Tizenötödik fejezet

Az élet nem arról szól, hogy megtaláld önmagad.

Az élet értelme maga a… csokoládé!!!

PÓLÓFELIRAT

 

– Bob bácsi – mondtam –, legalább adsz egy esélyt, hogy megmagyarázzam?

Ms. Tarpley irodája előtt álltunk a folyosón, ahová Bob bácsi a karomnál fogva ráncigált ki a helyiségből.

– Reyes Farrow? – kérdezte, és mérgesen összeszorította a fogát. – Tudod te egyáltalán, ki az a Reyes Farrow?

– Miért, te tudod? – kérdeztem vissza, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne csengjen ki a hangomból az aggodalom.

– Tudom.

– Akkor ti ketten jól ismeritek egymást? – kérdeztem reménykedve.

Morcosan összehúzta a szemöldökét.

– Nem szokásom gyilkosokkal bratyizni.

Azt a sznob mindenedet!

– Némi információra lenne szükségem vele kapcsolatban.

– Halálra verte az apját egy baseballütővel, aztán a Chevyje csomagtartójába tette a tetemét, majd felgyújtotta a kocsit. Mi egyebet szeretnél tudni erről a fickóról, Charley?

Nagyot szusszantam, igyekezvén időt nyerni, hogy egy jó érvvel tudjak előrukkolni. Hol a nyavalyában vannak az ügyvédek, amikor szükség lenne rájuk? Egy ügyvédnél senki nem vitázik jobban. Amikor semmi sem jutott eszembe, eldöntöttem, hogy egy kicsit jobban beavatom BB-t az eseményekbe. Szükség törvényt bont.

– Ezt nem tehette – suttogtam alig hallhatóan.

– Nem voltál ott. Nem láttad… – Úgy értem, ő másképp is megoldhatta volna – mondtam, és közelebb hajoltam, majd hozzátettem: – Ő… másmilyen, mint mi.

– Mint a gyilkosok általában – BB sosem volt hajlandó egy jottányit sem engedni az álláspontjából, hacsak nem tudott az ember valami eget rengető bizonyítékkal szolgálni. Vettem egy nagy levegőt, és ezt mondtam: – Ma ott volt. Ő volt ott. A gerincvelő-roncsolásos ügy, tudod? Ő tette.

– Tessék?

Bob bácsi valójában tényleg nem akart végighallgatni, de egyszerűen nem tudott magának parancsolni. A kíváncsisága mindig legyőzte. Én pedig pontosan tudtam, mit kell tennem annak érdekében, hogy minden idegszálával rám figyeljen.

Belekapaszkodtam a zakójába, és azt mondtam:

– Meg kell ígérned, hogy apának egy szót sem szólsz erről.

És lőn, Bob bácsi most már sokért nem adta volna, hogy többet tudjon meg a dologról. Amilyen gyorsan csak tudtam, elmondtam, hogy Reyes több, mint emberi lény. Vegyük azt, ahogy kinéz, illetve ahogy mozog. Elmondtam továbbá, hogy a születésem napján is ott volt. Ekkor nagy tétben mertem volna fogadni, hogy az információ okozta stressz hatására Bob bácsi valamiféle különös transzba esik majd.

Kihagytam a két gerincvelős esetet, és nos, a Reyesszel való éjjeli kalandozásaimról sem tettem említést. Arról azért nem kell tudnia, milyen érzéseket táplálok Reyes iránt.

– De akkor micsoda ő voltaképpen?

Tanácstalanul ingattam a fejem:

– Bárcsak tudnám! De két napon belül meg fog halni, ha nem teszünk valamit. És az a legcélravezetőbb megoldás, ha megtaláljuk a húgát.

– De ez a… nagy hatalmú lény… – Aki most emberi alakban van – pontosítottam, majd hozzátettem: – Nem tudom, mi fog történni vele, ha a teste meghal.

Azt viszont tudtam, velem mi fog történni akkor. Nem akartam nélküle élni. Nem tudtam, képes lennék-e rá.

Valószínűleg most már nem… Tizenöt perccel később nyomtatott formában a kezünkben volt Reyes órarendje és a jelenléti ívek a felvett órákról.

– Emlékszik rá? – kérdeztem Ms. Tarpley-től.

Levette a szemét Bob bácsiról, és rám szegezte a tekintetét.

– Csak tíz éve vagyok itt – mondta.

– És nincs másik Farrow a nyilvántartási rendszerükben?

