A Behemót egy öreg koréliai bárka volt, ütött-kopott, u külsejét meteortalálatok csúfították el. Tégla formájú I mához egy tucat teherkonténert erősítettek, amelyeket majd a Bandomirra fog szállítani. Obi-van nehezen tudott volna ennél rondább, koszosabb hajót elképzelni.

Ha pedig a külseje csúnya volt, a belseje egyszerűen förtelmes. A koszlott folyosók a bányászok csizmáitól és számtalan faj izzadt testétől bűzlöttek. A szerviznyílásokat szabadon hagytak, így aztán a vezetékek es a nyomócsövek a hajó zsigerei – szabadon türemkedtek elő, akárcsak a belek egy hasi sebből.

A Behemóton mindenütt, óriáscsigák módjára, gigászi huttok vonszolták magukat. A folyosókon csapzott bundájú, agyaros whiphidek csatangoltak. A magas, háromszög fejű, csillogó szemű arkónaiak kis csoportokban jártak. Obi-van bódultan vándorolt, csomagjait a kezében tartotta. A bejáratnál senki sem fogadta, nem irányította útba. Egyáltalán, ügyet sem vetett rá senki. Hirtelen eszébe jutott, hogy nem hozta magával a digitáblát, amit Vant Prefekta adott neki. Azon volt a kabinszáma. Keresni kezdett valakit a személyzet tagjai közül, de csak a Bandomirra tartó bányászokat látta. Egyre növekvő kétségbeeséssel járkált. A hajó idegen volt és ijesztő. Annyira más volt, mint a Templom csöndes, ragyogó termei, ahol a folyosókat szökőkutak hangja töltötte be. A templom minden zugát ismerte, tudta, hogyan juthat el legkönnyebben az arénába, ahol a küzdő– és egyensúlygyakorlatokat tartották, vagy a medencéhez, ahol mindig a legmagasabb toronyból ugrott…

Obi-van léptei lelassultak. Mit csinálhat most Bant? Vajon órája van, vagy a mesterével gyakorol? Esetleg Reefttel és Garen Mulnnal úszkál éppen a medencében? Ha a barátai gondolnak is rá, el sem tudnák képzelni, milyen borzasztó helyre csöppent.

Hirtelen egy hatalmas hutt állta el az útját. Mielőtt egy szót is szólhatott volna, a hutt megragadta a torkánál fogva, és nekilökte a falnak.

– Mégis mit gondolsz, hová mész, köcsög?

– Te… tessék? – kérdezte meglepetten Obi-van. Mi rosszat csinálhatott? Hisz csak a folyosón bandukolt. Kénytelen volt észrevenni, hogy a hutt háta mögött két különösen gonosz képű whiphid álldogált. – B… Bandomir – nyögte ki.

A hutt végigmérte Obi-vant, mintha csak egy falat ételről lenne szó. A lény óriási, nyáltól csöpögő nyelvével megnyalta a szája szélét.

– Nem a legénység egyenruháját viseled, de nem is az Újvilághoz tartozol.

Obi-van végignézett a ruháin. Vékony, szürke tunikát viselt. Aztán észrevette, hogy a hutt ruháján egy embléma található, fekete háromszögben egy fényes vörös bolygó, akár egy szem. A bolygót megkerülő ezüstös űrhajó alkotta a szem bogarát. Az embléma alatt az volt olvasható: Újvilág Bányatársaság. A whiphidek is hasonló jelvényt viseltek.

– Biztos ahhoz a másik bandához tartozik – vélte az egyik whiphid.

– Lehet, hogy kém – tette hozzá a másik. – Mit gondolsz, mit cipel azokban a zsákokban? Bombát?

A hutt közelebb tolta nagy, groteszk fejét. Bárki, aki nem az Újvilágnak dolgozik, ellenség – bömbölte, és hevesen megrázta Obi-vant. – Te, köcsög, tehát ellenség vagy. És mi nem tűrjük meg az ellenséget az Újvilág pályáján.

A hutt vastag, sonkaszerű ujjai megszorultak Obi-van nyakán. A fuldokló fiú kínjában elejtette a csomagjait, és megragadta a hutt kezét. A tüdeje majd kiszakadt, a szoba körbefordult a szeme előtt.

Minden erejével sikerült annyira lefejtenie a hutt ujjait n torkáról, hogy némi levegőhöz jutott. Belenézett a gonosz, élettelen szemekbe, és megpróbált az Erőhöz folyamodni.

– Hagyj békén! – zihálta elakadó lélegzettel. Engedte, hogy az Érő közvetítse a parancsot, legyőzze a hutt ellenállását és hasson rá. Ez más volt, mint tanulókkal harcolni. A lényből csak úgy áradt a mindent elsöprő kegyetlenség. Itt nem voltak szabályok, és Yoda sem szakította félbe szükség eseten a küzdőimet.

– Hagyjalak békén? Aztán miért? – röhögött fel nyersen a hutt.

Na, ez is jól kezdődik – gondolta kétségbeesetten Obi-van.

Az utolsó, amit még látott, a hutt feléje lendülő ökle volt.