Tizennegyedik fejezet

Mihelyt elolvastam a levelet, gazdámhoz siettem. Jelentettem neki, hogy húga megérkezett Szelesdombra, s levelében kifejezte fájdalmát Lintonné betegsége felett, valamint vágyát, hogy testvérét láthassa; hozzáfűztem, hogy nagyon szeretné, ha közvetítésemmel mielőbb jelét vehetné Linton bocsánatának.

- Az én bocsánatomnak! - szólt Linton. - Nincs mit megbocsátanom, Ellen. Elmehet hozzá még ma délután, ha akarja, és megmondhatja neki, hogy nem haragszom, csak fáj, hogy elvesztettem, annál is inkább, mivel azt hiszem, sohasem lesz boldog. Arról azonban nem lehet szó, hogy felkeressem. Útjaink mindörökre elváltak egymástól. Ha igazán a kedvemre akar tenni, beszélje rá azt a csirkefogót, akihez férjhez ment, hogy hagyja el ezt a vidéket.

- Még egy sort sem ír neki, uram? - kérdeztem könyörgő hangon.

- Szükségtelen! Kapcsolataim Heathcliff családjával éppoly ritkák lesznek, mint övéi az enyémmel: egyszerűen nem lesznek!

Edgar hidegsége nagyon elszomorított. Egész úton Thrushcross Grange-től azon töprengtem, mint adhatnék szavainak barátságosabb színezetet, amikor elismétlem, mint enyhíthetném a visszautasítást, mellyel megtagadta, hogy néhány sorral vigasztalni próbálja szegény Isabellát. Azt hiszem, reggel óta lesett engem: láttam, amint kikukucskált az ablakon, mikor a kerti úton közeledtem; intettem neki, de visszahúzódott, mintha félne, hogy észreveszik. Kopogtatás nélkül léptem be. Senki sem tudná elképzelni a gyászos, szomorú képet, melyet az egykor oly vidám szoba nyújtott. Be kell vallanom, a fiatalasszony helyében én legalább kisöpörtem volna a tűzhely előtt, s letöröltem volna az asztalt egy ronggyal. De már őt is megmérgezte a tunyaság ragálya, mely az egész házban uralkodott. Szép arca sápadt volt és kifejezéstelen; haját nem göndörítette ki, néhány fürt ziláltan lógott, a többit rendetlenül a fején csavarta össze. Valószínűleg le sem vetkezett előző este óta. Hindley nem volt ott. Heathcliff egy asztalnál ült, s irattárcájából kivett papirosokat nézegetett; felkelt, mikor beléptem, nagyon barátságosan megkérdezte, hogy érzem magam, és hellyel kínált. Ebben a környezetben csak neki volt csinos a külseje: úgy találtam, sohasem festett ilyen jól. A körülmények úgy meg­változtatták mindkettőjüket, hogy egy idegen azt hihette volna, ő a született úriember, felesége pedig valami kis penészvirág. Isabella elém sietett, és kinyújtotta kezét a levélért, melyet várt. Megráztam a fejem. Nem akarta megérteni ezt a mozdulatot, és a pohárszékig kísért, ahol letettem kalapomat; suttogva kérdezte, mit hoztam számára. Heathcliff kitalálta szándékát és megszólalt:

- Ha hozott valamit Isabellának, amiben nem kételkedem, Nelly, adja csak oda neki. Nem kell ebből titkot csinálni: nekünk nincs titkunk egymás előtt.

- Nem, nem hoztam semmit! - feleltem, úgy vélvén, okosabb, ha rögtön megmondom az igazságot. - Gazdám azt üzeni a húgának, hogy egyelőre ne várja se levelét, se látogatását. Szíves üdvözletét küldi önnek, asszonyom, sok boldogságot kíván, és megbocsátja mindazt a fájdalmat, amit neki okozott. De úgy gondolja, hogy a jövőben meg kell szűnnie minden kapcsolatnak e ház és a mi házunk között, hisz úgysem származnék semmi jó ebből.

Heathcliffné ajka megremegett, és visszafordult, hogy elfoglalja régi helyét az ablaknál. Férje állva maradt a kandalló mellett, és Catherine állapota felől kérdezősködött. Elmondtam neki minden részletet, amit helyesnek tartottam, de addig faggatott, míg nagyrészt kivallatott a betegség előzményeiről is. Joggal róttam meg Catherine-t, hogy ő idézte azt elő: végezetül kifejeztem reményemet, hogy Heathcliff is követni fogja Linton példáját, és a jövőben tartózkodik minden kapcsolattól vele, s a családjával, akár jók a szándékai, akár rosszak.

