Huszonharmadik fejezet

 A tiszta tudat általában a rossz memória jele.

STEVEN WRIGHT

– Kétség sem fér ahhoz, hogy remekül töltötted a tegnap estét.

Megpróbáltam résnyire nyitni a szemem, és egyben betájolni, hogy a lakás melyik pontján is vagyok tulajdonképpen, de egyik művelet sem járt sikerrel. – Még mindig meztelenül heverek a nappalim padlóján?

Cookie füttyentett egyet.

– Na tessék, még nagyobb volt itt a buli, mint gyanítottam – az ágy szélére ült, és mozgolódott egy kicsit, csak hogy bosszantson, majd előállt a bejelentésével: – Főztem kávét.

Ó, a két varázsszó! A szemem azonnal kinyílt, és egy kávéscsésze üdítő látványa lebegett az orrom előtt.

Fészkelődtem egy kicsit, majd nagy nehezen ülő helyzetbe tornáztam magam, és elvettem Cookie-tól a csészét.

– És hoztam neked finom burritót reggelire – tette hozzá.

– Nagyszerű!

– Nagyot kortyoltam a kávéból, és megkérdeztem: – Hány óra van?

– Hát, innen tudom, hogy jól telt az éjszakád – nevetgélt Cookie. – Ritkán alszol ilyen sokáig. A pizsamád alsója meg felsője a nappali különböző pontjain hevert a földön.

Felszedegettem, amit lehetett, de a bugyid Mr. Wong sarkában van. Kizárt, hogy én oda betegyem a lábam. Most fogsz mindent elmesélni, vagy későbbre tartogatod?

Egy vállrándítással ezt mondtam:

– Inkább most, de csak zanzásítva!

– Megbeszéltük – mondta, és a kávéját szürcsölgetve a csésze pereme mögül várakozásteljesen nézett rám.

– Nos, kiderült, hogy sokkal nehezebb eltenni engem láb alól, mint egy rendes embert.

Cookie arca maga volt a döbbenet.

– Kiderült továbbá az is, hogy Rosie Herschel nem hagyta el az országot. Megölte a férje, majd pedig elindult, hogy velem is végezzen.

Cookie döbbenete ekkor riadalommá változott.

– Kiderítettem azt is, hogy Reyes egy szexistenség, és minden, amit tesz, garantáltan orgazmikus élményhez vezet.

Most a riadalomból zavar lett.

– És arra is rájöttem, hogy ő valójában a Sátán fia, és ha ők, mármint az alvilág küldöttei megtalálnak engem, akkor Reyes kénytelen lesz megölni.

Ismét félelem.

– Bizony – mondtam, és visszagondoltam a történtekre –, ez lenne a múlt éjszaka, dióhéjban. Szerinted pszichiátriai eset vagyok?

Cookie pislogott, és ezúttal aggodalom tükröződött az arcán.

– Mert ezen a ponton nem maradt más, mint az én józan eszem. Vagyis az, és egy burritó, reggelire.

Cookie pislogott még egy párat.

– Szent ég, már ennyi az idő? – kérdeztem az órára nézve.

Cookie csak odapillantott, és láthatóan még nem volt képes megszólalni. Elképzelni sem tudtam, miért, hiszen ott volt a kezében a kávéscsészéje… Már majdnem kilenc óra volt. Kiugrottam az ágyból, és az ugyan nem zavart, hogy nem volt rajtam semmi, az viszont igen, hogy úgy tűnt, a fájdalom tartja össze a nyakcsigolyáimat.

Beszaladtam a fürdőszobába és felöltöztem. Elvileg tízkor kell lekapcsolni a Reyest életben tartó gépeket. Már persze akkor, ha a fellebbezésem nem ért célt… Erre most gondolni sem akartam. Bob bácsi ráállította az ügyre azt a bírónőt. Biztosan elfogadták a fellebbezésemet.

Sötét színű pulóvert és egy farmert vettem fel, lófarokba fogtam a hajam, és egyszerre négy fájdalomcsillapítót kaptam be, majd az irodámba siettem, ahol az üggyel kapcsolatos dolog szép színes papírcetlikre írva sorakozott. Magamhoz vettem a cetliket, és kiviharzottam az ajtón.

