Tizennyolcadik fejezet

Ha Drakula teniszezni hívna, nehogy te menj ütőér!

LÖKHÁRÍTÓMATRICA-FELIRAT

 

Végigaludtam volna az elmúlt huszonhét évet? Hát léteznek olyan teremtmények, amelyeket még sosem láttam? Veszélyes lények, amelyek gonoszságával csak földöntúli erő képes birokra kelni?

A tárgyalóban ültünk Bob bácsival, de az előző este történtek miatt képtelen voltam teljes odaadással koncentrálni. Ott volt velünk Garrett is, valamint az államügyész, a Price ügyét vizsgáló nyomozócsoport vezetője, az ügyvédek és a különösen izgága Angyal. Az aznap esti akciótervet igyekeztünk véglegesíteni. Nem volt egyszerű tervet kovácsolni úgy, hogy nem minden résztvevő volt képben a valódi akcióval kapcsolatban, de Bob bácsi megoldotta a problémát. Tudtam, hogy így lesz.

Garrett és Angyal meglepően csendesek voltak. Ami Garrettet illeti, teljes mértékben meg tudtam érteni. Ellenezte az egész tervet. Angyal már más tészta volt, hiszen számára ott volt a lehetőség, hogy egy igazán csinos, miniszoknyás ügyvéd szellemével flörtöljön, de csodák csodája, mégsem élt vele.

Szinte rá sem nézett Elizabethre… El sem tudtam képzelni, mi emészthette. Vajon Reyesszel kapcsolatos? Vajon tudta, hogy titokban egy olyan pasasról fantáziálok, aki valójában egy elítélt bűnöző?

Miután a detektív és az államügyész kiment a tárgyalóból, Bob bácsi hozzám fordult:

– Oké, és most halljuk, mi a valódi terv?

Vissza a valóságba… Halovány mosoly szaladt át az arcomon:

– Elmegyek azzal a nevetséges videokamerával és a légből kapott bizonyítékkal Price-hoz, és ráveszem, hogy szépen bevalljon mindent.

– Meg tudod csinálni?

– Meg tudom csinálni.

– A francba is – mondta, és látszott, hogy már akkor teljesen el volt ájulva a dologtól –, te tényleg tudsz valamit.

Garrett izgett-mozgott, de egy szót sem szólt.

– Mi van, ha nem találjuk meg? – kérdezte Barber. Arra utalt, hogy ők sem jártak sok sikerrel Federico atya előkerítését illetően. – Mi van, ha az akciócsoport nem ismeri Price összes rejtekhelyét? Lehet, hogy valahol másutt tartják fogva az atyát.

– Vagy már meg is ölték – vetette közbe Sussman.

– Ezt nem zárhatjuk ki – ismertem el, majd hozzátettem: – Ne feledjük, hogy Price katolikus. Méghozzá hithű. Nem szánja rá magát egykönnyen, hogy eltegyen láb alól egy felszentelt papot.

– Tehát Barber és én végigjárjuk a rejtekhelyeit – mondta Elizabeth –, Sussman és Angyal pedig neked segítenek.

– Hát ez lenne a terv.

– Mi a terv? – kérdezte Bob bácsi. Összefoglaltam neki az ötleteinket, ő pedig feltartott hüvelykujjával jelezte, hogy nincs kifogása. Ami nagy szerencse, mert B tervünk sajnos egyáltalán nem volt.– Angyal – mondtam, miközben a többiek menni készültek –, hajlandó vagy elmondani, mi a baj, vagy szeretnéd, hogy kipróbáljam rajtad azokat a kínzási technikákat, amelyeket a tavalyi Mardi Gras^[xxix] alkalmával volt szerencsém elsajátítani?

Angyal elmosolyodott, és lelkesen ez mondta:

– Jól vagyok, főnök. Csukott szemmel is végig tudnám csinálni az egészet.

– Persze, de csak azért, mert átlátszó a szemhéjad.

