Tizenhetedik fejezet

Ne zavarj! Már majdnem ott vagyok.

PÓLÓFELIRAT

 

Reyes egész este bökdösött, minduntalan hozzám ért, végigsimított a karomon, végigfuttatta az ujjait a számon, és mindezzel aprócska földrengéseket idézett elő, amelyek gyors egymásutánban végigszaladtak a testemen. De ekkor már tele volt a ház fényesen csillogó rendőrjelvényekkel. A szó szoros értelmében. Az utolsó filléremre mertem volna fogadni, hogy már a sarokban lebegő Mr. Wongnál is jelentkeztek a klausztrofóbia tünetei, pedig háttal állt a szoba közepének.

Azért az nem volt semmi, hogy még a rendőrfőnök és az államügyész is a lakásomban tartózkodott. Tény és való, nem ártott volna, ha előzőleg kitakarítom a lakást. És kitehettem volna pár gyertyát is. Esetleg sajtkrémes csemegét is készíthettem volna. Cookie szorgosan tüsténkedett, utántöltötte a kávéscsészéket, Amber pedig egy újonccal flörtölt; kilátásba is helyeztem magamban, hogy hamarosan a Döglött Tetem nevet fogja viselni, amennyiben nem hagyja abba az Amberrel való flörtölést. Amber még csak tizenegy éves, az ég szerelmére!

Persze lehet, hogy csak tréfálkozott vele. Ha így van, rendes tőle – amolyan cukrosbácsi módra.

A káosz kellős közepén telefonhívást kaptam Chrystal unokatestvérétől.

– Halló, Ms. Davidsonnal beszélek? – kérdezte bizonytalan hangon.

– Igen, én vagyok. Debra, maga az?

Teddyre pillantottam. Biztos voltam benne, hogy nem dobja fel különösebben, hogy annyi rendőrt lát maga körül, de nyugalom, majdhogynem megkönnyebbülés látszott az arcán.

– Igen – felelte a hívó fél. – Chrystal mondta, hogy Reyes Farrow húgát keresi. Felhívtam a barátnőmet, Emilyt, de ő is csak a lány keresztnevére emlékszik. Kimnek hívják. Neki és Reyesnek nem ugyanaz volt a családnevük.

Érdekes. Bevillant az agyamba, hogy talán Walker a vezetékneve, Earl Walker után.

– Ez minden, amire a lánnyal kapcsolatban emlékszünk – folytatta Debra. – Illetve még annyi, hogy nagyon szép volt.

– Nos, már ez is több, mint amit tegnap tudtunk.

– Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni. Tudja, nagyon jóban voltak Amador Sanchezzel.

– Igen, mindenkitől ezt hallom – lehet, hogy ez az Amador Sanchez lesz a megoldás kulcsa. Nyilvánvalóan mindkettejüket jól ismerte. – És melyik iskolába jártak annak idején?

– Az Eisenhower Középiskolába.

– Rendben, van tehát egy Kim nevezetű lány, aki körülbelül tizenkét évvel ezelőtt az Eisenhower Középiskolába járt.

– Pontosan. Remélem, megtalálja.

– Nagyon köszönöm, hogy felhívott, Debra.

– Igazán nincs mit.

Nos, ez azért nem visz túl messzire. De volt egy Kim és adott volt az Eisenhower Középiskola. Ez nagyon úgy fest, hogy a másnapot Bob bácsi társaságában kell majd eltöltenem, ha hajlandó rá. Azon tűnődtem, hogy vajon engedi-e majd, hogy én vezessek.

– Majd’ elfelejtettem – mondta Cookie, és odasasszézott hozzám. Állandóan flörtölt valakivel ez a nő! – Megvan Amador Sanchez címe és telefonszáma.

– Csodássss! – lelkendeztem.

Mielőtt elmennék abba az iskolába, teszek egy látogatást ennél a Mr. Sancheznél. Lehetséges, hogy meg tudja mondani Reyes húgának a vezetéknevét, és azt is, hol találjuk a lányt. A cellatársaknak nincs titkuk egymás előtt. Különösen azoknak nem, akik a börtönlétet megelőzően is barátok voltak.