Cookie-val a lépcsőn találkoztam, és megmondtam neki, hová tartok. Valamit motyogott arról, hogy kénytelen lesz fizetésemelést kérni, de elrohantam mellette, egyenesen a parkolóba.

Santa Fébe menet megpróbáltam elérni Neil Gossettet, a börtönigazgatót, de házon kívül volt. Hívtam a Guardian Egészségközpontot is, de egy öntudatos recepciós felvilágosított, hogy telefonon nem adhat ki a páciensekkel kapcsolatos információt. Hívtam Bob bácsit is, de nem vette fel. A bírónál is tettem egy kísérletet – annál, ahová a fellebbezésemet beadtam –, de a titkára azt mondta, hogy az ügyet továbbították a Santa Fé-i bíróságra.

Kezdett elhatalmasodni rajtam a pánik. Mi van akkor, ha elutasították a fellebbezésemet? Mi van, ha a Santa Fé-i bíró megtagadja a kérésem teljesítését?

Két perccel tíz óra előtt megálltam a kórház előtt. Villódzó fények sora és hatalmas nyüzsgés fogadott. A szívem nyugtalanul vert. Lehet, hogy valami történt az épületben, és az állam nem tudja végrehajtani, amit eltervezett. Ebben az esetben kénytelenek lesznek elnapolni Reyes Farrow kivégzését.

Ekkor vettem észre Bob bácsi terepjáróját; nem mondhatnám, hogy a lökhárító sértetlen állapotban volt. Mi a nyavalyát keres itt BB? Ahogy beálltam a parkolóba, valaki már ki is nyitotta a kocsim ajtaját.

– Megint kinyiffant a telefonod – mondta Bob bácsi, és nyújtotta a kezét, hogy kisegítsen.

– Komolyan? – megfogtam a kezét, és a másik kezemmel kibányásztam a telefonomat a táskámból. – Épp most hívtalak.

– Hát igen, tényleg kipurcant. Most már tényleg szereznem kell egy új akkut. Méghozzá lehetőség szerint olyat, amit atomenergia táplál, húsz évig egyfolytában használható, és mindemellett agydaganatot sem okoz.

– Próbáltalak az irodában is hívni – mondta, miközben igyekeztem kikászálódni Mizériából. Bob bácsi hangja furcsa volt, mintha kissé zaklatott lett volna.

– Én is próbáltalak elérni idefelé jövet, de nem vetted fel. Mi folyik itt? – az aggodalom szinte tűként hasított belém, valahol a gerincem mentén. BB valahogy furcsán viselkedett. Nem mintha önmagában a furcsaság nem lett volna rá jellemző, de most a szokásos furcsánál is furcsább volt.

Becsukta a kocsim ajtaját és keresztülvezetett egy csapat rendőrből és egészségügyi dolgozóból álló kisebb tömörülésen.

– Bob bácsi – mondtam a nagybátyám hátának, miközben igyekeztem lépést tartani vele –, történt valami Reyesszel?

– Elutasították a fellebbezést – szólt vissza a válla fölött.

Megtorpantam. Döbbenettel vegyes rémület szorította össze a szívemet, és ezer lehetséges végkimenetelt futtattam végig az elmémben. Ha lekapcsolták a gépeket és meghalt, akkor vajon átmegy majd a másik dimenzióba? Vagy itt marad, a mi világunkban? Vajon akkor is kapcsolatban maradhatunk, ha meghalt? Lehet, hogy csak kikapcsolják a gépeket, és erre ő felébred a kómából. És rendben lesz. Nagyon vágytam egy hollywoodi jellegű befejezésre – minden feltevésem ezen alapult –, abban reménykedtem, ami szinte teljességgel lehetetlen volt.

– Charley – Bob bácsi megállt, és felém fordult. A hangjában amolyan figyelmeztetés-szerűséget véltem felfedezni, amire azonnal felkaptam a fejem. – Mondd csak, mindent elmondtál nekem Farrow-ról, amit tudnom kell?

Valami zajlott a háttérben. Itt volt az a bizonyos női megérzés… hogy a többi női jellemzőmről már ne is beszéljünk.

– Hogy érted?

