Hetedik fejezet

A zseninek is megvannak a maga korlátai.

Ha más nem, hát tulajdon őrültsége…

LÖKHÁRÍTÓ-MATRICA

 

Rabruha? Hát ez meg mit jelenthet? Börtönbe csukták? És ott halt meg?

Összeszorult a szívem a gondolatra. Olyan nehéz élete volt; ez már abban a pillanatban teljesen egyértelműen látszott, amikor először találkoztam vele. Aztán pedig börtönben végezte.

El sem tudtam képzelni a szörnyűségeket, amelyeken keresztülmehetett.

Nagyon szerettem volna elmenni hozzá, meglátogatni, de halvány fogalmam sem volt, melyik börtönben lehet. Az alapján, amit tudtam róla, akár a Sing Singbe is zárhatták. Le kellett csillapodnom, és az ügyre koncentrálni. Bob bácsi elment, hogy megírja az engedélyt és elhozza a bírósági jegyzőkönyveket, az ügyvédek pedig ellátogattak a családjukhoz. Én ellenben a Metropolitan büntetés-végrehajtási intézethez mentem, hogy beszéljek Mark Weirrel, aki Carlos Rivera szerint ártatlan volt.

A börtöntiszt, aki a kapunál fogadta a látogatókat, egy nő volt. Alaposan szemügyre vette a rendőrség által kiadott szakértői igazolványomat.

– Charlotte Davidson? – kérdezte összevont szemöldökkel, mintha valami rosszat csináltam volna.

– Az vagyok – mondtam bátortalan mosollyal.

Nem mosolygott vissza. Még csak egy icipicit sem. Kénytelen leszek elolvasni a könyvet, ami arról szól, hogyan szerezzünk barátokat és gyakoroljunk pozitív hatást embertársainkra. Igaz, ehhez nem ártana, ha késztetés is lenne bennem arra, hogy barátokat szerezzek, illetve jó benyomást gyakoroljak embertársaimra. Az én indíttatásom az adott pillanatban azonban ennél lényegesen ösztönösebb volt.

A tiszt a váróterembe irányított, és Mr. Weirért küldetett.

Miközben ott ültem és az ösztönös késztetéseimen merengtem, különösen a Reyesszel kapcsolatos késztetéseken, arra lettem figyelmes, hogy valaki leül mellém.

– Szia, Halál Angyala! Hát te meg mi a fészkes fenét csinálsz a büntetés-végrehajtás e nemes intézményében?

Ránéztem és elmosolyodtam, majd elővettem a félig-meddig feltöltött mobilomat.

Kinyitottam a készüléket, és meggyőződtem róla, hogy néma üzemmódban van, majd beszélni kezdtem.

– A mindenedet, Billy – mondtam a telefonba –, nagyon jól nézel ki. Fogytál?

Billy egy indián elítélt volt, aki öngyilkosságot követett el egy fegyintézetben, körülbelül hét évvel ezelőtt. Próbáltam meggyőzni a dimenzióváltásról, de ragaszkodott ahhoz, hogy itt marad, mégpedig azért, hogy meggyőzze a többieket, véletlenül se kövessék ostoba példáját. Szó szerint így mondta. Gyakran eltűnődtem azon, vajon hogyan viszi majd mindezt véghez.

A bókom hallatán szégyenlős mosoly suhant át az arcán.

Annak ellenére, hogy az eltávozottak lelke nem képes fogyni, ő valóban vékonyabbnak tűnt. Lehet, hogy vannak dolgok, amelyekről még én sem tudok. Akárhogy is, nagyon jóképű férfi volt.

Játékosan oldalba bökött a könyökével:

– Te és a telefonjaid.

– Muszáj ezt csinálnom, mert különben diliházba zárnak, amiért magamban beszélek, Mr. Láthatatlan.

Mélyről jövő nevetéssel válaszolt:

– Azért vagy itt, hogy belemássz az alsógatyámba?

– Máris elárultam magam?

– Csak átvitt értelemben értem – mondta csalódottan. – Mindig az őrülteket vonzom.

Sóhajtottam egy nagyot. Épp egy Oscar-díjra érdemes alakítás kellős közepén tartottam – ugyanis sértődöttséget színleltem, de olyan mély érzelmi átéléssel, és olyan valósághűen, hogy még! –, amikor szólítottak.

– Hoppá, ez én vagyok, nagyfiú! Mikor jössz el látogatóba?

– Látogatóba? – kérdezte, miközben felugrottam, hogy kövessem a tisztet a látogatóknak fenntartott helyiségbe. – Hogy lenne már lehetséges, hogy ne lássalak, amikor úgy világítasz, mint azok a francos fényszórók odakint!

Amikor hátrafordultam, már nem volt ott. Nagyon kedveltem ezt a pasast.

Beültem a hetes fülkébe. Velem szemben egy magas, jóképű, negyvenes férfi ült. Hamvasszőke haja volt, kedves kék szeme, és úgy nézett ki, mintha egy strandkirálynő és egy egyetemi professzor nászából született volna. Egy üvegablak választott el bennünket egymástól, az a fajta, amibe dróthálót építettek, hogy még inkább erősítse azt a hatást: innen bizony nem lehet megszökni. Tény és való, elgondolkodtam azon, vajon hogyan lehet a dróthálót beépíteni az üvegbe úgy, hogy a háló rácsai egyenlő távolságra maradjanak egymástól – most azonban nem az efféle tűnődéseknek volt itt az ideje. Dolgom volt, a mindenségit neki! Nem hagyom, hogy mindenféle rácsok eltereljék a figyelmemet.

Mr. Weir kíváncsi tekintettel méregetett odaátról – mármint nem olyan értelemben odaátról, hanem az ablak másik oldaláról.

Leemeltem a kagylót, amelyen át beszélgethettünk, és megfordult a fejemben, vajon hány ember használta már ezt a szerkezetet, és vajon milyen higiénés állapotban lehettek azok az emberek.