– Nincs. Sajnálom. Lehet, hogy a testvére még nem volt középiskolás akkor.

– Lehetséges. Reyes is csak három hónapig járt ide – belenéztem Reyes aktájába. – Bár itt az áll, hogy önöknél érettségizett.

– Nálunk biztosan nem – mondta. – Várjon csak – és ujjaival a számítógépe billentyűzetén zongorázott –, van adatunk arról, hogy diplomát szerzett. Ez azonban lehetetlennek tűnik.

Odahajoltam Bob bácsihoz:

– Nem az, ha egy ügyes hackerről van szó – kezdett bennem összeállni a kép, hogyan is kamatoztatta Reyes az intelligenciáját és a számítástechnikai ismereteit.

– Nagyon köszönjük a segítségét, Ms. Tarpley – mondta BB, és megfogta a nő kezét.

Ms. Tarpley nagy szemeket meresztett, Bob bácsi nemkülönben. Az egész igazán olyan romantikus volt! Azonban volt egy eltűnt személy, akit mindenáron meg kellett találnom.

Oldalba böktem BB-t a könyökömmel.

– Mehetünk? – kérdeztem.

Egy kis tiltakozás után visszafordult a nőhöz, és elköszöntek egymástól. Kifelé menet megtorpantam.

– Ja, igen – mondtam, előhúztam egy lapot, és odanyújtottam Ms. Tarpley-nek –, ezt találtam ott, a sarokban. Gondoltam… érdekes lehet… – Köszönöm – mondta, és szétnyitotta a lapot.

Amint elhaladtunk az épület előtt, felnéztem az ablakára. A kezében szorongatta a lapot és sírt. Biztos a vízililiomok miatt… Beugrottunk az irodámba, és odaadtuk a jelenléti íveket Cookie-nak, hogy ellenőrizni tudja az adatok alapján, mely diákokkal járt ugyanazon órákra Reyes, és felvegye néhányukkal a kapcsolatot, annak reményében, hátha megtudunk valamit Reyes rejtélyes testvéréről. Most, hogy végre megint az irodámban voltam, kivettem a Glock fegyveremet a széfből, betettem a pisztolytáskába és a vállamra szíjaztam. A bőrdzsekim alatt alig volt észrevehető. Még sosem kerültem olyan helyzetbe, hogy elő kellett volna vennem. De vágytam arra a biztonságérzetre, amit az a tudat adott, hogy ott van a fegyver az oldalamon.

Visszafelé tartottunk az őrsre, amikor az ügyvédek közül ketten is felbukkantak Bob bácsi terepjárójában. Eleinte én vezettem, de egy kis szerencsétlenkedés után BB ragaszkodott hozzá, hogy átvegye a volánt.

A szőke, rubinszájú Elizabeth Ellery Bob bácsi mögé ült.

– Szia, Charlotte!

– Üdv – mondtam, és feléjük fordultam. – Hogy s mint?

Jason Barber felvonta a szemöldökét:

– Anyám nagyon szomorú.

– És ez meglepi? – kérdeztem és közben Bob bácsit néztem, amint kényelmetlenül fészkelődik az ülésben. Igazán sosem tudta megszokni, hogy szellemek járnak körülöttünk. Ez egy olyan helyzet volt, amelyben annak esélye, hogy ura legyen az eseményeknek, egész pontosan a nullával volt egyenlő. És ő utálta az olyan helyzeteket, amelyekben nulla esélye volt, hogy hatni tudjon az eseményekre. Még az üdítőkben is utálta a nulla százalékos verziót.

– Nos, némiképp.

– A nagybátyád jól van? – kérdezte Elizabeth, és kék szeméből aggodalom sugárzott.

Bizonytalan mosollyal ezt válaszoltam:

– Nagyon ki van rám akadva.

Bob bácsi kihúzta magát:

– Most rólam beszélsz?

– Elizabeth és Barber vannak itt velünk. Elizabeth épp a hogyléted felől érdeklődött.

Bob bácsi erősen markolta a kormányt; a szükségesnél talán hangyányit erősebben, legalábbis erre következtettem abból, hogy a kézcsontjainál egész kifehéredett a bőre.

– Soha többé nem vezetheted ezt az autót.

A rám olyannyira jellemző szemforgatással válaszoltam:

– Lééécci! Az a jelzőtábla teljességgel feleslegesen volt ott.

Most őszintén, Bob bácsi, mégis mit gondolnak a közlekedésiek, hányszor kell figyelmeztetni az embereket a sebességkorlátozásra? Senkinek sem fog hiányozni az a nyamvadt tábla!

