Első fejezet

Most tértem vissza látogatásomból; földesuramnál voltam: ő az egyedüli szomszédom, akiről szólni fogok. Valóban szép ez a tájék. Hiába kerestem volna még egy ilyen helyet egész Angliában, ahol ennyire távol lehetnék a nagyvilág tülekedésétől. Embergyűlölők menny­országa ez a vidék: Heathcliff meg én épp összeillő pár vagyunk, hogy ezt a remeteséget megosszuk egymással. Remek egy ember! Aligha sejtette, mennyire felmelegedett iránta a szívem, rögtön megérkezésemkor, midőn fekete szemébe pillantottam, mely oly bizalmatlanul fészkelt homloka alatt - mennyire megnyert, hogy ujjait makacs barátságtalansággal kabátjába rejtette, amikor nevemet megmondtam.

- Heathcliff úrhoz van szerencsém? - kérdeztem.

Bólintás volt a válasz.

- Lockwood vagyok, az ön új bérlője, uram. Megtiszteltetésnek érzem, hogy ideérkezésem után nyomban kifejezhettem ön előtt reményemet aziránt, hogy nem voltam túlságosan terhére makacsságommal, mellyel Thrushcross Grange bérletére törtem. Úgy hallottam minap, önnek az volt a terve...

- Thrushcross Grange az enyém, uram - szakított félbe. - És nem engedném, hogy bárki is terhemre legyen, ha módomban áll megakadályozni. Kerüljön beljebb!

A felszólítást összeszorított foggal dünnyögte, mintha azt akarta volna mondani: “Menjen a patvarba!” A kertajtó, melynek támaszkodott, nem nyílt ki, hogy komolyan vehessem meghívását. De talán épp ez a körülmény bírt rá, hogy mégis elfogadjam.

Érdekelt ez az ember, aki még nálam is zárkózottabb.

Mikor látta, hogy lovam szügye már a kertajtónak feszül, kivette kezét a zsebéből, leakasztotta a láncot, és sietve elindult előttem az úton. Amint az udvarba értünk, odakiáltott valakinek:

- Joseph, vezesse el Lockwood úr lovát, és hozzon fel bort.

“Valószínűleg nincs több cselédje - gondoltam magamban. - Nem csoda, ha gaz veri fel az udvart, és a sövény is csak azért nem burjánzik el, mert a tehenek lelegelik.”

Joseph időses, sőt öreg ember volt, talán nagyon öreg, de csupa erő és egészség.

- Uram, segíts! - fohászkodott magában panaszos hangon, miközben elvezette a lovamat. Bosszús pillantása láttán jóhiszeműen arra gondoltam, hogy valószínűleg ebédje megemész­téséhez lesz szüksége égi segítségre, és kegyes fohászkodása nincs kapcsolatban váratlan megérkezésemmel.

Szelesdomb: így hívják Heathcliff házát. Ez a név találóan fejezi ki a légkör kavarodását, melyet ez a hely viharos időben megszenved. Bizonyára egészséges és tiszta itt a levegő minden évszakban. Jól láthatjuk, milyen erővel fúj erre az északi szél, ha egy pillantást vetünk a ház végébe. Néhány félvállas, satnya fenyő áll ott, odább meg a csenevész sövény gallyai egy irányba nyúlnak, a nap alamizsnájáért esengőn. Az előrelátó építész szerencsére gondos munkát végzett: a keskeny ablakok mélyen benn ülnek a falban, és szegletkövek védik a sarkokat.

Mielőtt átléptem volna a küszöböt, hátramaradtam, hogy megcsodáljam a homlokzatot díszítő fura domborműveket; különösen a főkapu körül voltak szép számban láthatók. Felül - omlatag griffmadarak és pucér kisfiúk között - felfedeztem az 1500-as évszámot és a Hareton Earnshaw nevet. Szívesen fűztem volna mindehhez néhány megjegyzést, és a ház rövid történetét is meghallgattam volna, ha a morc tulajdonos elmondja, ő azonban úgy állt a küszöbön, mint aki gyors belépésemre vagy végleges távozásomra vár, tehát nem akartam növelni türelmetlenségét, mielőtt a ház belsejét látom.

