Hetedik fejezet

Cathy öt hetet töltött Thrushcross Grange-ben, s csak karácsony előtt jött vissza. Ez idő alatt teljesen meggyógyult a bokája, modora pedig lényegesen kicsiszolódott. Úrnőm többször meglátogatta közben, és elkezdte tervét valóra váltani: Cathy önérzetét élesztgette szép ruhákkal és hízelgéssel, amit szívesen fogadott. Olyannyira, hogy a kócos kis vadember helyett, aki szélvészként rontott volna a házba, hogy nyakunkba ugorva megfojtson csókjaival, felette tiszteletre méltó személyt láttunk leszállni csinos, fekete pónijáról. Tollas hódszőr kalapja alól barna csigák omlottak alá, hosszú lovaglóruhát viselt, melyet fel kellett emelnie, hogy járni tudjon. Hindley segítette le lováról, és elragadtatva kiáltott fel:

- De Cathy, te valóságos szépség lettél! Alig ismertelek meg: úgy festesz, mint egy hölgy! Isabella Linton igazán elbújhat melletted, nemde Frances?

- Isabella Lintont nem ajándékozta meg oly gazdagon a természet - felelt Earnshaw-né. - De Cathynek még mindig nagyon kell vigyáznia, hogy ismét fel ne vegye régi vadóc modorát. Ellen, segítsen Catherine kisasszonynak a vetkezésnél. Ne mozdulj, drágám, összekuszálódik a hajad: engedd, hogy én vegyem le a kalapodat.

Lesegítettem róla a lovaglóruháját, mely alól szép skót selyemruha tűnt elő s a ragyogó cipőkig érő, hosszú fehér nadrág. Szeme ragyogott az örömtől, mikor a kutyák is előkerültek, és nagy ugrándozások közepette ünnepelték, de alig mert hozzájuk érni, mert félt, hogy elrontják nagyszerű öltözékét. Óvatosan csókolt meg, mivel csupa liszt voltam, hisz épp a karácsonyi süteményt készítettem a konyhán; így hát nem ez volt a legjobb alkalom arra, hogy karjaiba szorítson. Majd körülnézett, merre van Heathcliff? Earnshaw és felesége aggódva várták ezt a találkozást; szerintük ez dönti majd el, vajon jogos volt-e reményük, hogy elválaszthatják egymástól a két jó pajtást?

Heathcliffet nagy nehezen lehetett csak megtalálni. Már Catherine távolléte előtt sem törődött sokat magával, de most tízszeresen rosszabb volt a helyzet. Rajtam kívül senki sem méltatta arra, hogy megmondja neki, milyen piszkos, senki sem kényszerítette, hogy megmosakodjék legalább hetente egyszer. Pedig ráfért volna, mert az ő korában levő gyerekek nem nagy barátai a szappannak s a víznek. Így azután, nem is szólva ruháiról, melyeket három hónapja nyúzott sárban és porban, valamint nagy, borzas hajáról, keze és arca ugyancsak fekete volt. Nem minden ok nélkül rejtőzött a pad támlája mögé, mikor önmagának hasonmása helyett egy ilyen fényes és kecses kisasszonyt látott a szobába lépni.

- Hol van Heathcliff? - kérdezte Cathy, lehúzván kesztyűit és megmutatván ujjait, melyek rendkívül fehérek lettek a semmittevésben és otthonülésben.

- Előjöhetsz, Heathcliff! - kiáltotta Hindley; boldog volt, hogy zavarát láthatta, s a fiú valóban olyan volt, mint egy visszataszító csavargó. - Előjöhetsz és üdvözölheted Catherine kis­asszonyt, akár a többi cseléd.

Mikor Cathy észrevette barátját a rejtekhelyén, hozzászaladt, hogy megölelje; hat-nyolc csókot is nyomott egy másodperc alatt mindkét orcájára, majd abbahagyta, s kissé hátrább lépve elnevette magát és felkiáltott:

- Milyen sötét és morc a képed! Milyen furcsa vagy és milyen csúnya! Persze, már nagyon hozzászoktam Isabellához és Edgarhoz. Nos, Heathcliff, talán már elfelejtettél?

