Huszonkettedik fejezet

Ne packázz a sárkányokkal, mert könnyen megégetheted magad!

Szó szerint. Nem is tudod, milyen finom ropogós a húsod, különösen egy kis ketchuppal megbolondítva…

LÖKHÁRÍTÓMATRICA-FELIRAT

 

Nem, ez nem igaz. Valójában pontosan tudtam, hogy mikor vált belőlem az a szerencsétlen, mindent elszúró borzadvány, akinek meg kellene tiltani még azt is, hogy séta közben rágózzon, és semmiképp sem lenne szabad hagyni, hogy felügyelet nélkül mászkáljon Albuquerque utcáin. Valahogy mindig a halál és a pusztulás járt a nyomomban, a születésem óta. Még a tulajdon édesanyám sem volt immúnis arra a méregre, ami belőlem áradt. Én voltam az oka annak, hogy meghalt. Minden életet, amelyhez valamiképpen közöm volt, megfertőztem valamilyen gyógyíthatatlan kórral.

A mostohaanyám tudta ezt. Megpróbált figyelmeztetni. De én nem hallgattam rá.

A parkban voltunk – a mostohaanyám, Denise, Gemma és én.

Mrs. Johnson is ott volt, mint két hónapja minden áldott nap, abban a reményben, hogy megpillanthatja eltűnt kislányát. A szokásos szürke pulóverében volt, amelyet szorosan összefogott magán, mintha attól tartana, hogy ha az anyag szétnyílik, kiröppen a lelke, és soha többé nem éri már utol. Csapzott barna haja kócos kontyba volt fogva, és az arca körül minden irányban szálldostak kiszabadult hajtincsei. Denise a kevésbé önző pillanataiban kísérletet tett arra, hogy beszélgetésbe elegyedjen vele – nem sok sikerrel.

Denise figyelmeztetett, hogy ne beszéljek nyilvánosság előtt idegeneknek a holtak szellemeiről. Azt mondta, hogy a képzeletem szüleményei idegesítik a többi embert, és néhány alkalommal megpróbálta apámat rábeszélni, hogy vigyenek el pszichoterápiára. Akkorra azonban apám már elkezdett hinni a különleges képességemben.

Szóval tudtam, hogy hallgatnom kellene. De Mrs. Johnson olyan szomorú volt! A szemében bánat tükröződött, és majdnem olyan szürke volt a bőre is, mint a pulóvere.

Gondoltam, mindössze arra vágyik, hogy bizonyosságot szerezzen.

Széles mosollyal az arcomon szaladtam oda hozzá. Végül is arra készültem, hogy az elmúlt időszak legjobb élményét nyújtom majd neki. Megráncigáltam a pulóverét, és a mezőre mutattam, ahol a kislánya játszadozott, és így szóltam:

– Ott van, Mrs. Johnson! Ott van Bianca! Integet magának.

Szia, Bianca!

Amikor visszaintegettem, Mrs. Johnson lélegzete elállt, és felpattant a padról. A kezét a melléhez kapta és eszeveszetten keresni kezdte a lányát.

– Bianca! – kiáltotta, és elszaladt, át a parkon. Oda akartam vezetni, ahol Bianca játszott, de Denise elkapott. Az arcára fagyott a gyötrelem, amint nézte, hogy Mrs. Johnson átszalad a mezőn és a lánya nevét kiáltozza. Odakiáltott egy kisfiúnak, hogy hívja a rendőrséget, és eltűnt az erdőben.

Denise sokkos állapotban volt, amikor a rendőrség megérkezett. Apám válaszolt a hívásra. Megtalálták Mrs.

Johnsont és visszahozták hozzánk, hogy megbeszéljék a történteket. De apám már tudta az igazságot. Lehajtotta a fejét, és furcsamód olyan volt, mintha szégyenkezne. És egyszerre csak mindenki elkezdett velem üvöltözni. Csak lábakat, ujjakat és fogakat láttam, és hallottam, hogy a nevem ordibálják. Hogy tehettem ilyet? Mit gondolok én magamról? Hát képtelen vagyok felfogni, min megy keresztül Mrs. Johnson?

Denise a kiabálók élén állt, üvöltözött, reszketett, és átkozta a napot, amikor a mostohám lett. A körmei a karomba vájódtak, és megrázott, hogy rá figyeljek, az arcáról sugárzó csalódottság szinte tapintható volt.

Össze voltam zavarodva. Megbántva és elárulva éreztem magam. Teljesen magamba fordultam:

– De anya – suttogtam a könnyeimen át, ami persze nem a jelenlévőknek szólt, és legfőképpen nem a mostohaanyámnak –, tényleg ott volt.

Még fel sem ocsúdtam, már csattant is az arcomon a pofon.

Először nem éreztem hasító fájdalmat, csak egy mérhetetlenül erős lökést, majd egy pillanatra elsötétült a világ, és az elmém felfogta, hogy az éles csattanás, amit hallottam, a mostohaanyám keze volt. Ismét tudatomnál voltam, szemtől szemben Denise-szel, és láttam, hogy a szája dühösen vonaglik. Eltúlzott artikulációval beszélt hozzám, de a szememből patakzó könnyek homályos fátylán át alig láttam. Végignéztem a körülöttem lévő arcokon – mindegyikről harag áramlott felém.

Azután megjelent Nagygonosz, azaz Reyes, akinek a haragja messze túlszárnyalta a jelenlévőkét. Ő azonban nem rám volt dühös. Ha hagytam volna neki, akkor ott helyben kettészelte volna a mostohaanyámat. Olyannyira biztos voltam ebben, mint abban, hogy a nap minden reggel felkel. Alig hallhatóan könyörögtem neki, hogy ne bántsa Denise-t. Igyekeztem megértetni vele, hogy mindaz, ami történt, az én hibám volt.

