Harmincharmadik fejezet

E hétfő másnapján, mivel Earnshaw még mindig nem tudta ellátni szokott teendőit, és a ház környékén lebzselt, be kellett látnom, hogy nem tudom tovább szárnyaim alatt tartani védencemet. Korábban kelt fel, mint én, és lement a kertbe, ahol unokafivére valami apróbb munkát végzett éppen. Mikor reggelihez hívtam őket, észrevettem, hogy rábeszélésére Hareton nagy darab területen kiszedi a ribizlit és pöszmétét, és mindketten azzal a tervvel foglalkoznak, hogy virágokat hoznak át Thrushcross Grange-ből.

Egészen elrémültem a pusztítás láttán, melyet félóra alatt végbevittek. Joseph úgy vigyázott a fekete ribizlire, mint szeme fényére, és Cathy épp ezeknek helyébe akart virágágyat telepíteni.

- Nos - kiáltottam -, ezt is meg fogják mutatni a gazdának, mégpedig nagyon hamar! Mivel fogják menteni, hogy ilyen önkényesen bántak a kerttel? Szép jelenet lesz ebből, majd meglátják! Hareton úr, csodálkozom, hogy Catherine egy szavára így fejtetőre állítja a kertet.

- Egészen elfelejtettem, hogy Josephé a ribizli - felelte Earnshaw nagy zavarban. - De megmondom neki, hogy én csináltam.

Mindig Heathcliff úrral étkeztünk. A háziasszony szerepét vállaltam a tea elkészítésénél és a hús felszelésénél, így hát étkezések idején nélkülözhetetlen voltam. Catherine rendszerint mellettem ült, de most hűtlen lett hozzám, hogy Hareton közelében lehessen. Láttam már, hogy barátságából éppúgy nem csinál majd titkot, mint valaha ellenséges érzelmeiből.

- Ügyeljen rá, hogy ne beszéljen túl sokat az unokafivérével, és ne is foglalkozzék vele feltűnően - súgtam fülébe, mikor a terembe léptünk. - Ez nem lenne kedvére Heathcliff úrnak, és magukra haragítanák őt mindketten.

- Ügyelek - felelte.

Egy perccel később már Hareton mellett ült, és kankalint dugdosott az ételébe.

Hareton ki sem merte nyitni a száját ezen a helyen, alig mert rápillantani. Cathy azonban addig ugratta, hogy két alkalommal is alig tudta visszafojtani a nevetését. Összeráncoltam a szemöldökömet, Cathy a gazdára tekintett, de ennek másutt jártak a gondolatai, és szemmel láthatólag nem sokat törődött asztaltársainak viselkedésével. Catherine egy pillanatra csendben maradt, és mélységesen komoly pillantást vetett rá. Azután elfordult, és újra kezdte bohóságait. Hareton elfojtott nevetést hallatott. Heathcliff összerezzent: gyorsan végigmért bennünket fekete szemével. Catherine a szokott módján, nyugtalanul és dacosan nézett vissza, noha apósa nem tudta az ilyesmit elviselni.

- Szerencséje, hogy nincs a közelben - kiáltotta. - Miféle gonosz lélek hajtja, hogy mindig így néz rám azzal a pokoli szemével! Süsse le a szemét, és ne juttassa eszembe, hogy a világon van! Úgy gondoltam, kigyógyult már a nevetésből!

- Én voltam az! - dörmögte Hareton.

- Mit mondasz? - kérdezte a gazda.

Hareton tányérjába dugta az orrát, és nem ismételte meg vallomását. Heathcliff egy percig rajta pihentette a szemét, majd folytatta reggelijét, és ismét belemélyedt megszakított tűnődé­sébe. Csaknem végeztünk már, és a fiatalok óvatosan elhúzódtak egymástól, úgyhogy nem vártam több zavart, mikor Joseph megjelent az ajtóban. Remegõ ajka és dühben forgó szeme elárulta, hogy már felfedezte a pusztítást drága bokrai közt. Azt hiszem, látta Cathyt és Haretont a tett színhelyén, mielõtt még a károkról meggyõzõdhetett volna, mert miközben állkapcsa úgy mozgott, mint egy kérõdzõ tehéné, ami miatt nehezen értettük meg a beszédét, így kezdte:

- A béremet kérem, hogy odábbállhassak. Itt szerettem volna meghalni, ahol hatvan évig szolgáltam. Abba még beletörődtem volna, hogy könyveimmel és kis cókmókommal átköltöz­zem a padlásszobába; átengedtem volna nekik a konyhát, csak hogy ők se háborgassanak. Nehéz lett volna elhagyni megszokott sarkomat a tűznél, de úgy éreztem, ezt még elviselem. Most azonban a kertemet is elviszik, márpedig ezt, uram, hitemre, tovább nem tűrhetem! Maga még bele tudná hajtani a fejét az igába, öregember azonban már nem tud a vállára új terheket venni. Inkább kőtöréssel keresem meg a kenyeremet!

- Elég, elég, vén szamár - szakította őt félbe Heathcliff. - Hagyja már abba! Mire panasz­kodik? Semmi közöm a maguk vitáihoz, Nellyvel! Miattam akár a szenesgödörbe dobhatja magát!

- Nem Nellyről van szó! - felelte Joseph. - Nelly kedvéért nem mennék el... bármilyen semmirekellő is! Hálisten, ő nem tudná megrabolni senkinek a lelkét! És nem volt soha olyan szép, hogy sokat kacsingattak volna rá. Ez az átkozott leány, ez a boszorkány babonázza meg a szemével és szégyentelen viselkedésével a mi fiúnkat... annyira, hogy... Nem! Megszakad a szívem! Elfeledett mindent, amit érte tettem, s arra vetemedett, hogy kiszaggatta a legszebb ribizlibokraimat a kertből!

Se vége, se hossza nem volt panaszkodásainak; egészen összetört az elszenvedett sérelmek súlya és Earnshaw hálátlansága alatt, s előre borzadt a veszélytől, mely a fiút fenyegeti.

- Részeg ez a vén marha? - kérdezte Heathcliff. - Veled van baja, Hareton?

- Két-három ribizlibokrot kihúztam a kertből - felelt a másik -, de vissza fogom rakni.

- És miért húztad ki?

Catherine megelőzte:

- Virágot akartunk a helyükbe ültetni. Egyedül én érdemlek korholást, mivel az én kívánságomra cselekedte.

- És ki az ördög engedte meg magának, hogy csak egy göröngyöt is elmozdítson a helyéről? - kérdezte meglepetten az apósa. - Neked pedig ki mondotta, hogy engedelmeskedjél? - tette hozzá, Haretonhoz fordulva.

Az néma maradt. Helyette Cathy válaszolt:

- Nem kellene ilyen nagy lármát csapnia néhány yard föld miatt, amit virágok ültetésére akarok felhasználni, mikor minden birtokomat elvette!

- Minden birtokát, maga piszkos cafat? Nem is volt soha birtoka!

- És a pénzemet! - folytatta Cathy, viszonozva Heathcliff dühös pillantását, miközben reggeli­jének maradékát, egy falat kenyeret rágcsált.

- Csend! Végezzen és távozzék! - harsogta Heathcliff.

- És Hareton földjét és pénzét! - folytatta a vakmerő teremtés. - Hareton és én most barátok vagyunk. Majd felvilágosítom őt a maga üzelmeiről!

A gazda egy pillanatra zavartnak látszott. Elsápadt és felkelt, miközben halálos gyűlölettel pillantott rá.

- Ha megüt, Hareton visszaüti - mondotta Catherine. - Jobban teszi tehát, ha visszaül a helyére.

- Ha ki nem dobja magát Hareton, hát halálra verem azt a hülyét - mennydörgött Heathcliff. - Átkozott boszorka! Fel mernéd őt lázítani ellenem! Ki vele! Hallod? Dobd ki a konyhába! Megölöm őt, Ellen Dean, ha még egyszer a szemem elé engedi!

Hareton megpróbálta csendben rábeszélni Cathyt, hogy távozzék.

- Dobd ki - kiáltotta vadul. - Meddig fecsegtek még?

És odalépett, hogy maga szerezzen érvényt parancsának.

- Nem fog többé engedelmeskedni magának, maga hitvány alak - mondotta Catherine -, és nemsokára ugyanúgy fogja magát gyűlölni, mint én!

- Csend! Csend! - súgta fülébe a fiú szemrehányóan. - Ne beszéljen így vele. Hagyja már abba!

- Csak nem fogja engedni, hogy megüssön? - kiáltotta Catherine.

