Huszonnegyedik fejezet

Három hét múlva olyan állapotban voltam, hogy elhagyhattam a szobámat, és fel-alá járkálhattam a házban. Az első estén, melyet fenn töltöttem, megkértem Catherine-t, olvasson fel nekem valamit, mert szemem meggyöngült. A könyvtárban voltunk: gazdánk lefeküdt már. Úgy láttam, kissé kelletlenül egyezett bele. Azt gondolván, hogy talán szokásos olvasmányaim nincsenek ínyére, rábíztam, válassza ki ő maga a könyvet. Egyik kedvelt művét vette elő, és megszakítás nélkül, csaknem egy óra hosszat olvasott. Majd mind sűrűbben kérdezte:

- Nem fáradt még, Ellen? Nem lenne jobb, ha lefeküdne már? Beteg lesz, ha ilyen soká marad fenn, Ellen.

- Nem, nem, drágám, egyáltalán nem vagyok fáradt - feleltem mindig.

Látván, hogy így nem boldogul velem, más módot választott, hogy tudtomra adja, mennyire nincs kedvére ez a foglalkozás. Ásítozni és nyújtózkodni kezdett, majd így szólt:

- Ellen, elfáradtam.

- Jól van, hagyjuk abba az olvasást és beszélgessünk.

Ez még rosszabb volt. Izgett-mozgott, sóhajtozott, óráját nézegette, majd nyolc órakor felment szobájába, kábultan az álmosságtól... Legalábbis ezt gondolhattam nyűgös pillantásáról és le­ra­gadó szempilláiról, melyeket szüntelenül dörzsölgetett. Másnap este még türelmetlenebbnek mutatkozott, s a harmadik estén, hogy újra együtt voltunk, fejfájásra panaszkodva szobájába vonult. Viselkedését furcsának találtam. Elég soká maradtam egyedül, majd rászántam magam, hogy felmegyek hozzá, és megnézem, jobban van-e már: azt akartam ajánlani neki, jöjjön le és feküdjön végig a pamlagon, s ne maradjon odafenn egyedül a sötétben. De nem találtam Catherine-t se fenn, se lenn. A cselédek szintén nem látták. Hallgatóztam Edgar úr ajtaján: csend volt mindenütt. Visszatértem Catherine szobájába, eloltottam a gyertyát, és az ablakba könyököltem.

Élénk fénnyel világított a hold; körös-körül csillogott a hótakaró. Arra gondoltam, Catherine a kertbe ment sétálni, hogy friss levegőt szívjon. Ekkor egy árnyékot pillantottam meg, amint tovaosont a park belső kerítése mellett. De nem az én fiatal úrnőm volt az: megismertem az egyik lovászfiút. Mozdulatlanul maradt egy ideig, és a kocsiutat figyelte, mely átvonult a parkon; majd gyors léptekkel megindult, mintha felfedezett volna valamit, és csakhamar megjelent ismét, Cathy póniját vezetve. Ő maga imént szállhatott le róla, és most gyalog jött mellette. A fiú suttyomban az istállóba vezette a lovat, a hóborította gyepen át. Catherine bemászott a szalon nagy szárnyasablakán át, és nesztelenül lopózott fel a szobájába, ahol én vártam rá. Csendesen nyitotta az ajtót, levetette havas cipőjét, kalapját, és épp kibújni készült kabátjából, s természetesen nem is sejtette, hogy leselkedem rá. Hirtelen felkeltem, és felfedtem előtte jelenlétemet. Egy percre kővé dermedt a meglepetéstől: rekedt kiáltást hallatott, és úgy maradt, mozdulatlanul.

- Drága Catherine kisasszony - kezdtem, és mivel még túlságosan gyöngédsége hatása alatt állottam, mellyel körülvett nemrég, nem tudtam szigorú lenni hozzá: - Hová lovagolt ebben az órában? És miért akart becsapni engem? Hol járt? Beszéljen?

- A parkban voltam - hebegte. - Én igazán nem csaptam be.

- Másutt sehol?

- Nem - hebegte.

- Catherine! - kiáltottam fel szomorúan. - Maga tudja, hogy rosszat tett, különben nem érezné szükségét, hogy hazudjon. Ez fáj nekem. Inkább legyek beteg három hónapig, mintsem így hazudni halljam.

Hozzám szaladt, és könnyekre fakadva, átölelte a nyakamat.

- Ó, Ellen, úgy félek, hogy megharagszik. Ígérje meg, hogy nem fog haragudni, és elmondom a teljes igazságot. Gyűlölöm a titkolózást!