Hogy megérdemeltem, hogy ennyi ember vesz körül, és mind velem ordibál. Denise előre figyelmeztetett, hogy ne beszéljek senkinek az eltávozottakról. De én nem fogadtam szót neki.

Nagygonosz habozott, aztán egy eget-földet rengető morgást hallatva eltűnt, maga mögött hagyva a föld szagát, amelyben buja és egzotikus illatok keveredtek.

Az apám előrébb lépett, és Denise vállára tette a kezét.

Denise rázkódott a zokogástól. Apám a rendőrautóhoz vezette.

A rendőrök kérdésekkel bombáztak, ami olybá tűnt nekem, mintha órákig tartott volna, de nem voltam hajlandó a történtekről beszélni. Nem egészen értettem, mi rosszat csináltam, így inkább ki sem nyitottam a számat, és többé egy szót sem szóltam.

Kemény lecke volt; olyan, amit az ember sosem felejt el.

Két héttel később kiszöktem a parkba, egyedül. Leültem a padra és néztem, ahogy Bianca játszadozik. Intett, hogy csatlakozzam hozzá, de még mindig nagyon szomorú voltam, és semmi kedvem nem volt játszani.

– Kérlek, mondd meg nekem – kérdezte mögülem Mrs.

Johnson –, még mindig itt van Bianca?

Megijedtem tőle, felugrottam a padról, és óvatosan méregettem. Arrafelé nézett, ahol Bianca játszott, a házi készítésű homokozóban, a fáknál.

– Nem, Mrs. Johnson – mondtam, és hátrálni kezdtem. – Nem láttam semmit.

– Kérlek – könyörgött –, kélek, válaszolj!

Könnyek folydogáltak az arcán.

– Nem szabad – mondtam, de a hangom ijedt suttogás volt csupán. – Akkor megint baj lesz.

– Charlotte, kedvesem, csak azt akarom tudni, boldog-e a kislányom – előrébb lépett, és letérdelt elém, a hangja szinte a torkában rekedt.

Sarkon fordultam, elszaladtam, és elbújtam egy szemetes mögé, Mrs. Johnson pedig lekuporodott a padra és sírni kezdett.

Bianca odament mellé, és aprócska kezével megsimogatta az édesanyja haját.

De én tudtam, mi a helyes. Tudtam, hogy nem szabad semmit mondanom, tisztában voltam a következményekkel, ennek ellenére mégis megtettem. A pad mögé lopóztam, és a bokrok rejtekéből kiszóltam:

– Igen, Mrs. Johnson, Bianca boldog.

Az asszony felém fordult, lehajolt, és a nyakát nyújtogatta, remélve, hogy megláthat a levelek rejtekében.

– Charley?

– Öö… nem. A nevem Kirk kapitány.

El kell ismernem, a válaszom nem arra utal, hogy én lettem volna a világ legjobb képzelőtehetségével megáldott gyerek.

– Bianca megkért, hogy mondjam meg magának, hogy ne felejtse el megetetni Rodney-t, és hogy sajnálja, hogy eltörte a nagymamája porceláncsészéjét. Úgy véli, nem lenne baj, ha Rodney jobban ügyelne arra, hogy viselkedik az asztalnál.

Mrs. Johnson a szája elé kapta a kezét. Felállt és megkerülte a padot. Én viszont nem akartam, hogy még egyszer megpofozzanak, ezért felugrottam és elkezdtem szaladni hazafelé, magamban pedig megesküdtem, hogy soha többé nem beszélek az eltávozottak szellemeiről. Mrs. Johnson azonban jött utánam! Utolért és lerántott a földre. Olyan volt, mint egy sas, amely a magasból csap le a tóban gyanútlanul úszkáló áldozatára.

Megfordult a fejemben, hogy kiabálni kezdek, de Mrs.

Johnson magához ölelt. Elég hosszú ideig tartott az ölelése.

Kontrollálatlan zokogás tört elő belőle, rázta a testét, amint a földre hemperedtünk. Bianca ott állt mellettünk, mosolygott, és még egyszer megsimogatta az édesanyja haját, mielőtt átment volna – rajtam keresztül – a túlvilágra. Úgy látszik, elmondta az édesanyjának, amit akart – bizonyára egy nagyon nagy becsű csészéről lehetett szó –, és utána úgy érezte, hogy immár távozhat ebből a dimenzióból. Szőlő–, Kool-Aid–, és kukoricachips-illata volt.

Mrs. Johnson egy ideig még az ölében ringatott, majd egyszer csak apám arra jött a járőrautójában. Lefékezett mellettünk, és rám nézett:

– Hol van, kislányom? Mit mondott neked?

Lehajtottam a fejem. Nem akartam elmondani, de nyilvánvaló volt, hogy apám tudja az igazat.

– A szélmalomnál van, a fákon túl. Rossz helyen keresték.

Mrs. Johnson még sírdogált egy kicsit, majd megbeszélték apámmal, hogy mi történt, én pedig a távolból figyelő Nagygonoszt néztem. A köpenye hullámzott körülötte, mint vitorla a szélben; a palástja mérete három fa törzsének szélességével vetekedett. Fejedelmi jelenség volt. Ő volt az egyetlen teremtmény, akitől életem során valaha is féltem. A szemem láttára vált köddé, amikor Mrs. Johnson még egyszer magához szorított. Aznap délután találták meg Bianca holttestét.

Másnap egy hatalmas köteg lufit és egy új biciklit kaptam, de Denise nem engedte, hogy megtartsam a bicajt. Azután minden évben, Bianca születésnapján, egy nagy halom lufi érkezett egy kis kártyával, amelyen csak ennyi állt: Köszönöm.

Ebből ez esetből két dolgot tanultam: az egyik, hogy a legtöbb ember nem hisz a képességeimben, még azok sem, akik a legközelebb állnak hozzám. A másik pedig, hogy a legtöbben nem értik meg, hogy milyen kétségbeesett vágy munkál az itt maradottakban az iránt, hogy megtudják az igazságot elhunyt szeretteikkel kapcsolatban.