– Hát ugye, azt mondtad – közelebb hajolt, és halkabbra fogta a hangját –, hogy Reyes amolyan nem e világi lény. De azt hittem, olyasmi, mint te. Nem pedig olyan nagyon nem e világi, ha érted, mire gondolok.

Másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy Jaj, istenem! Miért kérdez tőlem ilyeneket Bob bácsi? Biztosan minden rendben van Reyesszel, ha BB nagyon nem e világi jelenségeket emleget.

– Ööö, szóval… miért kérded?

– Charley – megint éreztem azt a figyelmeztető felhangot, és a szívem vad kalapálásba kezdett. Megragadta a karomat, és átvágtunk egy újabb tömegen.

– Mi történt? – kérdeztem, de ismét csak a hátának beszélhettem. Minden kiejtett szótagban remény csengett. Reyes nem halhatott meg. Biztosan valami csoda történt. Mi másért tenne fel BB ilyen kérdéseket? Mi másért lenne itt ennyi ember?

– Nem tudom, Charley – felelte, és a hangjából csak úgy csöpögött a szarkazmus. – Senki sem tudja. Esetleg talán te tudnál magyarázatot adni arra, hogyan tűnhet el egy ember pikk-pakk a Föld nevű bolygóról.

– Tessék? – ismét megállt körülöttem a világ. – Miről beszélsz?

Bob bácsi megint megtorpant, és felém fordult.

– Tudtam, milyen fontos neked ez az egész, így magam mentem el a bírónőhöz, hogy beszéljek vele. Nem mintha ezzel bármit is elértem volna nála. Nem tudott épkézláb magyarázatot találni arra, miért is kellene életben hagyni egy olyan embert, aki egyébként agyhalott. Egy halom pénzébe kerül az államnak, hogy működtesse a gépeket.

– Elmentél hozzá? Az én kedvemért?

– Igen, igen – mondta, és zavartan igazgatta a gallérját. – Szóval, arra gondoltam, hogy a legkevesebb, amit tehetek, az, hogy idejövök, amikor a gépeket kikapcsolják. De amikor megérkeztem, már minden a feje tetején állt. Reyes már nem volt itt.

– Nem volt itt? – sikítottam, majd megköszörültem a torkom: – Hová ment?

Megint közelebb hajolt hozzám, és érdes hangon, kétségbeesetten ezt suttogta:

– Nem csak egyszerűen elment, Charley, hanem eltűnt.

Nyoma veszett.

– Nem értem. Megszökött?

– Nézd meg a saját szemeddel.

Besiettünk a bejáraton és egyenesen a biztonsági őr szobájába vettük az irányt.

– Mutasd meg neki – mondta Bob bácsi egy biztonsági tisztnek, aki azonnal engedelmeskedett.

Miután begépelt egy parancssort a számítógépbe, megkérdeztem:

– Ez meg mi?

– Nézd csak meg – felelte Bob bácsi.

A képernyőn egy biztonsági kamera felvétele jelent meg.

Felismertem a helyet:

– Ez Reyes szobája előtt van, ugye?

– Csak nézd tovább – mondta ismét. Idegesítően rejtélyes volt a hangja.

Akkor megláttam a mozgást. Közelebb hajoltam. Reyes szobájának ajtaja nyitva volt, és a fekete-fehér felvételt készítő kamera a szobára volt irányítva. Reyes megmozdult, a fejéhez emelte a karját, majd hirtelen felült, és körülnézett. A képfelbontás olyan rossz volt, hogy alig lehetett valamit látni rajta, de minden kétséget kizáróan Reyes volt a képen. És ébren volt. Mintha csak igyekezne összeszedni magát; abbahagyta a mocorgást, vett egy mély levegőt, majd a kamera felé fordult és elmosolyodott. Mosolygott! A csibészes, féloldalas mosolytól, amelyet a kamerába villantott, szinte elolvadtam.

Mintha hiba lett volna a felvételen, a képernyő kimerevedett, majd egy másodperc törtrésze alatt elsötétült, és amikor ismét visszatért a szoba képe, Reyes már nem volt ott. Szó szerint, az egyik pillanatban még ott volt, a másikban már nem; az ágyneműje gyűrött, az ágya üres.

– Hová ment? – kérdeztem a zavartan pislogó biztonsági tisztet, aki válaszul vállat vont.