Nagyot sóhajtott:

– Kezdek már öreg lenni ehhez a baromsághoz.

– Hát igen. Impotencia, szenilitás… De azért az a tudat biztosan megnyugtató lehet, hogy a Werther’s Original cukorkaadagod mindig meglesz – figyeltem, ahogy Bob bácsi arca a sápadtból egész élénk rózsaszínre változott. Nem tudtam megállni nevetés nélkül. Persze csak magamban kuncogtam, mert láthatóan tényleg nagyon zabos volt rám.

– Hol van Sussman? – kérdeztem az ügyvédektől.

Elizabeth lesütötte a szemét.

– Még mindig a feleségével van. Szegény asszony nagyon rosszul viseli a történteket.

– Sajnálom. – Nemcsak az esett nehezemre, hogy a mi világunkban maradt hozzátartozókra gondoljak, hanem az is, hogy beszéljek róluk, és arról, min mennek keresztül. Sajnos azonban ez gyakran elkerülhetetlen. – És a te családod hogy van?

– A nővérem elég jól. Szerintem nyugtatókat szed. A szüleim… nos, nem mondhatnám, hogy jól vannak.

– A nővéred nem osztja meg velük a bánatát?

Elizabeth a fejét ingatta.

– El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet nekik… – Megnyugvást kell találniuk.

– Egyetértek.

– Meg kell tudnunk, ki tette ezt velünk. Valahogy úgy érzem, ez segítene a családomnak.

Igaza volt. Ha egy bűntény áldozata megtalálja a választ az ügy kapcsán a miértekre és a hogyanokra, az sokat segít abban, hogy fel tudja dolgozni a történteket. És ha a felelősek rács mögé kerülnek, az már csak hab a tortán. Lehet, hogy az igazság vak, ugyanakkor csodálatos gyógyír is egyben.

Barberre néztem.

– Ja igen, hét pendrive-ot hoztam el az irodájukból, és mind az öné. Emlékszik esetleg, mit csinált azzal, amelyiket Carlos Rivera adott önnek?

Megtapogatta a zakóját.

– A francba! Mit is csináltam vele?

– Lehet, hogy elvették? Lehet, hogy tudták, hogy Carlos odaadta önnek?

– Elképzelhető – mondta, és az orrnyergén összecsípte a bőrt. – Sajnálom, de nem emlékszem.

Ez gyakran előfordul. Különösen olyankor, amikor az áldozat két golyót is kap a fejébe. Mivel a pendrive-ot elfelejthetjük, nem marad más, amiben bízhatunk, mint a saját frenetikus képességeink… – A helyzet úgy áll, hogy a korábbi gyanúsítottunkból informátorrá avanzsált Julio Ontiveros azt állította, hogy adott az egyik barátjának egy doboznyi lőszert, miután eladta a saját kilencmilliméteresét. Ez az egyetlen magyarázat arra, miért is lehettek az ő ujjlenyomatai a tett színhelyén.

– És ki volt az a bizonyos barát?

– Chaco Lin. És mit gondolsz, vajon kinek dolgozik Chaco Lin?

– A sátánnak? – kérdezte Elizabeth.

– Majdhogynem. Benny Price-nak.

Elizabeth és Barber sokatmondóan pillantottak egymásra.

– Normál esetben említést sem tennénk erről – mondta Barber –, de mivel valójában nem is vagyunk már ebben a világban, azt gondolom, a törvényei alól is mentesülünk. Nos, Benny Price-t emberkereskedelemmel vádolják.

– Beszélj nekik az emberkereskedelemmel kapcsolatos nyomozásról – mondta Bob bácsi.

– Úgy tűnik, már tudnak róla – feleltem, és ismét Barberre néztem. – És van egy meggyilkolt tinédzserünk, továbbá egy másik, akinek nyoma veszett. Jutottak valamire Mark Weir eltűnt unokaöccsével kapcsolatban? – úgy volt, hogy ellenőrzik Weir nővérét, és kiderítik, felvette-e a kapcsolatot a fiával.

– Nem igazán, de el kell ismernem, úgy tűnik, valami zűr van a gyerek anyja körül.

– Valami zűr van körülötte? – úgy éreztem, mintha hirtelen belém hasítana valami. – Lehetne egy kissé részletesebben?

Bob bácsi is felkapta a fejét.

– Kapott egy hívást egy pár nappal ezelőtt Federico atyától.