Függetlenül attól, végül mi lett a dolgok kimenetele, aznap rengeteg fájdalmat okoztam az embereknek. És persze azóta is.

Meg kellett volna bizonyosodnom arról, hogy Rosie Herschel felszállt arra a gépre. El kellett volna kísérnem egészen az ellenőrzési pontig, és a személyzet egyik tagjának a kezébe kellett volna csúsztatnom egy húszdollárost, hogy gondoskodjon arról, hogy Rosie meg is érkezik oda, ahová indult. Elvileg Zeke nem bukkanhatott volna rá, mielőtt a gép felszáll, hiszen velem volt. Vajon Rosie meggondolta magát? Biztosan nem. Olyan volt, mint egy kisgyerek az édességboltban; nagyon izgatottan várta, hogy elkezdődjön az új élete. Végre ledobhatta volna magáról azt a hatalmas terhet, amit az jelentett számára, hogy állandó veszélyben él egy vadbarom mellett, aki papíron a férje. Nem, biztosan nem gondolta meg magát. És én ahelyett, hogy az ügyfelemet védelmeztem volna, ott cicáztam azzal az elmebeteg férjével!

Egy bökkenő volt csak! Rosie bízott bennem. Az életét bízta rám. És tessék, megint csak cserbenhagytam valakit, ráadásul a lehető legrémesebb végkimenetele lett az egésznek!

Éreztem, hogy Angyal a szoba túloldalán áll, és felpillantottam rá. Lehajtott fejjel állt, és a tekintete minduntalan a jobbomra vándorolt, ahol Reyes ült. A sötétben is észrevettem, hogy ott van, és türelmesen üldögél mellettem. Nem érintett meg, és egyáltalán nem volt követelődző. Mint egy forró kemence, melegséget árasztott.

Angyal nem jött közelebb. Nyilván azért, mert Reyes mellettem volt. Láthatóan tartott tőle. Kezdtem felfogni, hogy Reyes nem hétköznapi teremtmény. Még a halottak lelkei is féltek tőle.

Visszaburkolóztam a takarómba, és beletemettem az arcomat is. – Megmondhattad volna – szóltam oda Angyalnak. A hangom tompán hallatszott a vastag takaró alatt.

– Tudtam, hogy nagyon szomorú lennél.

– Hát emiatt tűntél el két napra.

Szinte éreztem, hogy megvonja a vállát.

– Csak arra gondoltam, hogy úgyis abban a hitben leszel, hogy elment, és biztonságban van. Tudod, úgy, hogy senki sem bukkanhat a nyomára.

– A hálószobája padlóján, vérbe fagyva?

– Igen, nos, erre nem gondoltam.

– Azt akartam, hogy boldog legyen – igyekeztem megmagyarázni az egészet. – Mindent kiterveltem. Úgy volt, hogy nyit egy szállodát, és újra összebarátkozik a nagynénjével, és boldogabban él majd, mint egész eddigi életében valaha is.

– Boldogabb, mint egész életében valaha is volt. Csak éppen nem úgy, ahogy te gondoltad. Ha tudnád, milyen itt, ezen az oldalon az élet, ha tudnád, hogy igazából milyen, akkor nem lennél ilyen bánatos.

Sóhajtottam egyet. Valamilyen okból kifolyólag ez az információ nemigen segített.

– Mi történt? – kérdeztem végül.

– Mindent úgy csinált, ahogy mondtad neki – felelte Angyal.

– Otthagyta a gázon, lassú tűzön főni a vacsorát. Az éjjeliszekrényen hagyta a táskáját, benne a pénztárcájával. Az előszobában hagyta a cipőjét és a kabátját. A férje sosem jött volna rá, hogy egyszerűen meglépett. Azt gondolta volna, hogy történt vele valami. Valami megmagyarázhatatlan.

– És aztán? Mi volt a baj?

– A babatakaró.

Felkaptam a fejem. Angyal azzal foglalatoskodott, hogy a konyhapult oldalán lévő festéket kaparászta, és láthatóan azon igyekezett, hogy véletlenül se nézzen Reyes irányába.

– Visszament a kisbabája takarójáért – magyarázta Angyal.

– Nem is volt gyereke – mondtam.

– De lett volna, ha az a vadbarom nem vágja hasba.

Újra visszadugtam a fejem a takaró alá, és igyekeztem visszafojtani az előtörni készülő könnyeket.

– Ő kötötte. Sárgát, mert még nem tudta, hogy kisfiú lesz-e vagy kislány. Aznap este ment el a baba, amikor összeszedte a bátorságát és megmondta a férjének, hogy gyermeket vár.

Összeszorítottam a szemem, és eddigi életem leghiábavalóbb könnycseppjeit hullattam. A takaró elnyelte őket, és azt kívántam, bárcsak engem is elnyelne, örökre… Nyeljen csak el, aztán köpje ki a keserű csontokat! Mi végre élek én ezen a világon? Hogy bolondot csináljak magamból és a családomból is? Hogy minden utamba kerülő embernek fájdalmat okozzak?

– De hát Zeke Herschel börtönben volt – mondtam, és képtelen voltam felfogni teljes egészében, mi is történt.

– Letették érte az óvadékot azonnal, ahogy bezsuppolták. Az unokatestvére azzal foglalkozik, hogy óvadékügyeket intéz.

Ezt tudtam, de sosem gondoltam volna, hogy Rosie visszamegy a lakásukba.

– Herschel akkor kapta el, amikor immár másodszorra ment el hazulról. Ránézett, és már tudta, hogy Rosie mire készül – Angyal egy pillanatra az alsó ajkába harapott, majd folytatta –, aztán megtette, amit megtett… Megtalálta a névjegyedet a felesége zsebében, és összeállt a kép.

Hosszú csend következett, és közben kétségbeesetten azon járt az eszem, hogy vajon miért is születtem erre a világra.