- Akkor jöjjön velem! - mondotta Hareton határozottan.

Késő volt: Heathcliff már megragadta.

- Most pedig takarodj! - szólt oda Earnshaw-hoz. - Megveszekedett boszorkány! Olyan kedvemben talált, mikor legkevésbé tudom eltűrni a szemtelenkedését. Ezt egész életében meg fogja emlegetni!

Catherine hajába markolt. Hareton megpróbálta kiszabadítani, és könyörgött, hogy most az egyszer még ne bántsa. Heathcliff fekete szeme szikrázott, úgy látszott, darabokra fogja törni Catherine-t, már én is közbe akartam lépni, mikor hirtelen szétnyíltak ujjai: elengedte Catherine fejét, keze a lány karjára siklott, és tekintete rámeredt. Majd eltakarta kezével a szemét, mozdulatlan maradt egy pillanatig, mintha erőt akarna venni magán, aztán ismét Catherine-hez fordulva, erőszakolt nyugalommal így szólt:

- Meg kell tanulnia, hogy nem szabad dühbe hozni engem, különben meg találom egyszer ölni. Menjen fel Deannével, és maradjon vele: tartogassa az ő számára a szemtelenkedését! Ami Hareton Earnshaw-t illeti, ha még egyszer meglátom, hogy magára hallgat, elküldöm, hogy keresse meg a kenyerét ott, ahol tudja. A maga szerelme száműzöttet és koldust fog belőle csinálni. Nelly, vigye magával, és hagyjanak magamra. Hagyjanak magamra!

Kivezettem fiatal úrnőmet, aki annyira örült szabadulásának, hogy eszébe sem jutott ellenkezni. Hareton követte őt, és Heathcliff egyedül maradt a nagyszobában ebéd idejéig. Azt tanácsoltam Catherine-nek, ebédeljen odafönn, de Heathcliff, mikor látta, hogy üresen maradt a széke, felküldött érte engem. Nem szólt hozzánk, nagyon keveset evett, s az étkezés után rögtön elment, mondván, hogy csak este fog visszajönni.

Távollétében a két új barát letelepedett a nagyszobában. Hallottam, amint Hareton komolyan megdorgálta Catherine-t, aki azt mondta, most elmeséli neki, hogyan bánt Heathcliff Hareton apjával. Hareton kijelentette, hogy nem engedi megrágalmazni, és ha maga volna az ördög, akkor is kitartana mellette, és Catherine inkább sértse meg őt magát, mint régen is, de Heathcliffet ne pocskondiázza. Erre a kijelentésre Catherine rosszkedvű lett; a fiú azonban megtalálta a módját, hogy elhallgattassa, megkérdezvén, mit szólna hozzá, ha ő, Hareton, rosszat mondana Cathy apjáról. Ekkor megértette, hogy Earnshaw valóban szívén viseli a gazda jó hírnevét, és sokkal erősebb kötelékek fűzik őt hozzá, hogysem az ész szava lazítani tudna rajtuk: ezeket a láncokat a megszokás kovácsolta ilyen tartósakká, és kegyetlen dolog lenne széttörni őket. Catherine bizonyságát adta jószívűségének azáltal, hogy nem panasz­ko­dott többé Heathcliffre, és iránta érzett ellenszenvét sem mutatta ki Hareton előtt. Bevallotta nekem, hogy sajnálja már kísérletét, mellyel ellenkezést akart szítani a gazda és Hareton között, és azt hiszem, ez utóbbi jelenlétében egy szót sem ejtett ki többé elnyomója ellen.