- Lintonné alig lábadozik - mondottam. - Sohasem lesz már a régi, de legalább az életét megmentették. Ha valóban szívén viseli a sorsát, ne kerüljön többé az útjába; legjobb lenne, ha végleg elhagyná ezt a vidéket; s hogy ne kelljen semmit sem sajnálnia, megmondhatom: Catherine Linton úgy különbözik Catherine Earnshaw-tól, a maga régi szerelmesétől, mint ez a fiatal hölgy éntőlem. Külseje teljesen megváltozott, jelleme még inkább. Abban, akit a sors társul rendelt mellé, csak a múlt emlékei, az emberiesség és a kötelességérzet tudják a régi érzéseket ébren tartani.

- Ez lehetséges! - mondotta Heathcliff, s közben igyekezett megőrizni nyugodtságát. - Lehet, hogy a maga gazdája csak az emberiességre és a kötelességérzetre tud támaszkodni. De gondolja, hogy átengedem Catherine-t az ő kötelességérzetének és az ő emberiességének? Lehet összehasonlítani az én érzelmeimet az övéivel? Mielőtt eltávozik ebből a házból, azt akarom, ígérje meg, hogy lehetővé tesz köztem és Catherine között egy találkozást: akár beleegyezik, akár visszautasít, nekem látnom kell őt. Mit szól hozzá?

- Azt mondom, Heathcliff úr, hogy nem szabad találkoznia vele; és nem is fog vele találkozni az én segítségemmel. Belehalna még egy olyan jelenetbe, amilyen a múltkori volt gazdám és maga között.

- A maga segítségével el lehetne kerülni ezt a jelenetet - folytatta. - És ha fennállna ilyesminek a veszélye, ha Linton csak egyetlenegyszer okozna még bajt Catherine-nek ebben az életben, hát azt hiszem, nem fogom türtőztetni magamat, és méltán. Szeretném, ha őszintén megmondaná, nagyon szenvedne-e Catherine, ha elvesztené? Ez az egyedüli félelem tart vissza. És itt láthatja, mennyire különböznek egymástól érzéseink: ha Linton volna az én helyemben és én az övében, noha úgy gyűlölöm, hogy ez a gyűlölet egész életemet meg­mérgezte, sohasem emelnék kezet rá. Hiába vág hitetlen arcot! Sohasem fosztottam volna meg Catherine-t a társaságától, ha ő, Catherine, ragaszkodott volna hozzá. De abban a percben, mihelyt Catherine érdeklődése megszűnt volna iránta, kitéptem volna a szívét, és felittam volna a vérét. Addig is azonban, nem ismer, ha nem hisz most nekem, addig is inkább engedtem volna, hogy lassú tűzön süssenek meg, mint hogy csak egy haja szálát is meg­görbítsem.

- És most mégsem bánja, ha útját vágja is a gyógyulás minden reményének! Erőszakkal ismét emlékezetébe idézi magát, mikor már csaknem elfelejtette, és újabb izgalmaknak, újabb meghasonlásoknak teszi ki őt.

- Azt hiszi, hogy elfelejtett engem? Nelly, maga nagyon jól tudja, hogy ez nem igaz! Éppúgy tudja, mint én, hogy amíg egyszer gondol Lintonra, ezerszer gondol rám. Életem leg­nyomorúságosabb korszakában féltem csak ilyesmitől, s ez a félelem üldözött akkor is, mikor a múlt nyáron visszatértem ide. De most csak akkor tudnék hitelt adni ennek a borzalmas gondolatnak, ha ő maga mondaná a szemembe. Ha ez igaz lenne, mit törődnék én Lintonnal, Hindleyvel és összes ábrándjaimmal? Két szóban tudnám összefoglalni jövőmet: halál és pokol. Catherine elvesztésével ez a világ pokol lenne nekem. Bolond voltam, ha egy percig is azt hittem, többet ér neki Edgar Linton szerelme, mint az enyém! Ha satnya lénye minden erejéből is szeretné, nyolcvan év sem volna elég számára, hogy úgy szeresse, mint én egyetlen nap alatt. Márpedig Catherine szíve éppoly mély, mint az enyém: s amiként a tenger nem férne el abban a lóitató vályúban, úgy Linton sem foghatja fel Catherine szerelmét. Eh! Hisz alig szereti jobban, mint a kutyáját vagy a lovát! Lintont sohasem lehet úgy szeretni, mint engem: hogy szerethetné benne azt, ami nincs meg benne?