Nyilvánvaló, hogy rosszul értelmezem ezt az egész halál angyala-dolgot. Lehet, hogy ez a probléma. Lehet, hogy semmi különöset nem jelent, lehet, hogy nyugodtan kellene élnem az életem anélkül, hogy mindenáron másokon akarnék segíteni. Nem kellene beleszólnom abba, hogyan rendezik a problémáikat, hogyan élnek, és egyáltalán… semmibe.

– Tudod, hogy nem a te hibád – mondta egy kis idő múlva.

– Persze – a hangom elhalkult a kimerültségtől és a fásultságtól –, tudom. Nyilván Rosie hibája volt. Őt kell okolnunk mindezért.

– Nem ezt mondtam. Csak ismerlek. Tudom, hogy minden terhet a válladra veszel, mint az a pasas, tudod, aki a világot tartja a vállán. Ez nem jó így. Nem vagy olyan erős.

– Mit gondolsz, mi végre vagyok én a világon? – kérdeztem Angyaltól. Épp Angyaltól, aki egy tizenhárom éves bandatag volt… – Szerintem azért, mert itt kell lenned, és kész. Így rendeltetett.

– Remek. Látod, erre még nem is gondoltam.

– Miért, te mit gondolsz, miért vagy itt?

– Azért, hogy pusztulást és nyomorúságot hozzak az emberekre – feleltem. – Nyilván… – Nos, ha te így gondolod… – aprócska mosoly játszadozott a szája szegletében.

Reyes mocorgott mellettem, és Angyal azonnal odakapta a fejét.

– És mit gondolsz, ő mi végre van itt? – kérdeztem Angyaltól, és Reyes felé biccentettem.

Angyal egy pillanatra elgondolkodott, majd így szólt:

– Azért, hogy pusztulást és nyomorúságot hozzon az emberekre – és mert ő nem tette a mondandója végére azt, hogy nyilván, tudtam, hogy komolyan beszél.

– Mennem kell – mondta Angyal. – Muteromnak időpontja van a fodrásznál, és szívesen nézem, amikor a haját csinálják.

Nem ez volt a legrosszabb kifogás, amit ez idáig tőle hallottam, de azért már-már esélyes volt erre a címre.

– Legközelebb elmondod majd? – kérdeztem.

Rám kacsintott. Hiába, igazi flörtbajnok ez a srác.

– Meglátjuk – mondta végül, majd eltűnt.

– És te mit gondolsz, mi végre vagyok itt? – kérdeztem a mellettem üldögélő Reyestől. Nem válaszolt. Szokás szerint.

– Megmentetted az életemet. Megint. És mondd: ugye, most már nemsokára felébredsz? Nem tudom, mennyi időre sikerül megállítani a folyamatot.

Ekkor egész közel jött hozzám, és a pulzusom az egekbe szökött. Most, hogy kettesben maradtunk, ügyet sem vetve a bámész csillagokra, elindultam a tér és az idő összefonódó ösvényén. A Reyesből áradó energia szinte tapintható volt, mintha apró elektromos kisülések villannának körülöttünk – lassan körülvett ez az izgatóan perzselő burok.

A helyzethez képest igyekeztem uralni a gondolataimat.

– Ki vagy te, Reyes Farrow? – kérdeztem.

Nem szólt egy szót sem, csak lehúzta rólam a takarót.

Kicsomagolt belőle, és így immár közvetlenül éreztem a testéből áradó forróságot.

Odahajoltam hozzá, és végigfuttattam ujjaimat a tetoválását alkotó vonalakon és íveken, amelyek selymesen csillogtak a bőrén. A minta egyszerre volt ősi és futurisztikus; egymásba fonódó rácsvonalakból állt, amelyek éles hegyben végződtek, épp mint a kaszája, és lágy íveket alkottak, amelyek végigfutottak a bicepszén, és eltűntek valahol az inge rejtekében. A tetoválás valóságos műremek volt, átterjedt a lapockájára, és a vállán tekeregve lefutott a karjaira. Nagyon nagy volt. És tudtam, hogy valami nagyon… fontos üzenetet hordoz.

Aztán hirtelen elvesztem. Úgy, mint Alice Csodaországban, végigbotorkáltam az ívek mentén, és megrettentem, hogy sosem keveredem ki ebből a labirintusból. Egy bejárat térképe volt… Láttam már korábban is, az egyik előző életemben, és nem kötődtek hozzá kellemes emlékeim. Olyasmi volt, mint egy figyelmeztetés. Egy rossz ómen… És akkor hirtelen rájöttem! A kanyargós labirintusminta voltaképpen egy zármechanizmus volt, amely a mindent elnyelő sötétség birodalmának kapuját tárja ki.

A pokol kapujának kulcsa.

A belém hasító felismerés visszazökkentett a valóságba. Mint a fuldokló, amikor hirtelen a víz felszínére tör, igyekeztem nagy levegőt venni, hogy az éltető oxigén átjárja a tüdőm minden részét. Reyes felé fordultam, rémülten meredtem rá, és lassan, nagyon lassan igyekeztem távolabb kerülni tőle.

Tudta… Tudta, hogy rájöttem, kicsoda is valójában. A felismerés sugárzott a szeméből. Felém kapott, gyorsan és váratlanul, mint egy kobra. Igyekeztem kiszabadulni a szorításából, de elkapta a bokámat, és húzni kezdett maga felé, majd hirtelen fölém kerekedett és a padlóhoz szorított.

Határozottan tartott, én pedig foggal-körömmel igyekeztem kiszabadulni – karmoltam és haraptam, ahol értem. De nagyon erős volt és elképesztően gyors. Úgy mozgott, mint a szél.

Minden menekülésre tett kísérletemet kivédte.

