Qui-gon egy hétköznapi ember számára megmászhatatlan párkányon araszolt óvatosan felfelé. A szakadó esőben kezével és lábával néha alig talált fogást az apró egyenetlenségeken.

Tudta, hogy sietnie kell. Már így is sok időt töltött azzal, hogy a hegy oldala felől közelített. Úgy gondolta, túlságosan szem előtt lenne, ha nyíltan, elöl mászik fel. Végül azonban elért egy ponthoz, ahol fel kellett fednie magát. Innentől az út egyenesen vezetett.

Jelenleg jobban foglalkoztatták a gyíkmadarak, mint a huttok. A teremtmények éledezni kezdtek. Jó páran máris a szirtfokok között pihentek, mintha csak a vihar elültét várnák. Mivel tartott tőle, hogy észreveszik, igyekezett árnyékban, a sziklák fedezékében mozogni. Néha fájdalmasan hosszú perceket kellett várnia, amíg valamelyik gyíkmadár ezüstpikkelyes feje másfelé fordul.

Türelem – mondta magának ilyenkor. – A türelem a legfontosabb. Ez a Jedi-törvények egyik íratlan része. Nem könnyű azonban türelmesnek maradni, amikor annyi élet forog kockán.

Az ujjai véreztek, és igencsak sajogtak már. A közelben hatalmas dörrenés kíséretében villám cikázott át a levegőn. Az ég egyre sötétebbé vált. Feltámadt a szél, fütyülve kavargott a kövek között.

Nagyon kiszolgáltatottnak érezte magát. Termetes ember volt, termetes célpont a gyíkmadaraknak. A villámok könnyen elárulhatják pozícióját, vagy akár halálra is sújthatják.

Zihálva megállt egy pillanatra. A homlokán lecsurgó esővíz átáztatta a ruháját. Fázott, és ismét erőt vett rajta a fájdalom, amit a kalózvezér ejtette seb okozott. Lenézett az óceán irányába. Nem messze egy gyíkmadár bukott le behúzott szárnyakkal a vízbe.

Belecsapott az örvénylő habokba, majd szárnyait kitárva emelkedni kezdett. Ahogy távolodott a fehér tarajos hullámoktól, Qui-gon látta, hogy a szájában egy nagy, csillámló hal vergődik.

Szerencsére a madár nem látta meg őt. Vagy ha mégis, nem törődött az emberi táplálékkal. Lehet, hogy a gyíkmadarak a szárazföldön még sosem láttak állatot, így nem is gondolták, hogy ott is lehetne vadászni.

Qui-gon nem mert lenézni. Fölötte néhány száz méterrel egy hasadékból szálingózó halvány ködpamacsot vadul cincált a szél. Egy jó szemű, figyelmes ember vehette csak észre, hogy a ködnek határozottan sárgás árnyalata volt.

Ott lesz a daktil.

Az út kemény volt. Nem léteztek kitaposott ösvények. Itt a köveket emberláb még sosem taposta. Ha rálépett egyre, az általában kifordult a lába alól. Jobb esetben csak fájdalmasan belenyomódott a talpába. Az egyetlen látható növényzet a mindent beborító zöld zuzmók sokasága volt. Amikor száraz volt az idő, könnyedén lehetett lépkedni a puha szőnyegen. Amikor azonban eleredt az eső, a zuzmók hamar csúszóssá váltak.

Habár érezte, ahogy az Erő vezeti a daktil irányába, mégis majdnem lehetetlen vállalkozásnak tűnt.

Villám hasított keresztül az égen. A mennydörgés megrázta a köveket a lába alatt. A hátába szél vágott. Qui-gon hozzátapadt a szikla felszínéhez. A válla iszonyatosan sajgott.

Már nincs sok hátra – mondta magában.

Valami felvillant a feje fölött. Záporozó kődarabkák csapódtak az arcának.

Egy pillanatig azt hitte, a közelben villám csapott be. Aztán rájött, hogy ahhoz túl kicsi volt. Sugárvető. Valaki rálőtt!

Qui-gon megpróbált lenézni. Azonnal észrevette őket a sziklák között. Egy hutt nem egykönnyen tud elrejtőzni. Grelb volt az, Jemba csicskása. Néhány whiphid kíséretében előcsusszant. Felemelték nehéz sugárvetőiket, és ismét tüzeltek. A hutt kedélyesen felnevetett.