Pacsiztunk, és Cookie elment, hogy utántöltsön egy újabb csészét. Majdnem tizenegy óra volt már, és minden késő esti fennmaradás megtette a maga hatását – a verések nemkülönben. Miközben a testem a kimerültségtől lüktetett, az agyam nem volt hajlandó megpihenni.

Leültem Teddy mellé, hogy meggyőződjek róla, tényleg jól van-e. Meglepett, hogy megfogta a kezem. Megszorítottam. Az a gyerek abban a pillanatban belopta magát a szívembe, amikor elősétált az árnyékból. Utálom, amikor ilyesmi történik velem.

Az államügyész leült velünk szemben, és elkezdte kihallgatni Teddyt; a tekintetében érdeklődéssel vegyes aggodalom tükröződött.

– Beszélhetünk? – kérdezte valaki.

Taft rendőr tornyosult fölém. Lenézett rám a magasból.

Odapillantottam a mellette álldogáló Démongyermekre. Épp azon igyekezett minden erejével, hogy Mr. Wongot rávegye, játsszon vele ugróiskolát.

– Nem igazán vagyok beszélgetős kedvemben, Taft – mondtam, és igyekeztem egy fagyos vállrándítással megszabadulni tőle.

– Sajnálom a reggel történteket. Csak nagyon megleptél, ennyi az egész.

Bizalmatlan tekintettel fordultam ismét felé:

– Ha megint hisztériás rohamot fogsz kapni, nem sok értelme van annak, hogy beszélgetésbe elegyedjünk.

Letette a csészéjét az asztalra és leguggolt mellém.

– Ígérem, hogy nem lesz roham. Sem hisztéria. Adnál még egy esélyt arra, hogy elmondjam, mi a helyzet?

Nem viselte az egyenruháját, így biztos voltam benne, csak azért jött ma el, hogy velem beszélhessen, és nem is gyanította, hogy egy csapat rendőrt talál majd a lakásomban. Még egyszer gyorsan megszorítottam Teddy kezét, majd bevezettem Taftot a hálószobába, ahol nyugodtan beszélhettünk. Reyes persze jött utánunk. Ez aggasztott. Nem akartam később olyan helyzetbe kerülni, hogy magyarázkodnom kelljen azzal kapcsolatban, miért is sérült meg Taft rendőr gerincvelője. Már ha valami meggondolatlanságra vetemedik… Ez elég kínos lenne. Minden bizonnyal vallomást kellene tennem, és abban nem vagyok valami jó. Sokkal jobban ment a jeges pillantások villantása, és különben is, a frappáns válaszok királynője cím is jogosan megillet.

Lehuppantam az ágyra, így Taftnak nem maradt más választása, mint állva maradni. Az egyetlen széken, ami a szobában volt, farmernadrágok, egy csipkekombiné és egy eredeti, a szabványnak megfelelő bilincs hevert. Ja igen, és persze egy gázspray is volt rajta. Taft nekidőlt hát a fésülködőasztalomnak, és csípőre tette a kezét.

De Reyes… nos, Reyes más tészta. Érezhetően egyre türelmetlenebb lett. Mellettem gomolygott, megsimította a karomat, a fülembe lehelt, és a nyakam hátulján lévő pihéket borzolgatta – a közelsége határozott lökést adott a libidómnak.

Tekintettel arra, hogy tudtam, mire képes, remegni kezdtem. Ha róla volt szó, az önuralmam egy szempillantás alatt szertefoszlott.

A Démongyermek berontott és megállt az ajtóban. A szemei tágra nyitva, legalább akkorára, mint egy-egy repülő csészealj.

Észrevette Reyest. Míg én nem láttam őt tisztán, hiszen köd és homály alakjában jelent meg, a Démongyermek azonnal kiszúrta. Leesett az álla, le sem vette róla a szemét.