Egy pillanat múlva kényszerítettem magam, hogy lecsillapodjak, hogy az őrülten zakatoló szívem is kis nyugalmat találjon. A fejem fölé húzta, és leszorította a kezemet. Karcsú és feszes teste olyan volt, mintha présként szorítana, nehogy meggondoljam magam és ismét menekülőre fogjam. Ott feküdtem és rémült, óvatos pillantásokkal méregettem, az agyam pedig szélvészként kutatott a megoldás után. Alig pihegtem a súlya alatt. Az arcán furcsa érzés tükröződött, talán nyugtalanság. Vagy… vagy szégyen lett volna?

– Én nem ő vagyok – mondta. Összeszorított fogai közt szűrte a szavakat, és kerülte a tekintetemet.

Nyilvánvalóan hazudik. Nem lehet más magyarázat erre az egészre.

– Ki más viseli még ezt a jelet a testén? – kérdeztem.

Igyekeztem leplezni, hogy csalódtam benne, hogy úgy érzem, elárult, és hogy kimondhatatlanul megdöbbentett mindez, ezért inkább undort színleltem. Felemeltem a fejem, és így alig pár centire volt egymástól az arcunk. Olyan illata volt, mint a vihar előjeleként lecsapó villámnak, amely esőt ígér. És persze szokás szerint áradt belőle a forróság, szinte felperzselte a bőrömet. Ő is alig kapott levegőt. Ennek valamelyest megnyugtatóan kellett volna rám hatnia, de nem így volt.

– Ki más viselheti még e jelet ebben a világban, vagy akár a másikban?

Nem kaptam választ a kérdésemre, így megint tettem egy kísérletet, hogy végre kiszabaduljak alóla.

– Hagyd abba – mondta nyers, fojtott hangon. Mintha fájdalom csengett volna a hangjában… Összeszorította a csuklóimat: – Én nem ő vagyok.

Visszatettem a fejem a padlóra, és becsuktam a szemem.

Áthelyezte a testsúlyát, hogy kényelmesebb fogást találjon rajtam.

– Ki más viselné magán ezt a jelet akár ezen a világon, akár a túlvilágon? – kérdeztem megint. Vádlón néztem rá. – A Fenevad jelét?! Mondd, ki másnak lehet a testére tetoválva a pokol kapujának kulcsa? Ha nem ő vagy, akkor ugyan ki?

A vállára hajtotta a fejét, mintha megpróbálná elrejteni előlem az arcát. Éreztem, hogy a belőle feltörő mély sóhaj végigsimít az arcomon. Amikor beszélni kezdett, a hangjából ismét szégyenkezés és felháborodás csendült ki, így megacéloztam a lelkemet, nehogy megessen rajta a szívem. Amit viszont ezután mondott, attól bizony elállt a lélegzetem.

– A fia – mondta. Rám nézett, az arcomat fürkészte, mintha mérlegelné, hiszek-e neki.

A döbbenet hulláma sörpört végig rajtam. Teljességgel lehetetlen, amit állít.

– Évszázadok óta rejtőzködöm előle – folytatta –, és várok arra, hogy téged elküldjenek ide, hogy végre a Földre, erre a világra szüless. A Mennyei Atya ritkán küldi el a halál angyalát.

Mielőtt megérkeztél, minden alkalommal csalódnom kellett, és végzetes veszteséget éreztem.

Zavartan pislogtam. Honnan tudhat ilyesmit? De talán még ennél is fontosabb volt az a kérdés, hogy:

– Mi okozott csalódást?

Elfordította az arcát, mielőtt válaszolt volna, és újra azt éreztem, mintha szégyenkezne valami miatt.

– Miért vágyik a föld a nap melegére?

Összevontam a szemöldökömet, és igyekeztem felfogni a szavai értelmét.

– Miért vágyik az erdő az eső lágy érintésére?

A fejemet ingattam, ő pedig folytatta:

– Amikor megtudtam, hogy téged küld majd, választottam egy családot, és én is leszülettem ide, erre a világra. Hogy várjak. És hogy figyeljek.

Egy pillanat elteltével kissé döbbenten kérdeztem:

– És te Earl Walkert választottad?

A szája sarkában megjelent egy félmosoly, amint a tekintete átsiklott az arcomon. Elengedte az egyik kezemet, és az ujjbegyeivel végigsimított a karomon, majd a nyakamra tette a kezét.

– Nem – mondta. A tekintete kigyúlt, mintha megbabonázták volna. – Egy ember elragadott a családomtól, és magánál tartott egy ideig, majd pedig eladott Earl Walkernek. Tudtam, hogy emberalakban nem lesz emlékem a múltammal kapcsolatban, de mindent feladtam, hogy veled lehessek. Nem jöttem rá, hogy ki… vagy mi vagyok valójában, egészen addig, amíg évekre börtönbe nem kerültem. Apró töredékekben jöttek elő az emlékeim, álomfoszlányok formájában, mint egy évtizedeken át tartó kirakós játék darabkái.

– Amikor születtél, emlékeztél arra, ki voltál annak előtte?

A csuklómon valamelyest lazult a szorítása.

– Nem. De igyekeztem kideríteni. Boldogan kellett volna felnőnöm, ugyanazokba az iskolákba és ugyanarra az egyetemre kellett volna járnom, ahová te is jártál. Tudtam, ha emberi alakban jelenek meg, nincs többé hatalmam a saját sorsom felett, de olyan lehetőségem adatott, amelyet kész voltam bármi áron megragadni.

– De hát a fia vagy – mondtam, és minden idegszálammal gyűlölni akartam. – Te vagy a Sátán fia. A szó legszorosabb értelmében.

– Te pedig Denise Davidson mostohalánya vagy.

Hoppá! Ez azért kemény volt.

– Oké, ott a pont.

– Hát nincs épp annyi hatással ránk a világ, amelybe születünk, mint a szülők, akik megadattak nekünk?

Az egyetemen nemegyszer volt alkalmam végighallgatni az öröklött és tanult magatartásformák emberi fejlődésre gyakorolt hatásaival kapcsolatos eszmefuttatásokat, de lássuk be, Reyes álláspontját – a helyzetét tekintve – azért nem volt olyan egyszerű elfogadni.