Nem minden ok nélkül kérdezte ezt tőle, mert a szégyen és a gőg kétszeresen is sötétre festette arcát, s szinte helyére szegezte.

- Nyújtsd a kezed, Heathcliff - szólt Earnshaw leereszkedően. - Most az egyszer megengedem.

- Nem én! - mondotta a fiú, mikor végre megjött a szava. - Nem maradok itt csak azért, hogy nevessenek rajtam. Én ezt nem tűröm tovább!

És elszaladt volna, ha Cathy meg nem fogja idejében.

- Én nem akartam nevetni rajtad - mondotta -, de nem tudtam megállani. Add legalább a kezedet, Heathcliff! Miért duzzogsz? Csak azért volt az egész, mert olyan furcsa vagy. Ha megmosnád az arcodat és megfésülködnél, rendben volna minden. De olyan piszkos vagy!

Aggodalmas pillantást vetett a maszatos ujjakra, melyeket az övéiben tartott, s ruhájára, melynek, úgy vélte, nemigen tett jót, hogy hozzáért Heathcliff rongyaihoz.

- Miért nyúltál hozzám?! - felelt a fiú, aki észrevette a pillantást, és gyorsan visszarántotta a kezét. - Ha nekem úgy tetszik, piszkos maradok. Szeretem a piszkot, és piszkos akarok lenni.

Leszegett fejjel kirohant a szobából, az úr s az úrnő nagy nevetése közben, Cathy őszinte rémületére, aki nem értette, mint válthattak ki megjegyzései ilyen dührohamot a fiúból.

Miután eleget tettem szobalányi kötelességeimnek az újonnan érkezett mellett, és a tésztát a sütőbe raktam, karácsony estéjéhez méltó, nagy és barátságosan pattogó tüzet élesztettem a teremben s a konyhában, majd leültem az asztal mellé, és azzal szórakoztam, hogy karácsonyi énekeket daloltam, nem törődve Joseph rosszallásával, aki szerint ezek a túlságosan vidám énekek már valóságos világi nóták. Később visszavonult szobájába, hogy egyedül ájtatos­kodjon. Earnshaw és felesége lefoglalta Cathy figyelmét azokkal az apróságokkal, melyeket a Linton gyerekeknek vásároltak, hogy szívességüket némiképp viszonozzák. Másnapra meghívták őket, hogy az ünnepnapot Szelesdombon töltsék, de Lintonné csak egy feltétellel fogadta el a meghívást: kikötötte, hogy kedveseit tartsák távol attól a “csúnya szájú, gonosz gyerektől”.

Ilyen körülmények közt maradtam hát egyedül. Beszívtam a piruló kalács fűszeres illatát, elgyönyörködtem a ragyogó konyhafelszerelésben, a csillogó fagyönggyel díszített faliórában, a tálcán sorakozó ezüstkupákban, melyek nemsokára megtelnek a fűszeres sörrel, és min­denek­előtt fáradozásaim legfőbb tárgyában, a ragyogóra súrolt és sepert konyhakövezetben. Magamban azzal a benső elismeréssel illettem őket, melyet alaposan megérdemelek, és eszembe jutott, hogy az öreg Earnshaw mindig akkor jött le, mikor már minden tiszta volt, derék lánynak nevezett, és egy shillinget csúsztatott kezembe karácsonyi ajándékként. Ez viszont emlékembe idézte, hogy milyen gyengéd volt az öreg Earnshaw Heathcliff iránt, s mennyire aggódott, hogy halála után rosszul bánnak vele; önkéntelenül a szegény fiú jelenlegi helyzetén kezdtem elmélkedni, s így sírás lett az énekszóból. Az a gondolatom támadt, hogy talán helyesebb volna, ha megpróbálnék javítani valamit a rossz során, mint hogy sírással töltöm az időt; felkeltem és kimentem az udvarba, hogy megkeressem. Nem kellett messzire mennem: az istállóban találtam, amint épp az új póni csillogó szőrét kefélte, és enni adott a többi állatnak, mint rendesen.

