Negyedik fejezet

Szeretem a gyerekeket, de azt azért nem hiszem, hogy meg tudnék enni egy egészet.

LÖKHÁRÍTÓMATRICA-FELIRAT

 

Attól tartottam, a Démongyerek követni fog a lakásomba, hogy alkalomadtán rám hozza a frászt, így mielőtt beszálltam volna Mizériába, alaposan körülnéztem, nem ténfereg-e valahol a közelben, majd szélsebesen hazaszáguldottam. Azért – sosem lehet tudni alapon – gyors léptekkel igyekeztem bejutni a lakásomba, odavetettem egy gyors köszönést Mr. Wongnak, majd feltúrtam a tévéállványom alatti fiókokat, hogy minden nélkülözhetetlen kellék a kezem ügyében legyen az ördögűzéshez, ha a szükség úgy hozza, hogy használnom kell őket. Az ördögűzés pompás szórakozás!

Valójában nem végezhetek ördögűző szertartást, még akkor sem, ha én vagyok a halál angyala. Az a dolgom, hogy segítsek az eltávozottak lelkének kideríteni, miért is vannak még a földön, majd átsegítem őket a másik dimenzióba. Nem kényszeríthetem őket arra, hogy akaratuk ellenére cselekedjenek.

Legalábbis nem hiszem, hogy megtehetem. Igaz, még sohasem próbáltam. Ugyanakkor úgy gondolom, abban nincs semmi kivetnivaló, ha megtréfálom őket. Néhány gyertya, egy gyors varázsige, és – voilà – már kész is van a jó kis ördögűzés!

A holtak szellemei persze mindig bedőlnek a trükknek, és az a vége, hogy bár eredetileg nem tervezték, azért mégiscsak átmennek a másik dimenzióba. Kivéve Mr. Habershamet, aki a folyosón dekkol. Amikor megpróbálkoztam nála az ördögűzéses trükkömmel, láthatóan remekül szórakozott, és vidáman hahotázott. A vén róka!

Mr. Habershamet – és ha belegondolok, Mr. Wongot – leszámítva, szeretek itt lakni. És nem csak azért, mert a Causeway névre keresztelt társasház épp az apám bárja és egyben az irodám mögött van, mondhatni, egyfajta helyi nevezetességnek számít.

Már több mint három éve költöztem ide. Gyerekkoromban – amikor még túl fiatal voltam ahhoz, hogy higgyek a gonosz erők létezésében – ez a háztömb örökre beleégett az emlékezetembe; de nem maga az épület volt, ami megfogott.

Később, amikor apám megvette a bárt, elsétáltam a hátsó parkolóba. Egy évtized telt el a gyermekkori élményem óta, és ismét ott álltam az előtt a bizonyos épület előtt. A bejárat fölötti, középkori díszítést idéző, cikornyás homlokzatra néztem – ami Albuquerque-ben ritkaságszámba ment – és földbe gyökerezett a lábam, mert hirtelen megrohantak a sötét és fájdalmas emlékek. És bár csak foszlányokban törtek rám, a lelkem belesajdult, a lélegzetem elakadt, és attól fogva nem tudtam szabadulni attól a háztömbtől.

Mondhatni, az életem egy rémisztő epizódja elválaszthatatlanul kötődött ehhez a házhoz. A rémálomszerű történet egyik főszereplője egy ideiglenesen szabadlábon lévő szatír volt, aki épp új áldozatot keresett magának. Azt reméltem, hogy ha odaköltözöm, megszabadulhatok a múltam e démonjától. Persze csak akkor, ha a démon nem jelenik meg ismét… Feltettem egy kávét, és a fürdőszobába mentem, hogy megnézzem, vajon a szemem is annyira be van-e dagadva, mint az állkapcsom. Ha az ember úgy bömböl, mint egy filmsztár az elvonókúrán, az bizony nem tesz jót a szépségének. Hamarosan azonban felfedeztem, hogy a vöröslő duzzanat kiemeli a szemem aranyos csillogását. Remek. Ütközésig nyitottam a melegvíz-csapot, aztán kivártam a szükséges tíz percet, hogy tényleg forró víz jöjjön belőle.

És még azt mondják, hogy Új-Mexikó vízellátási gondokkal küzd! Hát, az én főbérlőm nem osztja ezt az álláspontot, annyi bizonyos.

Ekkor hallottam meg, hogy Cookie – aki a szomszédom, a legjobb barátnőm és az asszisztensem egy személyben – berobban az ajtón, kezében egy kávéscsészével. Cookie nagyon hasonlított Kramerre a Seinfeld ből^[ix], csak nem volt olyan izgága.

Szokása volt, hogy kezében a kávéscsészéjével jár-kel. Szerintem komoly gondjai lettek volna azzal, hogy épkézláb mondatokat mondjon, ha nincs a kezében a csésze.

– Drágám, megjöttem! – rikkantotta a konyhából.

Igen, észrevettem.

– Én is – felelte egy másik hang, sokkal lágyabb, és kuncogós.