- Catherine és Edgar úgy ragaszkodnak egymáshoz, hogy jobban már nem is lehet! - kiáltott fel Isabella hirtelen hevességgel. - Senkinek sincs joga így beszélni, s nem tűröm szó nélkül, hogy fivéremet ócsárolják.

- A fivéred hozzád is nagyon ragaszkodik, ugye? - kérdezte Heathcliff megvetéssel. - Igazán figyelemre méltó buzgósággal eresztett szélnek.

- Nem tudja, mit szenvedek - felelte. - Nem mondottam meg neki.

- Tehát mondottál neki valamit? Ugye írtál?

- Megírtam, hogy férjhez mentem, igen, megírtam: láthattad a levelet.

- Semmi mást?

- Semmit.

- A férjhezmenetel, úgy látom, nem vált javára az én fiatal asszonyomnak - szóltam. - Valakinek a szeretete aligha elég neki. Hogy kié, azt nem nehéz kitalálnom, de jobb, ha nem szólok róla.

- Valószínűleg a saját magáé! - mondotta Heathcliff. - Valóságos penészvirág lett belőle. Meglepően hamar beleunt, hogy kedvemre tegyen. Valószínűleg nem fogja elhinni, Ellen, de már házasságunk másnapján azért sírt, hogy hazamehessen. De ha nem olyan ápolt, mint azelőtt, akkor csak annál jobban beleillik ebbe a házba: majd gondom lesz rá, hogy ne hozzon rám szégyent, ha odakünn kószál.

- De, uram, remélem, nem felejti el, hogy Heathcliff asszony megszokta a gondoskodást és kiszolgálást: hisz egyetlen leányként nevelkedett, akinek minden óhaját lesték. Szobalányt kell fogadnia számára, hogy tisztán tartson mindent körülötte, magának pedig jó szívvel kell bánnia vele. Bármint gondolkozzék Edgarról, nem kételkedhetik benne, hogy felesége a legmélyebb ragaszkodásra is képes, hisz máskülönben nem hagyta volna el régi otthonának fényét, kényelmét, barátait, s nem egyezett volna bele, hogy ebbe a sivatagba költözzék.

- Mindezt egy hamis ábránd hatása alatt hagyta el - felelte Heathcliff. - Regényhőst látott bennem, és lovagi rajongást, határtalan türelmet várt. Alig hihetem, hogy épelméjű, miután valami álombeli képet alkotott magának rólam, és e dédelgetett téveszmék hatása alatt cselekedett. De azt hiszem, lassanként kezd megismerni. Nem látom már bárgyú mosolyait és fintorait, amelyekkel kezdetben annyira feldühösített: úgy látszik, megértette, hogy komolyan értettem azt, amit róla és epekedéséről mondottam. Nem kellett túlságosan erőltetnie éleslátását, amíg rájött, hogy nem szeretem. Voltak pillanatok, mikor azt hittem, semmiféle erővel sem tudom ezt a fejébe verni. De még mindig nem győződött meg róla eléggé, hisz ma reggel is nagy újságként jelentette ki, hogy sikerült meggyűlöltetnem magam! Mondhatom, herkulesi munka volt ez, de ha célt értem, hálás lehetek neki. Hihetek annak, amit mondottál, Isabella? Biztos vagy benne, hogy gyűlölsz? Ha magadra hagynálak egy fél napig, nem jönnél utánam sóhajtozni és hízelegni? Fogadni mernék, jobb szerette volna, ha az érzelmest adom maga előtt: hiúságát bántja, hogy felfedtem az igazságot. De mit bánom én, ha megtudják, hogy egyoldalú volt a lángolás; előtte se tagadtam ezt. Nem vádolhat azzal, hogy akár a legcsekélyebb kedveskedéssel is hitegettem. Az első dolog, amit láthatott, az volt, hogy felakasztottam a kiskutyáját, mikor elhagytuk Thrushcross Grange-et; mikor szót emelt az érdekében, kijelentettem, hogy legjobban örülnék, ha egy kivételével minden hozzátartozóját felakaszthatnám: lehet, hogy ezt az egyet önmagára értette. De semmiféle kegyetlenség sem tudta visszariasztani; azt hiszem, természetétől fogva csodálja az ilyesmit, feltéve, hogy becses személyét nem fenyegeti veszély. Hát nem volt-e színtiszta őrület egy ilyen szerencsétlen, szolgalelkű és alacsony rendű teremtés részéről azt hinni, hogy szeretem őt? Mondja meg a gazdájának, Nelly, hogy életemben nem találkoztam még egy ilyen megvetésre méltó lénnyel. Még a Linton névnek is szégyenére válik. Néha csak újabb ötletek híján kellett lemondanom arról, hogy lássam, mennyit tud eltűrni, s meddig hajlandó még szolga módra csúszni-mászni utánam. De mondja meg neki, hogy nyugodt lehet úgy is, mint testvér, úgy is, mint közéleti férfiú, mert mindig szigorúan a törvényes keretek közt maradok. Óvakodtam olyat tenni, ami miatt válást kérhetne, mi több, senki segítségére sincs szüksége, ha el akar menni innét. Mehet, amikor akar: bármilyen öröm is, ha kínozhatom, mégsem ellensúlyozza azt a bosszúságot, melyet ittléte okoz.