Qui-gon körül sorra csapódtak be a lézersugarak.

A fénykardjának itt nem vehette hasznát. Nem volt hová elbújnia, de harcolni sem tudott.

Qui-gon fájdalmas arccal feljebb küzdötte magát.

Grelb, a hutt örömében felkacagott. A terve pontosan bejött. Tudta, hogy Qui-gon a hegy oldalánál fog felbukkanni, onnan pedig egyenesen kell másznia a daktil felé. Csupán el kellett foglalnia a leshelyét és várnia.

Először még tartott a gyíkmadaraktól, és mozdulatlanul feküdt, hátha összetévesztik egy sziklával. Aztán fokozatosan megnyugodott. Lehet, hogy a gyíkmadarak csak halat esznek, semmi mást.

Nem annyira a fogaiktól tartott, a szigeten lévő kemény kövek viszont könnyen átszakíthatták még az ő vastag bőrét is. Grelb semmit sem szeretett volna jobban, mint szép csendben visszamenni a hajóra.

Előtte azonban valamit még meg kellett tennie: megölni a Jedit.

Ez legalább élvezetes lesz.

A Jedi egy sziklapárkányon csapdába esett, miközben a daktilt rejtő plató felé kúszott. Ráadásul Qui-gonnak még fegyvere sem volt, hogy visszalőhessen. Jó célpontot nyújtott. Úgy tűnt, kacsavadászatnak néznek elébe így Grelb odaszólt a cimboráinak.

– Ne siessétek el. Szórakozzunk egy kicsit!

A whiphidek ajkukat rágták gyönyörűségükben. Megvesztek, ha védtelen teremtményeket kínozhattak. Folyamatos tűz alá vették tehát a Jedit, de vigyáztak, nehogy eltalálják. Annyira azért közel céloztak, hogy Qui-gon eléggé megrémüljön.

Grelb felkuncogott.

– Nézzétek fiúk, hogy vonaglik! Pont, mint az az óriásféreg, amit tegnap vacsorára ettem!

Valójában azonban Qui-gon nem vonaglott. Nem kiáltott fel, nem próbált félreugrálni. Rendíthetetlenül mászott tovább. Lassan, kitartóan felkúszott a sziklafalon, még akkor is, amikor az arcától centikre záporoztak a kődarabkák.

A whiphidek elunták a mókát.

– Vak talán? – kérdezte egyikük elégedetlen hangon. – Ez így már nem is érdekes.

Grelb elkomorodott. Nem szerette, ha a whiphidek elégedetlenek. Szüksége volt a bizalmukra.

– Mit szólnátok egy fogadáshoz? – javasolta. – Lássuk, ki tudja lelőni a csizmáját?

– Remek ötlet! – értett egyet az első whiphid. – Öt az egyhez, hogy elsőre leszedem a csizmáját!

– Elsőre? – röhögött a társa. Így hát fogadtak. Hogy kecsegtetőbbé tegye a fogadást, Grelb a whiphid ellen fogadott kettő az egyhez arányban. Közben élénken figyelte, ahogy a Jedi egyre feljebb ér a sziklán. A két, fogadásban résztvevő whiphid a vállához emelte a fegyverét. Lélegzetét visszafojtva várta, hogy az első whiphid meghúzza a ravaszt. Villám cikázott, mennydörgés dübörgött a levegőben.

Grelb hátát erős széllökés érte.

Qui-gon megvetette a jobb lábát egy apró kiszögellésen. Felnyúlt, hogy fogódzót keressen. Nagyon kellett vigyáznia. Elég egy lövés a lábára, és a mélybe zuhan.

– Lőj már! – kiáltotta Grelb.

A háta mögül furcsa zaj hallatszott. Mintha valaki azt mondaná: „böörp”.

Megfordult, hogy rászóljon a whiphid fegyveresre, azonban a hutt egy gyíkmadárral találta szembe magát. Olyan csendesen szállt le, hogy Grelb semmit sem hallott.

Ez volt az első, amit ilyen közelről látott. A gyíklény testét apró ezüstös pikkelyek borították, hatalmas sárga szemei leginkább egy haléra emlékeztettek. Mellső lábai nem voltak, csupán mindkét szárnyvégén egy-egy óriási karom. A szájában pedig az eddig látott legkülönösebb fogak ültek: a felső ínyéből hatalmas íves tűk álltak ki. A szörny távolról egy ithóriai pengecápára emlékeztetett.

