A barlangokban az arkónaiak rohamosan fakultak. Biolumineszkáló szemük egyre tompábban csillogott, akárcsak egy tűzrakás kihunyó parazsa.

Clat'Ha és néhány másik ember segített ellátni az elesetteket. A máskor oly heves asszony most megtörtnek, fáradtnak tűnt. Azon kívül, hogy kényelembe helyezték az arkónaiakat, nem sok mindent tehettek értük.

Si Treemba órák óta nem mozdult. Azt suttogta Obi-vannak, hogy takarékoskodik az erejével. A fiú azonban sejtette, hogy barátja egyszerűen túl gyenge ahhoz, hogy megmozduljon.

Nagyon elkeseredett. Gyűlölt tétlenül várakozni, miközben látta, hogy barátja haldoklik. Nemegyszer arra gondolt, hogy kirohan, és megkeresi Qui-gont. Azonban ilyenkor mindig leküzdötte a késztetést. Itt kell maradnia a barátja mellett, és megvédelmeznie.

Obi-van bánatában összekuporodott. A barlang padlóját bámulta. Mi értelme volt az eddigi gyakorlatainak? Még sosem érezte ilyen védtelennek magát. Semmi, amit tanult, vagy akár, amit Yoda mondott neki, nem készítette lel erre a pillanatra. Mindennek a végére ért: hitének, türelmének, önbizalmának. Elbukott. Egész életében emlékezni fog erre a kegyetlen pillanatra.

Kegyetlen pillanat…

Egy emlék rémlett fel Obi-vanban. Eszébe jutott Yoda egyik éjféli tanítása. „Hol vannak a korlátaim, és hogy e veszem észre, ha elértem azokat? – kérdezte akkor Obi-van. – Ha már nincs tovább, hová forduljak segítségért?” Yoda azt mondta neki, hogy a legnehezebb pillanatokban, ha már mindent megtett, használja arra az Erőt, hogy egy másik Jedit odahívjon. „Közel kell lenned hozzá, fiam – mondta Yoda –, és legyetek egymásra hangolódva”.

Lehet, hogy Qui-gon nem hisz abban, hogy van közöttük valami. Neki mégis meg kell próbálnia.

A félhomályos barlangban segítségül hívta az Erőt. Érezte, ahogy pulzál az energia, majd beitta magába. Kiterjesztette Jedi-érzékeit és megpróbálta elkapni Qui-gon jelenlétét. Obi-van azonban még fiatal volt, és nem tudta úgy irányítani az Erőt, ahogy szerette volna. Így csupán annyit mondott magában: – Qui-gon! Gyere vissza! Az arkónaiak meghalnak, ha azonnal nem kapnak daktilt.

A barlang szájából éktelen röhögés harsant. Obi-van felnézett. Minden erejével Qui-gont hívta, de csak Jembát sikerült felébresztenie. Ennyit a képességeiről.

Jemba föléjük tornyosult, hatalmas teste betöltötte a barlang bejáratát.

– Hogy érzitek magatokat? Remélem, jól! – gúnyolódott. – Ha mégsem, van némi eladó daktilom. Biztos sokaknak hiányzik már. Az ára pedig az életetek! Egy kevés itt van, a többi pedig valahol elrejtve.

A barlang minden sarkából arkónai nyögések hallatszottak. Néhányuk összeszedte magát, és nehézkesen kúszni kezdett a daktillal kecsegtető hutt felé.

Obi-vant elöntötte a gyűlölet. Talpra ugrott.

– Elég legyen ebből! – kiáltotta. Mielőtt észrevette volna, fénykardja már a kezében villant. Nekilendült, és a szerencsétlen arkónaiakat átugrálva a hatalmas hutt előli termett. Próbaképpen néhányszor meglengette kardjai a feje fölött. A féregszerű hutt jól kirajzolódott a kard fényében. Mögötte az alagútban tucatnyi hutt és whiphid sorakozott, de Jemba óriási teste miatt nemigen tudtak volna lőni.