– Üdvözlöm, Mr. Weir. Charlotte Davidson vagyok – arca még mindig kifejezéstelen maradt. Nyilván semmilyen hatással nem volt rá a nevem említése.

A mellettünk lévő fülkébe egy másik elítélt érkezett, és Mr.

Weir óvatos pillantást vetett hátra; szemügyre vette a többieket, mintha az ellenségei lennének; azonnal résen volt, készen arra, hogy egy pillanat alatt talpra ugorjon, és ha kell, megvédje magát. Ez az ember nem érdemelte meg, hogy börtönben legyen. Nem ölt meg senkit. Éreztem a tiszta kisugárzását, éppúgy, mint ahogy a mellette ülő, valóban bűnös rabtársának negatív hullámait is.

– Rossz híreket hoztam – vártam, amíg ismét rám figyel. – Az ügyvédeit tegnap éjjel meggyilkolták.

– Az ügyvédeimet? – végre megszólalt. Aztán eljutott a tudatáig, amit mondtam, és a csodálkozástól tágra nyílt szemmel kérdezte: – Úgy érti, mind a hármukat?

– Igen, uram. Végtelenül sajnálom.

Úgy meredt rám, mintha átnyúltam volna az üvegen és behúztam volna neki egyet. Nyilván nem vette figyelembe, hogy ez a mutatvány ugyancsak lehetetlen volna, számításba véve a dróthálós üveget – meg egyébként is. Egy hosszú perc múlva megkérdezte: – Mi történt?

– Lelőtték őket. Úgy gondoljuk, a haláluk valamiképpen kapcsolatba hozható az ön ügyével.

Ez a hír még jobban lesújtotta:

– Miattam ölték meg őket?

Nemet intettem.

– Ez nem az ön hibája, Mr. Weir. Pontosan tudja ezt ön is, igaz? – és mert nem válaszolt, folytattam: – Megfenyegették önt?

Bizonytalanul felhördült, és körbemutatott, a jelenlegi környezetére utalva: – Úgy érti, a napi rendszerességgel történő fenyegetéseken kívül?

Ebben volt valami. A börtönélet hatalmas nyomásként nehezedik az emberre.

– Hogy őszinte legyek – mondtam szívből –, nem hiszem, hogy ezek az emberek fenyegetésre pazarolnák az idejüket. Az elmúlt huszonnégy óra eseményeire alapozva azt mondanám, ennél sokkal hatékonyabb módszereik vannak.

– Nem viccelek. Ki ölte meg az ügyvédeket?

– Csak tartsa nyitva a szemét, Mr. Weir. Ebből az irányból igyekszünk felgöngyölíteni az ügyet.

– Megpróbálom. Borzasztóan sajnálom, ami az ügyvédekkel történt – mondta, és ujjaival először az egyenetlen borostáján babrált, majd a szemét dörzsölgette.

Fáradt volt, kimerült, és nagyon megviselte, hogy olyan dologért ítélték el, amelyet nem követett el. Sokkal jobban fájt érte a szívem, mint előzőleg gondoltam volna.

– Tényleg nagyon kedveltem őket – mondta. – Főleg azt az Ellery lányt – az ölébe ejtette a kezét, és igyekezett úrrá lenni az érzelmein. – Csodálatos egy teremtés volt!

– Igen, gyönyörű volt.

– Maguk barátok voltak?

– Nem, de láttam róla néhány fotót – sosem tudtam igazán, hogyan magyarázzam el az eltávozottakkal való kapcsolatomat.

Elég egy nyelvbotlás, ami azután éveken át kísért majd. Szó szerint.

– És azért jött ide, hogy elmondja, vigyázzak magamra?

– Magándetektív vagyok, de az albuquerque-i rendőrség megbízottjaként dolgozom ezen az ügyön – úgy láttam, megborzong a rendőrség hallatán. Aligha hibáztathattam ezért.

Igaz, a rendőrséget sem hibáztathattam. Minden rendelkezésre álló bizonyíték terhelő volt rá nézve.

– Tudott a besúgóról? Arról, aki Barbertől kért találkozót, épp aznap, amikor a hármas gyilkosság történt?

– A besúgóról? – a fejét ingatta. – Mit akart?

Vettem egy nagy levegőt, és alaposan szemügyre vettem Mr.

Weirt, mielőtt válaszoltam volna. Igyekeztem felmérni, mennyit mondhatok el neki abból, amit tudok. Végül is ez az ő ügye volt.

Ha valaki megérdemelte, hogy tudja az igazságot, akkor az épp ő maga volt. Mégis, az ÓVATOSAN HALADJ felirat villogott lelki szemeim előtt. Ami vagy azt jelenti, hogy tényleg óvatosan kell haladnom, vagy pedig azt, hogy az ötödik csésze kávé, amit aznap elfogyasztottam, éppenséggel kezd hatni.

– Mr. Weir, legkevésbé sem szeretném önt hiú ábrándokba ringatni. Nem sok reménnyel kecsegtet a dolog. Vagy ha mégis találunk valamit, akkor sem feltétlenül tudjuk bizonyítani. Ért engem?

Alig észrevehetően bólintott.

– Röviden, ez a férfi azt mondta Barbernek, hogy ön ártatlan.

A szeme megrebbent egy pillanatra, majd összeszedte magát.

– Azt állítja, hogy a bíróság nem a megfelelő embert dugta rács mögé, és ezt bizonyítékkal is tudja igazolni.

A figyelmeztetésem ellenére Mr. Weir szemében fellobbant a remény szikrája. Láttam. Abban úgyszintén biztos voltam, hogy ő még annál is szívesebben szabadulna innen, mint amennyire én nem akarom, hogy itt legyen. Bizonyára már számtalanszor előfordult, hogy hiába reménykedett. El sem tudom képzelni, milyen rettenetes érzés lehet olyan bűntett miatt börtönbe kerülni, amit az ember nem követett el. Minden joga megvolt rá, hogy a rendszert illetően kiábrándult legyen.