Akkor ismerkedtem meg Cookie-val, amikor a Causewaybe költöztem. Ő is akkor költözött ide, méghozzá – idézem – egy idióta seggfejtől való válását követően, és egy pillanat alatt megtaláltuk a közös hangot. Vele költözött a lánya, Amber is – így nem volt választásom, el kellett fogadnom, hogy Cookie nincs Amber nélkül. Cookie azonnal szimpatikus lett, de a gyermekével kapcsolatban voltak aggályaim. Sosem voltam oda az egy méter húsz centi magas lényekért, akiknek ráadásul megvolt az a titokzatos képességük is, hogy minden gyengeségemet fél perc alatt kiszúrják. És csak a rend kedvéért jegyzem meg: én is tudok úgy olvasni, hogy közben nem mozog a szám. De elhatároztam, hogy Ambert megnyerem magamnak, kerül, amibe kerül. Nos, egy minigolf-játszmát követően teljesen elvarázsolt.

– Mindjárt kész vagyok – kiáltottam a fürdőszobából. Mrs.

Lowenstein odalent minden bizonnyal éppen mosott, mert nem kellett sok idő, hogy a víz elérje a szokásos, forráspont-közeli hőmérsékletet. Miközben arcot mostam, a gőz már áramlott körülöttem. Azután belenéztem a tükörbe, és ismét lesújtott a látvány. Hála az égnek, ezt a formámat nem látta a pasas, akivel álmomban szoktam találkozni. Egy törölközővel felitattam a vizet a szemem fölül, majd hátraléptem, mert észrevettem, hogy a tükrön lecsapódó párában egy név formálódik lassan: DUTCH.

Elállt a lélegzetem. Dutch. Erre nem számítottam. Az Álmok Pasija, más néven Reyes, más néven a Fantáziám és Minden Érzéki Örömök Ura, tényleg a Dutch szót mondta a zuhany alatt. Ki más lehetett az, ha nem ő?

Körülnéztem a fürdőszobában. Semmi. Megmerevedve füleltem, de az egyetlen dolog, amit hallottam, az volt, hogy Cookie csörömpöl az edényekkel a konyhában.

– Reyes? – bekukkantottam a zuhanyfüggöny mögé. – Reyes, itt vagy?

– Kéne venned egy rendes kávéfőzőt – mondta Cookie. – Ezzel egy örökkévalóságig tart, mire lefő a kávé.

Nagyot sóhajtottam, abbahagytam a kutatást, és végighúztam az ujjam a tükrön lévő felirat betűin. Remegett a kezem.

Visszahúztam az ujjaimat, még egyszer körbepillantottam a helyiségben, majd kiléptem a fürdőszobából, és lélekben felkészültem a jajveszékelésre, amit – várhatóan – az arcom látványa okoz majd.

– Azt a mennydörgős mindenit! – Cookie letette a kávéscsészét. Majd ismét a kezébe vette, és folytatta. – Mi történt?

– Óóó… – motyogta Amber, és közelebb szökdécselt hozzám, hogy jobban szemügyre vehessen. Hatalmas kék szeme tágra nyílt, miközben az arcomat és az államat fürkészte. Olyan volt, mint egy tündérke, igaz, szárnyak nélkül; minden mozdulatából sugárzott a báj. Hosszú, sötét színű haja kusza fürtökben omlott a hátára, és még a szája íve is tökéletes volt.

Elmosolyodtam, amikor láttam, hogy kíváncsisággal vegyes aggodalom ül ki az arcára, és a homlokát ráncolja.

– Nem a suliban kellene lenned? – kérdeztem.

– Ma Fiona anyukája jön értem. Kirándulni megyünk az állatkertbe. Fiona anyukája elkísér bennünket, és azt mondta Mr.

Gonzaleznek, hogy majd az állatkertnél találkozunk az osztállyal.

Nagyon fáj?

– Nagyon.

– És visszaütöttél?

– Nem. Elvesztettem az eszméletem.

– Ne már!

– De már.

Cookie félretolta a lányát, és szemügyre vette az állkapcsomat.

– Megnézetted?

– Igen, egy jóképű szőke pasi, aki a bár sarkában iszogatott, látta, és majd kiesett a szeme, úgy bámult.

Amber kacarászott.

Cookie viszont rosszallóan összepréselte az ajkát.

– Úgy értem, orvossal megnézetted-e.

– Nem, de egy kopaszodó, és mégis szívdöglesztő természetgyógyász látta, és azt mondta, megmaradok.

– És érti a dolgát?

– Ha a flörtölésre gondolsz, igen – mondtam, és Amber ismét kacarászással jutalmazta a megjegyzésemet. Nagyon szerettem a nevetése hangját, olyan volt, mint amikor a lágy szellő játszik a szélcsengőn.

Cookie fegyelmező anyai pillantást vetett a lányára, és újra hozzám fordult. Cookie az a típusú nő, aki túl termetes, hogy beleférjen azokba a ruhákba, amelyeket a gyártók úgynevezett egyméretes verzióban dobnak piacra, hirdetve, hogy az adott ruhadarab bármely testalkatra megfelelő.