Mintha hirtelen kellemetlenné vált volna neki, hogy közönsége adódott, Reyes az ablakhoz ment – rajtam pedig félve, hogy elveszítem, jeges borzongás futott végig. A Démongyermek lába földbe gyökerezett, és úgy tűnt, mintha nem mert volna megmozdulni. Vicces látvány volt, nem tagadom.

– Az a lány – kezdett bele Taft a mondandójába, és ezzel visszaterelt az épp aktuális feladatomhoz –, akiről ma reggel beszéltél, nem a baleset helyszínén volt.

– Frankó. Jól sejtettem – a reakcióm láthatóan nem zökkentette ki Taftot.

Lehajtotta a fejét és a fésülködőasztalnak támaszkodott.

– Ő a testvérem.

A francba. Gondolhattam volna, hogy messzebbre visz a sztori, és nem csak egyszerűen egy kislányról van szó, akit még az általános iskolából ismer.

– Egy tóban fulladt meg, nem messze a szüleim házától – tette hozzá, és a hangjában szomorúság csengett.

– Megpróbált megmenteni – vetette közbe a Démongyermek, és még mindig nem vette le a szemét Reyesről. – És majdnem belehalt.

Ismét megkeményítettem a szívemet a sátán e gyermekével szemben, és nem voltam hajlandó tudomást venni arról, hogy kis karját az oldalához szorítja, hatalmas kék szemét szomorúan meregeti, babaszerű szájacskáját csodálkozva kitátja; undorral a szememben néztem rá.

– Frenetikus – mondtam végül.

– Mi?

– végre elnézett Reyesről, de csak egy tizedmásodpercre, majd ismét bámulni kezdte, mintha egy radarkövető rendszer lett volna beépítve a szaruhártyájába.

– Ennyire szereted? – kérdeztem a Démongyermektől, az egyik korábbi kijelentését ismételve.

– A bátyám.

– Itt van? – kérdezte Taft.

– Ne most, Taft. Per pillanat sokkal komolyabb dolgokat kell megbeszélnünk.

Eperke arckifejezésén zavar tükröződött, amikor végre hajlandó volt rám nézni:

– Hát persze, hogy szeretem. Megpróbálta megmenteni az életemet. Egy hétig volt utána kórházban tüdőgyulladással, annyi víz ment a tüdejébe.

– Értem – mondtam, és megemeltem a kezem, mintha a templomban készülnék hitet tenni. Mindig kimegy a fejemből, hogy léteznek olyan testvérek, akik szeretik egymást.

– De még mindig szereted a bátyádat. Nem lehetsz állandóan a sarkában. Ez nem való.

Megremegett az alsó ajka:

– Egyébként sem akarja már, hogy mellette legyek.

A francba, és még egyszer a francba! Miközben igyekeztem másra terelni a gondolataimat – az adórendszerre, az atomháborúra, az uszkárokra –, és nem tudomást venni arról, hogy könnyek gyűlnek a kislány szemébe, megkérdeztem:

– És te mit akarsz?

– Vele akarok maradni – a pizsamája ujjával megtörölte az arcát, majd leült törökülésben a padlóra. Elkezdett kis köröket rajzolgatni a szőnyegre, és bár csak rövid pillanatokra, de a tekintete újra és újra Reyesre vándorolt. – De ha a bátyám nem akarja… Egy nagy, fáradt sóhajt követően ezt mondtam Taftnak:

– Azt mondja a húgod, hogy megpróbáltad megmenteni az életét.

Meglepetten nézett rám.

– És hogy utána egy hétig kórházban voltál.

– Hát ezt meg honnan tudja?

– Ott voltam veled – mondta a kislány –, végig.

Továbbítottam Taftnak, amit a húga mondott, és közben láttam, hogy a férfi minden szó hallatán egyre döbbentebben néz.

– Azt mondta, utálod a zöld színű Jell-O zselét, és azóta nem vagy hajlandó megenni, amióta kijöttél a kórházból.

– Igaz – ismerte el Taft.

– Akarod, hogy elmenjen?

A kérdésem láthatóan megrázta. Sorra vette magában a lehetséges válaszokat, majd végül ezt mondta:

– Nem. Nem akarom, hogy elmenjen. De szerintem valahol máshol boldogabb lehetne.