Leültünk az ablak közelében. Biztosítottam, hogy nem fogom megszidni, bármi legyen is titka, melyet különben - mondanom sem kell - kitaláltam. Akkor elkezdte:

- Odaát voltam, Ellen, és nem mulasztottam el egy napot sem a maga betegsége óta, hogy ezt az utat megtegyem, kivéve három alkalmat a felépülése előtt, és kettőt utána, hogy maga felkelhetett. Könyveket és képeket ajándékoztam Michaelnek, hogy készítse elő Minnyt minden este, majd vigye vissza az istállóba. Nem fogja őt megszidni ezért, ugye nem? Fél hét tájban értem Szelesdombra, általában fél kilencig maradtam ott, majd hazavágtattam. Nem szórakozásért mentem oda; gyakran egész idő alatt szomorú voltam. Nagy ritkán voltam csak boldog: legfeljebb hetente egyszer. Kezdetben azt hittem, sok nehézségem lesz, míg rá tudom beszélni magát, hogy engedje megtartanom Lintonnak adott szavamat; mert akkor, mikor elváltunk egymástól, megfogadtam, hogy másnap visszatérek. De minthogy reggel maga a szobájában maradt, megmenekültem a kínos helyzettől. Délután, miközben Michael éppen zárta a kertkaput, megkaparintottam a kulcsot. Elmondtam neki, hogy unokatestvérem nagyon szeretné, ha meglátogatnám, mivel beteg, és nem tud eljönni Thrushcross Grange-be, papa azonban nem szívesen látná, ha meglátogatnám. Azután megállapodtam a pónit illetően. Michael nagyon szeret olvasni, és amúgy is kilépni készül, hogy megházasodjék; felajánlotta, hogy ha kölcsönadom neki a könyvtár könyveit, megteszi, amit kívánok. Inkább az én könyveimet adtam neki, és ennek jobban örült.

Második látogatásom alkalmával Linton élénkebbnek látszott. Zillah - így hívják a gazdasszonyukat - rendet csinált a szobában, barátságos tüzet élesztett, és megmondotta, hogy Joseph valamilyen ájtatosságon vesz részt, Hareton pedig elment a kutyákkal - a mi fácánjaink megorzására, amint később megtudtam -, azt tehetjük, amit akarunk. Meleg bort hozott és gyömbéres lepényt, és általában nagyon előzékenynek mutatkozott. Linton a karosszékébe telepedett, én pedig a kis hintaszékbe, a tűz előtt. Mennyit nevettünk, milyen vígan beszéltünk, és mennyi mondanivalónk akadt egymás számára! Sétákat képzeltünk el, és megbeszéltük nyári terveinket. Nem akarom megismételni mindezt, mert úgyis azt mondaná rá, hogy szamárság.

Volt mégis egy perc, mikor majdnem összevesztünk. Szerinte úgy lehet legkellemesebben eltölteni egy forró júliusi napot, ha reggeltől estig a hanga között fekszünk a láp közepén, mintegy álomban hallgatjuk a méhek zümmögését a virágokon, a pacsirták énekét magasan fejünk felett, és nézzük a felhőtlen, kék eget, a tűző nap színtelen melegét. Így képzelte el ő a legtökéletesebb égi boldogságot... az én álmom az volt, hogy zizegő lombozatú fa ágán himbálózunk, mikor nyugati szél fúj, szép, fehér felhők vonulnak az égen, és nemcsak a pacsirták énekelnek, hanem a rigók, a fenyőrigók, a kenderikék és a kakukkok is; messziről a láp látszik, árnyékos mélyedéseivel s emelkedéseivel, melyeket szélben hajladozó magas fű borít; s az erdő, a dagadó vizek, az egész világ hullámzik, remeg az ujjongó boldogságtól. Ő a béke, a nyugalom révületére vágyott, én pedig arra, hogy körülöttem szüntelen örömben, ünneplő lángolásban szikrázzék, táncoljon minden. Szerintem nem volt elég élet az ő para­dicsomában, ő azt állította, hogy az enyémben mindenki részeg. Kijelentettem, hogy elaludnék az övében; ő meg az enyémben megfulladt volna. A vitatkozásban már-már türelmét kezdte veszteni. Végre megállapodtunk abban, hogy mindkettőt kipróbáljuk, ha alkalmas idő adódik arra. Majd megcsókoltuk egymást, és ismét jó barátok lettünk.