- Siessen, Heathcliff - mondottam -, olyan jó odabenn, a konyhában; Joseph sem jött le még. Siessen, hogy kicsinosíthassam, mielőtt Cathy kisasszonnyal találkozik ismét; akkor leülhetnek szépen egymás mellé, csak maguknak ég itt a tűz, és beszélgethetnek kettesben, lefekvésig.

Folytatta munkáját; ügyet sem vetett rám.

- Nos, jön már? - sürgettem. - Mindkettejüknek van egy kis sütemény: nem is olyan kevés. És egy félórába beletelik, amíg rendbe szedi magát.

Öt percig vártam, de mivel nem válaszolt, otthagytam. Catherine a bátyjával és sógornőjével vacsorázott; a mi étkezésünk Josephfel barátságtalan légkörben folyt le; egyfelől szemrehányásokkal, másfelől szemtelenkedéssel fűszerezve. Heathcliff süteménye és sajtja egész éjszaka az asztalon maradt, a tündérek eledeléül. Úgy intézte, hogy csak kilenc óra felé lett kész, akkor felment a szobájába, némán és sértetten. Cathy elég soká maradt talpon, hisz annyi dolga volt a másnapi fogadás előkészületeivel: új barátait méltón akarta várni. Egyszer bejött a konyhába, hogy a régi jó baráttal is váltson egy szót, de ekkor ő már nem volt ott. Erre megelégedett azzal, hogy megkérdezze, mi leli, majd visszavonult. Másnap reggel korán kelt a fiú, és mivel ünnepnap volt, rosszkedvében a mocsarak közé vette be magát; csak akkor jött vissza, mikor már mindenki elment a templomba. A böjt s a tépelődés, úgy látszik, meg­puhították. Körülöttem settenkedett egy darabig, majd összeszedvén bátorságát, hirtelen felkiáltott:

- Hozd rendbe a ruhám, Nelly, meggondoltam magam!

- Legfőbb ideje, Heathcliff. Nagy bánatot okozott Cathynek, bizonyára sajnálja is, hogy hazajött. Még azt mondhatják, hogy féltékeny rá, mert többet foglalkoznak vele, mint magával.

Nem fért a fejébe, hogyan lehetne ő féltékeny Cathyre, de a gondolat, hogy fájdalmat okozott neki, nagyon is világos volt számára.

- Szólt talán, hogy megbántottam? - kérdezte komolyan.

- Sírt, mikor megmondtam neki ma reggel, hogy már elment hazulról.

- Hát sírni én is sírtam, egész éjjel, és több okom volt rá, mint neki.

- Igen, mert üres gyomorral és gőgös szívvel feküdt le. Aki gőgös, önmagát kínozza meg! De ha szégyelli, hogy túlságosan érzékeny volt, kövesse meg, mihelyt hazajön. Odalép hozzá, kéri, hogy megcsókolhassa, és azt mondja neki... különben maga jobban tudja, mint én, mit kell mondania; de szívből tegye ezt, s ne úgy, mintha azt hinné, hogy a szép ruhája miatt most már idegen. Most pedig, noha az ebédet kell elkészítenem, szakítok magamnak egy kis időt, és úgy kicsinosítom, hogy Edgar Linton kisbabának látszik majd maga mellett: de valójában olyan is! Maga a fiatalabb, és fogadni mernék, hogy sokkal nagyobb, és a válla legalább kétszer olyan széles. Egy szempillantás alatt a földhöz tudná csapni, igaz-e?

Heathcliff arca felderült egy percre, majd még inkább elsötétedett, és felsóhajtott:

- De ha hússzor is földhöz csapnám, ettől még nem lennék szebb, és ő sem lenne kevésbé szép. Szeretném, ha nekem is szőke lenne a hajam, a bőröm pedig fehér, ha ugyanolyan jó volna a modorom, és ugyanolyan jól öltözött, ugyanolyan gazdag lehetnék valaha, amilyen ő lesz.