– Nocsak, nocsak! – bömbölte Jemba. – Örülök, hogy akkor is ilyen bátor vagy, amikor a mestered nem áll a hátad mögött!

– Menj el, Jemba! – nyögte Obi-van. Nyelni is alig tudott dühében, ráadásul mutáló hangja sem volt valami meggyőző.

A háta mögött kibiztosított sugárvetővel Clat'Ha tűnt fel.

– Igaza van. Semmi keresnivalód errefelé!

– Rendben van – dörögte Jemba. – Ha ezt akarjátok, örömmel hagyom, hogy a barátaitok elpusztuljanak.

– A daktilt hagyd itt! – parancsolta Obi-van. Megmarkolta a fénykard nyelét, és érezte, ahogy annak melege átjárja. A penge halkan zúgott. Obi-van minden izma arra várt, hogy rávesse magát a huttra és darabokra kaszabolja. Izzadság öntötte el a homlokát, fogát összeszorította.

– Hát nem csodás? – szólt oda Jemba a társainak. – Ez itt még csak nem is Erőhasználó. Benne volt a hajónaplóban. Csak egyszerű farmer, a Jedi Templom kivetettje.

Obi-van megpróbált nem reagálni Jemba provokálására. Hosszú másodpercekig küzdött magában, békét, nyugalmat keresett a lelkében. Aztán eszébe jutottak Qui-gon szavai. Nem Jemba az igazi ellenség. A harag az.

Végre megtalálta a nyugalmat, amit keresett. Megérintette az Erőt. Mindenhol érezte most, maga körül, Jembában, a kövekben, az egyre gyengülő arkónaiakban. Érezte, és átadta magát neki.

– Qui-gon! – kiáltott fel meglepetésében. Olyannyira összpontosított a Jedi-mester hívására, hogy a másik érzés váratlanul érte: Qui-gon is segítségül hívta őt.

– Jemba, tűnj el az utamból! – mondta. – Qui-gon veszélyben van! – Ha-ha-ha! – A hutt a hasát fogta a nevetéstől. – Ez olyan nagyon nem lep meg! Talán, mert én küldtem ki a szolgáimat, hogy megöljék!

Azonban nem csak Qui-gonról volt szó. Mindannyiukra veszély leselkedik. Qui-gon nem csak a segítségét kérte. Figyelmeztetni is próbálta Obi-vant.

– Komolyan mondom, Jemba – morogta Obi-van. – Mindannyiunk élete veszélyben forog!

– És mit vársz tőlem, kis ember? – kérdezte Jemba. – Azt akarod, hogy nézzem a cipőm orrát, amíg leszeled a fejem? Ha-ha! Ez a trükk az én esetemben nem fog bejönni. A huttoknak nincs lábuk!

Obi-van csak az idejét vesztegette. Felugrott a levegőbe, és egy szaltó után pont Jemba orra elé érkezett. Aztán a lendületét kihasználva átugrott a hutt feje fölött. Jemba felüvöltött, amikor Obi-van a hátán landolt.

– Én figyelmeztettelek! – kiáltotta Obi-van, miközben szorosan markolta a kardját. Végigrohant Jemba farkán, és átlendült a földbe gyökerezett lábú whiphid őrök feje fölött.

Az egyik whiphid lézerpisztolyával rálőtt a távolodó fiúra, de Obi-vannak sikerült a háta mögé kapni a kardját, és eltéríteni a sugarat. Végigszaladt a termeken, el a meglepett huttok és whiphidek orra előtt. Az érzés, hogy meg kell találnia Qui-gont, mindent elnyomott. Nem győzött betelni azzal, hogy Qui-gon a segítségét kérte, hogy egymásra hangolódtak.

Mögötte néhány whiphid fenyegetéseket üvöltött utána, de Jemba túlharsogott mindenkit.

– Nem! Hagyjátok! A fiú az enyém!