Miután egy óra hosszat csendben ültünk, körülnéztem a szőnyegtelen, sima padlójú, nagy szobában, és arra gondoltam, milyen jól játszhatnánk itt, ha félretolnánk az asztalt, megkértem Lintont, hívja Zillah-t segítségül. Szembekötősdit játszhatnánk, és ő lenne a fogó, amint magával csináltuk. Ellen, ugye emlékszik még? Neki nem volt kedve hozzá; ez nem elég érdekes - mondotta -, de beleegyezett abba, hogy labdázzunk. Két labdát találtunk egy szekrényben, egy halom játékszer, csigák, karikák, ütők és tollas labdák között. Az egyiket C, a másikat H betűvel jelölték meg. Én a C betűset akartam, mivel az Catherine-t jelentett, a H pedig Heathcliff lehetett, ahogy unokatestvéremet hívják: az övéből azonban kihullott a korpa, és ezért nem kellett neki. Mindig megvertem a játékban, erre rosszkedvű lett, ismét rájött a köhögés, majd visszaült a karosszékbe. Ez este azonban hamar visszanyerte vidámságát. Két-három dal, a maga nótái, Ellen, nagyon tetszettek neki, és mikor már el kellett mennem, kért, könyörgött, hogy jöjjek el másnap este. Megígértem neki; Minny szélsebesen száguldott hazafelé, én pedig Szelesdombról és édes unokatestvéremről álmodtam reggelig.

Másnap szomorú voltam: egyrészt, mivel maga nem jól érezte magát, másrészt, mivel azt szerettem volna, ha apám tudna kirándulásaimról, és nem ellenezné látogatásaimat. De teázás után gyönyörű holdfényes idő volt; lóra pattantam, és útközben eltűnt a szomorúságom. Újabb kedves este vár rám - gondoltam -, és külön örömet okozott még az, hogy az én kedves Lintonom is kellemesen fogja érezni magát. Ügetve mentem át a kertjükön, és mikor befordultam a ház mögött, Earnshaw-ba botlottam, aki megfogta lovam kantárját, és kért, jöjjek be a főkapun. Megsimogatta Minny nyakát, és azt mondotta, jó állat: úgy látszott, szóra akar bírni. Én csak annyit mondtam, hagyja békén a lovamat, mert meg találja rúgni. Parasztos kiejtéssel azt felelte: “Az ű rúgása nem sokat árthat nekem” - és mosolyogva nézte Minny lábát. Legszívesebben kóstolót adtam volna neki belőle, de már előrement, hogy kinyissa a kaput. Mikor félrehúzta a reteszt, a homlokzat felirata felé pillantott, és hivalkodással vegyes ostoba félszegséggel így szólt:

- Catherine kisasszony! Már el tudom olvasni!

- Nagyszerű! - kiáltottam. - Halljuk csak! Maga igazán megokosodott.

Szótagról szótagra nyögve kisilabizálta: “Hareton Earnshaw.”

- És a számjegyek? - mondottam bátorító hangon, látván, hogy megállott.

- Azokat még nem tudom elolvasni.

- Ó, maga szamár - mondottam és szívből nevettem felsülésén.

Tátott szájjal bámult rám a fajankó; vigyorgott is, meg a szemöldökét is ráncolta, nem tudván, ossza-e vidámságomat, és kedves tréfát lásson-e benne, vagy lenézést - ami valójában volt. Azonban csakhamar eloszlattam kétségeit, mert visszanyervén komolyságomat, felszólítottam, hogy távozzék, mivel Lintonhoz jöttem és nem hozzá. Elpirult - a hold fényében tisztán láthattam -, elengedte a zárat és eloldalgott, a sértett hiúság jelképeként. Valószínűleg azt képzelte, hogy amiért saját nevét ki tudta betűzni, olyan művelt már, mint Linton; és mélységesen megdöbbent, hogy nekem nem ez a véleményem.

- Várjon csak, Catherine kisasszony - szakítottam félbe. - Nem akarom megszidni, de nincs kedvemre a mód, ahogy akkor viselkedett. Ha arra gondolt volna, hogy Hareton éppúgy unokatestvére, mint Linton, belátta volna, mennyire nem illőn bánt vele. Legalábbis dicséretes törekvés volt a részéről, hogy olyan művelt akart lenni, mint Linton; valószínűleg nem csupán fitogtatásból látott neki a tanulásnak. Valószínűleg már előzőleg is szégyenbe hozta őt a tudatlansága miatt; jóvá akarta ezt tenni, és tetszeni akart magának. Súlyos neveletlenség volt, hogy kigúnyolta szegény fiú próbálkozását. És ha magát úgy nevelték volna, mint őt, vajon műveltebb lenne mostan? Gyermekkorában ugyanolyan jó eszű, értelmes gyerek volt, akár­csak maga, és nagyon rosszul esik nekem, hogy most lenézik, amiért ez a gazember Heathcliff olyan igazságtalanul bánt vele.

