A találkozó holtpontra jutott. Nem tehettek mást, szétszéledtek. Obi-van Qui-gonnal maradt. Habár a Jedi egyenesen tartotta magát a szópárbaj alatt, homlokán izzadság gyöngyözött. Belegondolt, mekkora erőfeszítésébe kerülhet Qui-gonnak, hogy egyáltalán talpon maradjon.

– Visszakísérlek a szobádba – mondta neki Obi-van. Biztos jele volt Qui-gon gyengeségének, hogy meg sem próbált tiltakozni.

Amikorra elérték a folyosót, amelyikről Qui-gon szobája nyílt, a Jedi már alig állt a lábán, és a látása is elhomályosult. Hálás volt Obi-van jelenlétéért. Ahogy befordultak az utolsó sarkon, Qui-gon megbotlott. Obi-van elkapta a karját, és megtámasztotta.

– Minden rendben? – kérdezte Obi-van aggodalmas hangon.

– Igen – felelte akadozva Qui-gon. – Semmi… bajom. Csak… összpontosítanom… kell.

Obi-van betámogatta a kabinba, és megvárta, amíg Qui-gon leül. Már az összetűzés óta egy terv formálódott az agyában. Ezúttal nem esik abba a hibába, hogy elmulasztja értesíteni róla a Jedi-lovagot.

– Jinn mester – kezdte. – Van egy ötletem. Visszamegyek a szellőzőjáratokba, az Újvilág területére. Most már ismerem a terepet. Megvárom, amíg Jemba magára marad, és akkor lecsapok rá.

Qui-gon egy pillanatra lehunyta a szemét. Úgy tűnt, Obi-van szavai legalább olyan fájóak voltak neki, mint a vállsebe.

– Nem – mondta élesen. – Nem teszed.

Percekkel ezelőtt még csodálattal töltötte el, hogy Obi-van milyen ügyesen kezelte az arkónaiak ügyét, és ahogy emelt fővel ott tudta hagyni Jembát. Most pedig máris eszement terveket szövöget, hagyja, hogy a türelmetlensége elnyomja a józan eszét.

Persze azt is be kellett ismernie, hogy a fiú tervei nem voltak sokkal józanabbak azoknál, amelyeket ilyen idős korában ő eszelt ki. És mégis akkora csalódottságot érzett, hogy szinte magát is meglepte. Miért nem tud tisztába jönni az érzéseivel, amikor erről a fiúról van szó? Qui-gon nehézkesen felállt a székéről. A vállába, ahol a kalóz fegyvere eltalálta, hirtelen belenyilallt a fájdalom. Eddig uralni tudta a fájdalmat, most azonban legyűrte.

– Nézd, megsebesültél – mondta Obi-van. – Tudom, hogy nem vagy képes harcolni. De én képes lennék helyetted. Kordában tudom tartani az indulataimat, és megtenni, amit meg kell. Ha Jemba halott lenne…

– Semmi sem változna – mondta fáradtan Qui-gon. – Hát nem érted? Nem Jemba megölése a cél. Ő csak egy hutt. Mindig lesznek mások, pont olyan kapzsik és gonoszak, mint ő. Ha megölöd, azzal nem húzod keresztül a számításaikat. Valaki hozzá hasonló, talán még nála is rosszabb fogja átvenni a helyét. Nekünk most azt kell tennünk, hogy megtanítjuk ezeknek az embereknek…

– De hát gonosz, nem? – kérdezte Obi-van.

– Amit Jemba tenni készül, az helytelen – fogalmazott óvatosan Qui-gon.

– Még senkit sem láttam, aki ennyire gonosz lenne – tört ki Obi-vanból.

Qui-gon ajka keserű mosolyra húzódott.

– De ilyen helyeken sem jártál még, ugye, ifjú Obi-van? Obi-van elhallgatott. Még annyi mindent kellett tanulnia.

A szíve azt kiáltotta, hogy Jemba gonosz, és ártatlanokat akar rabszolgasorsra juttatni. Ha bárki megérdemli, hogy elérje a végzete, hát ő az. Eldöntötte azonban, hogy hallgatni fog a Jedire.

– Én már láttam rosszabbat is – folytatta Qui-gon. – Ha valaha is bosszúból akarnál ölni, jó, ha tudod, hogy az efféle gondolatok a sötét oldaltól származnak.

– És akkor hogyan vehetjük rá, hogy adja vissza a daktilt? – kérdezte Obi-van.

– Nem veheted rá. Nem vehetsz rá senkit, hogy igazságos vagy jólelkű legyen. Ezek a tulajdonságok belülről fakadnak… senkire sem lehet rákényszeríteni őket. Úgy döntöttem, hogy egyelőre várjunk. Talán Jemba észhez tér. Talán sokkal sötétebb sors vár rá. Akármi történjék is, a gyilkosság nem megoldás.

– De hiszen… te is öltél már korábban – jegyezte meg Obi-van tétován.

– Valóban – ismerte el Qui-gon –, amikor nem volt más választásom. Ám amikor öltem, csak apró győzelmet arattam. Apró, nagyon apró győzelmet. Ennél sokkal fontosabb küzdelmek is vannak… a szív küzdelmei. Néha türelemmel, ésszel és jó példa mutatásával többet értem el, mint a győzelem… az ellenségből barátot faragtam.

Obi-van elgondolkozott ezen. A fájdalma és fáradtsága ellenére Qui-gon időt szakított arra, hogy megossza vele a gondolatait. Tegnap a Jedi még valószínűleg kiosztott volna valami szigorú utasítást, és elbocsátotta volna. Valami megváltozott kettőjük között.

– Ugye, most próbára teszel? – kérdezte Obi-van. –Meggondoltad magad. Gondolkozol, hogy jó lennék-e a padavanodnak. – Megpróbálta leplezni izgatottságát.

Qui-gon megrázta a fejét.

– Nem – mondta határozottan. – Nem teszlek próbára, Obi-van. Az élet tesz próbára! Minden nap új alkalom a dicsőségre… vagy a bukásra. És ha átmész a próbán, attól még nem leszel Jedi. Csak ember leszel.

Obi-van hátralépett, mintha Qui-gon arcul csapta volna. Hirtelen elszégyellte magát. Csak áltatta önmagát. Bemagyarázta önmagának, hogy elfogadta a Jedi döntését, hogy csak a tiszteletét akarja elnyerni. Valahol legbelül azonban azt remélte, ha ezen a küldetésen bátran, helyesen viselkedik, Qui-gon meggondolja majd magát.

Most rájött az igazságra.

Obi-van látta a fiú szemében a változást. A fiú megértette, hogy döntése végleges. Akár örülhetett is volna ennek, hiszen a fiú nem haragudott rá többet. De valami más is megszűnt. Az ifjú jövőbe vetett hitte is szertefoszlott.

Qui-gon nézte, ahogy Obi-van elfordul, és ruhája ujjával megtörli az arcát. Vajon sírt? Ennyire mélyen érintette volna?

Amikor azonban Obi-van visszafordult, csak az izzadság tűnt el az arcáról. Nem látta a könnyek árulkodó nyomait. A teljes megsemmisülést látta helyette.

A lelkiismerete belemart a lelkébe. Azután, hogy ő beszélt az ellenség szívének megnyeréséről, rájött, hogy épp most törte össze egy fiú szívét, aki csupán a társa akart lenni.