Határozottan helytelenítette ezt a gyártói attitűdöt. Olyannyira, hogy egy alkalommal komoly erőfeszítéseket kellett tennem annak érdekében, hogy lebeszéljem egy bombatámadásról az egyik egyméretes konfekciódarabokat gyártó cég ellen. Ezt az akciótervet leszámítva, Cookie rendkívül gyakorlatias volt.

Fekete, vastag szálú haja a válla alá ér, és ez is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Cookie boszorkány hírében áll. Persze nem boszorka, de az őt méregető óvatos pillantások, amiket ennek a feltevésnek köszönhetett, tagadhatatlanul szórakoztatóak voltak.

– Kész van már a kávé?

Cookie feladta, és a kávéfőzőt vizslatta:

– Komolyan, ez már több a soknál! Van egy olyan kínai kínzási módszer, amikor cseppenként engedik a vizet a delikvens fejére; na, ez még annál is rosszabb.

– Anyának elvonási tünetei vannak. Tegnap este elfogyott otthon a kávé.

– Hűha – vigyorogtam Cookie-ra.

A pultnál ült velem, Amber pedig a konyhaszekrényemben kutatott Pop-Tarts^[x] után.

– Jaj, el is felejtettem mondani – mondta Cookie –, Amber rá akarja beszélni a papádat, hogy vegyen egy teriyaki-felszerelést, ugyanis szívesen énekelne a magányosan ücsörgő kocsmatöltelékeknek.

– Anya, nagyon szépen éneklek! – csak egy tizenkét éves képes arra, hogy ilyen rosszallóan mondja ki azt a szót, hogy anya.

Közelebb hajoltam Cookie-hoz, és megkérdeztem:

– Tudja Amber, hogy amit szeretne, azt nem úgy hívják?

– Nem – válaszolta Cookie suttogva.

– És megmondod neki?

– Nem. Ez az elnevezés sokkal viccesebb.

Elnevettem magam, és eszembe jutott, hogy Cookie-nak időpontja volt tegnapra az orvosához.

– Mit mondott a doki? Bármiféle gyanús elváltozás, amiről tudnom kellene?

– Semmi, viszont az ultrahangvizsgálathoz használt géllel kapcsolatos lelkesedésem új lángra kapott.

– Megjött Fiona! – rikkantotta Amber, és összecsukta a mobiltelefonját, majd kiiramodott az ajtón.

Gyorsan visszaszaladt, adott egy puszit a mamája arcára, adott nekem is egyet – jó kislány –, és megint kiszaladt.

Cookie a lánya után nézett.

– Olyan, mint a szélvész.

– A válium használatán elgondolkodtál már? – kérdeztem.

– Neki kellene beadnom, vagy magamnak? – dobta vissza a labdát nevetve, és a kávéfőzőhöz ment. – Enyém az első csésze.

– Mondd, mikor nem a tiéd az első csésze? Mit mondott a doki? – Cookie nem szeretett erről beszélni. Egyszer már legyőzte a mellrákot, igaz, csak egy hajszálon múlt, hogy nem fordítva történt.

– Nem tudom – mondta egy vállrándítással. – El akar küldeni egy másik dokihoz, aki valami nagy gurunak számít orvosi körökben.

– Tényleg? És hogy hívják?

– Dr.… Basszus! Elfelejtettem.

– Ja, róla hallottam már én is – vigyorogtam. – És tényleg olyan jó?

– Valószínűleg. Azt hiszem, ő a belső szervek felfedezője, vagy valami ilyesmi.

– Ez nem semmi!

Cookie kitöltött két csésze kávét és lehuppant mellém.

– Nincs baj, jól vagyok – cukrot és tejszínt tett a kávéjába. – Szerintem a doki csak biztos akar lenni benne, hogy a sors nem ismétli önmagát.

– Tehát óvatos – mondtam, a kávémat kevergetve. – Szeretem, ha valaki óvatos, különösen akkor, ha az illető döntésén élet és halál múlik.

– Nem akarom, hogy aggódj, ennyi az egész. Évek óta nem voltam ilyen jól. Szerintem neked köszönhetem, hogy ilyen fiatalos vagyok – rám kacsintott a csészéje mögül.

Nagyot kortyoltam a kávéból, majd megkérdeztem:

– Ez nem Amber dolga?

Cookie fújt egyet:

– Amber minden alkalmat megragad, hogy emlékeztessen rá, mennyire öreg és unalmas vagyok. Állandóan azt mondogatja:

nem vagy olyan, mint Charley. Állandóan! Majdnem biztos abban, hogy te találtad fel a spanyolviaszt.

– Legalább valaki – mondtam, és felvontam a szemöldökömet.

– Hűha – mondta, és letette a csészéjét –, csak nem azzal a nyomszakértővel rúgtátok össze a port már megint?

Hátradőltem, és dühös voltam magamra, hogy annak idején egyáltalán szóba hoztam a dolgot. És ráadásul a saját otthonomban… – Jó nagy marha.

– Tehát volt egy kis zűr – mondta, és felderült az arca.

Teljesen be volt indulva a Garrett-tel kapcsolatos történetekre.