– Akkor meg mire vár? Hozza ide azt az embert!

Megdörzsöltem a homlokomat.

– Ő is meghalt. Tegnap végeztek vele is.

Egy percnyi feszült csendet követően hosszan kifújta a levegőt és hátradőlt a székén, szinte szakadásig húzva a telefonzsinórt. Láttam, hogy úrrá lesz rajta a csalódottság.

– Akkor ez mit jelent? – kérdezte keserűen.

– Nem tudom pontosan. Épp most igyekszünk kideríteni. De mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy segíthessek önnek. A kérdés az, mire lesz elég az erőfeszítésem.

Iszonyatosan nehéz az ítéletet a visszájára fordítani, függetlenül attól, milyen bizonyítékok állnak rendelkezésre.

Úgy tűnt, mintha elillanna, mintha elveszne a gondolataiban.

– Mr. Weir? Beszélne nekem az ügyről?

Eltartott egy darabig, mire visszatalált hozzám. Amikor sikerült, megkérdezte: – Mit akar tudni?

– Nos, már útban vannak hozzám a periratok, de szeretnék öntől kérdezni egyet s mást a nőről, a szomszédjáról, aki a terhelő vallomást tette, mondván, hogy látta, amint ön elrejti a holttestet.

– Soha életemben nem láttam azt a gyereket. És a nővel is csak egyetlen alkalommal találkoztam, amikor a hátsó kertjében volt, és a napraforgóival üvöltözött. Sült bolond. De hittek neki.

Az esküdtszék hitt neki. Bevettek mindent, amit csak mondott, mintha ezüsttálcán kínálta volna nekik.

– Néha azt hallják meg az emberek, amit meg akarnak hallani.

– Néha?

– kérdezte olyan hangsúllyal, mintha elbagatellizálnék egy tényt. Így tettem, de csak azért, hogy lehetőség szerint optimizmust sugározzak.

– Van ötlete, hogyan kerülhetett a gyermek vére az ön cipőjére? – nagyon nehezemre esett feltenni ezt a kérdést. A férfi nyilvánvalóan ártatlan volt, de a törvényszéki orvos szakértő megállapította, hogy a gyermek vére volt a cipőjén. Ez a bizonyíték pedig elég volt ahhoz, hogy a tizenkét fős esküdtszék egy emberként forduljon ellene.

– Nyilván rákente valaki. Úgy értem, hogyan másképp kerülhetett volna rá? – láthatóan éppolyan nehezére esett a válasz, mint nekem a kérdésfeltevés.

– Rendben. Nagy vonalakban össze tudná foglalni, mi is történt?

Még szerencse, hogy odafelé menet beugrottam a Staples írószerüzletbe. Elővettem az új noteszemet, ami épp olyan volt, mint amilyet Garrett és Bob bácsi használt. Sima. Egyszerű.

Nagyszerű. Leírtam mindent, amiről úgy gondoltam, hogy a témához tartozik.

– Várjon egy percet – mondtam, félbeszakítva egy pillanatra.

– A hölgy eskü alatt vallotta, hogy az a gyermek magánál lakott?

– Igen, de az unokaöcsémet láthatta, nem ezt a fiút. Az unokaöcsém körülbelül egy hónapot töltött nálam, mielőtt az eset történt. Most a rendőrök azt hiszik, hogy őt is én öltem meg.

Meglepetten pislogtam.

– Hát ő is meghalt?

– Tudomásom szerint nem. De eltűnt. És a rendőrök meggyőzték a nővéremet arról, hogy közöm van a fia eltűnéséhez.

Ez lehet az a kapcsolódási pont, amit kerestem. Ötletem sem volt még, hogyan köthető az ügyhöz, de előfordult már, hogy ennél is apróbb nyomon indultam el.

– Mikor tűnt el?

Lepillantott, majd jobbra nézett, ami azt jelentette, hogy inkább emlékezni próbál, semmint hogy kitaláljon egy mesét.

Egy újabb jele az ártatlanságának – nem mintha szükségem lett volna még több bizonyítékra ezzel kapcsolatban.

– Teddy körülbelül egy hónapig lakott velem. Az anyja kirakta otthonról. Nem jöttek ki valami jól.

– Teddy édesanyja az ön testvére?

– Igen. Aztán megpróbálta rábeszélni a fiát, hogy menjen haza vele, annak ellenére, hogy állandóan veszekedtek. Ekkor láttam Teddyt utoljára. Két hétre rá letartóztattak. Senki nem mondta meg nekem, hogy eltűnt, csak miután megtörtént a letartóztatás.

– A vád szerint mi volt az ön indítéka? – kérdeztem.

Az arca eltorzult, undort tükrözött:

– A kábítószer.

– Ó – mondtam megértően. – Hát ez az az indíték, ami mindent megmagyaráz.

– Kérdezzen még a nővéréről!

A hang irányába fordultam, és láttam, hogy Barber áll mögöttem, a gondolataiba merülve, karba tett kézzel. – Bizonyára elsiklott valami mellett a figyelmem – tette hozzá.

– Mesélne még a nővéréről? – kérdeztem Mr. Weirt, aki követte a tekintetemet, hogy rájöjjön, vajon mit is néztem az imént.

Egy pillanat múlva ezt mondta:

– Nem a legjobb anya, de nem is a legrosszabb. Került zűrös helyzetekbe egyszer-másszor. Drogfogyasztás, ilyesmi, és nem csak a gyengébb fajtából. Bolti lopás. Tudja, a szokásos.

A szokásos. Érdekes érvelés.

– És mostanában? – kérdezte Barber. Továbbítottam a kérdést.

– Egy éve nem találkoztunk. Fogalmam sincs, mi van vele.

Kíváncsi lettem volna, vajon az anyát kihallgatták-e egyáltalán a gyereke eltűnésével kapcsolatban.

