Tizenegyedik fejezet

Magányos elmélkedéseim közepette néha elfogott a félelem, felugrottam, fogtam kalapomat, és már-már szaladtam Szelesdombra, hogy lássam, mi történik. Úgy éreztem, erkölcsi kötelességem figyelmeztetni Hindleyt, miket beszélnek széltében-hosszában az életmódjáról. De azután eszembe jutott belégyökerezett rosszasága, s mivel már nem bíztam benne, hogy hasznára lehessek, s nem is reméltem, hogy hitelt ad szavaimnak, lemondtam, s fel sem kerestem ezt a gyászos hajlékot.

Egy alkalommal elmentem a régi kertkapu előtt, s épp Gimmerton felé indultam. Körülbelül ama időpont körül történt ez, ameddig történetemben eljutottam; tiszta és fagyos volt a délután, a föld kopár, az út kemény és száraz. Egy határkőhöz érkeztem, melynél a lápon át vezető út balról az országútba ágazik - durva, nagy homokkő volt ez, északi oldalán Sz. D., keleti oldalán G., délnyugati oldalán T. G. betű: az utat mutatja Thrushcross Grange, Szelesdomb s a falu felé. A nap bearanyozta a határkő szürke fejét, s a nyarat juttatta eszembe; nem tudnám megmondani, miért, gyermekkori érzések hulláma öntött el. Hindley és én nagyon szerettük ezt a helyet húsz évvel ezelőtt. Soká néztem a viharvert követ, s egy lyukra lettem figyelmes a lábánál, mely még mindig tele volt csigahéjakkal és kavicsokkal és egyéb romlandóbb tárgyakkal, s oly élénken, mintha valóság lett volna, gyermekkori játszótársamat láttam a letaposott füvön ülni: előrehajolt négyszögletes, barna fejével, és egy kis palakődarabbal a földet túrta.

- Szegény Hindley! - kiáltottam fel akaratlanul. Megborzongtam e percben: egy pillanatra mintha testi szememmel láttam volna, hogy a gyerek felemeli fejét, és rám tekint. A látomás hirtelen eltűnt, de utána tüstént ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy Szelesdombra menjek. Babonás előérzet ösztökélt tervem megvalósítására. “Hátha meghalt! - gondoltam. - Vagy talán halál fenyegeti! Ez a jelenés talán a halál előhírnöke volt!”

Amily mértékben közeledtem a házhoz, úgy fokozódott izgalmam is: mikor végre meg­pillantottam, minden tagomban remegtem. A látomás megelőzött: ott állt előttem, a kerítésnek támaszkodva. Ez volt legalábbis első gondolatom, mihelyt a barna szemű, kócos kisfiút megpillantottam, aki a rácsok közé szorította friss arcocskáját. Rövid gondolkozás után rájöttem, hogy csak Hareton lehet, az én Haretonom; alig változott a tíz hónap alatt, mióta elhagytam.

- Adjon Isten, drágám! - kiáltottam megfeledkezvén ostoba félelmeimről. - Hareton, én vagyok Nelly! A te dajkád!

Elhúzódott ölelésem elől, és nagy követ markolt fel a földről.

- Eljöttem az apádhoz, Hareton! - tettem hozzá.

Mozdulatából kitalálhattam, hogy ha él is emlékezetében Nelly, nem azonosítja őt velem.

Felemelte a követ, hogy hozzám hajítsa; próbáltam a lelkére beszélni, de a kezét már nem tudtam megállítani. A kő eltalálta kalapomat, és a kis ember selypítő ajkáról kacskaringós káromkodás hangzott el, mely akár megértette, amit mondott, akár nem, a megszokás hatal­máról tanúskodott, és gyermeki arcvonásait ijesztően gonoszakká változtatta. Gondolhatja, hogy inkább lesújtott voltam, mint felháborodott. Majdnem sírva fakadtam, de azért kivettem egy narancsot a zsebemből, és odaadtam neki, hogy megbékítsem. Habozott egy percig, azután kiragadta kezemből, mint aki azt hiszi, hogy csak hitegetni és áltatni akarom vele. Egy másikat mutattam neki, de úgy, hogy ezt már nem érhette el.