Miután ezt a kis nézeteltérést elsimították, ismét jó barátok lettek, és minden erejüket megfeszítették: az egyik mint tanító, a másik mint tanítvány. Teendőim elvégeztével melléjük telepedtem, és látásuk olyan édes elégtétellel töltött el, hogy nem is törődtem az idő múlásával. Megértheti ezt, hisz féligmeddig mindketten az én gyermekeim voltak. Már régóta büszke voltam az egyikre, és most megbizonyosodtam, hogy a másikban is örömömet fogom lelni. Becsületes, értelmes és buzgó természete csakhamar győzedelmeskedett a tudatlanságon és alantas gondolkozáson, melyben felnevelték. Catherine őszinte elismerése csak még jobban ösztökélte. Megvilágosodó értelme arcvonásait is új fénnyel itatta át: élénkséget és nemességet kölcsönzött nekik; alig hihettem, hogy ugyanezzel az emberrel találkoztam Szelesdombon, mikor rábukkantam úrnőmre a penistoni kirándulás után. Miközben ők buzgólkodtak, és én gyönyörködtem bennük, leszállt az est, s vele együtt megérkezett gazdám. Váratlan toppant elénk, mivel a homlokzati kapun át lépett be, és kedvére megfigyelhetett mindhármunkat, mielőtt még észrevettük volna őt. Jól van - gondoltam -, soha még látvány nem volt kedvesebb és ártatlanabb: szégyen lenne megszidni a fiatalokat ezért. A tűz vörös fénye megvilágította szép fejüket és gyermeki izgalomban égő arcukat, mert noha az egyik huszonhárom éves volt, a másik pedig tizennyolc, mindkettejükre még annyi új érzés és tudnivaló várt, hogy mi sem volt idegenebb tőlük, mint az érett kor kiábrándult és megcsendesedett érzései.

Egyszerre pillantottak föl és vették észre a gazdát. Nem tudom, feltűnt-e magának, mennyire hasonló a szemük: Catherine Earnshaw szemei ezek. A mi Catherine-ünk nem is hasonlít másban anyjához, kivéve talán magas homlokát és orrcimpájának hajlását, mely gőgössé teszi arcát, akár akarja, akár nem. Haretonnál erősebb a hasonlóság; mindig is erős volt, de akkor különösen, hisz érzékei ébredőben voltak épp, és értelme most kapott új tevékenységre. Azt hiszem, ez a hasonlóság fegyverezte le Heathcliffet: a tűzhelyhez lépett, szemmel látható izgalomban, mely lecsillapodott kissé, mikor a fiúra pillantott, helyesebben csak jellegét változtatta, mert továbbra is megmaradt. Kivette a könyvet a kezéből, egy pillantást vetett a lapra, ahol nyitva volt, és szó nélkül visszaadta neki; intett Catherine-nek, hogy távozzék, társa csakhamar követte, sőt én is fel akartam kelni, de rám szólt, hogy maradjak.

- Szomorú, hogy idejutottam, ugye? - kérdezte, miután elgondolkozott a jeleneten, melynek tanúja volt. - Furcsa vége ez kegyetlen erőfeszítéseimnek! Feszítővasat, csákányt fogok, hogy leromboljam a két házat, felkészülök, hogy végbe tudjam vinni ezt a herkulesi munkát, és mikor már mindent elrendeztem, ahhoz sincs már kedvem, hogy akár egy cserepet is leverjek tetőikről. Nem győztek le régi ellenségeim. Most van itt a pillanat, hogy bosszút álljak ivadékaikon; megtehetném, és senki sem tudna benne megakadályozni. De mire lenne jó ez? Már nem öröm, ha lesújthatok: túl vagyok rajta, hogy kedvem legyen csak a kezemet is fölemelni! Azt hinné az ember, azért dolgoztam egész idő alatt, hogy egy szép, nagylelkű cselekedettel végezzem. Nem erről van szó: nem tudok már örülni pusztulásuknak, és lusta vagyok ahhoz, hogy ok nélkül pusztítsak. Valami különös változás készül, Nelly, és ennek előérzete fekszik most rajtam. Oly kevéssé érdekel a mindennapi élet, hogy alig gondolok az evésre és az ivásra. Ők ketten, akik most hagyták el a szobát, ők ketten őrizték csak meg tisztán testi valóságukat számomra, és ez a valóság olyan fájdalmas, hogy már-már gyötre­lemmé válik. Catherine-ről nem akarok beszélni. De legjobban szeretném, ha sohasem kellene látnom őt: jelenléte olyan érzéseket kelt fel bennem, melyekbe majdnem beleőrülök. Hareton más módon háborít: de ha nem volna esztelenség, azt kívánnám bár ő se kerülne soha a szemem elé. Még azt fogja hinni rólam - tette hozzá és mosolyogni próbált -, hogy közel állok a megőrüléshez, ha megpróbálom elmondani magának, hány emléket, hány régi gondolatot idéz fel és testesít meg ez a fiú előttem. De maga nem fogja senkinek sem elárulni, amit most hall, én pedig annyira magamba zárkóztam gondolataimmal, hogy valóságos kísértést érzek leleplezni azokat valaki előtt.

