Ötödik fejezet

JENIUS

PÓLÓFELIRAT

 

Végigvánszorogtam a körülbelül tizenöt méter hosszú kis átjárón, apám bárjának hátsó bejáratáig, és azon elmélkedtem, vajon a három ügyvéd miért maradt ebben a dimenzióban ahelyett, hogy átmentek volna a sajátjukba. Számításaim szerint – 12 százalékos hibahatár mellett, ami az adott becslés konfidencia-intervallumán, valamint a rendőrségi orvos szakértő megfigyelésén alapul – több mint valószínű, hogy nem a tacos miatt maradtak.

Rászántam egy másodpercet, hogy eltegyem a napszemüvegem a bőrtáskámba, és hagytam, hogy a szemem hozzászokjon a bár félhomályához. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy az apám bárja pompás. A központi helyiség mennyezete hasonló a katedrálisokéhoz; minden négyzetcentiméterét sötétre pácolt fa borítja, a falakat keretezett képek, érmek, díjak és a rendőrség rendezvényeiről szóló poszterek díszítik. A hátsó bejárattól nézve a bárpult jobboldalt van. A helyiség közepén kerek asztalok állnak, körülöttük székekkel, a bár elülső részén pedig magas bisztróasztalok. A kocsma ékessége azonban vitathatatlanul a százéves kovácsoltvas díszítés, amely a központi helyiségen fut végig, mintha egy korona kanyargós, indás díszítőbordűrje lenne. A mesterien megmunkált vasívek csigavonalban kanyarognak végig a helyiségen, és a kocsma nyugati falához vonzzák az ember tekintetét, ahol egy káprázatos lift uralja a teret. Az a fajta, amit csak filmekben és nagyon régi szállodákban lehet látni. Minden alkatrésze és felvonócsigája ép, működik és bárki megcsodálhatja. Ha az ember úgy dönt, hogy lifttel megy fel az épület felső szintjére, fel kell készülnie rá, hogy az örökkévalóság és egy nap lesz, mire feljut oda. A magánnyomozói irodám a felső szint legnagyobb részét elfoglalja, és saját különálló bejárata van az épület oldalán, egy festői New England-i stílusú lépcsőfeljáróról.

Kételkedtem, hogy ha a lépcsőzést választom, komolyabb fájdalom nélkül megúszhatnám a dolgot, és – tekintettel arra, hogy minden létező fájdalmat komolynak vélek – úgy döntöttem, hogy lifttel megyek. Még akkor is, ha a liftezésnek is megvannak a maga hátulütői.

Meghallottam a papám hangját odabentről, és önkéntelenül is elmosolyodtam. Apa olyan volt, mint az eső a perzselő sivatagban. Gyerekkoromban nem hagyta, hogy kiszáradjak és szétporladjak, nem hagyta, hogy elhagyjam magam és magamba forduljak. Ez nagyon rendes volt tőle.

Bementem hát a bárba, és észrevettem magas, sudár alakját.

Egy asztalnál ült a gonosz mostohámmal és a nővéremmel, aki történetesen nem a mostohanővérem volt. Ha apa volt az eső a sivatagban, akkor ezek a nőszemélyek voltak a skorpiók, és már jó régen megtanultam, hogy okosabb, ha távol tartom magam tőlük. Az édesanyám meghalt, amikor születtem – elvérzett, miközben életet adott nekem. Ez volt az egyik legszörnyűbb emlék az életemben. Apa még az első születésnapom előtt elvette Denise-t. És még csak meg sem kérdezett, mit szólok hozzá! Denise és én sosem jöttünk ki valami jól.

– Szia, kislányom – köszöntött apa, én pedig újra feltettem a napszemüveget, és igyekeztem észrevétlen maradni, noha nem voltam igazán biztos abban, hogy a napszemüveg miképpen segíthetné ezt elő.

Kissé bosszantott, hogy észrevettek, noha tudhattam volna, hogy amúgy sem úszom meg a dolgot. Az a nyamvadt lift hangosabb volt, mint egy hatalmas Chevrolet, és olyan lassan vánszorgott felfelé, mint egy nyugdíjas csiga. Biztos voltam benne, hogy Denise-nek feltűnt volna, hogy egy sötét hajú, napszemüveges lány beszáll mellette a liftbe.

Odamentem az asztalukhoz.

– Gyere, reggelizz velünk – mondta a papám. – Adok az enyémből.