Ez pedig… zavaró. – Gyerünk, elő a farbával – közelebb hajolt. – Mit mondott? Beszélgettetek? Vagy közelharc volt? Esetleg vad szex?

– Brrr – fintorogtam. – Még akkor sem tenném, ha ő lenne az egyetlen dögös nyomszakértő kerek e világon.

– Akkor mi volt? Meséld el! – szabad kezével elkapta a blúzom gallérját. Megpróbáltam visszafojtani a nevetést. – Mikor fogsz végre rájönni, hogy félig-meddig rajtad keresztül élem az életem?

– Miért, így van?

– Bizony – lesimította a galléromat, és megint a kávéjával bíbelődött. – Van egy tizenéves lányom. Semmi magánéletem nincs. Semmi olyan esemény nincs az életemben, ami valami módon ne kapcsolódna a Disney mesecsatornához. Ami pedig a szexet illeti – tette hozzá egy drámai legyintés kíséretében –, nos, ne akard, hogy részletezzem. Évek óta nem volt részem olyan szexuális élményben, ami ne lenne összefüggésbe hozható egy bizonyos elemes szerkezettel. Így hát érthető, hogy részleteket akarok, Charley! Részleteket!

Miután magamhoz tértem – az elemes szerkezetre vonatkozó megjegyzés megtette hatását –, ezt mondtam:

– De hát megpróbáltalak összehozni Dave-vel, a Szállítóval.

– Ja, a kenyeres fiúra gondolsz? – eltűnődött egy pillanatra, majd vágott egy grimaszt:

– Rosszabbal is beérném.

Elnevettem magam, és Cookie is elmosolyodott.

– Akkor elmeséled végre, mi történt tegnap este? – kérdezte.

– Ja persze, tegnap este – és belekezdtem az előző este történtek felelevenítésébe. Meséltem a kalandomról Rosie férjével, aki egy seggfej, és megnyugtattam Cookie-t, hogy Rosie sikeresen felszállt a gépre és biztonságban kijutott az országból.

Azután elmeséltem, mi volt a másik seggfejjel, nevezetesen Garrett-tel, a szkeptikus nyomszakértővel. Majd pedig beszámoltam az igazán katasztrofális reggeli eseményről, amit Elizabeth testvérével éltem át. Végül pedig elmondtam a legjobbat is, a Reyesszel kapcsolatos sztorit.

– Hű, Reyes, mi?

– Aha.

Cookie elnevette magát.

– Tudnád úgy mondani, hogy még mélyebbet sóhajtasz közben?

Vigyorogtam, és egy réteg epres krémsajtot kentem az áfonyás sütimre; így egyszerre vittem be a szervezetembe gabonát, tejterméket és gyümölcsöt.

– Az első és egyetlen alkalom, amikor láttam, akkor éjszaka volt, South Valley-ben, Gemmával.

– Milyen éjszaka? – kérdezte Cookie kerek szemmel. – Úgy érted, hogy…?

– Úgy értem. Már ha jól emlékszem, és tényleg ő az.

Cookie képben volt a történtekkel kapcsolatban. Már vagy tucatszor elmeséltem neki. Minimum. Amíg Cookie szótlanul ücsörgött, megpróbáltam összeszedni magamban, mit is tudok Reyesről. Sajnos, nem túl sokat.

Amikor először – és mindeddig utoljára – találkoztam Reyesszel, elsős voltam a középiskolában, a gyagya nővérem pedig végzős. Úgy esett, hogy Gemma egy fél évvel előbb szeretett volna érettségizni a többieknél, hogy ne keresztfélévvel kelljen kezdenie az egyetemet. Ám ahhoz, hogy előrehozott érettségit tehessen, el kellett végeznie egy projektmunkát, amibe egyedül nem mert belevágni. Itt jött a képbe Charlotte Davidson, a szupertesó, a szent, minden projektek mestere.

Nem mondom, hogy teljesen gördülékenyen ment a dolog.

Furcsamód úgy emlékeztem az akkori beszélgetésünkre, mintha pár pillanattal ezelőtt történt volna. Pedig tizenkét év telt el az óta a rémisztő és egyben csodálatos este óta. Azt az éjszakát sosem fogom elfelejteni… – Ha engem kérdezel – mondtam a nővéremnek, miközben a számat és az orromat eltakaró piros sállal babráltam –, egy projektért nem érdemes az embernek az életét áldoznia, még egy olyanért sem, amelyik azt az annyira vágyott tíz pluszpontot éri.

Gemma odafordult hozzám, és leengedte a kezéből apánk kameráját, hogy elsimítson egy szőke tincset az arcából. A hideg decemberi éjfél fényesen tükröződött kék szemében.

– Ha nem szerzem meg ezt a tíz pontot – felelte Gemma, és a lélegzete kis felhőcskékben gomolygott a fagyos levegőben –, akkor nem fogok tudni előrehozott érettségit tenni.

– Tudom – mondtam, és igyekeztem palástolni a mérgemet.

– De most komolyan, ha karácsony előtt két nappal megmurdelok, halálbiztos lehetsz benne, hogy kísérteni foglak.

Örökké. És közlöm veled, hogy ennek aztán tényleg értem a módját.