– Ez igaz – ismerte el vállat vonva.

Rápillantottam a telefonomra. Volt egy üzenetem Cookie-tól.

Tárcsáztam a hangpostám számát, és közben továbbra is Angyalhoz beszéltem:

– Olyan bánatosnak tűnsz, mintha valaki megszabadított volna a kedvenc kilencmilliméteresedtől.

– Nem vagyok bánatos – mondta, és végigpillantott az előtéren, majd ismét felém fordult: – Akkor biztosan nem, ha téged láthatlak.

Ó! Olyan cuki! Biztos, hogy készül valamire; de halvány sejtelmem sem volt, vajon mire.

– Mit gondolsz, mi történt? – csicseregte Cookie vidáman a telefonba. – Megvan a neve! Felhívtam Reyes cellatársát, Amador Sanchezt, és megfenyegettem! Azt mondtam neki, hogy ha nem válaszol a kérdéseimre, feljelentem, hogy megszegte feltételes szabadlábra bocsátásának feltételeit. Így hát megvan a lány neve és a címe is. Ő… – az üzenetrögzítő sípolt egyet, majd újabb hangüzenet következett: – Bocs. Ezek a fránya telefonok!

Na, szóval a lány még mindig Albuquerque-ben él. Kim Millarnek hívják, és a címe… Rogyadoztak a térdeim. Menet közben elvettem egy darab papírt és egy tollat az egyik rendőr íróasztaláról, aminek következtében az illető rosszalló pillantásokkal méregetett.

Felírtam a címet.

– Nem tudott telefonszámot mondani, de állítólag Kim otthonról dolgozik, így biztosan eléred őt akár akkor is, amikor ezt az üzenetet hallgatod.

A legszívesebben egy nagy, cuppanós puszit nyomtam volna Cookie arcára!

– Tudom, tudom, most a legszívesebben egy nagy, cuppanós puszit nyomnál az arcomra. Menj, és találd meg Reyes húgát, ráérünk utána is enyelegni!

Kitört belőlem a nevetés, azonnal beugrottam a kocsimba, és a belváros felé hajtottam. A várakozás nőttön-nőtt bennem, és úgy éreztem, mintha a szívem és a gyomrom helyet cserélt volna egymással. Az órámra pillantottam. Még huszonnégy óra.

Huszonnégy óránk maradt arra, hogy gátat vessünk ennek az egésznek.

Útközben volt időm, hogy elgondolkodjam azon, amit Reyes előző éjjel mondott. Vajon mit értett az alatt, hogy megtalálhatják? Ki találhatja meg? Ezek szerint vadásznak rá?

Úgy döntöttem, nem eszem magam tovább azon, vajon kire vagy mire mordult rá Reyes. Nyilvánvaló, hogy volt ott valaki vagy valami, amit én nem láthattam. Ez pedig több rejtélyes kérdést is felvet: Mi értelme annak, hogy a halál angyala vagyok, ha nem láthatok mindent, ami a túlvilágról jön? Tehát nem fontos, hogy mindent átlássak? Mert ha nem, akkor ugyan hogyan várhatják el, hogy a halál angyalaként maximálisan ellássam a teendőimet?

Megálltam egy épületegyüttes kapuja előtt, nesztelen léptekkel odasétáltam az 1B elé, és bekopogtam. Egy velem egykorú nő nyitott ajtót. Konyharuhát tartott a kezében, mintha épp az edényeket törölgette volna.

Előreléptem, felé nyújtott kézzel, és ezt mondtam:

– Jó napot, Ms. Millar, Charley Davidson vagyok!

Óvatosan fogadta a kézfogásomat. Papírvékony ujjainak érintése jéghideg volt. Sötét gesztenyebarna haja és világoszöld szeme volt, és egyáltalán nem hasonlított Reyesre. Volt benne egy kis ír vér, és még valami más.