– És mi van… – Lehetséges, hogy valamilyen komolyabb ügybe keveredett?

Bosszúsan pillantottam Barberre, amiért félbeszakított – ezek az ügyvédek! –, de aztán tolmácsoltam a kérdését Mr. Weirnek.

Barber nem vette észre a pillantásomat. Mr. Weir viszont igen.

– Ha Janie-ről van szó – mondta gyanakodva –, akkor minden elképzelhető.

– Mondhatjuk azt, hogy… – Úgy értem, lehetséges, hogy nagyobb összeggel tartozik valakinek? Olyasvalakinek, aki nem riad vissza még akár az emberrablástól sem? – folytatta Barber.

– Nos, akkor tisztázzuk – sziszegtem a fogaim közt szűrve a szót –, itt most én kérdezek.

Latba vetettem a hasbeszélő képességem legjavát, remélve, hogy Mr. Weir nem hallja, amit mondok, hiszen egyetlen arcizmom sem rezdült. És reméltem, hogy azt sem veszi észre, amint úgy teszek, mintha nem beszélnék rajta kívül senki máshoz.

Barber rám nézett, és láthatóan szórakoztatta a helyzet:

– Sajnálom – mondta, ezúttal már komolyan –, de egyre csak az jár az eszemben, hogy valami elkerülte a figyelmemet.

Valami, ami végig ott volt az orrom előtt.

Nagyszerű! Most már lelkiismeret-furdalásom is volt.

– Nem, én sajnálom – mondtam, és tényleg rosszul éreztem magam, de kénytelen voltam egy idióta vigyort az arcomra erőltetni, hogy ne kelljen mozgatnom az ajkaimat beszéd közben. – Nem kellett volna így magára dörrennem.

– Nem, nem, önnek van igaza. Én hibáztam.

Ismét odafordultam Mr. Weirhez.

– Sajnálom ezt a kis közjátékot. Tudja, hangokat hallok a fejemben, meg ilyesmi.

Mr. Weir arckifejezése megváltozott, de nem abban az értelemben, mint az várható volt. Hirtelen ismét… bizakodóan nézett rám.

– És igaz a szóbeszéd, miszerint különleges képességei vannak?

Mivel nem voltam egész biztos benne, mire is céloz – pontosabban, hogy kiktől ered az a bizonyos szóbeszéd, és milyen képességekre gondol –, kérdőn felhúztam a szemöldökömet.

– Milyen szóbeszéd… Előrehajolt, mintha ez segítene abban, hogy jobban halljuk egymást az üvegen keresztül.

– Hallottam, hogy az őrök mit beszélnek. És nagyon csodálkoztak, hogy találkozni akar velem.

– Miért? – magam is meglepődtem a saját kérdésemen.

– Azt mondták, olyan ügyeket is meg tud oldani, amelyekbe mindenki másnak beletörik a bicskája. Meg azt, hogy évtizedekkel ezelőtti eseteket is megold.

Szemforgatással reagáltam, majd megjegyeztem:

– Az ég szerelmére, ez csak egyetlenegyszer fordult elő!

Szerencsém volt.

Egy nő szelleme meglátogatott. Valamikor az ötvenes években gyilkolták meg. Rábeszéltem Bob bácsit, hogy segítsen, és együtt zártuk le az ügyet. Bob bácsi nélkül esélyem sem lett volna megoldani. Sőt, a mai modern technika nélkül sem, amely nagyban megkönnyíti a nyomozók munkáját. Persze az sem volt utolsó szempont, hogy a nő tudta, ki ölte meg, és azt is, hol találjuk a gyilkos fegyvert. Annak a szegény asszonynak volt egy hálátlan mostohafia… – Nem ezt mondták – folytatta Mr. Weir –, hanem azt, hogy maga olyan dolgokat tud, amelyeket mások fel sem foghatnak.

Ó!

– Tényleg? És ki mondta mindezt?

– Az egyik őrnek egy zsaru a férje.

– Nos, ez sok mindent megmagyaráz. A zsaruk nem igazán gondolják, hogy… – Nem érdekel, mit gondolnak a zsaruk, Ms. Davidson. Csak az érdekel, valóban képes-e arra, amit mondanak.

Szomorkás sóhaj csúszott ki a számon:

– Nem akarok indokolatlanul reményt kelteni önben.

– Ms. Davidson, már a puszta jelenléte is reményt ad nekem.

Sajnálom, de tényleg így van.

– Én is sajnálom, Mr. Weir. A dolog úgy áll, hogy a helyzet megoldása nem vezet… – A dolog úgy áll, hogy jobbak az esélyeim, mint reggel voltak.

– Ha innen szeretné megközelíteni a dolgot – megadtam magam –, ebben nem akadályozhatom meg.

– Tehát akkor igaz a szóbeszéd.

Nem voltam hajlandó még több reményt önteni belé, mint már eddig is tettem, és éreztem, hogy a feszültég lassan felfelé kúszik a gerincemen, és a vállaimra nehezedik. Könnyű volt hinni a képességeimben, ha mondjuk, bizonyítási eljárásról volt szó egy per kapcsán. Azt azonban nem tudtam, milyen hasznát veszem majd a tehetségemnek ebben a bizonyos ügyben. Lehet, hogy a remény önmagában segít Mr. Weirnek. Ez volt a legkevesebb, amivel a segítségére lehettem.

– Igen, Mr. Weir, igaz a szóbeszéd – vártam, hogy eljusson a tudatáig az információ. Arcáról lassan eltűnt a döbbenet, mire folytattam: – El fogják szállítani önt kivizsgálásra a Los Lunas-i befogadó– és diagnosztikai központba, mielőtt elhelyezik a börtönben. Talán képes vagyok szembeszállni Los Lunas holdkóros hordájával, és meglátogatom önt ott is, ha szeretné.

Csak hogy tájékoztassam a fejleményekről.