Gemma közönyösen vállat vont, majd a figyelmét ismét az autofókusz üzemmódban készített albuquerque-i látképekre összpontosította.

Apró mécsesek szegélyezték a járdákat, lampionok díszítették az épületeket, kísérteties fénybe vonva a kihalt utcákat. Gemma azt a lehetőséget választotta, hogy a közösségtudatosság témakörében videofilmet készít. A Southside utcáin zajló életet szerette volna bemutatni. Zűrös srácokat, akik mindennél jobban vágynak arra, hogy elfogadják őket. Drogfüggőket, akik a következő adagjukat szeretnék megszerezni. Hajléktalanokat, akik ennivalóról álmodoznak, és arra áhítoznak, hogy tető legyen a fejük felett.

Mind ez idáig mindössze egy, a Centralon átsuhanó gördeszkázó srácot sikerült lencsevégre kapnia, valamint egy prostituáltat, aki üdítőt vásárolt a Macho Tacónál.

Az esti kimenőnk gyorsan eltelt, és még mindig csak vártunk, összekuporodva egy elhagyatott iskolaépület árnyékában, és igyekeztünk láthatatlanok maradni. Egyre-másra különféle bandák tagjai kötöttek belénk, és az iránt érdeklődtek, hogy ugyan mit keresünk ott. Volt egy-két meleg helyzet, és kaptam néhány telefonszámot is, de mindent egybevetve az este meglehetősen csendesen telt. A hőmérséklet fagypont alatt volt.

Egyszer csak észrevettem egy srácot, aki az iskolaépület lépcsője alatt kuporgott. Szürkésfehér pólót és piszkos farmernadrágot viselt. Bár volt rajta egy dzseki is, láthatóan reszketett, pedig a halottak szellemei nem érzékelik az időjárás viszontagságait.

– Hé, te ott! – szólítottam meg, kissé közelebb merészkedve hozzá.

Felpillantott, és az arcán meglepetés tükröződött.

– Te látsz engem?

– Persze, hogy látlak.

– Senki sem szokott látni.

– Én pedig látlak. Charley Davidson vagyok.

– Mint a motormárka?

– Valahogy úgy – mondtam, és rávillantottam a mosolyomat.

– Miért vagy olyan fényes? – kérdezte hunyorogva.

– A halál angyala vagyok. De ne félj, nem vagyok olyan ijesztő, mint a titulusom.

Hiába minden, a tekintetébe félelem költözött.

– Nem akarok a pokolra jutni.

– A pokolra? – kérdeztem vissza, és leültem mellé. Figyelmen kívül hagytam, hogy Gemma idegesen sóhajtozni kezdett, hogy lám, már megint magamban beszélek. – Higgy nekem, ha el lenne rendelve, hogy magával a testet öltött gonosszal találkozz, már réges-rég nem lennél itt.

A tekintetében megkönnyebbülés csillant.

– Csak úgy lófrálgatsz itt? – kérdeztem.

Nem kellett sok idő, hogy megtudjam, a srác nemrég távozott el az élők sorából, tizenhárom éves, egy banda tagja volt, Angyal névre hallgat, és egy autós bandatámadás alkalmával egy tizenegy-milliméteresből golyót kapott a mellébe. Ő vezette a kocsit. Mellette szólt – legalábbis szerintem –, hogy fogalma sem volt róla: a barátja megölni készült egy mexikói ipsét, akinek mindössze az volt a vétke, hogy áthaladt a területükön.

Aztán záporozni kezdtek a lövedékek. Angyal igyekezett megakadályozni, hogy a barátja véghezvigye a tervét, és ki akarta csavarni a kezéből a fegyvert. Eközben ripityára törte az édesanyja autóját. Végül aznap éjjel csak egy ember halt meg: ő.

Miközben előadást tartottam Angyalnak a golyóálló mellény előnyeiről, egy távoli ablakban látható jelenetre lettem figyelmes.

Kiléptem az árnyékból, hogy jobban lássak. Élénksárga fény világította meg egy kis lakás konyháját, de nem ez volt, ami megragadta a figyelmemet. Először azt hittem, káprázik a szemem. Pislogtam, újra a látványra fókuszáltam, majd vettem egy mély levegőt, és éreztem, hogy belém hasít a rémület.

– Gemma – suttogtam.

Egy hetykén odavetett Mi van?-t követően Gemma lélegzete is elakadt. Ő is látta, amit én.

Egy piszkos pólót és boxeralsót viselő férfi egy tizenéves fiút szorított a falhoz. A férfi a gyerek torkát szorongatta, a fiú pedig a pasas kezét rángatta, hogy szabadulni tudjon. Ekkor a férfi a másik kezével hatalmas ütést mért a gyerek arcára. Az állkapcsát találta el, láthatóan félelmetes erővel, mert a fiú feje hátracsuklott és a falnak csapódott. A gyerek teste egy pillanatra elernyedt, majd újra hadonászni kezdett, vaktában próbálva kivédeni az ütéseket. Egy tizedmásodpercig úgy tűnt, hogy a fiú zavart tekintete találkozott az enyémmel. Majd a férfi újra lesújtott.

