezt a számomra megmagyarázhatatlan rohamot előidézte. Vigyázva ereszkedtem alá a ház földszintjére, s csakhamar a konyhában találtam magam, ahol sikerült annyi parazsat összekaparnom, hogy gyertyámat meggyújthassam. Nem mozdult más, csak egy szürke cirmos macska; lassan kullogott elő a hamuból, és bánatos nyávogással üdvözölt.

A tűzhelyt padok vették körül, félkörű ívben; elnyúltam az egyiken, cirmos úr pedig közelembe telepedett. Félig már álomba merültünk, mikor felriasztott valaki pihenésünkből. Joseph volt; nehézkesen mászott alá egy létráról, melynek vége egy csapóajtón át a mennyezet homályában tűnt el, s valószínűleg kis kamrájához vezetett. Komor pillantást vetett a lángra, melyet sikerült felélesztenem a tűzhely ív alakú rácsa mögött, elűzte a macskát, és szokott helyére telepedve, pipáját kezdte tömködni. Jelenlétem az ő szentélyében sokkal nagyobb illetlenség volt, hogysem tudomásul vehette volna: a pipa szopókáját lassan ajka közé vette, karját keresztbe fonta mellén, s nagy füstfelhőket kezdett eregetni. Nem akartam megzavarni élvezetében, s ezért csendben maradtam. Az utolsó szippantás után mélyet sóhajtott, s ugyanolyan méltóságosan vonult vissza, mint ahogyan érkezett.

Most fiatalosabb lépteket hallottam. Már nyitottam számat, hogy jó reggelt kívánjak, de becsuktam, mielőtt még szóltam volna, mert Hareton sotto voce* imádkozott, mégpedig szépen kicirkalmazott káromkodások formájában, melyeket bőkezűen záporozott minden tárgyra, miközben tűvé tett mindent egy lapátért, hogy az utakat a hótól megtisztíthassa. Lopva felénk pillantott a pad háta felett, anélkül azonban, hogy akár hozzám, akár a macskához egy kedves szót is akart volna szólni. Előkészületeiből azt gyanítottam, hogy rövidesen megnyílik előttem az út, és elhagyván kemény fekvőhelyemet, megmozdultam, hogy kövessem. Ő észrevette ezt, lapátjával egy ajtó felé bökött a háttérben, s dörmögve utasított, hogy arra kell mennem, ha el akarom hagyni a helyiséget.

Az ajtó egy másik terembe nyílott, itt már munkában voltak az asszonyok. Zillah kavargó lángot élesztett egy óriási fújtatóval. Heathcliffné pedig a kandalló közelében összekuporodva könyvet olvasott a tűz fényénél. Kezét védekezőn emelte szeme elé, a forróság ellen, s teljesen elmélyedt az olvasásban. Néha feltekintett, hogy megszidja a cselédet, mert telefújta őt szikrákkal, vagy hogy ellökjön magától egy-egy kutyát, mely kelleténél barátságosabban közeledett orrával az arcához. Meglepődtem, hogy Heathcliffet is itt találtam. Háttal nekem, a tűz közelében állt, s a szegény Zillah-t szidta épp, ki néha abbahagyta munkáját, hogy köténye sarkát szeméhez emelve, panaszosat sóhajtson.

- És te, te hitvány - fordult épp menye felé, mikor beléptem, s olyan ártatlan jelzővel illette, mint féreg vagy jószág, melyet szövegben gondolatjellel szoktak csak jelölni -, már megint lustálkodol? Mások munkával teszik hasznosakká magukat... te, te pedig kegyelemkenyéren élsz! Tedd félre ezeket a szamárságokat, és azon légy, hogy hasznodat vegyük! Majd kitöltöm én rajtad a bosszúmat, amiért örökké a lábam alatt vagy, te rongy!