- Ki tanított meg ezekre a szép szavakra, kicsikém? A lelkész?

- Ördög vigye a lelkészt és téged is! Add ide azt!

- Mondd meg, hogy kitől kapsz leckét, és odaadom. Ki a te tanítód?

- A papám, hogy enné meg a fene!

- És mire tanít a papád?

Felugrott, hogy elkapja a gyümölcsöt, de én még feljebb tartottam.

- Semmire! Legfeljebb arra, hogy ne kerüljek a színe elé. Papa utál, mert rá is káromkodom!

- És ugye az ördög tanít rá, hogy a papádra is káromkodjál?

- Igen... Nem - dünnyögte.

- Hát akkor kicsoda?

- Heathcliff.

Megkérdeztem, szereti-e Heathcliffet.

- Szeretem! - felelte.

Kíváncsi voltam, miért szereti, de csak annyit tudtam kihúzni belőle:

- Nem tudom... Visszaadja papának kamatostul, amit én kapok tőle. Ő is lehordja papát, ha papa lehord engem. Azt mondja, hagyni kell, hogy azt csináljak, amit akarok.

- És a lelkész nem tanít téged írni-olvasni?

- Nem! Azt mondták, hogy betörik azt a francos pofáját, ha átlépi a küszöböt. Heathcliff ígérte ezt így!

Kezébe adtam a narancsot, és megkértem, szóljon az apjának, hogy egy Nelly Dean nevű nő akar vele beszélni a kertajtónál. Végigszaladt az úton, és bement a házba. Hindley helyett azonban Heathcliff jelent meg a küszöbön. Tüstént sarkon fordultam, és visszafelé rohantam minden erőmből, egy percnyi pihenő nélkül, míg csak az útjelzőig nem érkeztem: úgy megrémültem, mintha magát a gonosz lelket láttam volna. Mindennek nem volt sok köze Isabella kisasszony történetéhez, legfeljebb annyiban, hogy elhatároztam: a jövőben résen leszek, és minden erőmmel megvédem Thrushcross Grange-et ettől a gonosz befolyástól, s ha kell, megfosztom Lintonnét örömétől, akár egy házi vihar árán is!

A legközelebbi alkalommal, hogy Heathcliff felkeresett bennünket, a kisasszony épp az udvaron tartózkodott, és a galambokat etette. Három napja nem állt szóba a sógornőjével, de nagy megkönnyebbülésünkre felhagyott örökös panaszaival is. Tudtam, hogy Heathcliff nem ok nélkül pazarolja Linton kisasszonyra kedvességét. Mihelyt észrevette, elővigyázatosságból alaposan végigjáratta szemét a homlokzaton. A konyhaablak közelében állottam, de vissza­húzódtam, hogy meg ne lásson. Átment az udvar kikövezett részén, melléje lépett, és mondott neki valamit. A lány zavarban volt, és úgy látszott, tovább akar menni; hogy megakadályozza, Heathcliff a karjára tette a kezét. A lány elfordította fejét: a férfi valószínűleg kérdezett tőle valamit, amire nem akart válaszolni. Heathcliff még egy pillantást vetett a házra, és azt hivén, nem látja senki, odáig ment arcátlanságában, hogy megcsókolta a lányt.

- Júdás! Áruló! - kiáltottam. - Te képmutató, elvetemült gazember!

- Kihez beszélsz, Nelly? - kérdezte Catherine mellettem.

Oly elmerülten figyeltem őket, hogy nem is vettem észre, mikor lépett be úrnőm.

- A maga csirkefogó barátja - kiáltottam dühösen -, az az utolsó lator van itt megint! No, már észrevett bennünket... feljön! Kíváncsi vagyok, mivel menti majd, hogy a kisasszonynak udvarol, mikor egyszer már kijelentette, hogy gyűlöli őt.

Lintonné látta, amint Isabella kiszabadítja magát, és elmenekül a kertbe; egy perccel később belépett Heathcliff. Nem tudtam megállani, hogy rá ne zúdítsam méltatlankodásomat; Catherine azonban dühösen rám parancsolt, maradjak csendben, és megfenyegetett, hogy kiűz a konyhából, ha nem tudom megfékezni a nyelvem.