– Ó, istenem, Gemma, tennünk kell valamit! – kiáltottam.

Odarohantam az iskola körüli drótkerítésen tátongó nyíláshoz. – Muszáj tennünk valamit!

– Charley, várj!

De akkorra már átbújtam a kerítésen, és a lakás felé rohantam. Épp amikor felnéztem, akkor penderítette a férfi a fiút a konyhaasztalra.

A házhoz vezető lépcsősor nem volt kivilágítva.

Felbotorkáltam, és eredménytelenül dörömböltem a zárt bejárati ajtón. A kémlelőnyíláson át sötét, üres folyosót láttam.

– Charley! – Gemma az utcán állt, a háztömb előtt. Mivel az ablak magasan volt, hátrébb kellett lépnie az épülettől, hogy beláthasson. – Charley, siess! Megöli a fiút!

Visszaszaladtam Gemmához, de már nem láttam a fiút.

– Megöli!

– Hová lettek?

– Ott vannak! Nem mentek sehová! – mondta érzelmektől túlfűtött hangon. – Elesett. A fiú elesett, a férfi pedig… Azt tettem, ami először az eszembe ötlött. Visszarohantam az elhagyatott iskolaépületbe, és felvettem egy téglát.

– Mire készülsz? – kérdezte Gemma, amikor átvergődtem a kerítésen, és visszaszaladtam hozzá.

– Valószínűleg megöletem – mondtam, miközben céloztam –, vagy ami még rosszabb, péppé veretem magunkat.

Gemma hátrébb lépett, amikor behajítottam a téglát a konyhaablakon. A hatalmas üvegtábla szilánkokra repedt, de egy őrjítő pillanatig tartotta magát, mintha csak sokkot kapott volna attól, amit tettem. Aztán apró darabokra hullott. A csendes éjszakába hasított a robaj és az utcára hulló üvegcserepek csörömpölése. A férfi azonnal megjelent az ablakban.

– Hívom a rendőrséget, te szemét! – kiáltottam, és igyekeztem elég meggyőzően mondani, hogy lehetőleg el is higgye, hogy megteszem.

Lebámult ránk az ablakból; a düh eltorzította a vonásait.

– Te kis ribanc! Ezért megfizetsz!

– Futás! – az ösztönök vették át az irányítást. Megragadtam Gemma karját. – Rohanj!

Míg Gemma az utcán akart menekülni, én igyekeztem a felé az épület felé rángatni, amelytől menekülni akartunk.

– Mit csinálsz? – sikoltotta, a rémület miatt a normál hangszínénél sokkal magasabb hangon. – A kocsihoz kell jutnunk!

A sötét sikátorok felé rohantam. Gemmát berántottam a háztömb és egy ruhatisztító épülete közé, és belöktem a keskeny utcácskába:

– Átmegyünk a patakmedren. Így gyorsabb.

– Túl sötét van.

A szívem a torkomban dobogott, miközben a szerteszét heverő dobozok és viharvert ládák között igyekeztem előrehaladni. A hideget már nem is éreztük. Csak az járt a fejemben, hogy valahogy segítséget kell szereznünk, hogy megmenthessük a fiút.

– Kell egy telefon! – mondtam. – Van egy kisbolt a patak túloldalán.

Amikor felbukkantunk a szűk átjáróból, egy újabb drótkerítés állta utunkat.

– És most? – nyöszörögte Gemma, nem épp segítőkészen.

A száraz patakmeder a kerítés másik oldalán volt, és a kisbolt még azon is túl. Végigrángattam magammal a kerítés mentén, remélve, hogy találunk egy kijáratot. A tisztító hátsó bejáratánál világító lámpa fénye valamelyest megvilágította a terepet, de ennek ellenére megcsúsztunk, és elvágódtunk az egyenetlen, jeges talajon.

– Charley, várj!

– Segítséget kell szereznünk! – ez a gondolat minden mást felülírt bennem. Segítenem kell annak a fiúnak. Soha életemben nem láttam még ehhez fogható erőszakot. Az adrenalin és a félelem hatására az epe ízét éreztem a torkomban. Nyeltem egy nagyot, és beszívtam a jéghideg levegőt, hogy valamelyest megnyugodjak.

– Várj, várj! – Gemma elfúló könyörgése hallatán végre lelassítottam egy kicsit.

– Szerintem ő az.

Megálltam, és megperdültem. A fiú ott térdelt egy konténer mellett, keze a gyomrán, és a teste meg-megremegett,miközben öklendezett. Visszaindultam. Gemma megragadta a karomat, és mögöttem vánszorogva igyekezett tartani velem a lépést.

Amikor odaértünk a fiúhoz, megpróbált felállni, de láthatóan nagyon alaposan helybenhagyták. Gyenge volt, reszketett, térdre esett és a konténer felé nyúlt, hogy megkapaszkodjon benne. A másik kezének hosszú ujjai a kavicsos földbe markoltak, miközben megpróbált lélegzethez jutni, és hatalmasakat szippantott a hideg levegőből. Csak egy póló volt rajta és egy szürke melegítő. Nagyon fázhatott.