Denise és Gemma hozták a reggelit. Szemmel láthatóan rám nem számítottak, annak ellenére, hogy a hátsó bejárattól körülbelül kétlépésnyire lakom, déli irányban. Nem mintha meglepődtem volna… Gemma még arra sem méltatott, hogy felnézzen a burritójáról. Vágni lehetett a feszültséget. Hallva apa ajánlatát, és látva, hogy tényleg belevág a szendvicsébe, hogy megossza velem, Denise csak sóhajtott egyet.

– Köszi, de már ettem – mondtam.

Denise ekkor leplezetlen bosszúsággal meredt rám, pedig csak a szokásos formámat hoztam. – Mit ettél? – kérdezte pengeéles hangon.

Elbizonytalanodtam. Éreztem, hogy ez csak egy trükk volt.

Aggodalmat színlelt, ezúttal a reggelim tápértékére vonatkozóan, hogy azt higgyem, érdekli, mi van velem. Ott álltam, némán és eltökélten; nem megyek bele a kisded játékaiba.

Ekkor mélyreható tekintettel nézett rám, és én megadtam magam:

– Egy áfonyás sütit.

Bosszúsan forgatta a szemét, majd ismét a burritója került az érdeklődése középpontjába.

Pfű. Ez meleg helyzet volt! Ki gondolta volna, hogy az áfonyás süti említésére ennyire méregbe gurul a mostoha? Lehet, hogy be kellett volna dobnom, hogy volt rajta epres krémsajt is.

Szörnyű, hogy ilyen mértékű csalódást okoztam annak az asszonynak, aki felnevelt, de a fene megette, hát ilyen vagyok!

Akkor is ugyanilyen csalódott lenne, ha én találtam volna fel a kereket. Vagy a post-itet. Vagy a csontvelőt.

Apa felállt a székéből puszit adni, de amikor meglátta az államat, elállt a lélegzete. Teljesen biztos voltam benne, hogy Denise is észrevette – láttam, hogy a szeme egy icipicit elkerekedik, de aztán összeszedte magát. Azonban nyilván úgy döntött, hogy úgy tesz, mintha nem venné észre, így hát én is úgy döntöttem, hogy nem veszem észre.

Gyorsan lejjebb húztam a szemüvegem, és intettem apának, hogy bele ne lendüljön. Várt egy kicsit, és összehúzott szemöldökkel adta tudtomra elégedetlenségét, amiért is nem akarok kitálalni a gonosz mostohám előtt, majd adott egy puszit a homlokomra.

– Mindjárt felmegyek – mondta, és ezzel tudomásomra hozta, hogy mindenképp magyarázatot vár a történtekre.

– Ott találsz – mondtam, és kinyitottam a liftajtót –, ha szerencséd van.

Nevetett.

Denise sóhajtott.

A mostohaanyámnak sosem volt erőssége a gondoskodás.

Szerintem az összes ilyen jellegű késztetését a nővéremen élte ki, és amikorra rám került a sor, már egy csepp sem maradt benne. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy – legalább egyszer – tett egy találó megjegyzést. Ő volt az, aki felvilágosított arról, hogy a figyelmi kapacitásom nem haladja meg egy szúnyogét sem; egész pontosan egy olyan szúnyogét sem, amelynek szelektív a hallása. Legalábbis úgy emlékszem, hogy ezt mondta. Ja igen, és azt is tőle tudom, hogy a férfiak csak egy dolgot akarnak.

Egyébiránt hálával és köszönettel tartozom a Mindenhatónak.

Én sem vágyom ennél többre Denise-től. A mostohám védelmében legyen mondva, nem vagyok teljesen igazságos, ha hibáztatom. Úgy értem, ott volt neki Gemma. Az a bizonyos Gemma Vi Davidson. Ilyen feltételek mellett nehéz lett volna harcba szállnom. Különösen azért, mert Gemma és én teljesen egymás ellentétei vagyunk. Gemmának szőke haja és kék szeme van. Nekem meg nem.

Gemma mindig is kitűnő tanuló volt. Én inkább csak amolyan nem rossz, de lehetne jobb is. Gemma a reáliák felé fordult, én a nyomozást választottam.

Amikor Gemma idegen nyelveket tanult, én éppen abba a helyes olasz pasiba voltam belezúgva, a szomszédból. És amikor Gemma egyetemre ment, és magna cum laude diplomázott, három és fél év alatt, pszichológia alapképzésen, én három és fél év alatt szociológia alapképzésen végeztem, igaz, summa cum laude. Gemma persze sosem bocsátotta meg nekem, hogy leköröztem. Viszont ez sarkallta arra, hogy folytassa a tanulmányait, ami része volt a kivagyiságról szóló, szűnni nem akaró harcunknak; mintegy a túlélésért való küzdelem volt, azonban nemesnek semmiképp sem nevezhetném. A nővérem meg sem állt a mesterképzésig. Aztán még tovább ment.