- Aki téged hall, azt hihetné, te parancsolsz neki! - kiáltotta. - Maradj veszteg! Heathcliff, mi jutott az eszedbe, hogy ilyen kavarodást csinálsz? Nem mondottam, hogy hagyd békén Isabellát? Nagyon kérlek, hallgass a szavamra, ha nem unod még, hogy idejárj, és nem azt akarod, hogy Linton az orrod előtt csapja be az ajtót!

- Az ég óvja ilyesmitől! - felelt az undok, sötét gazfickó. - Csak tartsa meg őt az Isten szelídnek és béketűrőnek! Napról napra jobban vágyom őt a mennybe küldeni!

- Csitt! - mondotta Catherine, és bezárta a belső ajtót. - Ne mérgesíts! Miért nem hallgattál rám? Készakarva állott az utadba Isabella?

- Mit törődöl vele? - dörmögte. - Miért ne csókolnám meg, ha tetszik neki? Semmi közöd hozzá! Nem vagyok a férjed; nem lehetsz féltékeny rám!

- Nem rád, hanem az érdekedben vagyok féltékeny. Ne nézz ilyen vadul: nem engedem, hogy ilyen képeket vágj előttem! Ha szereted Isabellát, vedd feleségül! Valóban tetszik neked? Mondd meg az igazat, Heathcliff! Úgy, hát nem felelsz? Biztos vagyok benne, hogy nem is tetszik neked!

- Vajon Linton beleegyeznék-e, hogy ez az ember vegye el a húgát? - kérdeztem.

- Lintonnak bele kell egyeznie! - felelte úrnőm.

- Ettől a fáradságtól megkímélhetem - jegyezte meg Heathcliff. - Nincs nagy szükségem a beleegyezésére! Ami pedig téged illet, Catherine, ha már itt tartunk, van néhány szavam a számodra. Azt akarom, hogy vésd az eszedbe: nagyon jól tudom, milyen alávaló... igen, alávaló módon bántál velem! Hallod? És ha abban reménykedel, hogy én ezt nem tudom, akkor nem vagy az eszednél, s ha azt hiszed, hogy mézesmázos szavakkal kibékíthetsz, hát akkor ostoba vagy! Ha pedig végül abban bízol, hogy mindezt bosszú nélkül eltűröm, akkor rövid időn belül meggyőzlek ennek ellenkezőjéről. Addig is köszönöm, hogy elárultad sógornőd titkát: esküszöm, hogy igyekszem javamra fordítani. Te azonban ne ártsd bele magad!

- Hát új oldaladról mutatkozol be? - kiáltotta Lintonné elképedve. - Aljas módon bántam veled? És bosszút akarsz állani? Nos, hogyan fognál hozzá, te hálátlan kutya? Mikor bántam veled aljas módon?

- Nem rajtad akarok bosszút állni - felelt Heathcliff valamivel kevésbé hevesen. - Nem ez az én tervem. A zsarnok elnyomja rabszolgáit, és ők mégsem ellene fordulnak, hanem azokat tiporják el, akik alattuk állanak. Halálomig kínozhatsz, ha ez mulattat, de tűrd el, hogy én is hasonlóképp szórakozzam, és amennyire csak tudsz, óvakodj attól, hogy megsérts. Ha már leromboltad a palotámat, ne építs helyette kunyhót, és ne tetszelegj a könyörületességedben, hogy ezt a hajlékot nyújtod át nekem, kárpótlásul. Ha elhiszem, hogy valóban kívánod házasságomat Isabellával, akkor elvágom a nyakamat!

- Úgy, hát onnét a baj, hogy nem vagyok féltékeny? - kiáltotta Catherine. - Úgy? Hát nem ajánlok neked még egyszer asszonyt! Ez épp annyit ér, mintha elveszett lelket ajánlana valaki az ördögnek. A te boldogságod, éppúgy, mint az övé, akkor teljes, ha szenvedést tudsz osztani. Most bebizonyítottad! Edgar kigyógyult megérkezésed feletti rosszkedvéből. Kezdem békében és nyugalomban érezni magam, de te nem tudod eltűrni, hogy minket egyetértésben láss, mindenáron civakodást akarsz kelteni. Hát veszekedj Edgarral, Heathcliff, ha úgy akarod, és bolondítsd el a húgát: ez a legbiztosabb mód, hogy bosszút állj rajtam!