- Leteszem azt, amit maga szamárságnak nevez, mert kényszeríthet rá, ha ellenkezem - felelt a fiatalasszony. Becsukta a könyvét, s egy székre lökte. - De ha elkoptatja is a szitkozódásban a nyelvét, akkor is azt fogom tenni, ami tetszik!

Heathcliff felemelte kezét, s az asszony biztonságosabb távolságra menekült: valószínűleg ismerte már a kéz súlyát. Semmi kedvet sem éreztem ahhoz, hogy kutya és macska harcának szemtanúja legyek, ezért gyorsan előreléptem, mintha a tűz melegét keresném, és mit sem tudnék az imént lezajlott szóváltásról. Mindkettőjükben volt annyi illendőség, hogy abbahagyják az ellenségeskedést. Heathcliff nadrágja zsebébe mélyesztette öklét, hogy így álljon ellen a kísértésnek; Heathcliffné fintort vágott, és a szoba egy távoli sarkába húzódott, hol szavához híven, egész idő alatt, míg a szobában voltam, szobormereven állt. Szerencsére ez nem tartott soká: meghívásukat a reggelire visszautasítottam, s mihelyt pitymallott, tüstént kiszöktem a szabad levegőre, mely most világos volt, tiszta és hideg, mint az érintetlen jég.

Mielőtt a kert végébe értem volna, a tulajdonos utánam kiáltott, hogy álljak meg, s fel­ajánlotta, hogy átkísér a lápon. Jó is volt, mert a domboldal fehér hóhullámok tengerének látszott, s ezeknek csúcsai és mélyedései nem követték a talaj formáit; sok árkot teljesen befedett a hó, s egész buckasorok, melyekre tegnapi sétámból emlékeztem, eltűntek a táj képéről. Idejövet az út egyik oldalán hat-hét yardnyi közökben felállított kövek hosszú vonalát pillantottam meg, szerte az egész pusztaságon; ezek a bemeszelt kövek azt a célt szolgálták, hogy tájékozást nyújtsanak a sötétben, valamint az olyan hófúvásokban, mint a mostani, mikor az utat nem lehetett megkülönböztetni a kétoldalt elterülő mély ingoványtól. De most semmi sem látszott ezekből a kövekből, csak itt-ott néhány kiemelkedő sötétebb folt, és vezetőm gyakran figyelmeztetett, hogy jobbra vagy balra térjek, midőn azt hittem, hogy a helyes úton járok.

Kevés szót váltottunk, noha egész Thrushcross Grange parkjának bejáratáig kísért; itt elváltunk, mivel úgy vélte, most már nem tévedhetek el. Búcsúzásképp mindössze kurtán megbiccentettük a fejünket, majd folytattam utamat, most már teljesen magamra hagyatva, mivel a kapus lakása mai napig is üresen áll. A park bejárata két mérföldnyire van Grange-től, de én legalább négyet tettem meg, míg hazaérkeztem, mivel eltévedtem a fák között, és nyakig süppedtem a hóba; csak azok tudják, mi ez, akikkel már történt ilyesmi. De bármilyenek voltak is kerülőim, elütötte már a delet, mire hazaérkeztem, ami azt jelenti, hogy kerek egy óra esett az ismert út minden mérföldjére.

Háziasszonyom és egész segédcsapata elibém szaladt fogadásomra, s élénken bizonygatták, hogy már rég elveszettnek hittek. Mindenki úgy vélte, elpusztultam az éjszaka, s épp azon tanakodtak, hogyan fogjanak hozzá földi maradványaim megkereséséhez. Kértem őket, nyugodjanak meg, hisz már itt vagyok, s bőrig ázva szobámba vánszorogtam. Száraz ruhát vettem fel, s harminc-negyven percig sétáltam fel s alá, hogy átmelegedjem, majd dolgozó­szobámba húzódtam, bágyadtan és tehetetlenül, mint egy kismacska, szinte még a pattogó tűznek s a messze illatozó kávénak sem tudtam örülni, melyet a szolgáló már elkészített, s szobámba készült felhozni.