Méghozzá egy doktor, pontosabban dr. Roland oldalán, aki egyébként nős volt. Aztán persze Gemma is doktorált.

Harmincéves korára. Igaz, közben jobban össze kellett melegednie a professzorral.

Denise sem bocsátott meg nekem soha. Amikor Gemma diplomázott, Denise szemében örömkönnyek csillogtak. Amikor én diplomáztam, Denise többet forgatta a szemét, mint egy heroinista, akinek letétben van a vagyona. Szerintem azon bosszankodott, hogy a diplomaosztó ünnepség miatt le kellett mondania a szokásos vasárnapi kerti klubdélutánját. Persze az is lehet, hogy a póló nem tetszett neki, ami ki-kivillant a diplomaátadón viselendő fényes klepetusom alól, és a JENIUS^[xi] felirat pompázott rajta. Apa persze büszke volt rám. Régóta tettettem már, hogy ez elég nekem. Arra gondoltam, egy szép napon Denise talán rá fog jönni, hogy rendelkezik azzal az emberfeletti képességgel, miszerint egyszerre egy embernél többre is büszke tudjon lenni. Ez a nap azonban sosem jött el.

Így tehát, már csak pusztán dacból is, pontosan azt tettem, amit Denise elvárt tőlem: csalódást okoztam neki. Újra meg újra.

Mert Denise úgy gondolta, hogy a nők tanításra születtek, fogtam magam, elmentem az egyetemi campuson rendezett toborzásra, és csatlakoztam a Békehadtesthez. Sokkal könnyebb volt csalódást okozni, mint a lelkemet is kidolgozni csak azért, hogy ez ne történjen meg. És a csalódottságot tükröző oldalpillantások nem is fájtak annyira, ha nem voltak alaptalanok. Nem is beszélve arról, hogy a Békehadtestnél sokféle projekten kellett dolgoznom, és – mily meglepő! – a katonaság telis-tele van egyenruhás férfiakkal. Mondhatni, csak úgy hemzsegnek. Ez pedig igen örvendetes tény.

A lift végre felért az emeletre. Leintegettem apának, mielőtt kiléptem volna az irodám hátsó ajtajához vezető folyosóra. A külső bejárat, amelyet általában használtam, épp az előtérre nyílik, az irodahelyiségem pedig amögött van. Van még egy harmadik bejárat is, amihez egy kicsit trükkösen, a hátsó vészkijáraton keresztül lehet eljutni. Garrettet pillantottam meg a folyosón; épp az irodám ajtajának támaszkodott, és nyilvánvalóan engem várt. Rájöttem, hogy bizonyára a tűzlétrán kapaszkodott fel, és az ablakon mászott be.

Micsoda felvágós alak!

– Ugye, tisztában vagy vele, hogy az apám exrendőr? Mi a nyavalyát csinálsz itt? – bosszankodtam pattogós hangon. Fehér pólót, sötét dzsekit és egy szoros farmert viselt, amely tökéletesen simult az alakjára.

Kihúzta magát, és kérdőn felvonta a szemöldökét:

– Van valamilyen különleges oka annak, hogy lifttel jöttél fel, ami körülbelül olyan tempóban közlekedik, mint ahogyan a Karo szirup^[xii] csordogál a flakonból? Ahelyett, hogy lépcsőn jöttél volna… A fene egye meg! Garrett veszettül jóképű volt; a sötét tónusú bőr, a parázsló szürke tekintet – de ami engem illet, nos, ennyi van a pasasban összvissz, és semmi több. A vonzalomnak az a kis szikrája, amit korábban talán éreztem iránta, már réges-rég elhamvadt a sértődés és az ellenszenv tüzében. És részemről ez így is van rendjén.

Reménykedtem benne, hogy a bosszús arckifejezésem helyettem beszél. Kinyitottam a nehéz faajtót, amely az irodámba vezet, és a Garrett mögött álldogáló három megboldogult látogatóra néztem, akik szintén rám vártak.

– Örülök, hogy ön is eljött – mondtam Barbernek. – Így, függőleges testhelyzetben sokkal magasabb.