Abbamaradt a beszélgetés. Lintonné a tűz mellé telepedett, feldúltan és komoran. Elszabadult benne az ördög: nem tudta sem lecsillapítani, sem megfékezni már. A férfi a tűzhely mellett állt, karját összefonva, rossz gondolatokat forgatván a fejében. Így hagytam ott őket, hogy megkeressem gazdámat, aki nem tudta elképzelni, miért marad lenn Catherine olyan soká.

- Nem látta az úrnőjét? - kérdezte, mikor beléptem.

- De igen, a konyhában van, uram. Egészen feldúlta őt Heathcliff úr viselkedése: azt hiszem, legfőbb ideje lenne más szemmel nézni a látogatásait. Nem sokat ér a túlságos tapintat, lám, máris hová fejlődtek a dolgok...

Elmeséltem neki az udvarban lejátszódott jelenetet, és amilyen hűen csak mertem, az azt követő szóváltást. Nem gondoltam, hogy különösebben ártanék ezzel Lintonnénak, és reméltem, hogy ő sem fogja elrontani a maga dolgát azzal, hogy védelmébe veszi a vendégét. Edgar Linton alig tudott végighallgatni. Első szavai elárulták, hogy felesége viselkedését sem nézi rosszallás nélkül.

- Ez tűrhetetlen! - kiáltotta. - Mégiscsak szégyen, hogy barátjának tekinti, és rám kényszeríti a társaságát. Küldjön fel ide két embert a cselédházból, Ellen. Nem akarom, hogy Catherine több szót váltson ezzel a csirkefogóval. Túl soká tűrtem a szeszélyeit.

Lement, megparancsolta a szolgáknak, hogy várjanak a folyosón, s belépett a konyhába, ahová én is követtem. Az ott levők tovább folytatták az izgatott szóváltást. Lintonné legalábbis alaposan pattogott; Heathcliff az ablakhoz lépett, lehorgasztott fejjel, megingatta ez a heves támadás. Ő vette észre elsőnek a gazdámat. Intett Catherine-nek, hogy hallgasson, és ő tüstént engedelmeskedett is, mihelyt észrevette, mi történt.

- Mi ez? - kérdezte Linton. - Különösen értelmezed az illendőséget, ha továbbra is itt maradsz, azok után, amiket ez a fráter mondott neked. Azt hiszem, azért vagy ennyire elnéző, mivel ő mindig így szokta kifejezni magát. Te már megszokhattad az ő közönségességét, és talán azt hiszed, hogy én is meg tudom szokni!

- Az ajtónál hallgatóztál, Edgar? - kérdezte úrnőm olyan hangon, amellyel szándékosan bosszantani akarta férjét; ez a hang teli volt közönnyel és megvetéssel a másik izgatottsága iránt.

Heathcliff felpillantott Edgar szavaira, és gúnyos nevetésre fakadt, mikor Catherine válaszát meghallotta; láthatólag az volt a szándéka, hogy magára vonja Linton figyelmét. Ezt el is érte. Edgar azonban nem óhajtotta dührohamokkal szórakoztatni.

- Mindeddig elnéző voltam irányában, uram - mondotta nyugodtan. - Nem azért, mintha nem ismertem volna fel züllött és alávaló jellemét, hanem mivel éreztem, hogy ezért csak részben felelős. Catherine fenn akarta tartani a kapcsolatait magával, én pedig ostobán beleegyeztem. A maga jelenléte erkölcsileg olyan mérgező, hogy még a legerényesebbekre sem lehet veszély nélkül. Ebből az okból, valamint azért, hogy megelőzzem a súlyosabb következményeket, megtiltom, hogy a jövőben betegye ide a lábát, és tudtára adom, hogy mielőbbi távozása kívánatos. Három perc késedelem, s ez a távozás kényszerű, sőt csúfos lehet!