Nyilvánvalóan ideges lett tőle.

Vettem egy mély levegőt a raktárépület tulajdonosának neve hallatán.

– Miről van szó? – kérdezte Bob bácsi.

Barber folytatta:

– Bár csak az egyik oldalát hallottam a beszélgetésnek, azt szűrtem le belőle, hogy találkozniuk kellett volna, de az atya nem bukkant fel.

BB elkeseredett pillantást vetett rám.

– Azt mondja, Janie Weirnek találkoznia kellett volna Federico atyával, de a pap nem jelent meg a megbeszélt helyen – magyaráztam.

Megálltunk a rendőrőrsnél.

– Úgy látszik, mostanában senki sem látta az atyát.

– Árulást szimatolsz?

– Lehetséges. Feltűnt esetleg… nos, tudod… olyan áttetsző alakban?

– Nem. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy… – Rendben – mondta, majd fogta a telefonját, és gyorstárcsázóval hívta az egyik beosztott nyomozóját. Ez a pasas több időt lóg a telefonján, mint két tizenhárom éves gyerek együttvéve!

Visszafordultam az ügyvédekhez:

– Tudják esetleg, mennyibe kerül egy Dodge Dungaroo?

Barber a fejét csóválta, Elizabeth pedig kuncogni kezdett.

Bementünk az őrsre, hogy megkezdjük a Benny Price térdre kényszerítése-hadműveletet. Garrett az előtérben állt, és az aznap készített jegyzeteit tanulmányozta.

– Tudod, mi aggaszt? – kérdezte, és becsukta a jegyzetfüzetét, amikor mellé értünk.

– Az, hogy rákattantál a törpepornóra? – találgattam.

– Senki sem látta Federico atyát az elmúlt napokban – mondta szemrebbenés nélkül. Láthatóan nem sikerült kizökkentenem, és a kérdése is nyilvánvalóan költői volt. Ha nem lacafacázik, hanem azonnal előáll a farbával, nem kellett volna elvesztegetnem az egyik legfrappánsabb válaszomat. Nem szerettem tévedni… – Mark Weir nővérének egy pár nappal ezelőtt kellett volna vele találkoznia, de az atya nem ment el a megbeszélt helyre – mondta Bob bácsi.

Lassan kezdett összeállni a kép. Ha Benny Price azzal foglalatoskodott, hogy gyerekeket csempészett ki az országból, akkor lehet, hogy ő tartja fogva Mark Weir unokaöccsét, Teddyt is. És az is lehet, hogy ő kapta el James Barillát is, a fiút, akit Weir hátsó udvarán holtan találtak. Lehet, hogy James ellenállt, vagy megpróbált megszökni, és emiatt ölték meg. De ugyan mi a fészkes fenéért épp Weir kertjébe vitték az áldozat holttestét – így rács mögé küldve Markot? Lehet, hogy megfenyegette őket? A szervezetem koffeint követelt.

Kiléptem hát a kupaktanácsból, otthagytam a többieket, és a kávéfőző felé vettem az irányt. Persze jöttek utánam, mindenki megcsinálta magának a kávét, majd bevezettek egy kis tárgyalóba.

– Miért nem érzem az illatát? – tűnődött Barber.

– Tessék? – kérdeztem vissza. Letettem a csészémet az asztalra, és az ügyvédeknek is húztam oda két széket.

– A kávé. Még csak nem is érzem az illatát.

– Én az unokahúgom haját szerettem volna megszagolni – jegyezte meg Elizabeth, és szomorúság bujkált a hangjában.

– Nem tudom biztosan – mondtam. – Vannak olyan illatok, amelyeket érzel?

– Igen – mondta Elizabeth és a levegőbe szimatolt. – De annak az illatát nem érzem, ami az orrom előtt van.

– Az ember a saját dimenziójának illatait érzi, és mivel te tulajdonképpen már odaát vagy, az ottani illatok érnek el hozzád.

– Tényleg? – kérdezte Barber. – Csak azért kérdem, mert esküdni mernék, hogy az előbb kerti sütögetés illatát éreztem.

Odaát is vannak kerti bulik?

Kacarászva ültem le Bob bácsi mellé.

Húsz percig vitatkoztunk arról, hogyan is lehetne Benny Price-ot lépre csalni, majd előrukkoltam egy nagyszerű tervvel.