Bátortalan mosoly jelent meg a szája szegletében:

– Igen, az jó lenne.

Alig hallhatóan megkérdeztem Barbertől:

– Van még kérdése?

Még mindig a gondolataiba merülve állt, és nemet intett.

– Rendben – mondtam Weirnek –, akkor hamarosan viszontlátjuk egymást.

Visszatettem a kagylót a helyére, és elkezdtem elpakolni a jegyzetfüzetemet és a tollamat, amikor hirtelen – hogy is mondjam? –, bevillant valami az agyamba. Megfordultam, és kopogtattam az ablakon, hogy magamra vonjam Mr. Weir figyelmét.

Az őr engedte neki, hogy visszamenjen, és ismét felvegye a kagylót.

– Hány éves a fiú? – kérdeztem, miközben a kagylót a vállam és az állam közé fogva igyekeztem előhalászni a jegyzetfüzetemet, és írásra fogni a tollamat.

– Tessék?

– Az unokaöccse. Hány éves az unokaöccse?

– Ja, ő? Tizenöt. Vagyis annyi volt. Lehet, hogy már tizenhat.

– És még mindig nem került elő?

– Nem tudok róla. Mit…?

– Hány éves volt a másik fiú? Akit a hátsó udvarban…?

– Értem már, mire akar ezzel kilyukadni – jegyezte meg Barber.

– Tizenöt éves volt ő is. Gondolja, hogy lehet valami összefüggés?

Barberre kacsintottam, majd közelebb hajoltam Mr. Weirhez, az eddigieknél egy kicsivel több bizakodással a tekintetemben.

– Kell, hogy legyen. És mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy kiderítsem, mi az összefüggés.

Nem akartam abba a hibába esni, hogy vaktában következtessek egyik dologról a másikra, de nem tudtam szabadulni attól a megérzéstől, hogy a két fiú ugyanazokban a körökben forgott. Két fiú, akiknek hasonló a családi háttere. Az egyik eltűnt, a másik meghalt. A belső hangom azt súgta:

ragadozó.

Bár szükségem volt Barber feljegyzéseire, nem akartam megküzdeni Norával, az ügyvédek irodai asszisztensével. Ha csak egy kicsit is hasonlít azokra a titkárnőkre, akiket ismerek, akkor csak alig valamivel kisebb a hatalma, mint a mennyei Magasságosnak, és egész biztos, hogy nem venné jó néven a szimatolásomat. A betörés sokkal biztonságosabb megoldásnak tűnt. De ahhoz, hogy betörhessek, meg kellett várnom, amíg leszáll az est.

Időközben Bob bácsi előkerített mindent, ami a rendőrségnél az üggyel kapcsolatban fellelhető volt, Barber pedig elment Mr.

Weir nővéréhez, hogy kiderítse, kapcsolatba hozható-e bármiképpen az eltűnt fiú, Teddy esetével. Úgy döntöttem, Barbert küldöm előőrsnek, hogy feltérképezze a terepet, mielőtt meglátogatom a nőt. Én pedig visszamentem az irodámba, szétnéztem az interneten, és összegyűjtöttem minden lehetséges információt az üggyel kapcsolatban. Miközben kifelé tartottam a büntetés-végrehajtási intézetből, elővettem a telefonomat és felhívtam Cookie-t.

– Szia, Főnök – csicseregte Cookie köszönésképpen. – Éppen azon mesterkedsz, hogy megszökj a dutyiból?

– Ó, nem! Ha hiszed, ha nem, szabadon távozhattam.

– A marhák! Mivel sikerült megtévesztened őket?

– Talán rájöttek, hogy több gonddal járna bent tartani, mint futni hagyni.

Cookie nevetgélt egy kicsit, majd közölte:

– Három üzeneted van, egyik sem sürgős. Mrs. George még mindig meg van győződve arról, hogy a férje megcsalja, és mindenképp találkozni akar veled ma délután.

– Nem megy.

– Én is ezt mondtam neki, igaz, kicsit cizelláltabban fogalmaztam – mondta tréfálkozva. – Minden más várhat. Mi újság?

– Kösz a kérdést – mondtam, és kisétáltam az üvegajtón.

Gyorsan körülnéztem, hogy látom-e valahol Billyt, de nyilván valami jobb elfoglaltsága akadt, mint hogy itt őgyelegjen. – Az ügyvédek érdekes dolgokat meséltek ebéd közben.

– Igen? Mennyire érdekeseket?

– Meglehetősen érdekeseket.

– Ígéretesen hangzik.

– Meg tudnád nézni a börtönnyilvántartásban, hogy szerepel-e valahol a Reyes név?

– A börtön nyilvántartásban?

Megrezzentem. Ez bizony tényleg nagyon… bűnözősen hangzik.

– Igen. Majd mesélek.

– Nos, körülbelül kétszáz elítélt, illetve feltételesen szabadlábra helyezett ember szerepel Reyes vezetéknévvel.

– Hű, ez gyorsan ment. Próbáld meg úgy, hogy legyen a keresztnév a Reyes.

Hallottam, hogy gépel. Aztán ezt mondta:

– Na, így már mindjárt más. Csak négy van.

– Jó. Körülbelül harmincéves lehet most.

– Egy főre szűkült a kör.

Megdermedtem, a kezem megállt a levegőben, benne a kulccsal, félúton a zár felé.

– Egy maradt? Tényleg?

– Reyes Farrow.

A szívem őrülten kalapált a mellkasomban. Hát lehetséges, hogy… annyi év után végre megtaláltam?

– Van róla rendőrségi fotó? – kérdeztem, és amikor Cookie nem válaszolt, ismét próbálkoztam: – Cookie? Ott vagy?

– Atyaég, Charley! Ő… ő az.

A kulcsaim csörömpölve hullottak a földre, és a szabad kezemmel Mizéria oldalának támaszkodtam.

– Honnan tudod? Hiszen sosem láttad.

– Lehet, de elképesztően jól néz ki. Épp olyan, amilyennek leírtad.