– Nem! Nem lennék boldogabb! – kiáltotta a húga. Felugrott, és odarohant Tafthoz. Megragadta a nadrágja szárát, mintha az élete múlna azon, hogy belekapaszkodik.

– Maradni akar, de csak akkor, ha te is akarod.

Egy pillanat múltán észrevettem, hogy Taft szemmel láthatólag remeg.

– Nem hiszem el, hogy ez történik.

– Én sem. Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy a kísérteted a gonoszabbik fajtából való.

Ügyet sem vetve rám, Taft így szólt:

– Ha maradni akar, örülök és elfogadom. De nem tudom, hogyan beszélhetnék vele. Hogyan kommunikálhatnánk.

Hűha! Már láttam, mire megy ki a játék.

– Nézd, én nem megyek bele ebbe a tolmácsszerepbe, világos? Ne is álmodj róla, hogy eljössz hozzám mindahányszor csak tudni szeretnéd, mi a helyzet a kishúgoddal.

– Megfizetnélek – mondta. Sussman szavai visszhangoztak a fülemben. – Van elég pénzem.

– Mennyiről lenne szó?

Egy diszkrét kopogást követően Bob bácsi nagy feje és bozontos bajsza tűnt fel az ajtóban.

– Megyünk – mondta.

– Mi lesz Teddyvel? – kérdeztem, és aggodalom csengett a hangomban.

– Egy védett házba megy, néhány rendőr kíséretében. Holnap megtesszük a szükséges intézkedéseket a továbbiakkal kapcsolatban.

Taft és én kimentünk a hálószobából, a már majdnem üres lakásomba.

Az államügyész kezet rázott velem, és nagy lelkesedésében alaposan meg is szorongatta az ujjaimat.

– Ms. Davidson, kiváló munkát végzett ma. Egészen kiválót.

– Köszönöm, uram – mondtam, és úgy döntöttem, nem teszek említést arról, hogy a kiváló munkám abban merült ki, hogy leestem egy tetőablakon, és készítettem egy sonkás-pulykás szendvicset. – Bob bácsi a segítségemre volt. Bizonyos értelemben.

A férfi fújtatott egyet, majd az ajtó felé vette az irányt. Teddy úgy megölelt, hogy majd’ kinyomta belőlem a szuszt, és követte az államügyészt. Jólesett az ölelése. Éreztem, hogy rendben lesz.

Feltéve persze, ha Price el nem kapja.

– Akkor mondatjuk, hogy ma este mindent megbeszéltünk és készen állunk? – kérdeztem BB-től, amikor az utolsó rendőr is elment.

– Az akciócsoport első dolga az lesz holnap, hogy felvegye velünk a kapcsolatot. Meglátjuk. Ez a bizonyíték elég kell legyen ahhoz, hogy lekapcsoljuk a pasast.

– Várj csak, Bob bácsi – tiltakoztam –, nem kockáztathatjuk Teddy életét! Több bizonyítékra van szükségünk Price ellen, de úgy, hogy nem Teddy vallomására építünk. És még Federico atyát is meg kell találnunk. Mi van akkor, ha Benny Price elkapta az atyát?

Bob bácsi csalódottan ráncolta a homlokát:

– Jelen pillanatban csak Teddy vallomására tudunk hagyatkozni. Térdre kell kényszerítenünk Price-ot, Charley, amilyen gyorsan csak lehet. Véget kell vetnünk ennek az egész históriának.

A sarkamra álltam, nem voltam hajlandó beadni a derekamat, sőt még toppantottam is – mindezt átvitt értelemben persze.

– Csak egyetlen esélyt adj! Tudod, hogy meg tudom csinálni.

Legalább meg kell próbálnunk… Mintha egy szumóbirkózó súlya nehezedne a vállára, Bob bácsi elgondolkodott a felvetésemen:

– Várjuk meg, mit tudunk meg holnap az akciócsoporttól – mondta végül.

– Mit forgatsz a fejedben? – kérdezte Cookie, miután Bob bácsi elment.