Benny a Picsipacsi sztriptízklub-hálózat tulajdonosa volt. Már maga a név is elég aggasztóan csengett… Egy nyomozócsoportot állítottak Bennyre, és az általuk szerzett információ alapján tudjuk, hogy bár a pasas meglehetősen odavolt a sztriptíztáncosnőkért, azért saját magát még náluk is sokkal jobban szerette.

– Van egy tervem – mondtam, hangosan gondolkodva.

– Már úgyis ráállítottak egy nyomozócsoportot a pasasra – jegyezte meg BB. – Ha mi is beszállunk a buliba, mindenképp össze kell hangolni velük a munkánkat, és elindulhatunk az általuk feltárt nyomokon.

– Ó, ők egy örökkévalóságig elpepecselnek, közben pedig Mark Weir a sitten rostokol, Teddy Weirnek nyoma veszett, és itt vannak a hozzátartozók is, akik válaszokat várnak.

– Mit akarsz, Charley, mit tegyek?

– Állítsunk csapdát – mondtam.

– Csapdát? – kérdezett vissza Garrett, és az arckifejezéséről lesírt a kételkedés.

– Csak adjatok egy esélyt. Még mielőtt lemegy a nap, megszerzem nektek a bizonyítékot a pasas ellen.

Miközben Garrett – a szó szoros értelmében – kézzel-lábbal tiltakozott, Bob bácsi előrehajolt. A tekintetében őszinte érdeklődés csillogott: – Mit forgatsz a fejedben?

– Nyomozó – mondta Garrett, szinte kioktatóan –, ezt nyilván te sem gondolod komolyan.

BB megrázta magát, épp mintha most jött volna ki a transzból, és így szólt: – Persze, persze… Csak egy ötlet volt.

– De Bob bácsi – kérleltem, úgy, mint egy kisgyerek, akinek épp most mondták meg, hogy nem kaphat pónilovat a születésnapjára. Sőt, Porschét sem.

– Nem, nem, Garrettnek igaza van. Egyébként is, tettem egy ígéretet apádnak.

– Hűha, ez már döfi! – jegyeztem meg, és csalódottan mértem végig a nagybátyámat.

– Akkor mondhatjuk, hogy a farok csóválja a kutyát?

Ennek hatnia kell! Nagyon ritkán fújtam a bácsikámra, de ha egyszer nekiláttam, nem végeztem félmunkát.

– Charley, tegnap kis híján megöltek – Garrett haragos tekintetében ezüstös szikrák villogtak. Olyan tüskés tudott lenni ez a pasi! – Igen, épp tegnap. Ja igen, és tegnapelőtt is. Lehet, hogy érdemes lenne takarékra tenned magad.

– Lehet, hogy bekaphatod – jegyeztem meg, majd Bob bácsihoz fordultam: – Meg tudom csinálni, és ezt te is pontosan tudod. Egy átlagemberhez képest azért van némi előnyöm.

– Mit beszélsz? – kérdezte Garrett. – Úgy érted, egy átlagos pszichopatához képest? Erősen kétlem.

Ez aztán igazán szenyaság volt!

– Mire gondolsz? – kérdezte BB, mert képtelen volt uralkodni magán.

Ekkor megengedtem magamnak egy fölényes mosolyt. Na, ki győzött? Ez a Garrett gyerek már sosem tanulja meg a leckét?

– Azt mondtad, hogy nem értetek el semmit azzal, hogy bepoloskáztátok az irodáját, igaz? – kérdeztem.

– Így van. Nem szereztünk elég terhelő bizonyítékot.

– Képtelen vagyok felfogni, hogy egyáltalán végighallgatod – vetette közbe Garrett.

– Mi is szeretnénk végighallgatni – jegyezte meg Barber, és Elizabeth egyetértően bólintott.

– Köszönöm, srácok. Nos, azt akartam mondani – folytattam, és az árulóra pillantottam, mielőtt ismét BB-hez fordultam volna –, hogy a pasas videóra veszi az összes új lánnyal való felvételi beszélgetését.

– Igen… – mondta elgondolkodva Bob bácsi.

– És minden felvételi beszélgetést az irodájában tart, a kanapén, amit kifejezetten erre a célra használ.

– Értem.

Amikor elmondtam a tervemet Bob bácsinak, Garrett láthatóan fortyogott. Most komolyan, ha ez így megy tovább, a végén még szívrohamot fog kapni.