Igyekeztem szabályozni a levegővételem. Ezúttal nem volt zacskó a kezem ügyében, hogy elősegítse ezt a műveletet.

– Még sosem láttam senkit, aki ilyen, nem is tudom, ilyen vad, és ugyanakkor elképesztően jóképű.

– Ez tényleg csak ő lehet – mondtam, és szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy Cookie őt találta meg.

– Átküldöm a rendőrségi fotót.

Tartottam a telefonomat és vártam Cookie üzenetét. Hosszú másodpercek múlva egy kép jelent meg a kijelzőn, és hirtelen azon kaptam magam, hogy kétségbeesetten igyekszem álló helyzetben maradni. A térdem azonban felmondta a szolgálatot, így hát a kocsim küszöbére csúsztam, és képtelen voltam levenni a tekintetemet a telefonom képernyőjéről.

Cookie fején találta a szöget: a pasasról sugárzott a vadság, az arckifejezése egyszerre volt óvatos és dühös, mintha arra akarta volna figyelmeztetni a rendőröket, hogy tartsák a kellő távolságot. A saját jól felfogott érdekükben. Még a rossz megvilágítás mellett is látszott, hogy a tekintetében erősen visszafogott düh villámlik. Az biztos, hogy nem volt virágos jókedvében, amikor ezt a fotót készítették róla.

– A nyilvántartás szerint még mindig fogvatartott. Azon tűnődöm, milyen gyakran frissíthetik az adatállományukat.

Charley, itt vagy? – Cookie még mindig vonalban volt, de én egyszerűen képtelen voltam levenni a szemem a képről. Cookie kapcsolt, hogy valószínűleg még egy kis időre van szükségem, míg magamhoz térek, így csendben maradt.

Nos, végül magamhoz tértem. A fülemhez emeltem a telefont, és lehajoltam a kulcsaimért. Változott a napi programom.

– Elmegyek Rockethez – mondtam.

Bízva abban, hogy két legyet ütök egy csapásra, behajtottam egy mellékutcába, és leparkoltam egy konténer mellett, abban a reményben, hogy a szomszédok nem veszik majd észre, amint éppen a mellettük lévő elhagyatott elmegyógyintézetbe készülök betörni. A kórház, melyet az ötvenes években záratott be a kormány, furcsamód a helyi motorosbanda felségterülete lett – vagyis az épület szomszédságában élők tették rá a kezüket.

Magukat Banditáknak nevezték, és nem mondhatni, hogy örültek volna a hívatlan látogatóknak. Ezt hangsúlyozandó, rottweilereket tartottak.

Már akkor éreztem a gombócot a torkomban, amikor elindultam az elmegyógyintézet épülete felé, de nem a rottweilerek miatt. Bevallom, inkább izgatott várakozás volt bennem, semmint félelem. Az elmegyógyintézetek valahogy mindig is megigéztek. Egyetemista koromban a kedvenc hétvégi tevékenységem elhagyatott diliházak látogatása volt. Azok a lelkek, akikkel ott találkoztam, mindig is vibrálóak és szenvedélyesek voltak, és meglepő módon sugárzott belőlük az életkedv. Ami már csak azért is különös, mert hát, ugye, halottak voltak.

Ez a bizonyos elmegyógyintézet a kedvenc őrültjeim lakhelye volt. Ami például Rocket életét illeti – mármint az e világi életét –, nos, több rejtélyt tartogatott, mint maga a Bermuda-háromszög. Megtudtam, hogy a világválság idején gyerek volt. A kishúga tüdőgyulladásban halt meg, és bár vele sosem találkoztam, Rockettől megtudtam, hogy a kislány szelleme még mindig ebben a dimenzióban leledzik, mert nem akarja egyedül hagyni a bátyját.

Rocket és én sokban hasonlítunk egymásra. Ő is egy bizonyos küldetéssel jött a világra, neki is különleges feladata volt. De életében senki sem érette meg, milyen adománnyal bír. A húga halála után a szülei beadták az új-mexikói őrültekházába. Az ezt követő évek félreértései, félrekezelései és a rendszeres sokkterápia hatásának következtében Rocketben csak a csírája maradt meg annak az embernek, aki lehetett volna.

Sok vonatkozásban olyan volt, mint egy kisgyerek, aki megkaparintja a süteményes dobozt. Azzal a különbséggel, hogy a negyvenes éveiben járt, a sütis doboza egy málladozó, elhagyatott elmegyógyintézet, a sütik pedig nevek voltak, méghozzá megboldogultak nevei, amelyeket Rocket nap nap után, szép egymásutánban felvésett az épület falára. A végső lajstrom… Nem hinném, hogy Szent Péternek bármi kifogása lenne Rockettel kapcsolatban.

Esetleg az, hogy használhatott volna ceruzát.

Az adrenalinszintem az egekbe szökött az izgalomtól.

Egyszerre megtudhatom, hogy Teddy, Mark Weir unokaöccse életben van-e – nagyon drukkolok, hogy így legyen! –, és remélhetőleg Reyesről is kideríthetek valamit. Rocket meg tudta mondani, hogy egy adott személy mikor halt meg, és sosem felejtett el egyetlen nevet sem. Már maga az az információmennyiség, amit Rocket fejben tartott, bármelyik hétköznapi embert az őrületbe taszítaná – nos, ez a tény némi betekintést enged a személyiségébe.