- Ugyan, Ellen, csak nem fog ezért sírni? - kiáltott fel, meglepődve komoly hangomon. - Várjon csak. Majd meglátja, hogy azért tanulta-e az ábécét, hogy kedvemben járjon, és megérdemli-e ez a fajankó, hogy udvariasak legyünk vele. Beléptem. Linton a padlón heverészett, és felkönyökölt, hogy üdvözöljön.

- Nem jól érzem magam ma este, drága Catherine; most magának kell beszélnie, és én hallgatom majd. Jöjjön és üljön mellém. Biztos voltam benne, hogy meg fogja tartani a szavát, és ezért, mielőtt eltávozik, ismét ígéretét kell vennem.

Tudtam, hogy nem szabad őt bosszantanom, mivel beteg. Szelíden beszéltem hozzá, nem kérdezősködtem, és elkerültem mindent, ami ingerelhetné. Legszebb könyveim közül hoztam neki néhányat. Megkért, hogy olvassak fel neki, és épp belekezdtem, mikor Earnshaw vadul berontott: mostanig emésztette magát és szította dühét.

Egyenesen felénk tartott, megragadta Lintont a karjánál, és felrántotta fekhelyéről.

- Takarodj a szobádba! - mondotta dühtől rekedt hangon; arca egészen eltorzult a haragtól. - Vidd őt is magaddal, hisz téged akart meglátogatni: nem fogtok a saját szobámból kitúrni. Takarodjatok mindketten.

Szitkokat szórt ránk, és időt sem hagyván Lintonnak, hogy feleljen neki, úgyszólván kidobta a konyhába; mikor utánamentem, öklét rázta, mintha legszívesebben leütne. Nagyon meg­ijedtem, és földre ejtettem az egyik könyvet: egy rúgással utánam küldte, és ránk zárta az ajtót. Kárörvendő nevetést hallottam a tűzhely felől, és oldalt fordulva megpillantottam ezt az utálatos Josephet, amint dideregve dörzsölte a kezét:

- Tudtam, hogy ki fogja dobni magukat. Kemény legény ez ám! Helyén van az esze! Tudja ő... igen, ugyanolyan jól tudja, mint én, igazság szerint ki itten az úr. Hehehe! Szépen kilódította magukat. Hehehe!

- Hová menjünk? - kérdeztem unokatestvéremtől, nem törődvén az öreg gúnyolódásával.

Linton sápadt volt és remegett. Nem volt szép ebben a pillanatban, Ellen! Ó, nem: borzalmas látvány volt. Vékony arca és nagy szemei eltorzultak a tehetetlen és esztelen dühtől. Megragadta az ajtó kilincsét, és rázni kezdte: be volt zárva belülről.

- Megöllek, ha be nem engedsz! Megöllek, ha be nem engedsz! - mondotta vagy inkább üvöltötte. - Ördög fajzatja! Ördög fajzatja! Megöllek! Megöllek!

Joseph még egyszer hallatta károgó nevetését.

- Ez az apja! - kiáltotta. - Ez az apja! Nem tagadhatja le az örökségét! Ne félj, Hareton, gyermekem... nem jut a közeledbe!

Megragadtam Linton kezét, és megpróbáltam magammal húzni; de olyan iszonyatosan üvöltött, hogy abba kellett hagynom. Végre is ordítása görcsös köhögésben fulladt el; vér buggyant ki a száján, és elvágódott a földön. Félelemtől félőrülten rohantam ki az udvarra, és Zillah-ért kiabáltam, ahogy torkomon kifért. Hamarosan meghallotta: a teheneket fejte épp a csűr mögötti istállóban. Hozzám szaladt, és megkérdezte, mi történt. Szó sem jött ki a számon: magammal húztam a konyhába, és kerestem, merre van Linton. Earnshaw azonban kijött megnézni, mi bajt okozott, és épp azzal volt elfoglalva, hogy szegény áldozatot az emeletre cipelte fel. Zillah és én utánamentünk, ő azonban megállított az utolsó lépcsőnél azzal, hogy nem szabad belépnem, és legokosabb, ha hazamegyek. Azt kiabáltam, hogy megölte Lintont, és én be akarok menni! Joseph rájuk zárta az ajtót, kijelentette, hogy kinn kell maradnom és megkérdezte, olyan félbolond vagyok-e én is, mint Linton? Egyedül sírdogáltam, míg ki nem jött a gazdasszony. Megnyugtatott, hogy Linton hamarosan jobban lesz, de ez a sok ordítás és lárma árt neki; megfogta karomat, és úgyszólván az ölében vitt le a nagy szobába.