Heathcliff gúnyosan mérte végig a beszélő termetét és vállát.

- Cathy, a te bárányod úgy fenyegetőzik, mintha bika volna - mondotta. - Pedig az a veszély fenyegeti, hogy összetöri a koponyáját az ökleim között. Hitemre! Nagyon sajnálom, Linton úr, hogy még földhöz sem érdemes teremtenem magát!

Gazdám egy pillantást vetett a folyosó felé, és intett, hogy menjek az emberekért. Nem akarta tovább kockáztatni, hogy személyes összetűzésre kerüljön a sor. Intésének engedelmeskedtem, de Lintonné gyanított valamit, és utánam jött. Mikor hívni akartam az embereket, hátralökött, dühösen becsapta az ajtót, és ráfordította a kulcsot.

- Szép eljárás! - mondotta válaszul férje riadt pillantására. - Ha nem mered megtámadni, kérj tőle bocsánatot, vagy tűrd el, hogy megverjenek. Ez majd kigyógyít abból, hogy több bátorságot mutass, mint amennyid van... Nem, inkább lenyelem a kulcsot, hogysem odaadjam neked. Nagyon szép hála ez mindkettőtök iránti jóságomért. Miután türelmes voltam az egyiknek gyenge és a másiknak gonosz természetével szemben, mit kapok jutalmul? Vak és képtelenségig ostoba hálátlanságot mindkettőtől. Edgar, épp téged védtelek, téged és a tiéidet; megérdemelnéd, hogy Heathcliff félholtra verjen, amiért rosszat gondoltál rólam!

Nem volt szükség verésre, hogy Edgar odáig jusson! Megpróbálta elragadni a kulcsot Catherine-től, ő azonban biztonság kedvéért a tűz közepébe vetette; erre ideges remegés vett erőt Edgaron, és halálosan elsápadt. Nem tudta legyőzni felindultságát: a félelem és a megaláztatás egészen elkábította. Egy szék támlájára dőlt, és eltakarta arcát a kezével.

- Egek! - kiáltotta Lintonné. - Valaha lovaggá ütöttek volna ezért! Legyőztek! Legyőztek bennünket! Olyan biztos, hogy Heathcliff egy ujjal sem nyúlna hozzád, mint amennyire lehetetlen, hogy a király hadsereget küldjön egy csapat egér elpusztítására. Bátorság! Senki sem fog bántani! Hisz nem is bárány vagy, hanem szopós nyulacska!

- Sok örömet kívánok neked, Cathy, ezzel a hőssel, kinek tej folyik az ereiben - mondotta Heathcliff. - Fogadd bókjaimat ízlésedért. Hát ezt a nyálas, remegő alakot becsülted többre nálam? Nem ütném meg az öklömmel, de nagy megelégedésemre szolgálna, ha bele­rúghatnék. Sír vagy elájult a félelemtől?

Odalépett és megrázta a széket, amelyre Linton támaszkodott. Pedig jobban tette volna, ha távol tartja magát: gazdám hirtelen felugrott, és olyan ütést mért Heathcliff arcára, hogy egy gyengébb testalkatú összerogyott volna tőle; fél percig nem jutott lélegzethez. Miközben magához tért, Linton kiment már a hátsó ajtón az udvarra, és onnét a homlokzati kapu felé került.

- Nos, ide azután nem jöhetsz el többé! - mondotta Catherine. - Menekülj, mert egypár pisztollyal és fél tucat emberrel fog visszatérni mindjárt! Ha meghallotta beszélgetésünket, sohasem fogja neked megbocsátani. Nagyon csúffá tetted, Heathcliff! De menekülj... szedd magad! Inkább Edgar legyen benne a pácban, mint te!

- Azt hiszed, továbbállanék ezzel az ütéssel, mely még mindig az arcomon ég? - mondotta mennydörgő hangon. - Ördögbe is! Mielőtt átlépné a küszöböt, úgy összetöröm az oldalát, mint egy férges diót. És ha nem pusztítom el azonnal, hát majd legközelebb fogom megölni; épp ezért, ha csak ennyit ér neked az élete, engedd, hogy utána menjek.