- S ha lépten-nyomon a mama után kérezkednék - tettem hozzá - s reszketne, ha egy kis parasztgyerek magára emeli az öklét, s egész nap otthon kellene maradnia egy zápor miatt. Ó, Heathcliff, ne legyen ilyen kishitű! Jöjjön a tükör elé, és megmutatom, milyennek kell lennie. Látja ezt a két vonalat a szeme közt, ezeket a vastag szemöldököket? Ahelyett, hogy szép ívben hajolnának felfelé, összehúzódnak középen, és ez a két fekete ördög, mélyen a szemöldöke alatt, sohasem tárja ki ablakát, hanem csak lopva leselkedik, mint a pokol kémei. Próbálja meg, igyekezzék eltüntetni ezeket a gyászos ráncokat, vonja fel a szemöldökét, és változtassa át szemeit bízó, ártatlan angyalokká, szabadítsa fel őket a gyanú és a kétkedés alól, hadd lássanak barátot ott, ahol nem biztos, hogy ellenséggel állnak szemben. Ne nézzen úgy, mint megvert kutya, amelyik úgy tesz, mintha jól tudná, hogy az elszenvedett rúgásokat nagyon is megérdemelte, és e rúgásokért nemcsak a bántalmazót, hanem az egész világot is gyűlöli.

- Más szóval kívánjam, hogy ugyanolyan nagy kék szemem s ugyanolyan sima homlokom legyen, mint Lintonnak! - felelte. - Kívánom is, de mit segít ez rajtam?

- A jó szív majd jó archoz segíti, fiatalúr - mondtam -, még ha néger lenne is. A rossz szív még a legszebb arcot is úgy elrontja, hogy rosszabb lesz, mintha csúnya volna. És most, hogy meg­mosakodtunk, megfésülködtünk, kiduzzogtuk magunkat, mondja meg nekem, nem találja-e magát meglehetősen csinos fiúnak? Megmondom magának: nekem ez a véleményem. Azt hihetnék magáról, hogy álruhás herceg. Ki tudhatja, az apja nem volt-e kínai császár, anyja pedig indiai királynő, akik egyheti jövedelmükből külön-külön is meg tudnák venni Szelesdombot s Thrushcross Grange-et? Magát pedig bizonyára gonosz matrózok rabolták el és hozták ide, Angliába. A maga helyében sokat tartanék a születésemről, ez a meggyőződés bátorságot, méltóságot adna egy kis tanyásgazda zsarnokságának elviseléséhez.

Így beszéltem hozzá még hosszú ideig. Heathcliff morcos pillantása lassan felderült, sőt, egészen barátságos arcot vágott, mikor beszélgetésünket a kocsirobogás szakította félbe, mely az úton közeledett s végül elhalt az udvarban. Ő az ablakhoz szaladt, én az ajtóhoz, s épp jókor, mert éppen láthattuk családi kocsijukból kiszállni a szőrmékbe és kabátokba bugyolált Linton gyerekeket; Earnshaw-ék lovon érkeztek, mert télen gyakran lóháton jártak a templomba. Catherine mindkettejüket kézen fogta, bevezette őket a nagyszobába, s leültette a tűz elé, ahol azután sápadt arcuk gyorsan kipirult.

Biztattam a fiút, hogy siessen és legyen minél barátságosabb, amibe ő szívesen beleegyezett. De szerencsétlenségére épp akkor lépett az ajtóhoz, hogy távozzék a konyhából, mikor Hindley a másik oldalról nyitott be. Farkasszemet néztek egymással, és a gazda, akit talán bosszantott, hogy csinosnak és vidámnak találta, vagy talán azért, mivel meg akarta tartani Lintonnénak tett ígéretét, hirtelen lódított egyet rajta, és ingerülten parancsolta meg Josephnek:

- Ne engedjétek be a fickót a szobába. Küldjétek föl a padláskamrába; maradjon ott, amíg vacsorázunk. Kézzel nyúlkál a tortákba, és ellopja a gyümölcsöt, ha csak egy percig is egyedül hagyják.

- Nem, uram - tört ki belőlem a tiltakozás -, ő bizonyára nem nyúl semmihez: de úgy volna jogos, hogy ő is megkapja részét a nyalánkságokból, akárcsak mi.