- Heathcliff úr - mondtam -, csak egy őrült beszél így! Felesége is sejtheti, hogy maga nem épelméjű; valószínűleg ezért tűrte el önt mostanáig. De mivel azt mondja, hogy elmehet, bizonyára élni fog az engedelemmel. Remélem, nem valami varázslatnak rabja, asszonyom, hogy jószántából itt akarjon maradni?

- Vigyázzon, Ellen - kiáltotta Isabella haragtól villogó szemmel (ha így látta valaki, nem lehetett több kétsége, hogy férje hiánytalanul elérte célját, és sikerült magát végképp meggyűlöltetnie). - Egy szót se higgyen abból, amit mond. A hazugság szelleme szól belőle: szörnyeteg ő, és nem ember. Kijelentette, hogy elmehetek: meg is próbáltam, de nem merném még egyszer megkísérelni. Csak azt ígérje meg, Ellen, hogy egy hangot sem árul el aljas szavaiból fivéremnek vagy Catherine-nek. Bármit beszél is, Edgart a kétségbeesésbe akarja hajtani. Azért vett el engem, hogy hatalmat nyerjen Edgar felett; de célját nem fogja elérni; meghalok inkább! Azért imádkozom az éghez, bár feledkeznék meg ördögi elővigyáza­tosságáról, s ölne meg engem! Egyedüli örömöm az lenne, ha meghalnék, vagy őt halva láthatnám!

- Jó... egyelőre elég ennyi! - mondotta Heathcliff. - Ha valaha törvényszék elé idézik, Nelly, emlékezzék ezekre a szavakra. És nézze meg őt jól: csaknem ott tart már, ahol szeretném. Nem vagy olyan állapotban, hogy vigyázni tudnál magadra, Isabella; s mivel törvényes oltalmazód lettem, őrizetem alatt kell tartsalak, bármilyen kellemetlen is nekem az a kötelesség. Most menj fel, négyszemközt akarok mondani valamit Ellen Deannek! Nem arra; menj fel, ha mondom! Mars! Ott az ajtó, gyermekem!

Megragadta, kipenderítette a szobából, majd visszajött, és ezt dörmögte:

- Nem kegyelmezek! Nem kegyelmezek! Minél jobban vergődnek a férgek, annál nagyobb vágyat érzek, hogy kitapossam a belüket. Amolyan erkölcsi fogzás ez: ha fáj nekik, még inkább szorítom!

- Tegye le a kalapját! - szólt, mikor készülődésemet látta. - Még nem mehet el. Jöjjön csak ide, Nelly. Akár rábeszélésre, akár parancsra, de segítenie kell nekem, hogy viszontláthassam Catherine-t, mégpedig késedelem nélkül. Esküszöm, nem forgatok semmi rosszat a fejemben, nem akarok zűrzavart okozni, nem akarom felbőszíteni vagy bántalmazni Lintont. Csak Catherine szájából szeretném hallani, hogyan érzi magát, miért lett beteg, s megkérdezni, mit tehetek érte? Múlt éjszaka hat órát töltöttem Thrushcross Grange kertjében, és ma este visszatérek oda; minden éjjel a ház körül fogok kóborolni, amíg alkalmam nem nyílik, hogy bejussak. Ha találkozom Edgar Lintonnal, tétovázás nélkül leütöm, és gondoskodom róla, hogy ne legyen terhemre, amíg odabenn leszek. Ha a cselédség támaszt akadályokat, e pisztolyokkal riasztom vissza őket. Nem lenne jobb megelőzni a találkozást velük vagy gazdájukkal? Ez nagyon könnyű volna a maga számára. Értesítem magát érkezésemről; mihelyt Catherine egyedül van, beenged anélkül, hogy észrevennék, és nyugodt lelkiismerettel áll őrt, amíg eltávozom; nagy szerencsétlenséget akadályozna meg ezzel.