– De a Sátán olyan… mit tudom én, gonosz.

– És azt gondolod, hogy én is gonosz vagyok?

– Az alma nem esik messze a fájától – jegyeztem meg, mintegy magyarázatképpen.

Az oldalára dőlt. A mozdulata felkavarta bennem az állóvizet, és le kellett küzdenem a vágyat, hogy a dereka köré fonjam a lábam… lesz, ami lesz alapon.

– Gonosznak találsz? – kérdezte, és mély hangja olyan simogató volt, mint a bársony. A nyakamon lüktető eret nézte, és megérintette az ujjbegyével, mintha lenyűgözték volna az emberi lét e világi történései.

– Hát szokásod, hogy gerincvelőket roncsolsz, nemde?

– Csak miattad tettem.

Zavarba ejtő, ugyanakkor furcsamód romantikus.

– És épp a börtönbüntetésed töltöd, mert megölted Earl Walkert.

Lejjebb csúsztatta a kezét, és végigsimított Will Robinsonon, majd elért a keze a pulóverem aljáig. Ekkor ismét felfelé kalandozott, és a tenyere a csupasz bőrömet érintette. Az öröm hullámai rengették meg a testem alsó tájékát.

– Nos, ez valóban probléma – mondta.

– Te tetted?

– Kérdezd meg Earl Walkert, amikor majd megtalálom.

Nem kérdés, hogy egyenest a pokolra jutott.

– Vissza tudsz menni? Alá tudsz szállni a pokolba, és meg tudod találni? Hát nem azt mondtad, hogy rejtőzködnöd kell?

A keze továbbvándorolt, megfogta Willt, és a kemény közepét cirógatta az ujja hegyével. Visszafojtottam egy kéjes sóhajt.

– Nem a pokolban van.

Meglepetten azt mondtam:

– Hát az egyszer biztos, hogy nem felfelé ment.

– Nem bizony – felelte, mielőtt lehajtotta volna a fejét, hogy megérintse a szájával azt az őrülten lüktető eret, és apró, forró csókokkal borítsa.

– Hát még mindig a földi dimenzióban létezik? – minden erőmmel igyekeztem koncentrálni, de úgy tűnt, Reyesnek más tervei vannak.

A bőrömön éreztem, hogy elmosolyodik.

– Bizony.

– És miért kell rejtőzködnöd az apád elől? – kérdeztem lélegzet-visszafojtva.

– Úgy érted, Earl Walker elől?

– Nem. A másik elől – olyan sok kérdésem volt! Mindent tudni akartam róla. Az életéről. Az… ezt megelőzőről is.

– Csak mert kellett – mondta, és bekapta a fülcimpámat. Ez a művelet a gerincemen végigfutó borzongást eredményezett.

– Kellett? – suttogtam, és igyekeztem elterelni a figyelmemet; próbáltam bármi másra gondolni, és kirekeszteni a tudatomból a testemen végigfutó gyönyör hullámait.

– Igen. Kellett.

– Lehetne egy kicsit részletesebben?

– Ha szeretnéd… Bár én szívesebben csinálnám inkább ezt.

– Ó… te… jó… ééé… A keze leszaladt a pizsamanadrágom szárán, becsúsztatta a bugyimba, megtalálta azt a bizonyos pontot, és játszadozni kezdett vele. Szemmel láthatóan megremegtem, amikor az ujjai végigsimítottak odalent, a selymes bőrön. Amikor még mélyebbre hatolt, az élmény olyannyira felcsigázott, hogy beleremegtem.

A Sátán fia. A Sátán fia.

Miközben tovább simogatott a combjaim közti érzékeny részen, a szája – az a csodálatos, tökéletes szája – felfelé haladt, és épp Dangerrel játszadozott. A tudatom legmélyén ráébredtem, hogy már félmeztelen vagyok, és épp arra készülök, hogy kitárulkozzam a világ legnagyobb hatalommal bíró teremtményének. Nem emlékeztem, hogy bármit is levett volna rólam. Vajon a gerincvelő-roncsolás mellett volt valamilyen rendkívüli vetkőztető-képessége is?

Kiszabadítottam a kezem a szorításából, és beletúrtam a hajába. Visszahúztam magamra, és megcsókoltam a már évek óta bennem szunnyadó, kínzó vággyal. Az ő csókja volt ez; az a különleges csók, amit kifejezetten erre az alkalomra tartogattam.

Élvezettel ízlelgettem, ő pedig oldalt fordította a fejét, és még beljebb tolta a nyelvét a számban, mintha a lényegemet, az életerőmet akarná kiszívni.

Ez volt az első alkalom, hogy nem támadt bennem az az érzés, mintha a vágy tengerében úsznék, és nagy nehezen ugyan, de képes voltam a tudatomnál maradni. Nem mintha ez nem okozott volna nehézséget, csak úgy éreztem, hogy kicsit jobban ura vagyok a helyzetnek; egy kissé mintha tisztább lett volna az elmém. Olyan valóságos volt minden, olyan megfogható. Ez már nem álom volt. És nem is testen kívüli tapasztalás. Ez maga volt Reyes Farrow. Hús-vér testben… az a Reyes Farrow, aki egy órával ezelőtt még kómában volt.

Felforrósodott körülöttünk a levegő, mintha kemence ontotta volna a hőt. Felnyögött, én pedig segítettem neki, és igyekeztem kibújni a bugyimból, a lábammal rúgkapáltam, hogy végre megszabadulhassak ettől a ruhadarabtól. Pár pillanat múlva elszakította ajkait a számról, lerántotta rólam a bugyimat, és Mr. Wong felé hajította.