Sussman viccesen oldalba bökte Barbert a könyökével, Garrett pedig bemasírozott az irodámba, és nem volt hajlandó végignézni, hogy a tapétával tárgyalok.

– Elnézését kérem a múltkori viselkedésemért – mondta Barber. – Azt hiszem, kissé elvetettem a sulykot.

A bocsánatkérése lelkiismeret-furdalást ébresztett bennem; igazán lehettem volna vele egy kicsit… mit tudom én, elfogadóbb. Lehet, hogy ideje lenne részt vennem egy érzékenység-tréningen. Egyszer jelentkeztem egy stresszoldó tanfolyamra, de a kurzusvezető teljesen kikészített.

– Nincs jogom ítélkezni ön felett – mondtam, és vállon lapogattam Barbert –, hiszen én még nem haltam meg.

Legalábbis hivatalos értelemben.

– Hivatalos értelemben? – kérdezte Sussman.

– Ez egy hosszú történet.

– Persze, persze – mondta Elizabeth. – Bemehetnénk? Azt hiszem, már nincs sok időm hátra, és ha egy mód van rá, legeltetném még a szemem mindenen, ami magas, barna és szkeptikus, amíg lehet. Miért nem találkozhattam vele tegnap?

Boldogan haltam volna meg.

Pontosan tudtam, mit érez. Ugyanazt, amit én Reyesszel kapcsolatban.

Beléptünk az irodámba, ami, egy Pari nevű barátomnak hála, egyben művészeti galériaként is funkcionált. A Centralt bemutató sötét tónusú, absztrakt életképek sorakoztak a falon.

Az egyik egy gót stílusú lány zavarba ejtő ábrázolása volt; épp vért mosott le a ruhájáról, és úgy nézett ki, mint én… na jó, talán mégsem, én ugyanis hidegrázást kapok már a mosás gondolatától is. Hála az égnek, a vásznat behálózó szürke vonalak miatt nehéz volt kivenni, hogy valójában engem ábrázol a kép. Pari egyben tetoválóművész is, a közelben van szalonja.

Azt a tetkót is ő tervezte, ami a bal lapockámon díszeleg. Egy aprócska angyal, természetesen a halál angyala, akit egy lebegő köpeny ölel körül, és hatalmas, ártatlan szemmel néz a világra.

Pari a titkos utalások igazi nagymestere.

Garrett odafordult hozzám. Nem voltam hajlandó felvenni vele a szemkontaktust. Felakasztottam a táskámat, és feltettem egy kávét, épp akkor, amikor Cookie belépett a bejárati ajtón.

– Itt vagy, picinyem?

– Itt vagyok, hátul – kiáltottam. – Épp most tettem föl a kávét – a fedősztori alapján azért volt kávéfőző az irodámban, hogy Cookie koffeinbevitelét szemmel tudjam tartani. A valóságban azonban remekül helyettesítette a potpourrit.

– Kávé! Hála az égnek! – jegyezte meg Cookie, amikor kinyitotta az irodáink közti ajtót. – Ó – tette hozzá, amikor meglátta Garrettet –, Mr. Swopes. Nem tudtam, hogy… – Épp menni készült – mondtam.

Garrett rám vigyorgott, majd Cookie-re villantotta az ellenállhatatlan féloldalas mosolyát.

A szemétláda.

– Jaj, jaj, jaj – mondta Elizabeth, kissé szakadozottan. – Hát ez az, amiről beszélek.

Elnyomtam egy tehetetlen sóhajt, és figyeltem, ahogy Cookie belelendül egy monológba; hebegett valamit a papírmunkáról, majd integetett, és becsukta az ajtót, hogy ne zavarjon bennünket.

– Pontosan tudom, mit érez – búgta Elizabeth.

Lehuppantam az íróasztalom mögötti székre, Garrett pedig a szemben lévőre ült le.

– Nos? – kérdeztem.

– Nos? – kérdezett vissza.

– Nem udvariassági látogatáson vagy itt, Swopes. Mit akarsz?

Három gyilkossági ügyet kell megoldanom.

Úgy tűnt, szórakoztatja a magabiztosságom.

– Csak eszembe jutott, hogy beülhetnénk valamikor kávézni egyet.

– Hoppácska! – jegyezte meg Elizabeth. – Tehát akkor kávézgatás lesz a dologból! Szuper! És mondd, nézhetem majd?

Összehúzott szemöldökkel néztem rá:

– Nem megyünk kávézni.

Garrett lehajtotta a fejét; úgy tűnt, fegyelmezi magát, és nagyon igyekszik, nehogy kijöjjön a béketűrésből.