– Ó, hát ismersz – mondtam, és mosolyogva Amberre mutattam. – Semmi olyasmit, amit nem tudnék kézben tartani.

Amber elaludt a kanapén, a haja tökéletes ívben keretezte finom vonásait. Ez a kislány igazi szívek királynője lesz, ha megnő.

Cookie elmosolyodott, és a fejét csóválta.

– Bizony, a flörtölés fáradságos dolog.

– Bizony az, a nyavalya törje ki – mondtam, és megkerültem a kanapét, hogy kinyissam az ajtót.

Cookie felébresztette Ambert és átvezetgette a folyosón, a saját lakásukba. Amber egyszer-egyszer majdnem nekiment az ajtófélfának és megbotlott egy cserépben, Cookie pedig hozzám fordult és ezt mondta:

– Ne gondold, hogy nem fogunk beszélgetni a mai napon történtekről.

Ja persze, a majdnem-halálközeli élmény.

– Nos, te se gondold, hogy nem fogunk a mai viselkedésedről beszélgetni – mondtam, és nagyon, de nagyon vágytam már rá, hogy egyedül maradjak.

Rám kacsintott és becsukta az ajtót.

Végre kettesben maradtunk. Ott álltam, a kezem a kilincsen, mintha valami mentőmellény lenne, és reszkettem a várakozástól. A levegő suhogott mögöttem, és Reyes előtűnt a ködből. Az elemek földies illata gazdagon és erőteljesen lengett körbe. Az egyik kezét a derekam köré fonta, a másikkal becsukta az ajtót.

A mellkasához húzott; szinte eggyé olvadtam vele. Olyan volt, mintha tűzbe zuhantam volna, a belőle áradó melegség szinte mindenütt egyszerre perzselte a bőrömet.

– Te vagy az – mondtam, és a hangom jobban remegett, mint gondoltam. – Te voltál ott, amikor születtem. Hogyan lehetséges ez?

Ajkával a nyakamat cirógatta, szinte perzselte a bőrömet.

Lassan benyúlt a pulóverem alá, és mozdulatai nyomán lángra gyúltam. Óvatosan megérintette az oldalamat, ahol kaszájának éle belém hasított. Bár nem engedtem a tudatom felszínére az érzést, nagyon jólesett a törődése.

Azután a fülemen éreztem a leheletét:

– Dutch – suttogta, és az áramló levegő az arcomat csiklandozta. – Végre-valahára – mondta. Közelebb húzódtam hozzá, de ő hátrébb dőlt, és az arcomat fürkészte – most végre én is tisztán láthattam annak a lénynek a leplezetlen arcát, akit Reyes Farrow néven ismertem.

Nem okozott csalódást. Ő volt a legcsodálatosabb férfi, akit valaha láttam; egyszerre szilárd és illékony lény – szálkás izmait mintha kőből faragták volna, ugyanakkor tudtam, hogy bármelyik pillanatban megfoghatatlan köddé válhat. Kávészínű haja a szemöldökére hullott, egy-két tincse a füle mögött kunkorodott. Sötét, mahagóniszínű szemét arany– és smaragdszín szikrák pettyezték, és alig leplezett vágy csillogott a tekintetében. Érzékien vastag, férfias ajkait enyhén szétnyitotta.

Szemügyre vettem a ruházatát is; Elizabethnek igaza volt, Reyes rabruhát viselt. A felsőrész ujjait felhajtva hordta, és kivillant alóla hosszú, izmos karja.

Végtelen gyengédséggel érintette meg a felsőajkamat; az arckifejezése szigorú volt, mint egy kisgyereké, aki épp most talált egy szentjánosbogarat, és tudni akarta, miféle csodás varázslat hatására világít.