Tiltakoztam a gondolat ellen, hogy áruló szerepét vállaljam abban a házban, melynek szolgálatában állok. Mi több, rámutattam, milyen kegyetlen és önző dolog volna tőle, ha kedvtelésből megzavarná Lintonné nyugalmát.

- A legkisebb izgalom is megárt neki - mondottam. - Nagyon ideges, és aligha tudná elviselni ezt a meglepetést. Ne erőszakoskodjék, uram! Különben kénytelen lennék felfedni terveit gazdám előtt, s ő majd megfelelő intézkedéseket tesz, hogy megvédje házát és annak lakóit ilyen minősíthetetlen betörésektől.

- Ez esetben én is megteszem az intézkedéseimet, hogy bajt ne okozhasson nekem, jó asszony! - kiáltott fel Heathcliff. - Holnap reggelig nem hagyhatja el ezt a házat. Miféle lehetetlen mese azt állítani, hogy Catherine nem bírná elviselni a látásomat! Meglepni azért mégsem akarnám! Elő kell őt készíteni... Kérdezze meg tőle, jöhetek-e? Azt mondja, hogy sohasem ejti ki a nevemet, és mások sem ejtik ki soha előtte. Kinek beszélne rólam, ha még nevem említése is tilos maguknál? Férje kémeinek tekinti mindnyájukat. Ó, egész biztosan tudom, hogy pokolban érzi magát Linton oldalán. Hallgatása oly tisztán mutatja gondolatait, mint a kinyilatkoztatás. Azt mondja, gyakran nyugtalan, és arca zavart? Ez hát a nyugalom jele? Azt mondja, elméje nyugtalan? Hogyan is lehetne másképp abban a szörnyű magányban? S ez a satnya, kicsinyes ember, aki ápolja, kötelességből és emberiességből, irgalomból és jó­tékonyságból! Ültessen virágcserépbe egy tölgyfát, és lesse, amíg megnő; ugyanilyen eredménye lesz az ő nyomorúságos ápolásának is! Intézzük el most rögtön: itt akar maradni, és hagyja, hogy utat törjek Catherine-ig, akár Linton, akár szolgái kárára, vagy jó barát lesz ismét, úgy, mint azelőtt, és megteszi, amire kérem? Szánja el magát! Mert eszemben sincs egy percet is késlekedni, ha meg akar maradni makacs rosszindulatában.

Nos, Lockwood úr, vitatkoztam, tiltakoztam, és legalább ötvenszer utasítottam vissza véglegesen. Végül azonban kicsikarta belőlem a beleegyezést. Vállalkoztam rá, hogy levelet viszek tőle asszonyomnak, s ha az beleegyezik, értesítem őt Linton legközelebbi távollétéről. Akkor eljöhet, és úgy jön be, ahogy tud: én nem leszek ott, de a többi cseléd sem. Jól cselekedtem vagy rosszul? Félek, hogy rosszul, noha voltak előnyei is e megoldásnak. Reméltem, hogy engedékenységemmel újabb vihart hárítok el, s bíztam benne, hogy Catherine lelkében ez az esemény talán valami szerencsés kibontakozás megindítója lehet. Majd eszembe jutottak Edgar úr szigorú megrovásai, amiért üzeneteket közvetítettem.

Végül elaltattam aggályaimat, ezerszer is megfogadva magamban, hogy ez a szószegés - ha megilleti ez a szigorú elnevezés - mindenképp az utolsó lesz. Utam azonban szomorúbb volt visszafelé, mint mikor reggel elindultam, s csak rossz előérzetek közepette tudtam magam rászánni, hogy átadjam a levelet úrnőmnek.

De itt van már Kenneth, lemegyek és megmondom neki, mennyivel jobban érzi magát. Olyan hosszú a történetem mint a böjti nap - ahogy mifelénk mondani szokás -, jut még belőle jó néhány délelőttre.

“Olyan hosszú, mint egy böjti nap, és olyan szomorú is! - gondoltam, miközben a jó asszony lement, hogy fogadja a doktort. - Nem olyan történet, amilyenben üdülést találnék! De hát mindegy! Deanné keserű füveiből értékes orvosságokat fogok kivonni. Mindenekelőtt óvakodom Catherine Heathcliff szeme ragyogásától. Ugyancsak szép helyzetbe kerülnék, ha szívem ott találnám veszíteni ennél a fiatal teremtésnél, s ha kiderülne, hogy a lány pontos mása az anyjának.”