- Azt ugyan lesheti - szakítottam félbe, egy kis hazugsággal. - A kocsis van itt két kertész­legénnyel: talán csak nem akarja megvárni, hogy ők dobják ki az országútra! Mindegyiknek egy jó fütykös van a kezében, s az úr bizonyára a kis szalon ablakából lesi, végrehajtják-e parancsát?

A kertészlegények és a kocsis valóban ott voltak, de Linton is velük tartott. Már az udvarban jártak. Heathcliff rövid gondolkodás után lemondott arról, hogy három cseléddel mérkőzzék meg. Fogta a piszkavasat, leütötte a belső ajtó zárját és épp abban a percben menekült el, mikor azok beléptek.

Lintonné feldúltan kérte, hogy kövessem. Nem tudta, mily nagy részem volt ebben a felfordulásban, és én óvakodtam őt felvilágosítani.

- Beleőrülök, Nelly! - kiáltotta, miközben a heverőre vetette magát. - Ezer kalapács dörömböl a fejemben. Mondd meg Isabellának, hogy ne is mutatkozzék a színem előtt. Ő az oka ennek a zűrzavarnak, és ha akár ő, akár valaki más növelné még a haragomat, azt hiszem, menten dühöngeni kezdenék. Azután pedig, Nelly, mondd meg Edgarnak, ha ma este látod, hogy úgy érzem, súlyos beteg leszek. Bár így is lenne a valóságban! Nagyon megbántott, és nagy bajt okozott nekem. Azt akarom, hogy megijedjen. Még eszébe jutna, hogy szemrehányást tegyen vagy panaszkodjék; bizonyára én sem hagynám magam, és a jó ég tudja, mint végződnék a dolog. Tedd meg ezt nekem, édes Nellym! Tudhatod, nem vagyok hibás ebben az ügyben. Mi jutott az eszébe, hogy hallgatózott az ajtón? Heathcliff felháborító dolgokat mondott, azután, hogy kimentél, de rövidesen sikerült volna lebeszélni őt Isabelláról, és a többi amúgy sem fontos! Most oda minden, csak azért, mert egyes emberek nem tudnak ellenállni a kísértésnek, hogy rosszat halljanak magukról. Ha nem hallgatta volna ki a beszélgetésünket Edgar, megkímélhette volna magát a még rosszabbtól. Mikor azután nekem támadt ezzel az esztelen dühével, épp akkor, amidőn úgy lehordtam miatta Heathcliffet, hogy egész belerekedtem, bántam is már, hogy mit csinálnak egymással. Azt az egyet azonban biztosan éreztem, hogy bármiként végződjék is ez a jelenet, éket ver mindnyájunk közé, Isten tudja, mennyi időre. Ha nem tarthatom meg Heathcliffet barátomul... ha Edgar megmarad aljas féltékenységében, hát inkább összetöröm a kettejük szívét azáltal, hogy összetöröm a magamét is. Így vetek véget az egésznek, ha túlfeszítik a húrt. De ezt meghagyom arra az esetre, mikor már nincs több remé­nyem: nem akarom, hogy Lintont meglepetésként érje. Mindeddig eléggé bölcsen óvakodott kihívni haragomat maga ellen. Meg kell értetned vele, mennyire káros volna, ha eltérne ettől a mérséklettől; emlékeztesd szenvedélyességemre, mely dühöngésig fajulhat, ha felizgatnak. Szeretném, ha nem vágnál ilyen közömbös arcot, és több buzgalmat mutatnál irántam.