Nem emberi lényt, hanem saját ifjúságom megtestesítőjét láttam az imént Haretonban: annyira zavarosak voltak iránta az érzéseim, hogy képtelen lettem volna értelmesen szólni hozzá. Elsősorban hasonlatossága révén emlékeztetett ijesztően Catherine-re. Mégis, ez a körülmény, melyről azt hihetné, hogy a legnagyobb hatással van képzeletemre, valójában a legkevésbé számít; mert mi az, ami nem őrá emlékeztet? Mi az, ami nem őt juttatja eszembe? Nem nézhetek erre a padlóra anélkül, hogy lábának nyomát ne látnám rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Jelentéktelen férfi és női arcok, a saját arcom, mind gúnyosan őrá emlékeztetnek. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett, és én elvesztettem őt! Nos, Hareton az imént örök szerelmem kísértete volt számomra, dühös erőfeszítéseimé, melyekkel jogom kivívására törekedtem, megaláztatásomé, gőgömé, boldogságomé, félelmeimé... De ostobaság ilyesmiről beszélni maga előtt. Mégis, talán megérti ily módon, hogy noha nehezemre esik örökké egyedül lennem, az ő társasága megkönnyebbülés helyett csak súlyosbítja kínomat; ez is hozzájárul ahhoz, hogy közömbösen tudom nézni kettejük kapcsolatát. Nem tudok többé ügyet vetni rájuk.

- De hogy érti a változást, Heathcliff úr? - kérdeztem riadtan, bár szerintem nem kellett attól tartanunk, hogy elveszti az eszét vagy meghal. Erejének, egészségének teljében volt még: ami pedig képzeletét illeti, gyermekkora óta mindig szeretett sötét gondolatokkal és furcsa álmokkal foglalkozni. Elköltözött szerelme rögeszmeként állhatott a lelkében; egyébként azonban ép volt és egészséges az értelme, akár az enyém.

- Nem tudom mindaddig, míg be nem következik - felelte. - Egyelőre csak sejtem.

- Csak nem érzi betegnek magát?

- Nem, Nelly, egyáltalán nem! - felelte.

- És a haláltól sem fél? - faggattam tovább.

- Félni? Nem! - mondta. - Nem félek tőle, nem érzem közeledtét, és nem is várom! Amilyen mértékletes és egészséges vagyok, addig kellene élnem, és bizonyára, addig is fogok élni, amíg alig marad fekete haj a fejemen. És mégsem tudok így élni tovább. Minden lélegzet­vételhez, szívemnek úgyszólván minden dobbanásához teljes erőmre és figyelmemre van szükségem. Olyan ez, mintha egy kemény rugót kellene megfeszítenem: kényszerűségből viszem végbe a legkisebb cselekedetet is, mely nem áll kapcsolatban rögeszmémmel, kénysze­rűségből figyelek fel mindenre, akár élő, akár holt, ami nem erre a minden mást kirekesztő gondolatra vonatkozik. Egy vágyam van csupán, s efelé török egész lényemmel. Oly soká kívántam és oly állhatatosan, hogy bizonyára beteljesedik, mégpedig nemsokára, hisz földi életemet magába szívta már: megsemmisültem e beteljesülés várásában. Ez a vallomás nem könnyített ugyan lelkemen, de talán megmagyarázza kedélyem változásait, melyek különben érthetetlenek lennének. Istenem! Hosszú küzdelem ez, és bár vége volna már!

Fel s alá kezdett járkálni a szobában, s olyan borzalmas dolgokat beszélt magában, hogy kezdtem igazat adni Josephnek, aki szerint lelkiismerete földi pokollá változtatta Heathcliff szívét. Nagyon kíváncsi voltam, mi lesz ennek a vége. Noha viselkedése, sőt arca is elég ritkán árulta el ezt a lelkiállapotot, biztosra vettem, hogy az ilyesmi mindennapos nála. Maga is bevallotta ezt, de külsejéről senki sem sejthette volna. Maga sem jött rá, amikor beszélt vele, Lockwood úr; márpedig az idő tájt szakasztott olyan volt, mint a maguk legutolsó találkozásakor: azóta legfeljebb még jobban elmerült örökös magányában, és társaságban még szűkszavúbb lett.