- Majd megkapja a maga részét, mégpedig a saját kezemből, ha éjszakáig csak egyszer is idelenn találom. Takarodj, csavargó! Mi? Adni akarod a ficsúrt? Várj csak, hogy megfogjam a bájos fürtjeidet... majd meglátod, ki tudom-e még nyújtani őket egy kissé.

- Már így is elég hosszúak! - jegyezte meg Linton úrfi, aki az ajtó küszöbéről bekukucskált. - Csodálom, hogy nem fáj a feje tőle. Azt hinné az ember, egy csikó sörénye lóg a szeme közé.

Sértő szándék nélkül kockáztatta ezt a megjegyzést, de Heathcliff vad természete sértésnek még árnyékát sem tudta elviselni olyasvalakitől, akit már régóta vetélytársként gyűlölt. Felkapott egy forró almamártással teli levesestálat (ez volt az első tárgy, ami a kezébe akadt), és a tartalmát a közbeszóló arcába loccsantotta. A jajgatásra Isabella és Catherine is oda­szaladt. Earnshaw rögtön megragadta a bűnöst, és szobájába cipelte, ahol, dühét enyhítendő, valószínűleg alaposan ellátta a baját, mert kipirultan és felhevülten jelent meg ismét. Fogtam egy törlőrongyot és minden különösebb gyengédség nélkül letörültem Edgar orrát és száját, tudtára adván, hogy csak azt kapta, amit megérdemelt, ha már olyasmibe ütötte az orrát, amihez semmi köze. Húga sírva fakadt és kijelentette, hogy haza akar menni, Cathy pedig tanácstalanul állt ott, pirulva a történteken.

- Nem kellett volna szólnia hozzá! - vetette a szemére Linton úrfinak. - Épp rossz kedvében volt, s így maga rontotta el a saját szórakozását, őt pedig megverik. Nem bírom, ha megverik. Nem bírok ebédelni. Miért is szólt hozzá, Edgar?

- Én nem szóltam hozzá - szipogott a fiú, és kitépvén magát kezeim közül, batiszt zsebkendőjével fejezte be a tisztálkodást. - Megígértem mamának, hogy nem állok vele szóba, s ezért nem is szóltam hozzá!

- Jól van, no, ne sírjon már - szólt Catherine megvetéssel -, hisz nem halt bele. Most már ne csináljon több galibát: itt a bátyám is, maradjon hát nyugton. Pszt! Isabella! Téged is bántott valaki?

- Gyerünk, gyerünk, gyerekek, üljetek le a helyetekre! - kiáltott Hindley, s berontott a szobába. - Ugyancsak megizzasztott ez a dicső kölyök! De legközelebb használja a saját ökleit, Linton úrfi, ha azt akarja, hogy tiszteljék. Ez jó étvágyat csinál majd magának!

A vendégek lassan megnyugodtak az ízes ebéd láttán. Megéheztek az úton, és most könnyen megvigasztalódtak, mivel egyiküknek sem esett komoly baja. Earnshaw bőséges adagokat szelt, felesége pedig vidám társalgással fűszerezte a lakomát. Széke mögött álltam, és rosszul esett látnom Catherine száraz szemét, közönyös arcát, amint nekifogott a tányérján heverő libaszárny felvágásának.

“Milyen érzéketlen gyermek - gondoltam magamban. - Mily kevéssé törődik régi játszó­pajtásának bánatával. Nem hittem volna, hogy ennyire önző!”

Egy falatot vitt szájához, de visszatette tányérjára: arca kipirult, szeme könnybe lábadt. Villáját a földre ejtette, és gyorsan az asztal alá hajolt, hogy elrejtse fájdalmát. Nem soká tartottam érzéketlennek, mert láthattam, hogy valóságos kínszenvedés neki az egész nap, és alig várja, hogy egyedül lehessen, vagy Heathcliffhez szaladhasson, akit kulccsal zárt szobá­jába a gazda. Erről akkor győződtem meg, mikor egy kis harapnivalót akartam felvinni neki.