– Miben segíthetek? – kérdezte.

– Magánnyomozó vagyok – mondtam, előhalásztam egy névjegyet, és átnyújtottam neki. – Beszélhetnék önnel?

Egy hosszú pillanatig a névjegyemet tanulmányozta, majd szélesebbre tárta az ajtót és intett, hogy kerüljek beljebb.

Amikor beléptem, végigjárattam a tekintetem a napfényben úszó szobán, hátha találok valahol egy fotót Reyesről. Egyetlen kép sem volt sehol, sem Reyesről, sem másról.

– Tehát magánnyomozó? – kérdezte, és egy székhez vezetett.

– Miben segíthetek?

Leült velem szemben a külső szobában. A reggeli nap átszűrődött a fátyolszövet függönyön, és kellemes melegséggel árasztotta el a helyiséget. Bár nem volt sok bútor a lakásban, ami volt, az jó ízlésről tanúskodott.

Felmerült bennem, hogy talán van ebben a lányban némi kényszeresség, majd megköszörültem a torkom, és azon lamentáltam, hogyan is kezdjem. Nehezebb volt, mint gondoltam. Hogyan mondja meg az ember valakinek, hogy a testvére meg fog halni? Arra jutottam, hogy erre később térek majd ki.

– Reyes miatt vagyok itt – kezdtem.

Mielőtt azonban folytathattam volna, közbevágott:

– Tessék?

Pislogtam. Hát nem hallotta, amit mondtam?

– A bátyja miatt vagyok itt – próbálkoztam ismét.

Volt egy olyan adottságom, hogy beleláttam az emberekbe, így azonnal tudtam, hogy Kim hazudik, amikor ezt mondta:

– Sajnálom, de fogalmam sincs, miről beszél. Nekem nincs is bátyám.

Nagyszerű! Vajon miért hazudik? Újabb és újabb lehetséges magyarázatok cikáztak át az agyamon – igyekeztem megoldást találni erre a legújabb, fölöttébb sajnálatos rejtélyre. De nem volt időm játszadozni. Még akkor sem, ha egy ilyen cseles játszmáról lenne szó. Ha harc, hát legyen harc – gondoltam, és egy újabb hazugsággal válaszoltam a hazugságára.

– Reyes figyelmeztetett, hogy ezt fogja mondani – közöltem, mosollyal az arcomon. – De mondott egy jelszót is, amelynek hallatán tudni fogja, hogy nyugodtan beszélhet velem.

Összevonta a szemöldökét:

– Miféle jelszót? – előrébb dőlt. – Beszélt magának rólam?

Hát, ez könnyű menet volt. Szinte már szégyenkezni kezdtem, hogy ilyen simán ment.

– Nem – mondtam sajnálkozva –, nem beszélt. De ön épp most árulta el magát.

Harag villant azokban az ír szemekben, de éreztem, hogy Kim nem rám dühös. Magára haragudott. A válla vonalának íve, az összepréselt ajkai, az összehúzott szemöldök és a lényéből sugárzó csalódottság elárult mindent, amit tudnom kellett. Nem Reyes volt az egyetlen a családban, akit bántalmazás ért.

– Kérem, ne nehezteljen magára – mondtam, és inkább együttérzés volt bennem, semmint megbánás. – Ez a munkám.

Tudom, mikor mit kell kérdeznem.

Ránézett a kezében lévő konyharuhára, és miközben folytattam, láttam, hogy egyre erősebben gyűrögeti az anyagot.

– Miért akarja Reyes, hogy ne tudódjon ki az ön kiléte?

Hiszen nem hozható kapcsolatba önnel az ügy, ami miatt börtönben van. Sosem említette, hogy rokonok, sőt, az adatok szerint egyáltalán semmilyen kapcsolatban nem állnak. A bírósági periratokban sem esik említés önről.