Az épület ablakait és ajtait réges-rég bedeszkázták már. A hátsó traktus felé lopakodtam, és feszülten figyeltem, nem hallom-e a rottweilerek lépteinek neszét, majd átcsusszantam egy földszinti ablakon, amelyet egy feszítővas segítségével nyitottam ki minden alkalommal, amikor ott jártam. Még sosem rekedtem bent ebben a bizonyos elmegyógyintézetben, ami, lássuk be, igen nagy szerencse, mert ellenkező esetben – a rottweilereket számításba véve – valószínűleg búcsút kellett volna mondanom legalább egy végtagomnak. Egyszer a Las Vegas külvárosában lévő diliházban tett látogatásom alkalmával sajnos bennrekedtem. A seriff le is tartóztatott annak rendje és módja szerint. Lehet, hogy tévedek, de fogadni mernék, hogy az egyenruhás férfiakkal kapcsolatos fétisem aznap alakult ki bennem. A seriff ugyanis baromi jó pasi volt. És – hmmm – megbilincselt. Tudtam, hogy már sosem leszek ugyanaz, aki azelőtt voltam. Nagyot fordult az életem.

– Rocket – kiáltottam, miután fejjel előre egy asztalon landoltam, és nagy nehezen, egy meglehetősen különös mutatványt követően, lábra álltam. Leporoltam magam, felkattintottam az elemlámpámat, és a lépcső felé vettem az irányt.

– Rocket, itt vagy valahol?

Az földszint üres volt. Lementem az előtérbe és ámultan néztem az épület falába vésett ezernyi nevet, majd a hátsó lépcsőn elindultam a következő szintre. Könyvek és bútorok hevertek szerteszét mindenütt. A falfelület nagy részét graffiti borította, emléket állítva a számtalan bulinak, amelyet az eltelt évek alatt itt rendeztek, valószínűleg még azelőtt, hogy a motorosbanda a magáénak nyilvánította a területet. A feliratok tanúsága szerint a ’83-ban végzett osztály a szabad életben hisz, Patty Jerkinsnek pedig tele van a hócsukája.

Elkápráztatott, milyen sokféle nép fiainak, lányainak nevét véste Rocket a falakra: volt ott hindi, mandarin, araphao, sőt még fárszi^[xvii] is.

Összerezzentem és megperdültem:

– Rocket, te ravasz ördög!

Imádta, ha a frászt hozhatta rám. Úgy megölelt, hogy majd kiszorította belőlem a szuszt. Rocket leginkább egy grizzlymedve és a Pillsbury Doughboy^[xviii] keverékére emlékeztetett. Babaarca volt és gyermeki szíve; csak a jót látta meg az emberekben. Mindig azt kívántam, bárcsak ismerhettem volna, amikor még élt, mielőtt az illetékes hatóság a szó szoros értelmében kiégette az agyát. Vajon – hozzám hasonlóan – ő is a halál angyala volt? Tudtam, hogy halála előtt is látta az eltávozottak lelkét.

Leültetett, majd tréfásan összehúzta a szemöldökét.

– Sosem jössz el meglátogatni. Soha.

– Sohaaa? – kérdeztem vissza viccelődve.

– Soha.

– De hát most is itt vagyok, nem?

Vonakodva vállat vont.

– És tudod, itt vannak a rottweilerek, ami nem éppen elhanyagolható körülmény. Ezzel érdemes számolnom, amikor eljövök hozzád.

– Hát persze, értem én. Olyan sok új nevem van, ami téged is érdekelhet! Nagyon sok.

– Nem igazán van most időm rá, hogy… – Nem lenne szabad már itt lenniük. Nem, nem és nem. Át kellett volna már menniük.

Rocket bőbeszédűsége nem ismert határokat! Mindig elmondta azoknak a nevét, akiknek át kellett volna menniük a másik dimenzióba, de mégis itt maradtak.

– Igazad van, Rocket, de ez alkalommal én hoztam neked egy nevet.

Egy pillanatra benne rekedt a szó, és zavartan rám meredt:

– Egy nevet?

Arra jutottam, hogy teszek egy próbát egy olyan névvel, amelynek birtokosa már bizonyosan eltávozott az élők sorából.

– James Enrique Barilla – mondtam annak a fiúnak a nevét, akit holtan találtak Mr. Weir hátsó udvarában.

– Ó! – mormogta, és azonnal felélénkült.

Olcsó trükk volt ezt a nevet mondani, de muszáj volt valahogy rávennem Rocketet, hogy rám figyeljen. Nem volt túl sok időm. Várt még rám a csodás illetéktelen behatolás, magánlaksértéssel körítve, és lássuk be, ezek a dolgok nem rendeződnek csak úgy, maguktól… Rocket azonnal felismerte a nevet, és határozott léptekkel elindult, azonban ez sajnálatos módon azzal járt, hogy falakon haladt át. Igyekeztem tartani vele a lépést, ajtókon át, sarkokon befordulva, és reméltem, hogy a rozoga padló nem adja meg magát a súlyom alatt.

– Rocket, várj! Ne hagyj itt!

Aztán hallottam, hogy a lépcsőházban tart lefelé, és a konyhába megy, miközben újra és újra ismételgeti a nevet.

Megbotlottam egy törött székben, és leejtettem a zseblámpámat, ami annak rendje és módja szerint le is gurult a lépcsőn.

Ekkor Rocket előttem termett:

– Ejnye, Charlotte kisasszony, sosem tudod tartani velem a lépést!

– Sosem? – kérdeztem, miközben igyekeztem feltápászkodni.

– Sosem – mondta, és megragadta a karomat, hogy lefelé vonszoljon magával a lépcsőn. Épp csak sikerült felkapnom a földről a zseblámpát.

Rocket csak jót akart.

Egyszer csak megállt. Meglepő hirtelenséggel megtorpant.

Nekicsapódtam a hátának, és igen örültem, hogy mackós alkattal áldotta meg az ég, mert lepattantam róla a földre. Rövid időn belül a második esés… Ezúttal a fenekemre huppantam.

Felálltam, és leporoltam magam. Normál körülmények között Rocketből kitört volna a nevetés, de láthatóan most a küldetéstudat felülkerekedett benne.

Ha a múltbéli tapasztalataimból indulok ki, meg kell állapítanom, hogy Rocketet semmi sem térítheti el az adott feladat végrehajtásától.