Elöntötte a szívemet az együttérzés, és mellé térdeltem. Nem tudtam, mit is mondhatnék. Mélyen és gyorsan vette a levegőt.

Az izmai összerándultak a fájdalomtól, megfeszültek a karján, és ekkor egy tetoválás szabályos körvonalait láttam kirajzolódni.

Egy kicsit feljebb sötét, dús haj kunkorodott a füle mögött.

Gemma felemelte a kamerát, hogy kivilágítsa a környezetünket. A fiú felnézett. Hunyorgott, és felemelte a kezét, hogy beárnyékolja a szemét.

Gyönyörű szeme volt. Csillogó, mélybarna, amelyben arany– és zöld színű fények szikráztak. Sötétvörös vér csordogált az arca egyik felén. Úgy nézett ki, mint egy harcos valamelyik késő esti filmben, egy hős, aki a hatalmas túlerővel szemben is csatába száll. Egy pillanatra arra gondoltam, lehet, hogy tévedek, és a fiú meghalt, én csak a szellemét látom már; de aztán eszembe jutott, hogy nem lehet halott, hiszen Gemma is látja.

Pislogtam, és megkérdeztem:

– Jól vagy? – hülye kérdés volt, de abban pillanatban csak ez jutott az eszembe.

Egy hosszú percre rám emelte tekintetét, majd elfordult és vért köpött a sötétben, aztán újra rám nézett. Idősebb volt, mint eredetileg gondoltam. Tizenhét vagy tizennyolc éves lehetett.

Újra megpróbált felállni. Ugrottam, hogy segítsek, de elhúzódott az érintésem elől. Annak ellenére, hogy kétségbeesett és olthatatlan vágyat éreztem, hogy segítsek neki, félreálltam, és végignéztem, ahogy talpra áll.

– Kórházba kell vinnünk – mondtam neki, amikor felállt.

Számomra ez egy teljesen logikus lépésnek tűnt, de amikor rám nézett, a tekintetében ellenségességet és bizalmatlanságot láttam. Még egyet köpött, és a téglafalnak támaszkodva elindult, vissza a keskeny sikátoron, amelyen mi is keresztüljöttünk.

– Figyelj – mondtam, és mentem utána a sikátorban. Gemma határozottan belekapaszkodott a dzsekimbe, és alkalmanként megrántotta, nyilvánvaló jelét adva annak, hogy nem akarja követni a fiút. Figyelemre sem méltattam, csak húztam magammal. – Láttuk, mi történt. Muszáj elvinnünk a kórházba.

Itt az autónk, nem messze.

– Tűnjetek el innen! – mondta végül. A hangja mély volt, és érződött, hogy fájdalmai vannak. Nagy nehezen felmászott egy ládára, és megkapaszkodott egy magas ablakpárkányban. Karcsú, izmos teste láthatóan megremegett, amikor megpróbált bekukucskálni a lakásba.

– Vissza akarsz menni oda? – kérdeztem döbbenten. – Megőrültél?

– Charley – suttogta Gemma mögöttem –, szerintem mennünk kéne.

Mintha a falnak beszélt volna.

– Az az ember meg akart ölni!

Mérgesen rám pillantott, mielőtt visszafordult az ablakhoz.

– Melyik szót nem érted abból, hogy tűnjetek el innen? – mordult rám.

Bevallom, még mindig tétováztam. Elképzelni sem tudtam, mi fog történni, ha visszamegy abba a lakásba. – Hívom a rendőrséget.

Megperdült a tengelye körül. Hihetetlenül fürgén, mintha nem is őt verték volna agyba-főbe, leugrott a ládáról, és előttem termett.

Épp csak akkora erővel, hogy érezzem, a torkomra tette a kezét, majd nekilökött a téglafalnak. Egy hosszú pillanatig csak nézett. Érzelmek hullámai vonultak át az arcán. Harag.

Frusztráció. Félelem.

– Az nagyon, de nagyon rossz ötlet lenne – mondta végül.

Kétségkívül figyelmeztetésnek szánta.

A hangjában elkeseredettség csengett.

– A nagybátyám zsaru, az apám exzsaru. Tudok segíteni neked – forróság áradt belőle, arra gondoltam, bizonyára belázasodott. Nyilván nem tesz jót, ha az ember egy szál pólóban álldogál a csontig hatoló hidegben.

Az elszántságom láthatóan megdöbbentette. Majdnem elnevette magát.

– Amikor majd egy picsogó kis liba segítségére lesz szükségem az úri negyedből, mindenképp szólni fogok.

A hangjából áradó gyűlölet eltompította az elszántságomat, de csak egy pillanatra. Összeszedtem magam, és tovább erőltettem a dolgot:

– Ha visszamész, kihívom a rendőrséget. Nem tréfálok.

Tehetetlenül összeszorította a fogát.

– Azzal többet ártasz, mint használsz.

– Kétlem – ingattam a fejem.

– Nem tudsz rólam semmit. És róla sem.

– Az apád?

Habozott, majd türelmetlenül nézett rám, mintha azt latolgatná, hogyan tudna a leggyorsabban megszabadulni tőlem.