– Abban reménykedtem, hogy te fogod megmondani nekünk – jegyezte meg Bob bácsi.

Reyes nyilvánvalóan nem e világi teremtmény volt, hiszen olyan nincs, hogy egy emberi test köddé váljon. Legalábbis én ilyet még nem hallottam. Igaz, pár órával korábban még arról sem volt fogalmam, hogy a Sátánnak van egy fia.

– Bob bácsi – mondtam, és igyekeztem megúszni, hogy egyenes választ kelljen adnom –, az a helyzet, hogy nem mondtam el neked mindent.

– Nahát, tényleg? – kérdezte BB, és intett a biztonsági tisztnek, hogy hagyjon magunkra bennünket.

Amikor a férfi kiment, ezt mondtam:

– Nos, ööö… arról van szó, hogy tulajdonképpen soha nem mondtam el neked mindent.

– Ezt hogy érted? – kérdezte, és úgy tűnt, ezzel még jobban összezavartam, mint eddig bármikor.

– Úgy értem, hogy tényleg más vagyok, mint a többi ember.

Ezt tudod. De azt sosem mondtam el neked, hogy egész pontosan miben vagyok más.

– Rendben – mondta óvatosan –, akkor halljuk! Miben vagy más?

Fogalmam sem volt, hogy mennyit használna a helyzetnek, ha elmondanám Bob bácsinak, hogy a halál angyala vagyok, vagy mondjuk azt, hogy Reyes a Sátán fia. Vannak bizonyos dolgok, amelyekről jobb, ha nem beszél az ember.

– Fogalmazzunk úgy, hogy több dologban vagyok más, mint a többi ember, és Reyes egyik oldala tényleg nagyon-nem e világi.

– Melyik oldala?

– Hát a nem e világi oldala.

– Ez így nagyon kevés lesz, Charley – mondta, és figyelmeztetőleg közelebb lépett.

– Ezt muszáj lesz megmagyaráznod.

A biztonsági őr székének a szélére húzódtam, egyenes háttal ültem, és összeszorítottam az állkapcsomat. Folyamatosan egy szó járt a fejemben: Megaszubbasszus! Hogy a nyavalyába magyarázzam meg egy emberi lény köddé válását? Már ha egyáltalán ez történt.

Épp ekkor lépett be a helyiségbe Neil Gossett. Azonnal rajtam állapodott meg a tekintete, majd Bob bácsira nézett, némi bűntudattal az arcán, mintha valami titkunk lett volna a bácsikám előtt. Mint ahogy volt is. Pontosabban szólva, BB nem ismert minden körülményt.

– Mr. Gossett – szólalt meg Bob bácsi, és Neil felé nyújtotta a kezét.

– Nyomozó – mondta Neil, miközben kezet ráztak. – Bármi fejlemény?

Bob bácsi megint rám nézett:

– Semmi érdemleges.

Külön-külön BB és Neil is eleget tudtak ahhoz, hogy veszélyt jelentsenek. Azonban egyikük sem ismerte a teljes igazságot.

Azon tűnődtem, vajon mennyi időre sikerül gátat vetnem a kérdésözönüknek. A múlt héten már különben is többet árultam el magamról, mint addig bármikor. Míg bizonyos szempontból felszabadító érzés volt, megvolt a veszélye annak, ha sok embernek engedek betekintést a világomba. Korábban már megtettem. És súlyos árat fizettem érte.

– Ki az a Dutch? – kérdezte Bob bácsi, és a monitorra mutatott, nekem pedig elállt a lélegzetem.

Bár nem értem hozzá, elsötétült a képernyő. A közepén egyetlen magányos szó volt látható, mögötte csak a kurzor villogott, és engem olyan megkönnyebbülés árasztott el, hogy azt hittem, ott menten leesem a székről. Reyes. Reyes Alexander Farrow életben volt. Hosszú ideig meredtem a becenévre, amelyet aznap adott nekem, amikor megszülettem, és azon merengtem, vajon el fog-e tudni még jönni hozzám, hogy leszünk-e még valaha együtt. Majd éreztem, hogy elsuhan mellettem, finoman megérintve az ajkamat, és tudtam, az életem örökre megváltozott.