Hosszabb hallgatás után végül beszélni kezdett; a szavaiból áradó szomorúság szinte tapintható volt:

– Nem csoda, hogy így van. Megígértette velem, hogy nem mondom el senkinek, ki is vagyok valójában. Még a vezetéknevünk is különbözik. Így nem volt nehéz a tárgyalás során a háttérben maradnom. Senki sem gyanított semmit.

Vajon miért akarta Reyes, hogy a húga névtelenségbe burkolózzon az egész tárgyalás alatt? A lány tökéletes tanú lehetett volna.

– Tudja, mi történt vele? – kérdeztem.

A fejét még jobban lehajtotta, a haja a szemébe hullott:

– Tudom. Meglőtték. Amador elmondta.

– Ó, tehát Amador azért tájékoztatja erről-arról?

– Igen.

– Akkor bizonyára azt is tudja, hogy az állam elrendelte az őt életben tartó gépek kikapcsolását, amire holnap kerül sor.

– Igen – a hangja szívbe markoló volt.

Végül csak jutunk valamire… Sikerülnie kell!

– Harcolnia kell érte, Kim. Senki más nem segíthet rajta. Ön az egyetlen élő rokona.

– Nem tehetem – mondta, és hevesen ingatta a fejét. – Nem folyhatok bele a dologba.

A döbbenettől mintha az összes levegő kiszorult volna a tüdőmből. Zavarodottan és dühösen bámultam Kimre.

A konyharuhát csavargatta a kezében. A kézcsontjainál egészen kifehéredett a bőre.

– Kérem, ne nézzen így rám! Maga ezt nem értheti.

– Nyilván nem.

Zokogásban tört ki:

– Reyes megesketett, hogy soha többé nem veszem fel vele a kapcsolatot. Azt mondta, amikor kijön a börtönből, majd megkeres. Ezért maradtam én is Albuquerque-ben. De nem látogathatom meg, és nem írhatok vagy telefonálhatok neki, és a születésnapjára sem küldhetek ajándékot. Megesketett, hogy így teszek – a szeme könyörgött, hogy próbáljam megérteni. – Nem bonyolódhatok bele az ügybe.

Bár elképzelni sem tudtam, miért ígértette meg vele Reyes mindezt, a helyzet nyilvánvalóan megváltozott. Eldöntöttem, hogy kijátszom az adu ászt, és az elevenére tapintok. Szükség törvény bont, és a többi… – Kim, az elmúlt évek során Reyes mindent megtett azért, hogy megvédje magát – mondtam, és a hangomból csak úgy csöpögött a szemrehányás. – Hogyan képes arra, hogy ne tegyen semmit?

– Nem a megvédeni a jó szó – mondta, és a konyharuhába szipogott.

– Nem értem. Esetleg… nemi erőszakra is sor került? – nem tudtam elhinni, hogy ilyen vakmerően folytattam. Meglepett, micsoda elszántság lett úrrá rajtam a balsors előszobájában. Egy ilyen kényes kérdés feltevése már-már a kegyetlenség határát súrolta.

Könnyek folytak Kim szeméből, patakzottak az arcán – ez pedig önmagáért beszélt.

– Reyes igyekezett megvédeni önt, amennyire csak tőle tellett. Most pedig képes lenne hátat fordítani neki?

– Mondtam magának, hogy a megvédeni nem a legjobb kifejezés.

Éreztem, hogy a türelmem már nagyon fogytán van. Miért nem akar segíteni neki? Láttam, Reyes mennyire aggódik a húgáért, tudtam, hogy az életét kockáztatta aznap éjjel, hogy vele maradhasson. Elszaladhatott volna, elmehetett volna a rendőrségre, feladhatta volna a pszichopata apát a hatóságoknak, és akkor szabadon élhetett volna. De mégis maradt. Kim miatt.

– Akkor mi a megfelelő kifejezés? – kérdeztem, maró gúnnyal a hangomban.