A hatalmas teremtmény szájában a whiphid felsőrésze már el is tűnt.

– Aaahhh! – sikoltotta Grelb, és máris a legközelebbi hasadék felé kezdett csúszni.

A whiphidek megfordultak, és tüzelni kezdtek a gyíkmadárra.

Qui-gon feltornázta magát az utolsó három méteren, majd befurakodott egy kicsiny üregbe. Ott aztán kifújta magát, közben fájdalmasan szorongatta a jobb karját. Az orrát megcsapta a kén és az ammónia csípős szaga. Szétnézett a barlangban. A daktil kristályok a barlang sima padlójára voltak szórva. A sárgás fény azokból áradt.

A sugárvetők egy percre sem pihentek. A fegyverek ütemes puffogása hallatszott. A lövések azonban immár nem őrá irányultak. Ehelyett a whiphidek behúzódtak a sziklák közé, és a gyíkmadarakat lőtték. A lézersugarak csapatostól vonzották oda a madarakat, és az eddig a szigeten tollászkodok is a levegőbe emelkedtek. A whiphideknek sikerült eltalálni néhány hatalmas szörnyet, a többiek azonban egyre bátrabban csaptak le az égből.

Qui-gon aggódva figyelte a madarakat és a küzdelmet. Neki sikerült észrevétlenül ide jutnia. Most azonban az ostoba whiphidek a lövöldözésükkel idevonzzák az összes gyíkmadarat.

A madarak éles, vijjogó hangon felrikoltottak, és ezüstös szárnyaikat kitárva lebuktak a felhők közül. Elzúgtak a kövek felett, és kitátották a pofájukat. A lövések színkavalkádjában csak úgy csillogtak a fogaik.

A whiphidek szétszóródtak, és megpróbáltak elbújni a jókora kőtömbök mögé. Egyikük kétségbeesetten felkiáltott, ahogy egy gyíkmadár lecsapott a magasból, és elragadta a búvóhelyéről.

Qui-gon kihasználta a kavarodást, és gyorsan belerakta a daktilt egy vászonzsákba. A következő percekben a whiphidek harcoltak, sikoltoztak és meghaltak, ahogy egyre több gyíkmadár vette őket körül.

Hirtelen jókora árnyék takarta el a barlang bejáratát. Egy gyíkmadár rikoltott olyan éles hangon, hogy a barlang fala csaknem meghasadt. Qui-gon az üreg oldalához lapult.

A barlang szája előtt egy gyíkmadár megkapaszkodott a sziklafalon a karmaival. Ismét kieresztette a hangját, és Qui-gon rájött, hogy vége a mókának.

Észrevették.

Ahogy a gyíkmadarak megsokasodtak a levegőben, Grelb halkan arrébbkúszott.

A kövek között termetes, szőrös whiphidek ugráltak, közben a sugárvetőjükből lövöldöztek, és csatakiáltásokat süvöltöttek. Jókora felfordulást csináltak.

Grelb szerencséjére a fiatal huttok – akárcsak bizonyos férgek és csigafajok – képesek arra, hogy szűk réseken átpréseljék magukat, és utat találjanak a sziklák között így Grelb gyorsan magukra hagyta a hatalmas whiphideket, hadd küzdjenek csak egyedül a gyíkmadarakkal.

Már félúton járt lefelé a hegyoldalon, amikor először felmerte annyira emelni a fejét, hogy kitekintsen az óceánra. Puskáját még ekkor is szorosan a melle előtt tartotta. A dagály valóban beállt, a hullámok már a Behemót törzsét nyaldosták. Azonban úgy tűnt, Jemba fölöslegesen hagyta el a hajót. Ma még nem önti el a víz. Grelb fellélegzett, mert úgy tűnt, mégiscsak megússza élve.

Mögötte a hegyen a whiphidek egyre kevesebbet kiáltoztak, és a puskalövések is megritkultak. Grelb már a gondolatára is megremegett, hogy mi történhetett velük.

A gyíkmadár rikoltása a raj néhány más tagját is felriasztotta. A sziklafal előtt tülekedtek, ahogy az első madár bedugta a fejét a barlang száján. A háttérben villám cikázott keresztül a felhők között. Qui-gon arca előtt kés-pengényi fogak villogtak, a teremtmény szájából döglött halak bűze áradt.