– Itt van – mondta, és a vakolatba karcolt sokezernyi név közül rábökött egyre: – James Enrique Barilla.

Nem volt meglepő, hogy megtaláltuk Jamest az eltávozottak névsorában, hiszen tény, hogy meggyilkolták – olyannyira, hogy egy embert börtönbe is vetettek emiatt. De – biztos, ami biztos alapon – ellenőrizni akartam.

– Meg tudod mondani, hogy halt meg? – kérdeztem, de már tudtam is a választ.

– Nem tudom, hogy halt meg – mondta, hirtelen igen bosszúsan, én pedig visszafojtottam egy mosolyt. – Azt sem, miért. Azt sem, mikor. Csak azt tudom, hogy meghalt.

– És azt tudod, hol? – makacskodtam.

Rám meredt.

– Charlotte kisasszony, tudod a szabályokat, nem? Nem szabad megszegni a szabályokat – mondta, és vaskos ujjával a levegőben hadonászott. – No, ez majd biztosan jobb belátásra térít… Néha eltűnődtem, vajon valóban rendelkezik-e több információval, és vajon egy – általam nem ismert – kozmikus törvénynek engedelmesedik-e akkor, amikor nem árul el részleteket az eltávozottakkal kapcsolatban. Mindazonáltal a szóhasználatából arra következtettem, hogy valami sok-sok évvel ezelőtt belé ivódott szabályrendszer szerint jár el.

Elővettem a jegyzetfüzetemet és lapozgattam benne.

– Oké, Rocket, öreg harcos, és mi a helyzet Theodore Bradley Thomasszal? – ha mással nem, akkor legalább annyi többletinformációval távozom innen, hogy Mark Weir unokaöccse életben van-e, vagy sem.

Rocket lehajtotta a fejét, és elgondolkodott:

– Nem, nem, nem – mondta végül. – Még nem jött el az ő ideje.

A testem minden porcikáját megkönnyebbülés járta át. Most már csak az a feladatom, hogy megtaláljam a fiút. Azon tűnődtem, vajon milyen veszély leselkedhet rá. – És tudod, mikor jön el az ő ideje? – kérdeztem, annak ellenére, hogy ismét csak pontosan tudtam a választ.

– Nem tudom, mikor, csak azt, hogy egyszer eljön az ő ideje is – mondta ismét, és elfordult, hogy egy újabb nevet véssen a vakolatba.

Elveszítettem. Rocket figyelmét fenntartani legalább akkora kihívást jelentett, mint kanállal enni a spagettit; szinte lehetetlen volt. Azonban volt még egy név a tarsolyomban. Egy nagyon fontos név. Egy kicsit közelebb mentem hozzá, és odasúgtam neki: – Reyes Farrow.

Rocket megmerevedett. Láttam rajta, hogy mond neki valamit ez a név. Ez azt jelenti, hogy Reyes végül is tényleg meghalt.

Úgy éreztem, a szívem a gyomromban dobog. Nagyon, de nagyon bíztam benne, hogy még életben van.

– Hol a neve? – kérdeztem. Igyekeztem kirekeszteni a tudatomból azt a tényt, hogy valami belülről fájdalmasan hasogatja a szememet. A falat tanulmányoztam, mintha esélyem lenne rá, hogy kiszúrom a nevét abban a kusza, Escher grafikáihoz^[xix] hasonlatos íráshalmazban. De látni akartam. Meg akartam érinteni. Végig akartam futtatni az ujjamat a kusza árkokon és vonalakon, amelyek Reyes nevét adják ki.

Aztán észrevettem, hogy Rocket merengve néz rám, óvatos kifejezéssel kisfiús arcán.

Az egyik kezemet a vállára tettem:

– Rocket, mi a baj?

– Nem – mondta, és kitért az érintésem elől. – Nem kellene itt lennie. Nem, kisasszony.

Becsuktam a szemem, mintha így kirekeszthetném a tudatomból a tényeket: – Hol van a neve, Rocket?

– Nem, nem kisasszony. Annak az embernek meg sem kellett volna születnie.

Hirtelen ismét kinyitottam a szemem. Ilyesmit még sosem hallottam Rockettől.

– El sem hiszem, hogy ezt mondod.

– Sosem kellett volna, hogy Reyes néven, egy fiú testében szülessen a világra. Ott kellett volna maradnia, ahová tartozik. A marslakók sem válhatnak emberré pusztán azáltal, hogy a mi vizeinkből isznak – a tekintete az enyémbe fúródott, majd egy hosszú percre valahová máshová nézett, mielőtt újra felvette volna velem a szemkontaktust: – Tartsd magad távol tőle, Charlotte kisasszony.

Kitartottam az elhatározásom mellett:

– Rocket, most nem vagy valami cuki!

Odahajolt hozzám, és rekedtes hangon azt suttogta:

– Charlotte kisasszony, jobb, ha tudod, hogy ő sem nevezhető cukinak… Valami, ami az én érzékleteimen túlmutatott, megragadta a figyelmét. Megfordult, hallgatózott, majd felém rohant, és párnás kezével megfogta a karomat. Meghökkentem, de nem ijedtem meg. Rocket sosem bántana. Majd erősödött a szorítása, olyannyira, hogy kis híján felkiáltottam; rá kellett jönnöm, hogy talán elhamarkodottan ítéltem meg a helyzetet.

– Rocket – mondtam megnyugtató hangon –, kedvesem, fáj, amit csinálsz.

Visszahúzta a kezét, és hitetlenkedő arckifejezéssel hátrált, mintha maga is meglepődött volna azon, mire ragadtatta magát.

– Minden rendben – biztosítottam, és közben a karomat dörzsölgettem. Persze Rocket ettől csak még rosszabbul érezte magát. – Minden rendben, Rocket. Tudom, hogy nem akartál fájdalmat okozni.

Arcán rémület tükröződött, mielőtt köddé vált volna. Négy szót hallottam még, amikor elment: – Semmi sem hatja meg.