Egy hosszú percnyi gondolkodás után Kim rám nézett. Zöld szeme csillogott a délutáni napsütésben:

– Szenvedett miattam.

Hm. Ez azért nekem is sok volt.

– Nem értem. Mit…?

– Az apám – szakított félbe, és a hangja remegett a szavai súlyától –, az apám egy ujjal sem nyúlt hozzám soha. Én voltam a kezében a fegyver, amellyel Reyest irányítani tudta.

– De hiszen épp az előbb… célzott rá, hogy szexuális bántalmazásra is sor került.

A tekintete az enyémbe fúródott, zöld szemében szinte égett a harag, amiért arra kényszerítem, hogy kimondja az igazat:

– Apám egy ujjal sem nyúlt hozzám. Hozzám nem. Hát ezért nem mondtam, hogy nem volt szexuális bántalmazás.

Ott ültem, elgyengülten. Egy pillanatig megszólalni sem tudtam, igyekeztem megemészteni, amit Kim mondott, újra és újra végiggondoltam, elemezni próbáltam a hallottakat. Még elgondolni is rémes volt, mintha már maga a gondolat is fizikai fájdalmat okozna; mint egy doboz, amelynek tetején pengeéles üvegdarabkák meredeznek, és akárhányszor megpróbálja az ember kinyitni, mindig az ujjába hasítanak a szilánkok.

– Eleinte állatokat használt fel arra, hogy manipulálja.

Ismét Kim törékeny arcára néztem. Kényszerítettem magam, hogy rá figyeljek.

– Amikor Reyes kisfiú volt, apám az állatokat használta… Az állatkáknak kellett megfizetniük Reyes minden rosszaságáért.

Apám hamar rájött, mi módon tudná Reyest sakkban tartani.

Pislogtam, és hagytam, hogy leülepedjen bennem, amit hallottam, annak ellenére, hogy a tudatom tiltakozott az információ befogadása ellen.

– Anyám drogfüggő volt, és a hepatitiszfertőzés komplikációi következtében már haldoklott. Ő adta apám kezébe a leghatékonyabb fegyvert: engem. Anyám egyszerűen letett apám küszöbére, és többé vissza se nézett. Ha Reyes nem engedelmeskedett apánk parancsainak, nem kaptam vacsorát.

Vagy ebédet. Odáig fajult a dolog, hogy végül vizet sem. És így ment ez egészen addig, amíg Reyes be nem hódolt neki.

Apámnak csak arra kellettem, hogy fegyverként használhasson, egyéb érdeklődést soha nem tanúsított irányomban. Csak egy eszköz voltam, amivel a bátyámat zsarolhatta.

Képtelen voltam megszólalni, képtelen voltam felfogni, hogy ilyen megtörténhet. Képtelen voltam akár csak belegondolni is, hogy Reyes ilyen kiszolgáltatott volt, valóságos rabszolgája egy szörnyetegnek. A szívem összefacsarodott, a gyomrom összeszorult, és éreztem, hogy a reggelim a torkom felé tart.

Nyeltem egy nagyot, vettem pár mély levegőt, és undorodtam magamtól, amiért Kimet arra kényszerítettem, élje újra a vele megesett rémségeket, amelyeket én magam még elképzelni is alig tudtam.

– Ehhez tudni kell, milyen is Reyes valójában – folytatta Kim, és láthatóan észre sem vette az állapotomat –, és hogy hogyan gondolkodik. Amit most elmondtam önnek, az az igazság. Reyes azonban másképp élte meg az egészet. Ő úgy gondolja, hogy apám miatta bántott engem. A hosszú évek alatt a vállára vette ennek terhét, és a szívén viselte a sorsomat, úgy, mint a király az alattvalóiét.

Összeszorítottam a fogaimat, nehogy elkezdjen remegni az állam.

– Megesküdött, hogy többé nem esik bántódásom miatta. Fel nem foghatom, miért gondolta ezt, hiszen pont fordítva volt.