Este táncra perdültek. Cathy kegyelmet kért Heathcliffnek azzal az ürüggyel, hogy Isabella Lintonnak nincs párja; könyörgéseire azonban ügyet sem vetettek, s engem jelöltek ki, hogy pótoljam a hiányt. A vidám tánc még nyomát is elűzte a szomorúságnak, s jókedvünk csak növekedett a gimmertoni zenekar megérkeztével, mely tizenöt tagból állott: egy kürt, trombonok, klarinétok, mélykürtök, vadászkürtök, azonkívül számos énekes alkották. Minden karácsonykor végigjárják a tehetősebb házakat, s mindenütt kapnak valamit; játékukat úgy élveztük, mint valami csemegét. A szokásos karácsonyi énekek után dalokat és divatos zeneszámokat rendeltünk. Earnshaw-né szerette a zenét, és ők nem is fukarkodtak vele.

Catherine is szerette, de azt állította, hogy a lépcső tetejéről, a sötétből jobban tudja hallgatni; utána mentem. Bezárták a terem ajtaját, anélkül, hogy távollétünket észrevette volna valaki, hisz olyan sokan voltak odabenn. Catherine azonban nem állott meg az emeleten, hanem továbbment, a padlásszoba felé, ahová Heathcliffet bezárták, és nevén szólította a fiút. Az egy ideig makacsul hallgatott; Cathy azonban nem tágított, és végül rá tudta bírni, hogy szót váltsanak a deszkafalon keresztül. Hagytam, hadd beszélgessenek a szegény gyerekek, nem akartam zavarni őket, mikor azonban láttam, hogy nemsokára vége lesz az éneknek, s a zenészeket itallal kínálják, felmásztam a létrán, hogy figyelmeztessem Catherine-t. De ahelyett, hogy az ajtónál találtam volna, a szobából hallottam a hangját. A kis huncut kimá­szott a padlásablakon, onnét pedig majomügyességgel egy másik ablakon bemászott a padlás­szobába; a legnagyobb nehézséggel tudtam csak rábírni, hogy jöjjön ki. Mikor visszajött, Heathcliff is követte; Cathy azt akarta, hogy vezessem a fiút a konyhába, mivel Joseph a szomszédba látogatott el, hogy megmeneküljön “az ördögi kántálás” hangjaitól, ahogy ő az ilyesmit nevezte. Tudtukra adtam, hogy eszem ágában sincs összejátszani velük, de mivel a fogoly a tegnapi vacsora óta böjtölt, beleegyeztem, hogy most az egyszer szemet hunyok, amikor Hindley urat kijátsszák. Így hát lejött, és én zsámolyt tettem a tűz elé, majd meg­kínáltam minden jóval. Ő azonban nem jól érezte magát, alig evett valamit, és visszautasított, valahányszor szórakoztatni akartam. Térdére könyökölve, állát tenyerében pihentetve, átadta magát a csendes elmélkedésnek. Mikor megkérdeztem, min töpreng, komoran válaszolt:

- Azon, hogy miként fogom Hindleynek visszafizetni a magáét. Mindegy, meddig kell erre várnom, az a fontos, hogy sikerüljön. Remélem, nem hal meg, amíg erre sor nem kerül!

- Nem szégyelli magát, Heathcliff! - kiáltottam fel. - Isten dolga, hogy megbüntesse a gonoszokat: a mi kötelességünk az, hogy megbocsássunk!

- Nem - felelte -, Istennek az nem fog olyan jólesni, mint nekem. Csak a legjobb eszközt keresem. Hagyjon magamra, talán kitalálok valamit. Ha erre gondolok, megszűnik a fájdalmam.

- ... De, Lockwood úr, elfelejtem, hogy ezek a mesék nemigen szórakoztatják magát. Hogy is fecseghettem ilyen sokáig! Lám, máris kihűlt a kása, maga pedig bóbiskol, és ágyban volna a helye! Hisz elmesélhettem volna Heathcliff történetét, vagy legalábbis azt, ami belőle magát érdekli, pár szóval is.

Így félbehagyván a meséjét, felkelt a gazdasszonyom, és letette varrnivalóját. De én nem éreztem magamban erőt, hogy otthagyjam a tűzhelyt, és még nagyon messze voltam az alvástól.

- Maradjon még, Deanné - kiáltottam -, maradjon még egy félóra hosszat. Nagyon jól tette, hogy részletesen elmesélt mindent. Így szeretem, és kérem, fejezze is be ugyanígy. Többé-kevésbé az összes személyek érdekelnek, akikről beszélt.