Majd ismét rajtam termett, és a teste tüzes takaróként borult rám, lángra lobbantva minden porcikámat. Felkavart és mámorító forróságba taszított a vágy. Igyekeztem kihámozni a ruháiból. Fölém hajolt, és a tekintetében vétkezésre csábító vágy égett. Szilárd falként fölém magasodó, széles vállait pengeéles tetoválások borították. Egyszerre volt illékony jelenség, és nagyon is élő, a határ a mennyek és a pokol kapuja között. A tetoválások természetesek, ugyanakkor nem e világiak is voltak, légiesen könnyedek; úgy tetszett, amikor Reyes levegőt vesz, a testén lévő minták is vele lélegeznek. Végigsimítottam kemény és kidolgozott mellkasán, amely olyan volt, mint egy antik szobor teste, majd a hasát cirógattam, melynek izmai minden érintésemre összehúzódtak.

Végül még lejjebb merészkedtem a kezemmel; az ujjaimmal alig értem körbe kőkemény férfiasságát. Felszisszent, és megszorította a csuklómat. Szilárdan tartottam, ő pedig igyekezett újra ura lenni a helyzetnek. A vágytól remegve feltérdelt, és ezt suttogta:

– Azt akarom, hogy sokáig tartson.

Magamban akartam érezni őt. Fölébe helyezkedtem és magamba zártam. Ziháltam, és összeszorított foggal igyekeztem uralni a vágyat, amely a hastájékomat feszítette. Reyes megmerevedett, a teste olyan volt, mint a legfinomabb márvány.

Amikor rácsusszantam, körém fonta a karját, és nem engedte, hogy megmozduljak. Adtam neki egy percet. Élveztem a közelségét, és a keménységet, amely csordultig betöltött. Bár teljes mozdulatlanságra ítéltettem, már így is az orgazmus határán voltam; éreztem, hogy minden lélegzetvétellel egyre közelebb és közelebb kerülök a csúcshoz. Küzdöttem acélos karja ellen, mozdulni vágytam, a csúcsra akartam jutni. Az ujjaimmal a hajába túrtam, kitámasztottam magam, és megpróbáltam a lábammal feljebb tolni a testem – eredménytelenül. Rekedten sóhajtott, és ellenállhatatlan erővel tartotta magát.

Egy újabb, mélyről feltörő sóhajjal visszahúzott magára, és egy határozott mozdulattal még mélyebben hatolt belém.

Teleszívtam levegővel a tüdőm, és bent tartottam, miközben ő kijjebb mozdult, majd újra vissza; őrjítően lassú mozdulatokkal, elképesztően aprólékosan haladt. Hosszú percekig kínzott, majd – amikor érezte, hogy már túl közel kerültem a csúcshoz – abbahagyta. Amikor belemarkoltam a kőkemény fenekébe, hogy noszogassam, még többet akarok – visszahúzódott. Aztán lassan, nagyon lassan növelni kezdte a tempót. A mozdulatai gyorsabbak lettek, és egyre közelebb kerültem a hasamban tomboló pokolhoz, míg végül az orgazmus hulláma elárasztotta a testem. Egy szűnni nem akaró adrenalinlöket, a gyönyör édes hulláma söpört végig rajtam, ott lüktetett a testem minden molekulájában, áradatként borított el. Hátravetettem a fejem, kissé lejjebb hajoltam, elszántan lovagoltam meg a hullámokat, és közben reszkettem Reyes teste alatt, az áramló energiájától.

Pillanatokkal később élvezett el, mint én. Másodszorra is eljuttatott a csúcsra, amely ezennel lávaként tört ki belőlem, és végigszáguldott az ereimen. Más volt, mint az előző. Sokkal intenzívebb. És sokkal… fontosabb.

Az elmémben csillagok robbantak fel, s fehéren izzó szupernovákká váltak a lelki szemeim előtt. Galaxisok születtek, és tanúja voltam az univerzum kialakulásának. Az élő anyagból bolygók formálódtak, egy láthatatlan vonzás magába szippantott mindent, ami a gravitációs erőtérbe került, és kénye-kedve szerint mozgatta, alakította az elemeket. Gázok és jégmezők váltak a térben keringő gömbökké, és fényesen, fehéren izzottak a fekete végtelenség ernyője előtt, míg más égitestek elképzelhetetlen sebességgel suhantak át az égbolton.

Ekkor láttam, hogy a Föld kialakítja önnön vonzásterét, és innentől a kék bolygó az élet táptalajává válhatott. Mintha csak egy hatalmas pajzs lenne, amelyet a mennyekből küldtek alá.

Tanúja voltam, amint egy hatalmas földdarab szétvált, és sok kisebb részre szakadt. És láttam az angyalok felemelkedését, majd azt is, hogy közülük néhányan alázuhannak. A lezuhanó angyalokat egy csodás teremtmény vezette. Menedéket találtak maguknak a kövek közt és a szakadékok mélyén, szerte az univerzumban, ott, ahol úgy áramlott a forró, folyékony kőzet, mint a Föld tengerei.

Az angyalok rövid ideig tartó csatározását követően született meg Reyes. Majdnem olyan volt, mint az apja. Egy szupernova hőjéből született, testét a Föld elemeiből kovácsolták.

Gyorsan emelkedett a ranglétrán, és nagy hatalmú, elismert vezetővé vált. Apja után a másodikként katonák millióinak parancsolt, ő volt a tolvajok tábornoka, és még csodálatraméltóbb és hatalmasabb lett, mint az apja. A pokol kapuinak kulcsát – tetoválás formájában – a testén hordozta. Az apja hatalomvágyát azonban nem lehetett megfékezni. A mennyeket akarta. Teljes körű hatalommal akart bírni az univerzum minden létezője felett. Isten trónusát akarta.

Reyes követte apja minden parancsát, várt, és figyelte, mikor nyílik meg egy földi kapu, mikor születik erre a világra az a lény, aki közvetlen bejárást enged a mennyek országába, és megmutatja a pokolból kivezető utat. Lopva követte a nyomokat, kiemelkedő képességei pedig segítségére voltak abban, hogy az univerzum legeldugottabb szegleteiben is megtalálja a portálokat.