Szenvtelenségem, mellyel utasításait fogadtam, valóban dühítő lehetett, mert Lintonné teljesen őszintén és nyíltan beszélt velem. De úgy gondoltam, hogy aki már előre kiterveli, mint húzhatna hasznot saját dührohamaiból, elég akaraterővel rendelkezhetik ahhoz is, hogy megfékezze magát; semmi kedvem sem volt “megijeszteni” férjét, amint mondotta, és növelni gondjait az ő önzése miatt. Így hát egy szót sem szóltam, mikor megláttam az urat, aki épp a nappali felé igyekezett; de visszafordultam, hogy kihallgassam, folytatni akarják-e civódá­sukat. Elsőnek Linton szólalt meg:

- Maradj ott, ahol vagy, Catherine - mondotta, és hangjában nem volt semmi harag, csak szomorúság és fájdalom. - Nem maradok itt soká. Nem vitatkozni vagy békülni jöttem. Azt akarom csak tudni, hogy a történtek után továbbra is fenn akarod-e tartani kapcsolatodat...

- Az Isten szerelmére! - toppantott dühösen úrnőm. - Ne beszéljünk most erről! A te örökké higgadt véred nem ismeri a láz forróságát; jeges víz folyik az ereidben. Az enyém azonban forr, és megőrjít ez a hidegség.

- Hogy megszabadulj jelenlétemtől, felelj kérdésemre - erősködött Linton. - Felelned kell, és én nem ijedek meg a vadságodtól. Rájöttem, hogy tudsz olyan egykedvű lenni, mint akárki más, ha úgy tetszik neked. Kiről akarsz lemondani: Heathcliffről vagy rólam? Nem lehetsz jóban egyszerre mindkettőnkkel; követelem, mondd meg, melyikünket választod?

- Én pedig azt követelem, hogy hagyj békén! - kiáltott fel Catherine magánkívül. - Akarom! Nem látod, hogy alig állok a lábamon? Edgar, hagyj egyedül... hagyjál!

Cibálni kezdte a csengőzsinórt, míg kettészakadt; kényelmesen beléptem. Még egy szentnek a türelmét is próbára tette volna ez az esztelen, gonosz düh. Ott feküdt, fejét a heverő karfájába verdeste, és úgy csikorgatta a fogait, mintha szilánkokra akarná törni mindegyiket. Mellette állt Linton, és hirtelen lelkifurdalással vegyes félelemmel nézte feleségét. Kiküldött vízért. Catherine-nek még a lélegzete is elállt: nem tudott beszélni. Egy pohár vizet hoztam, és mivel nem volt hajlandó inni, meghintettem az arcát. Néhány pillanat alatt kinyújtózott, megmerevedett, szeme kifordult, vértelen, viaszos arca pedig a halál színét öltötte magára. Linton megkövült a félelemtől.

- Nincs miért nyugtalankodnia! - súgtam oda neki. Nem akartam, hogy engedjen, bár az én ijedelmem is elég nagy volt.

- De hiszen vér van az ajkán! - mondotta összeborzadva.

- Nem tesz semmit! - feleltem szárazon.

És elmeséltem neki, mint határozta el érkezése előtt Catherine, hogy dührohamot rendez. Eléggé vigyázatlanul hangosan beszéltem, s így az asszony is meghallotta; felugrott, szétszórt hajával, szikrázó szemmel, nyakán és karján természetellenesen kidagadó izmokkal. Elkészültem már néhány csonttörésre - de csak egy pillantást vetett maga köré, és kirohant a szobából. Gazdám meghagyta, hogy kövessem: így is cselekedtem, de nem jutottam túl szobája ajtaján, melyet magára zárt.

Másnap reggel, mivel nem mutatott hajlandóságot lejönni a reggelihez, megkérdeztem, nem akarja-e, hogy felvigyenek neki valamit?

- Nem! - felelte dacos hangon.

Ugyanezt a kérdést megismételtem az ebéd és az uzsonna órájában, valamint a következő napon is, de mindig egyforma választ kaptam. Linton minden idejét a könyvtárban töltötte, és nem kérdezte, mit csinál Cathy. Egy óra hosszat faggatta Isabellát, és igyekezett kipuhatolni, feltámadt-e benne valamiféle szent borzadály Heathcliff udvarlásával szemben. Kitérő válaszaiból azonban nem tudott meg sokat, s így eredmény nélkül kellett lezárnia a beszél­getést, azt azonban hozzáfűzte, hogy ha nem restellné továbbra is bátorítani ezt a méltatlan udvarlót, minden rokoni kapcsolat megszakadna közöttük.