A legnagyobb veszély közepette Qui-gon valami furcsát érzett: finom rebbenést az Erőben. Ahogy koncentrált, felerősödött. Valaki, egy Jedi hívta őt.

Obi-vannak szüksége van rám! – jött rá.

Döbbenetében még jobban odalapult a falhoz. Le kellett higgadnia, és gondolkozni. A fiú nem hívhatta őt. Nem volt a padavanja. Nem volt köztük semmilyen kötelék.

Jelen pillanatban azonban nem volt ideje a hívás mibenlétén törni a fejét. Nem késlekedhetett, engedelmeskednie kellett. A bejárat felől mozgást hallott, így odakapta a tekintetét. Egy pillanatig a gyíkmadár a sziklát verdeste szárnyaival, és elzárta az utat Qui-gon elől. Aztán hirtelen lezuhant a keskeny párkányról.

Qui-gon már régóta követte az Erő útjait. Úgy érezte, mintha most az Erő méregetné őt. Fuss – parancsolta. – Siess Obi-vanhoz!

Qui-gon szíve nagyot dobbant. Röviden nekifutott, majd azzal a tudattal vetette ki magát a barlang száján, hogy kétszáz méterrel alatta kardként állnak ki a földből a hegyes sziklák. Mégis megbízott az Erőben.

Talán pár métert, ha zuhant. Az ugrása egyenesen egy gyíkmadár hátára repítette!

Hangos puffanással csapódott a bestia nyakába. A madár bőre nedves, csúszós volt. Qui-gon ujjainak hegyével épphogy meg tudott kapaszkodni a pikkelyes állat hátán. Sérült válla heves fájdalommal adott hangot nemtetszésének. Sikerült átlendítenie a lábát, így most már lovaglótartásban ült a gyíkmadár hátán.

Az állat felvonított félelmében. Azért repült a barlang felé, hogy megegye a Jedit. Most meg a nyakát rázta, hogy levesse magáról. Ismét felrikoltott, majd ijedtében megpördült, és éktelen szárnycsapkodással a tenger felé vette az irányt.

Qui-gon egyik kezében az értékes daktillal teli zsákot szorongatta, és közelebb hajolt az állat nyakához. Minden erejét összeszedve suttogni kezdett a gyíkmadárnak.

– Barátom, segíts nekem! Vigyél le a barlangokhoz! Siess!

A whiphidekre vadászó madarak meghallották Qui-gon hátasának kétségbeesett rikoltozását. Felnéztek, és meglátták a Jedit a hátán. Egy csapatban szálltak fel, hogy üldözőbe vegyék.

Qui-gon hátasa kitárta szárnyait, és a barlangok felé fordult. A Jedi nem volt biztos abban, hogy sokáig uralni tudja az állat gondolatait, mivel annak apró, gonosz agyát most leginkább a mardosó éhség foglalkoztatta.

Grelb éppen csatlósainak elvesztésén bánkódott, amikor visszanézett a hegy felé. A gyíkmadarak százával hemzsegtek arrafelé.

Legnagyobb megdöbbenésére Qui-gont látta kiugrani a barlangból, egyenesen egy vadászó gyíkmadár hátára. A Jedi megfordította az állatot, és a hajó felé lendült.

Grelbnek leesett az álla, de azonnal fedezéket keresett egy szikla mögött. Remegve kuporodott össze. A Jedi életben van, és visszafelé tart a hegyről. Ez csak egy dolgot jelenthet.

Grelbnek vége. Jemba biztos azonnal megöli, amint előtte mutatkozik. Vagy lehet, hogy pont apránként, tanulságképpen fogja megölni.

Nem azért küzdötte fel magát ilyen fontos beosztásba – Jemba után a második volt –, hogy egy Jedi csak úgy keresztbetegyen neki. Olyan keményen dolgozott! A gyilkosságok, ártatlan emberek kínzásai, a busás haszon, mindez nem veszhet kárba.

Egymagának kell elpusztítania a Jedit, mielőtt még Qui-gon eléri a barlangokat, és Jemba észreveszi.

Amilyen gyorsan csak tudott, Grelb kúszni kezdett a sziklák között.