Szinte már a hajamat téptem volna, Ellen. Úgy sírtam, zokogtam, hogy már alig láttam. A gazember, akivel maga annyira rokonszenvezik, ott állt velem szemben, és nem szégyellt csendre inteni, s mi több: tagadni, hogy mindez az ő hibájából történt. Végül mikor azt bizonygattam, hogy ha megmondom papának, bebörtönözik és fel is akasztják, ő is forró könnyeket ontott, és kimenekült, hogy elrejtse gyáva megindultságát. Mégsem szabadultam tőle. Mikor végül távozni kényszerítettek, s néhány száz yardnyira voltam a háztól, hirtelen elém bukkant a homályból az út egyik oldalán. Megállította Minnyt, és kezét a karomra tette.

- Catherine kisasszony, nagyon fáj nekem - kezdte. - De valóban túl rossz...

Rásújtottam az ostorral, mert attól féltem, meg akar gyilkolni. Elengedett és borzalmasat káromkodott, én pedig szinte önkívületben vágtattam haza.

Ez este nem kívántam magának jó éjszakát, és másnap nem tértem vissza Szelesdombra. Nagyon szerettem volna elmenni, de rendkívül izgatott állapotban voltam: voltak percek, mikor Linton halálának hírétől féltem, máskor pedig összeborzadtam a gondolatra, hogy találkoznom kell Haretonnal. Harmadnap összeszedtem bátorságomat: nem tudtam tovább elviselni a bizonytalanságot, és még egyszer kilopózkodtam. Öt órakor indultam, gyalog, és azt reméltem, észrevétlenül tudok besurranni a házba, és eljutok Linton szobájáig. A kutyák azonban felriadtak közeledtemre. Zillah fogadott, és tudtomra adta, hogy a “fiú szépen javul”, és egy tiszta kis szobába vezetett, melynek padlóját szőnyeg fedte, s melyben kimondhatatlan örömömre megpillantottam Lintont, amint egy kis pamlagon feküdt, és egyik könyvemet olvasta. De egy álló órán keresztül meg sem szólított, pillantást sem vetett rám: ilyen szerencsétlen természete van, Ellen. És ami végképp kétségbeejtett és elképesztett: azt mondotta, én vagyok oka mindennek, és Hareton nem hibás. Minthogy csak indulatosan felelhettem volna neki, felkeltem, és elhagytam a szobát. Bágyadtan utánam szólt:

- Catherine!

Nem várta, hogy ilyen választ kap tőlem, de már nem voltam hajlandó visszafordulni. Másnap ismét otthon maradtam és majdnem elhatároztam, hogy sohasem látogatom meg többé. Mégis, olyan szomorú volt lefeküdni, felkelni, anélkül hogy hírt hallottam volna róla: elhatározásom tehát szertefoszlott, mielőtt még kialakulhatott volna. S ha kezdetben úgy éreztem, rosszul teszem, hogy elkezdtem látogatni: most viszont biztos voltam benne, hogy rosszul tenném, ha abbahagynám. Michael megkérdezte, felnyergelje-e Minnyt; azt feleltem, hogy igen, és köte­lességet véltem teljesíteni, miközben a ló a dombok felé vitt. El kellett mennem a homlokzat ablakai alatt, hogy bejuthassak az udvarba: céltalan lett volna eltitkolni jelenlétemet.

- A fiatalúr a nagyszobában van! - mondotta Zillah, mikor látta, hogy a kis szalon felé indulok.

Beléptem. Earnshaw is ott volt, de azonnal kiment. Linton a nagy karosszékben ült és szunyókált. A tűz közelébe léptem, és komoly hangon kezdtem, abban a meggyőződésben, hogy amit mondok, részben igaz:

- Mivel te nem szeretsz engem, Linton, mivel úgy véled, csak azért jövök, hogy ártsak neked, s mivel hiszed is, hogy ártok neked, ez lesz a mi utolsó találkozónk. Vegyünk búcsút egymástól, és mondd meg Heathcliffnek, hogy nem akarsz látni, és ezért szükségtelen újabb hazugságokat kitalálnia.