Végül meghozta a döntést. Az arcára volt írva.

A vonásai megkeményedtek. Egy lépéssel közelebb jött, fölém magasodott, odahajolt egész közel, és a fülembe suttogta:

– Mi a neved?

– Charley – hirtelen annyira megrémültem, hogy nem mertem nem válaszolni a kérdésére. Aztán megpróbáltam kinyögni, hogy Davidson, de lehúzta a sálat az arcomról, hogy jobban lásson, és a Davidson szó valami furcsa, egy szótagos szóvá olvadt össze, ami körülbelül úgy hangzott, hogy… – Dutch? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.

Ő volt a legelragadóbb jelenség, akit valaha láttam. Kemény volt, erős és szilaj, ugyanakkor sebezhető is.

– Nem – suttogtam, miközben az ujjai rámenősen a keblemet súrolták. – Davidson.

– És mondd, Davidson, erőszakoltak már meg téged valaha?

Hiába tudtam, hogy az a célja, hogy a frászt hozza rám, nem állíthatom, hogy a kérdése nem tette meg a hatását; megdöbbentem, és inamba szállt a bátorságom. Igyekeztem leküzdeni a késztetést, hogy elszaladjak, próbáltam állni a sarat, de az önvédelmi ösztönöknek nehéz parancsolni. A futó pillantás, amelyet támogatás reményében Gemmára vetettem, nem sokat segített. A testvérem ugyanis tágra nyílt szemmel és tátott szájjal állt, szórakozottan tartotta a kamerát, mintha még számított volna valamit egyáltalán, és valahogy sikerült megállnia, hogy egyetlen pillanatot se rögzítsen a történtekből.

– Nem – mondtam lélegzet-visszafojtva.

Arca súrolta az enyémet, és szorítása valamelyest enyhült a torkomon. Egy átlagos járókelő számára egy párocskának tűntünk volna, akik flörtölve játszadoznak a sötétben.

A térdét a térdeim közé nyomta, és szétfeszítette a lábaimat, így hozzáférést biztosítva magának a legintimebb testrészemhez.

Elakadt a lélegzetem, amikor a szabadon lévő kezével a combom közé nyúlt, és ösztönösen éreztem, hogy már nem sok kell hozzá, és nem leszek ura a helyzetnek. Mindkét kezemmel megragadtam a kezét.

– Hagyd abba, kérlek.

Egy pillanatra abbahagyta, de a kezét nem vette el. A mellkasára tettem az egyik kezem, és finoman, szinte kérlelve eltoltam magamtól:

– Kérlek.

Hátrált, és a szemembe nézett:

– Akkor elmész?

– Elmegyek.

A tekintete egy hosszú percig az enyémbe fúródott, azután elengedett, és a fejem felett mindkét kezével a falnak támaszkodott.

– Menj! – vetette oda durván.

Ez már nem javaslat volt. Átbújtam a karja alatt, és elrohantam, mielőtt meggondolta volna magát, Gemmát pedig húztam magam után.

Amikor megkerültük az épületet, visszafordultam, és megálltam. Annak a ládának a tetején ült, amelyre az előbb felmászott, és bámult be az ablakon. Kétségbeesett, reménytelen sóhajjal fejét a falnak támasztotta, és akkor már tudtam, hogy nem fog visszamenni a lakásba. Csak rajta akarta tartani a szemét azon az ablakon.

Akkor sokat törtem a fejem azon, kit hagyhatott odabent. Két nappal később megkaptam a választ, amikor beszédbe elegyedtem a házsártos házinénivel. A 2C-ben lakó család az éjszaka közepén kiköltözött, kéthavi bérletidíj-hátralékot, valamint egy törött ablak javítási költségét hagyva maga után.

Ismét működésbe léptek az önvédő reakcióim; ezek tartottak vissza attól, hogy az ablakbetörés részleteiről említést tegyek.

Amikor végre sikerült az anyagi veszteségével kapcsolatos tirádát félbeszakítanom, elmondta, hogy hallotta, az öreg Reyesnek szólítja a fiút. Hát Reyesnek hívják. Az igazi kérdés azonban az volt, vajon kit hagyott bent a lakásban. A házinéni erre is tudta a választ.

A húgát. A húga maradt a lakásban. És egyedül volt. Egy szörnyeteggel összezárva.

– Nem hiszem el – mondta Cookie, és ezzel visszarántott a valóságba. – Akkor ő, tudod, most halott?

Cookie már régen rájött, hogy látom az eltávozottak lelkét, és sosem hányta a szememre ezt a képességemet.

– Hát ez az, ami nagyon furcsa – feleltem –, hogy nem tudom. Nagyon különbözik azoktól a dolgoktól, amelyeket eddig tapasztaltam. – Az órámra néztem. – A francba! Be kell mennem az irodába.

– Ó, ez nem rossz ötlet – kuncogott. – Seperc alatt ott vagyok én is.

– Rendben – mondtam, és azzal a lendülettel már kint is voltam az ajtón. – Akkor pár perc, és találkozunk! Tartsa a frontot, Mr. Wong!