Apám valójában őt bántotta, csak engem használt erre a célra. – Kim letörölt egy könnycseppet az arcáról, és boldogtalan pillantást vetett rám. – Ugye, tudja, miért mondom el mindezt magának?

A kérdése meglepett, és nemet intettem. Erre nem is gondoltam.

– Azért, mert magáról van szó.

Minden idegszálammal igyekeztem koncentrálni, hogy felfogjak mindent, amit mond, és ne kalandozzanak el a gondolataim.

– Amikor Reyes kicsi volt, furcsa rohamai voltak. Néha egy óránál is tovább tartottak. Amikor véget ért a roham, bizarr emlékképekről számolt be. Az egyikben egy lányt látott, akinek sötét színű haja, és csillogó, aranyfényű szeme volt. Amikor ma kinyitottam az ajtót, azonnal tudtam, hogy maga az.

Emlékképei voltak? Rólam? Éreztem, hogy gyorsul a pulzusom.

– Azt mondta, hogy egyszer megmentette az ön életét.

Mondta, hogy egy férfi bevitte magát egy lakásba – közelebb hajolt hozzám. – Ha tudni akarja, sosem jutott volna ki onnan élve. A férfi szándéka az volt, hogy megtegye, amit akart, aztán megfojtotta volna. Nem ez lett volna az első eset… Az aggodalom hullámokban söpört végig rajtam.

– Reyes tudta, hogy veszélyben vagyok? – kérdeztem, mire nagy nehezen megtaláltam a hangomat.

– Igen. Volt egy másik alkalom is, amikor csak azt hitte, hogy veszélyben van. A mostohaanyja kiabált magával, egy tucat bámészkodó szeme láttára. Maga pedig félt, és nagyon megalázónak érezte a helyzetet. Ezek az erős érzelmek késztették Reyest arra, hogy a segítségére siessen. Olyan dühös volt, amikor a helyszínre ért, és annyira féltette magát, hogy azt mondta, kevés híja volt annak, hogy ketté ne hasítsa a mostohaanyját, csak hogy megtanulja a leckét. De maga könyörgött neki, halkan suttogva, hogy ne bántsa.

Az aznap történtek bekúsztak az emlékezetembe.

– Emlékszem – mondtam. – Nagyon dühös volt.

– Később megtanulta, hogyan találhatja meg magát anélkül is, hogy átélné ezeket a furcsa rohamokat. Transzszerű állapotba került, csak azért, hogy láthassa magát, hogy figyelhesse – mosolygott, amikor a jobb idők emlékei ötlöttek fel benne. – Dutchnak nevezte.

Láthatóan remegtem, és hosszan, mélyet sóhajtottam. Kim minden szava újabb és újabb kérdéseket vetett fel bennem, és egyre kevésbé értettem a helyzetet.

– Ha Reyes megtanulta uralni a valós lényét, ha felismerte a hatalmát, az erejét, és tudta, hogyan használhatja, akkor miért nem… állította meg az apjukat?

Kim vállat vont.

– Nem hiszem, hogy elhitte, hogy képes minderre.

Összevontam a szemöldököm.

– Nem értem.

– Reyes fejében mindez csak fantázia volt, álmodozás.

Akkoriban még nem tudta, hogy mindez valóság. Még önről is azt gondolta, hogy csak a képzelet szülöttje, álmai asszonya. De én tudtam, hogy ez a valóság. Amikor idősebbek lettünk, elkezdtem utánanézni annak, mi az, amit elképzelt, és mi az, amit valójában meg is tett. Minden, amit mondott, ténylegesen megtörtént.

A Kim szemében csillogó értelem meghazudtolta a lágyszavú, törékeny kis nő képét, amelyet első benyomásként alakítottam ki magamban. Megtanulta elrejteni az igazi énjét, amennyire csak tudta. Csodálat ébredt bennem iránta. Nagyon szerettem volna, ha barátok lehetnénk… egy másik életben. Más körülmények között. Bár, mint tudjuk, minden lehetséges.