- Foglaljon helyet, és vegye le a kalapját, Catherine - felelte. - Maga annyival boldogabb nálam, hogy jobbnak is kell lennie. Papa elég sokat beszél hibáimról, és eléggé kimutatja megvetését irántam ahhoz, hogy elveszítsem önbizalmamat. Gyakran gondolok rá, hátha valójában is olyan mihaszna vagyok, amilyennek ő mond; ilyenkor olyan ingerült leszek, és úgy elönt a keserűség, hogy mindenkit gyűlölök ezen a világon. Igen, mihaszna vagyok és kedélytelen is, csaknem mindig. Ha akar, búcsút mondhat nekem: csak a nyűgtől szabadul meg. De Catherine, ez egyben legyen irántam igazságos: higgye el, ha képes lennék olyan jóságra, olyan kedvességre, olyan szelídségre, mint maga, csak ilyen lennék. Úgy szeretném ezt, sőt talán jobban, mint a maga egészségét és boldogságát. Higgye el, jóságáért sokkal inkább szeretem magát, mint ha meg is tudnám érdemelni szerelmét; és ha nem tudtam, sőt, nem is tudom megakadályozni, hogy rossz természetemet kimutassam, szánom ezt és bánom, és szánni-bánni fogom halálomig.

Éreztem, hogy igazat mond, és meg kell neki bocsátanom, s ha a következő percben új civódást keres, megbocsátom neki ezt is. Kibékültünk, de egész látogatásom alatt csak úgy ontottuk a könnyeket. Nemcsak a szomorúságtól: noha nagyon lesújtott, hogy Lintonnak ilyen nehéz a természete. Sohasem fogja békében hagyni barátait, és ő sem talál soha békét.

Ez estétől kezdve mindig a kis szalonban kerestem fel, mert apja másnap visszatért. Azt hiszem, még három alkalommal voltunk oly vidámak és bizalmaskodók, mint az első este; többi látogatásom mind szomorú volt és zaklatott, majd önzése és piszkálódása, majd szenvedései miatt; de megtanultam, hogy mindezt csaknem egyforma türelemmel viseljem. Heathcliff szándékosan került: alig láttam őt eddig. Igaz ugyan, hogy múlt vasárnap, mikor szokottnál korábban értem oda, hallottam, amint kegyetlenül leszidta Lintont, előző esti viselkedése miatt. Nem is sejtem, hogyan tudhatott róla, hacsak nem hallgatózott. Linton valóban kiállhatatlan volt, de ez csak rám tartozott, és félbe is szakítottam Heathcliff szidásait azzal, hogy benyitottam, és ezt megmondtam neki. Nagyon nevetett, és eltávozott, mondván, hogy nagyon örül, amiért így fogom fel a dolgot. Azóta azt ajánlottam Lintonnak, hogy csendesen beszéljen, ha kellemetlen dolgokat akar nekem mondani.

- Most pedig, Ellen, mindent tud. Ha megakadályozná, hogy felkeressem, két embert tenne szerencsétlenné. De ha beleegyezik abba, hogy nem mondja meg papának, látogatásaim senki nyugalmát sem fogják megzavarni. Ugye, nem fogja megmondani? Nincs szíve, ha megteszi!

- Holnapig gondolkozom, Catherine kisasszony! - feleltem. - Ez az ügy megfontolást érdemel: most ennyiben maradunk, és én meghányok-vetek mindent magamban.

Ezt azonban hangosan, gazdám jelenlétében cselekedtem. Elhagyván Catherine szobáját, egyenesen hozzá mentem, és mindent elmondottam neki, kivéve a két unokatestvér beszél­getéseit, azonkívül említést se tettem Haretonról. Linton úr megrémült és kétségbeesett, bár ezt igyekezett leplezni előttem. Catherine másnap reggel megtudta, hogy visszaéltem bizalmá­val, és megtudta azt is, hogy ezentúl vége a titkos látogatásoknak. Hiába sírt, kapálózott a tilalom ellen, hiába könyörgött apjának, hogy szánja meg Lintont; annyit ért csak el, hogy apja megígérte: majd ír Lintonnak, s megengedi, keresse fel, amikor akarja, Thrushcross Grange-ben; Catherine-t azonban ne várja többé. Talán, ha ismeri unokaöccse jellemét és egészségi állapotát, még ezt a kis engedményt sem adta volna meg nekik.