Egy lépés, s már benn álltam a család lakószobájában: előszobának vagy folyosónak nyomát sem leltem. Ez az a szoba, melyet ezen a vidéken “háznak” neveznek. Konyha és fogadószoba egyben. De azt hiszem, Szelesdombon a konyha a ház egy másik részébe szorult, mert valamelyik belső helyiségből élénk beszélgetést és konyhaeszközök zörgését hallhattam; a tágas tűzhely közelében sütő-, kenyérsütő- vagy főzőeszköznek nyomát sem láttam, ugyanígy rézserpenyők és ónfazekak sem díszítették a falat. Igaz ugyan, hogy a terem egyik végében hatalmas óntálak sora fénylett, ezüst korsókkal és edényekkel tarkázva, melyek egy terebélyes, tölgyfa pohárszéken tornyozódtak egészen föl a tetőig. Mennyezetet itt sohasem húztak a szoba és a fedélszerkezet közé, úgyhogy a ház egész csontváza szinte pőrén tárul a vizsgáló szem elé, kivéve azt a helyet, ahol eltakarja egy zablepénnyel, borjú- és ürücombbal, valamint sonkával megrakott faépítmény. A kandalló fölött néhány ócska mordály és egypár nyereg­pisztoly függ, párkányára pedig három, tarkára festett teásdobozt helyeztek. A helyiségnek sima, fehér kőpadlója volt, a magas hátú, régies formájú székeket zöldre festették; egy-két testesebb, fekete szék a homályos sarkokban terpeszkedik. A pohárszék alatt nagy, zsemle­színű vizsla heverészett, kölykeinek zsivajgó csapatával, és kutyák tanyáztak egyéb zugokban is.

A helyiségen és berendezésen nem volt semmi rendkívüli: egyszerű, északi gazdálkodó tanyája lehetett volna. Konok arc és vaskos végtagok jellemzik az ilyen gazdálkodót, vaskos­ságát a szűk nadrág s a feszes lábszárvédő árulja el. Ilyen embert, aki karosszékét élvezi, miközben nagy korsó sör habzik előtte a kerek asztalon, e dombok alján hat-hét mérföldes körzetben nem egyet találnánk, ha idejében állítunk be ebéd után. De Mr. Heathcliff egyénisége különös ellentétben áll környezetével és életmódjával. Külsejében fekete bőrű cigány, öltözködésében és modorában: úriember - vidéki ember, falusi úr. Magas, tetszetős a termete, elhanyagoltságában sem züllött, inkább mogorva embernek látszik. Talán vannak, akik faragatlannak és gőgösnek tartják, de valami benső rokonszenv azt súgja nekem, hogy tévednek. Ösztönösen érzem, hogy azért olyan tartózkodó, mert nem szereti a nagyhangú ömlengést, a kölcsönös kedveskedést. Szeretetét és gyűlöletét magába rejti, s tolakodásfélének tekintené, ha szeretnék vagy gyűlölnék. Bár lehet, hogy elhamarkodva ítélem meg, és minden fenntartás nélkül ruházom rá saját jó tulajdonságaimat. Nem lehetetlen, hogy Heathcliff egészen más okból vonakodik a felé nyújtott kezet elfogadni, mint én. Reméljük, hogy kettőnk közül én vagyok a különb. Hányszor mondotta drága jó anyám, hogy sohasem lesz meghitt otthonom, és épp a múlt nyáron bizonyítottam be, mennyire méltatlan vagyok az ilyen otthonra.

Gyönyörű időben egy hónapig élveztem a tengerpartot, s közben elbűvölő teremtéssel hozott össze a véletlen - igazi istennő volt a szememben, mindaddig, míg ügyet sem vetett rám. Sohasem vallottam neki szerelmet szavakkal, de ha a pillantások beszélni tudnak, a sült bolond is kitalálhatta, hogy fülig szerelmes vagyok. Végre megértett és viszonozta a pillantásomat - minden pillantások legédesebbikével. Mit tettem azonban én? Szégyenkezve vallom be, hogy fagyosan magamba húzódtam, mint egy csiga. Minden pillantására hidegebb lettem és hátrább húzódtam csigaházamba, úgyhogy szegény kis ártatlan maga sem tudta végül, nem káprázott-e a szeme, és mert képzelt tévedése zavarba ejtette, igyekezett anyját távozásra rábeszélni. Szeszélyes viselkedésemmel szívtelen kalandor hírébe keveredtem: én tudom csak, milyen méltatlanul.

Helyet foglaltam földesurammal szemközt a kandalló másik oldalán, és miközben a percnyi csendet az egyik kutya simogatásával próbáltam áthidalni, a dög otthagyta kicsinyeit, és farkas módjára szimatolt a lábikrám körül; ajka lefittyedt, fogai megnedvesedtek a harapás reményében. Simogatásomra hosszú morgás tört elő a torkából.