– Tudja, hogy Reyes valójában… kicsoda?

A kérdésem nem lepte meg.

– Nem, fogalmam sincs – mondta, és a fejét ingatta. – Csak azt tudom, hogy különleges. Más, mint mi. Még abban sem vagyok egészen biztos, hogy emberi lény.

Ebben tökéletesen egyetértettünk.

– És a tetoválásai? – kérdeztem. – Elmondta valaha, mit jelentenek?

– Nem – egy pár pillanatra mintha elernyedt volna. – Csak azt mondta, hogy mindig is megvoltak, amióta csak az eszét tudja.

– Tudom, hogy jelentenek valamit, csak nem tudok rájönni, mit – a tenyeremet a homlokomra szorítottam, mintha meg akarnám akadályozni, hogy a gondolataim eszeveszett tempóban kergessék egymást.

– Maga olyan, mint ő? – kérdezte Kim, teljesen magától értetődő stílusban.

Vettem egy mély levegőt, és ismét a beszélgetésre koncentráltam:

– Nem. Én a halál egyik angyala vagyok – ez mindig olyan rémesen hangzott, amikor kimondtam. De Kim csak elmosolyodott; a mosolya széles volt, és kedves. Meglepett.

– Reyes is ezt mondta. A maga dolga, hogy átsegítse a lelkeket a túlvilágra. Azt mondta, hogy úgy fénylik, mint egy születő galaxis, és hogy magabiztosabb, mint gazdag gyerek a papa Porschéjában.

Elnevette magát, és az ölébe terítette a konyharuhát.

– Szerintem őt ez segítette át a nehéz helyzeteken. Az, hogy ő is magabiztos. Ha nem lett volna olyan erős, nem hiszem, hogy túlélte volna mindazt, ami történt.

Kim minden szava fájón hasított a szívembe. Azt akartam, hogy Reyes jól érezze magát. Azt akartam, hogy kitörlődjön az elméjéből mindaz a rossz, amin keresztülment. De hogyan történhetne meg mindez, ha nem ébred fel a kómából?

– Kérem, mindezek ellenére, megpróbálná mégis megállítani a folyamatot? – kérdeztem, és a hangomból kétségbeesés áradt.

Kim a konyharuha anyagának gyűrődéseit az ujjával igyekezett kiegyengetni. Láthatóan megingathatatlan volt:

– Charlotte, Reyes nagyon sokat szenvedett már miattam.

Tettem neki egy ígéretet. Nem szeghetem meg a szavam, mindazok után, amin miattam keresztülment.

Nagyon nehezen küzdöttem le magamban a vágyat, hogy vitába szálljak vele, de megértettem az álláspontját. Láttam az arcán tükröződő szeretetet, és hallottam a hangjában a félelmet.

Amit eredetileg nem vettem számításba, az a testvérek mély és megingathatatlan, egymás iránti hűsége volt… Bob bácsi maradt minden reményem. Ismert embereket, akik ismertek embereket. Ha valaki, akkor ő meg tudja oldani a dolgot.

Ugyanabban a szürreális hangulatban távoztam Kim lakásából, amelyben napok óta leledztem. Minden egyes órában megtudtam valamit Reyesről, valami elképesztő és addig nem ismert tényt. Miután oly sokáig, minden eredmény nélkül igyekeztem felkutatni, most a minden irányból felém hömpölygő információáradat szinte elsöprő erejű volt. No, nem mintha panaszkodni akartam volna. A szomjazó ember nem bosszankodik, ha jön az ár. A Reyes Farrow-t övező rejtély egyre szövevényesebb lett. Én pedig készen álltam, hogy kibogozzam a szálakat. Ugyanakkor a kérdés még mindig az, hogy vajon huszonnégy óra elegendő lesz-e minderre.