– Nagyon jó terv – mondta Bob bácsi, amikor befejeztem az előadást. – De nem mehetsz oda hozzá és suttoghatsz a fülébe úgy, ahogy Julio Ontiverosszal tetted. Mint egy rosszfiúkkal suttogó… – Amiről te beszélsz, az kivételes alkalom volt, és csakis egyetlen dolog miatt működött.

– És mi lenne az?

– Az, hogy Julio nem a rosszfiúk táborába tartozik.

– Aha, értem.

– Annyit ér a meggyőzőképességem, amennyi speckó ismeretem van az adott pasasról, hogy alátámaszthassam a szövegemet.

– Nos, nekem tetszik az ötlet – jegyezte meg Elizabeth. – És rendkívül szórakoztatónak találom, ahogy Mr. Swopes szép lassan felrobban a méregtől.

Barber és én kuncogással díjaztuk az észrevételét.

– Örülök, hogy ilyen mulatságosnak tartod ezt az egészet, Charley – mondta Garrett, és savanyú képet vágott. – Halvány fogalmad sincs róla, hogy miféle alak ez a Price.

– Neked talán van?

– Tudom, milyen típusú emberek vetemednek arra, hogy olyan barbár eszközökhöz nyúljanak, amit az embercsempészet megkíván.

– Értem, Swopes. Nem az a fajta fickó, akit az ember szívesen hazavinne, hogy bemutassa a mostohaanyjának – jegyeztem meg, majd átgondoltam a dolgot. – Várjunk csak!

Lehet, hogy a mostohaanyám szívesen találkozna vele. Gondolod, hogy szállít lányokat Isztambulba is?

– Charley! – mondta Bob bácsi, némi rosszallással a hangjában. Túlságosan is jól tudta, miben gyökerezik a mostohaanyám és köztem lévő, harmonikusnak távolról sem nevezhető kapcsolat. Egyszer még azt is mondta, hogy nem érti, apám miért nem próbálkozott meg azzal, hogy valamiképpen normalizálja a helyzetet, hogy miért nem tett semmit ez ellen az áldatlan állapot ellen. Ez bizony fogós kérdés.

– Jó, jó, csak egy ötlet volt – védekeztem.

Míg Bob bácsi egyeztetéseket kezdett a Benny Price ügyével megbízott nyomozóosztaggal, elhatároztam, hogy megkeresem Sussmant, aki már egy ideje bevetés közben eltűnt személynek számított. Garrett – a rá jellemző módon – kiviharzott a helyiségből, én pedig a tárgyaló előtt megnéztem a telefonomat.

Nyugodtan rohangásszon ez a Garrett fiú, amennyit csak akar.

Garrettnél már ott volt a kocsija, de nekem még el kellett mennem Mizériáért, így hát vele tartottam. Minél gyorsabban ügetett oda a kocsijához, annál többet volt kénytelen várni rám.

Ez pedig az én malmomra hajtotta a vizet – több szempontból is.

Volt két SMS-em, mindkettő Cookie-tól, és mindkettőben ez állt: HÍVJ FEL, HA MEGKAPTAD AZ ÜZENETEM. Biztos fontos dologról van szó.

– Sikerült elérnem az egyik nőt Reyes középiskolájából – mondta Cookie, amikor felhívtam. – Ő és az egyik barátnője nagyon is jól emlékszik az emberünkre.

– Szép munka!

Egyszerűen imádom ezt a nőt!

– Dave kocsmájában találkoznának veled ma este.

– Jó lenne. Hánykor?

– Amikor neked jó. Vissza kell hívnom őket, hogy megmondjam.

– Tökéletesssss! – búgtam a telefonba, és igyekeztem a lehető legeredetibb Macskanő-imitációmat megcsillogtatni. – Utána kell járnom, mi van Sussmannel. Nagyon úgy fest, hogy bevetés közben eltűnt. Egy óra múlva jó lehet?

– Felhívom őket, és megmondom nekik. Hogy vagy egyébként? A legutóbbi halálközeli élményed óta nem is volt alkalmunk beszélni.

– Még élek – mondtam. – És azt hiszem, ebben a helyzetben ennél többet nem is kívánhatok.

– De igen, Charley.

Egy hosszú szünet után ezt mondtam:

– Akkor mondjuk, egymillió dollárt kívánok.

– Megteheted – mondta, majd egy kacaj kíséretében letette a telefont. Elég jól ismert ahhoz, hogy tudja, nem alkalmas az idő és a hely, hogy a legutóbbi drámai helyzet ecsetelésébe fogjak.

Majd később kiventillálom magam. És a nyakába zúdítok mindent. Szegény csajszi!