- Jobb, ha békén hagyja a kutyát - dörmögte Heathcliff mély hangon, egy rúgással hárítván el a fenevad támadását.

- Nem szokta meg, hogy simogassák, vagy ölebként bánjanak vele.

Majd az egyik oldalajtóhoz lépett és ismét kiszólt:

- Joseph!

Joseph dörmögött valamit a pince mélyéből, de nemigen sietett feljönni, így hát a gazda is lement utána, szemtől szembe hagyván engem a gonosz szukával és egypár ádáz, loboncos juhászkutyával, melyek féltékenyen ügyeltek minden mozdulatomra. Kevés vágyat éreztem, hogy megismerkedjem agyaraikkal, ezért ülve maradtam, azt gondolván, nem fogják meg­érteni a néma sértéseket. Szerencsétlenségemre torz arcokat kezdtem vágni a kedves hármas felé, mindaddig, míg egyik arcmozdulatom úgy felbőszítette őnagyságát, hogy hirtelen nekivadult, és a térdemnek ugrott. Hátralöktem és azon igyekeztem, hogy az asztal közöttünk maradjon, ezzel azonban az egész kutyatábort magamra uszítottam. Fél tucat négylábú, különböző korú és alakú fenevad támadt a közös prédára, mindenféle rejtett zugokból. Én úgy éreztem, csizmámat és kabátom szárnyát pécézték ki; miközben a fejlettebb harcosokat a piszkavassal próbáltam távol tartani magamtól, kénytelen voltam fennhangon kérni a háziak segítségét a megbomlott béke helyreállításához.

Heathcliff és az inas bosszantó nyugalommal másztak elő a pincéből; azt hiszem, egy gondo­lattal sem jártak gyorsabban, mint rendesen, noha az egész házat felverte a viharzó csaholás és ugatás. Szerencsére a konyhában levők közül fürgébb volt valaki. Egészségtől kicsattanó arcú nő rontott közénk, feltűzött szoknyában, meztelen karral, tűztől kipirult arccal, kezében egy serpenyőt rázva. Oly ügyesen használta ezt a fegyvert és a nyelvét, hogy a roham - mintegy varázsütésre - visszahúzódott, és egyedül ő maradt a színen. Keble hullámzott, akár a tenger szélvész után. Végre azután megjelent a gazda is.

- Mi az ördög történik itt? - kérdezte és úgy mért végig, hogy az eddigi barátságtalan fogadtatás után ezt már alig tudtam zsebre vágni.

- Mi az ördög? - dörmögtem. - Veszett disznók csordájába sem költözhetett volna gonoszabb szellem, mint a maga állataiba, uram. Itt hagyni egy idegent, ebben a tigrisketrecben!

- Nem bántanak azok senkit, aki nem nyúl semmihez - jegyezte meg, elém rakván a palackot, és megigazítván az elmozdult asztalt. - Úgy van az rendjén, ha éberek a kutyák! Igyék egy pohárral!

- Köszönöm, nem kérek.

- Megharapták talán?

- Csak mertek volna! Szép kis emléket kaptak volna tőlem!

Heathcliff arca megenyhült egy halovány mosolyban.

- Ejnye - mondotta -, maga idegesnek látszik, Lockwood úr. Nosza, igyék egy kis bort. Olyan ritka a vendég ebben a házban, hogy bevallom, én meg a kutyáim nem is igen tudjuk, hogyan kell fogadnunk őket. Egészségére, uram!

Ittam és visszakoccintottam: kezdtem rájönni, hogy ostobaság volna duzzogni fél tucat kutya neveletlen viselkedése miatt. Különben sem akartam több alkalmat szolgáltatni ennek az embernek, hogy az én káromon mulasson: mert már kezdett így alakulni a helyzet. A dolgok bölcs mérlegelésével ő is belátta, hogy nincs értelme megsérteni a jó bérlőt, lazított hát szűkszavú beszédmodorán, melyet főként a névmások és segédigék mellőzése jellemzett, és olyan tárgyat keresvén, mely engem is érdekelhet talán, lakóhelyem előnyeit és hátrányait kezdte taglalni. Ezekben a kérdésekben nagyon tájékozottnak látszott, és mielőtt hazafelé készülődtem, annyira felbátorodtam, hogy újabb látogatás tervét kezdtem érlelni magamban. Ő azonban szemmel láthatóan nem kívánta, hogy még egyszer betörjek hozzá. Pedig fel fogom keresni még. Nem győzök csodálkozni, mennyire társas lény vagyok még én is hozzá képest.