Amikor hozzáért az alsó fogsoromhoz, lágyan megharaptam az ujját, az ajkaimat az ujjbegyére szorítottam, és megízleltem a kezének bőrét – egzotikus íze volt. Mélyet sóhajtott, és csukott szemmel a homlokomhoz érintette a homlokát. Úgy éreztem, nagy erővel igyekszik visszafogni magát, miközben az ujjának egyre nagyobb részét vettem a számba. Nem voltam benne biztos, miattam-e, vagy maga miatt, de hirtelen egyik kezével magtámaszkodott az ajtófélfán, ellökött magától, majd egy rekedt sóhajtással az ajtóhoz szorított, a másik kezét pedig a torkomra tette, hogy mozdulni sem tudtam, miközben igyekezett visszanyerni a teste fölötti uralmat.

Ez volt a legszexisebb dolog, ami valaha is történt velem. A testem minden érintésére többet és többet követelt. A hasamban éreztem a vágy lüktetését; olyan éhség volt ez, amely áramlott, örvénylett bennem, és fehéren izzó vágyként öltött testet. Magamnak akartam őt mindörökre. A tudatom mélyéről előkúszott egy gondolat: Mi történne, ha meghalna? Vajon akkor is velem maradhatna? Akkor is eljönne hozzám, vagy átmenne a másik dimenzióba, és hagyná, hogy egyedül evezzek tovább az e világi élet vizein? Határtalan félelem lett úrrá rajtam, amikor belegondoltam, hogy elveszíthetem, hogy e világi értelemben megszűnhet létezni. Semmit sem akartam jobban, mint hogy felébredjen a kómából, és legyen velem testben is és lélekben is.

Ebből a szempontból meglehetősen önző voltam… – Reyes – mondtam, és pihegtem a vágytól, amint az ajka egy különösen érzékeny pontra tapintott, a fülem mögött –, kérlek, ébredj fel!

Hátrébb húzódott, és mintha nem értette volna, hogy miről beszélek, a homlokát ráncolta; majd lassan odahajolt hozzám, az ajkát az enyémhez érintette, és ekkor elveszítettem minden realitásérzékemet. A csók lágyan kezdődött, a nyelve játszadozott a számban, végtelen gyengédséggel kóstolgatott és becézgetett.

Majd hirtelen mintha futótűzzé változott volna, vad lett és követelődző, mindent felemésztő – elemi ösztön űzte, kergette, és a nyelve birtokba vett mindent, amit csak elért. Ez a csók a bennem motoszkáló kétkedés legeslegutolsó szikráját is kioltotta.

Reyes csókjának ízében keveredett az eső, a napsütés és a gyúlékony anyagok illata.

Közelebb lépett, még mélyebben csókolt, és úgy éreztem, mintha egy apró szikra lobbanna fel a combjaim közt. A kezem útjára indult, hogy megérintse a hasamnak feszülő keménységet, ám ekkor Reyes abbahagyta, amit elkezdett, és a csók hirtelen véget ért.

Szélsebesen megperdült a tengelye körül – úgy éreztem, szinte beleszédülök. Előtűnt a köpenye, amely gomolyogva ölelt körül mindkettőnket, és fémes suhogást hallottam, mintha fegyver pengéje hasított volna a levegőbe. Baljós, mélyről jövő morgás szakadt ki Reyes mellkasából, azonnal visszarántott engem is a valóságba, de olyan gyengének éreztem magam, hogy alig álltam a lábamon. Tehát van még valaki rajtunk kívül a szobában? Valaki… vagy valami?

Nem láttam pontosan, mi az, ami Reyes széles vállai mögött gomolyog, de éreztem a levegőben a feszültséget. Reyes izmait megfeszítve figyelt, és tudtam, hogy bármi is legyen, ami körülöttünk áramlik a légben, egy biztos: nagyon, de nagyon veszélyes.

Reyes odafordult hozzám, a derekam köré fonta a karját, és magához húzott. Mahagóniszínű tekintete csillogott, a szemembe nézett, és szinte könyörgött, hogy próbáljam megérteni:

– Ha felébredek – mondta, és a hangja fájdalmas suttogás volt csupán –, megtalálnak.

– Micsoda? Kicsoda? – kérdeztem. A szívembe markolt a félelem.

Azonban ebben a pillanatban Reyes köddé vált.

Három másodperccel később a padlóra zuhantam.