- Mindjárt elüti a tizenegyet, uram.

- Bánom is én... nem szoktam meg a korai lefekvést. Egy vagy két óra elég korán van még, ha tízig maradok az ágyban.

- Nem lenne szabad tízig heverésznie. A délelőtt legszebb részét szalasztja el így. Aki nem készül el fele munkájával délelőtt tízig, másik felét sem fogja befejezni.

- Mégis, üljön le csak, asszonyom. Holnap úgyis délutánig fog nyúlni nálam az éjjel. Úgy érzem, alaposan megfáztam.

- Remélem, uram, hogy mégsem! Nos, jó! Ha megengedi, hogy három évet átugorjak. Ez idő alatt Earnshaw...

- Nem, nem, erről szó sem lehet. Nem ismeri azt a lelkiállapotot, mikor olyan nagy figyelemmel tudunk kísérni egy macskát, amint a kölykét mosdatja, hogy valósággal dühbe gurulnánk, ha csak egyik fülét is kihagyná?

- Ugyancsak lusta lelkiállapot, véleményem szerint.

- Ellenkezőleg, nagyon is tevékeny! Pillanatnyilag az én lelkiállapotom is ilyen. Tehát folytassa csak minél részletesebben. Úgy látom, az idevalósi emberek úgy viszonylanak fontosságban a városiakhoz, mint a börtönben fészkelő pók a nyárilakban tanyázókhoz, az ott lakók szemében. De a látvány fokozott érdekessége nem csupán a szemlélő helyzetétől függ. Az itteniek sokkal komolyabban, sokkal mélyebben élnek, s nem annyira a felszínen, a változatosságban s a léha külsőségekben, mint a városiak. Itt el tudnék képzelni egy egész életre szóló szerelmet is; mindmáig meg voltam győződve, hogy a szerelem egy évig sem tarthat. Ezek az emberek olyasvalakihez hasonlítanak, aki előtt csak egy tál étel áll: ennek fog neki minden étvágyával, s el is fogyasztja becsülettel; a városiak helyzete pedig olyan, mint azé, akinek egy francia szakács készítette ebédet szolgálnak fel. Élvezete talán éppoly nagy lesz, mint azé, aki egy tál ételt fogyaszt, de az egyes fogásokat, külön-külön, nem fogja túl nagyra becsülni.

- Ó, itt is csak olyan emberek élnek, mint egyebütt: majd rájön erre, ha jobban megismer minket! - jegyezte meg Deanné, akit kissé megzavartak szavaim.

- Bocsásson meg, kedvesem - feleltem. - De épp a maga példája cáfolja meg legjobban ezt az állítását. Nem tekintve néhány jelentéktelen vidékiességet, semmi sincs magában azokból a vonásokból, melyek osztályát jellemzik. Bizonyos vagyok benne, hogy többet gondolkodott, mint általában a cselédség. Maga azért kényszerült művelni szellemi képességeit, mivel nem volt alkalma elfecsérelni életét ostoba semmiségekre.

Deanné felnevetett:

- Valóban - mondotta -, azt hiszem, eléggé komoly és megállapodott lehetek. Nem épp csak azért, mivel hegyek közt élek, és évről évre ugyanazokat az arcokat látom magam körül, hanem azért is, mivel szigorú nevelésben részesültem, és megtanultam, hogy helyén legyen az eszem. Azonkívül többet olvastam, mint gondolná, Lockwood úr. Nincs a könyvtárban olyan könyv, amit legalább ki ne nyitottam volna, s amiből nem tanultam volna valamit, kivéve a görög és latin könyveket, valamint azt a sort, melyben a franciák állanak. De még ezeket is meg tudom különböztetni egymástól. Szegény ember lányától nem várhat többet. De ha már így van, és folytatnom kell elbeszélésemet, fecsegő szomszédasszony módjára, hát nem bánom, folytatom, s ahelyett, hogy három évet átugornék, áttérek 1778 nyarára, melynek immár csaknem huszonhárom esztendeje.