Azonban egyszer csak meglátott engem. Bármennyire is szerettem volna, nem láthattam önmagam az ő szemén keresztül. Ezernyi aprócska, hasonló alakú fényecske csillogását láttam csupán – azonban Reyes szeme élesebb volt, és észrevette, hogy az egyik pászma aranyszálból van szőve, és a Nap leányaként szikrázva kitűnik a többi fénypont közül. A lány megfordult, észrevette őt, és elmosolyodott. És Reyes elveszett.

Visszazökkenve a jelenbe, éreztem, hogy Reyes a karjára támaszkodik, és az arcán riadalom tükröződött.

– Nem akartam, hogy lásd mindezt – mondta. A hangja fáradtan csengett, a légzése nehézkes volt.

Még mindig remegtem; a testem reszketett az épp múlófélben lévő orgazmusoktól.

– Az én voltam? – suttogtam döbbenten.

Reyes mellém feküdt, igyekezett lassabban lélegezni, a fejét a karjára hajtotta, és engem nézett. Most először vettem észre, hogy olyanok a szemei, mint egy-egy apró galaxis, milliónyi szikrázó csillaggal.

– Most már nem fogsz megpróbálni elszökni előlem, ugye?

A döbbenettől még mosolyogni sem volt erőm.

– Jó lenne az nekem? – kérdeztem végül.

Izmos vállát megvonva válaszolt:

– Ha tudatában lennél annak, mire vagy képes, akkor talán.

Ez érdekesen hangzott. Az oldalamra fordultam, hogy a szemébe nézhessek. Csillogó tekintetében elégedettség és nyugalom tükröződött.

– Miért, pontosan mire vagyok képes?

Mosolya ellágyult a pillantásom láttán – ráébredtem, hogy Reyes túlságosan tökéletes ahhoz, hogy e világi, emberi lény legyen.

– Ha megmondanám, elveszíteném a helyzeti előnyömet.

– Na tessék – mondtam, és a kirakós játék egy újabb darabkája a helyére került –, a minden hájjal megkent stratéga, akinek több trükkje van, mint bármely híres mágusnak.

Lehajtotta a fejét, megint úgy, mintha szégyenkezne kicsit.

– Az már régen volt.

Teste a testem mellett fénylett, és a tekintetem minduntalan a tökéletes idomok által alkotott hegyekre és völgyekre vándorolt. Hirtelen észrevettem, hogy a testét horzsolások, sebek borítják, némelyik kisebb, némelyik… nem olyan kicsi.

Azon tűnődtem, vajon az Earl Walkerrel töltött évek lenyomatai-e ezek, vagy a valódi pokolbéli napjainak soha nem múló emlékei.

– Hogy értetted, amikor az előbb azt mondtad, hogy a sátán kutatott utánad?

Finoman megcirógatta a köldökömet, és ezzel újabb aprócska rengéseket indított meg bennem, amelyek egész a legrejtettebb bensőmig gyűrűztek.

– Úgy, hogy már nem keres.

– Feladta? – kérdeztem reménykedve.

– Nem. Megtalált.

Leesett az állam és nagyon megijedtem.

– De ez baj, nem?

– Nem is kicsi.

Felültem, hogy jobban láthassam az arcát.

– Akkor most megint el kell rejtőznöd. Akárhol is voltál korábban, vissza kell menned oda, és megint el kell rejtőznöd!

De Reyes már nem figyelt rám. Valami, amit az én érzékszerveim fel nem foghattak, vonta el a figyelmét. Azonnal talpra szökkent, és magára terítette fekete, csuklyás köpenyét.

Alaposan körbenéztem, de nem láthattam, amit ő látott. Ez nagyon zavart, különösen amiatt, amit az imént láthattam. Oly sok minden volt, amibe nem nyerhettem betekintést, oly sok minden zajlott körülöttem a nap minden percében, ami hozzáférhetetlen volt számomra!

– Reyes – suttogtam, de még szinte ki sem ejtettem a nevét, előttem termett, és az egyik kezét a számra tapasztotta. A köpenye a bőrömet súrolta, és úgy éreztem, mintha elektrosztatikus erő bizsergetné az idegvégződéseimet. Ekkor átváltozott, felöltötte gomolygó alakját, és egyik lábával a földi, másikkal a földöntúli dimenzióban termett. A következő pillanatban elvette a kezét a szám elől, és forró csókban forrt össze az ajkunk, amitől – a körülöttünk áramló hő ellenére is – megborzongtam.

– Ne feledd – mondta, mielőtt eltűnt volna –, ha téged megtalálnak, általad hozzáférést nyernek mindenhez, ami szent.

A portál hollétét titokban kell tartani… bármi áron.

Nyeltem egy nagyot. A hangjában sietség és szomorúság csengett.

– Milyen áron? – kérdeztem, de szinte már tudtam a választ, mielőtt megszólalt volna.

– Ha megtalálnak téged, el kell szívnom az életerődet, hogy bezárhassam a portált.

Döbbenettel vegyes rémület hasított belém.

– Ez mit jelent pontosan?

A homlokát az enyémnek támasztotta, és lehunyt szemmel válaszolt:

– Azt, hogy meg kell öljelek.

Köddé vált, de az illatát még éreztem a hajamban, szinte körbelengett, és elmerültem benne egész addig, amíg már csak illanó molekulák lézengtek körülöttem, melyek lágyan aláhullottak és eggyé váltak a földdel. Életemben először tudatára ébredtem annak, mi forog kockán. Megkaptam az oly régóta várt válaszokat. Habár a lelkem mélyén még mindig úgy éreztem, talán elárultak, pontosan tudtam, hogy csak saját magamat hibáztathatom.

Tudtam, hogy sosincs jó vége annak, ha az ember lánya a Sátán fiával cimborál.