– Nézd – mondtam, és már nagyon tele volt a hócipőm a viselkedésével –, már megbeszéltük a dolgot. Vagy el tudod fogadni, hogy rendelkezem ezzel a képességgel, vagy nem.

Jobban örülnék, ha nem tudnád elfogadni. Arra van a kijárat.

Vidám napot! És persze tehetsz egy szívességet.

Felemelte a fejét. Az arckifejezése komoly volt, de – ellentétben azzal, amire a szívességtételre vonatkozó megjegyzésem kapcsán számítottam – nem tűnt ellenségesnek.

– Először is, csak hogy tudd – mondta, és a hangja némi ingerültségről árulkodott –, kezdek hozzászokni, Miss Marólúg.

Adj még egy kis időt!

– Nem.

– Másodszor – folytatta megállás nélkül –, beszélni akarok veled erről.

– Én nem akarok.

– Úgy értem, arról, hogyan működik.

– Jól.

– Mindig látod a halottak szellemét?

– Minden második hétvégén, és ünnepnapokon.

– És ott vannak, tudod… mindenütt?

– És forog a Föld? És hideg a jég? És vízálló a béka segge? – kérdeztem, és hátradőltem a székemen, hogy feltegyem a lábamat – poros bakancs, miegymás – az asztal tetejére.

Összekulcsoltam a bokámat, toronysisakot formáltam az ujjaimból, és mereven bámultam magam elé, hogy ezzel is hangsúlyozzam a türelmetlenségem. Vártam, hogy Garrett végre meghozza a döntést arról, hisz-e nekem, vagy sem.

Ezt a szakaszt derengés nek hívtam – ilyenkor az embereknek kezd derengeni, hogy tényleg látom a megboldogultak szellemét.

Persze mindig vannak kétségeik. A legtöbben vadul gondolkodni kezdenek, hogy valamiféle, bármiféle magyarázatot találjanak arra, hogyan csinálom, amit csinálok.

És olyan biztos, mint hogy élek, hogy Garrett Swopes épp azon fáradozott, hogy előálljon egy ilyen magyarázattal. Végül is a halottak nem mászkálhatnak köztünk, hogy megoldják a saját meggyilkolásuk ügyét. Szellemek nem léteznek. Amit állítok, abból semmi sem állja meg a helyét a valóságban.

A derengés olyan volt, mint egy útelágazás; annak a bizonyos anekdotából ismert utazónak vagy az egyik ösvényen kell elindulnia, vagy a másikon. Sajnálatos módon a „Charley tényleg látja az eltávozottak szellemét”-ösvény inkább volt veszélyes, semmint biztonságos, szemben a másikkal, a „Charley orvosi eset”-ösvénnyel, amely egy szép, kitaposott út volt. Senki sem örül annak, ha bolondnak nézik. Tíz esetből kilencszer a józan ész megakadályozza az embereket abban, hogy higgyenek nekem.

Garrett egy pár másodpercig visszabámult rám, majd ismét az ujjaimra meredt. Szinte láttam, ahogy forognak a kerekek az agyában. További percek múltán arra gondoltam, jót tenne azoknak a kerekeknek egy kis olajozás.

– De honnan tudtad, hol találjuk Ms. Ellery holttestét? – kérdezte végül.

– Nem magyarázom el újra, Swopes.

– De most komolyan… – Nem.

Egy hosszabb szünet után megkérdezte:

– Ötéves korod óta csinálod ezt?

Felhorkantam.

– Azóta látom a holtak szellemét, hogy megszülettem.

Apámnak kellett az öt év, hogy higgyen nekem, de amikor elmondtam neki, hol találja egy eltűnt kislány holttestét, akkor végre rájött, milyen nagy kincs van a birtokomban.

– A Johnson lány.

Reméltem, hogy a szemem se rebben. Az eset nem tartozott a kedvenc emlékeim közé. Tulajdonképpen, ha valaki megkérdezné, nem lenne könnyű olyan ügyet mondanom, amit kevésbé szerettem. A Johnson Lány Fiaskó napján, ahogy én neveztem, Denise a kitaposott ösvényre lépett: úgy döntött, hogy nem hisz nekem, és megfogadta, hogy soha többé nem beszél erről. Ugyanezen a napon ébredtem rá arra, hogy nem hétköznapi dolog az, amire képes vagyok. És felismertem azt is, hogy néhányan – azok közül is, akik közel állnak hozzám – megvetnek e miatt a képességem miatt. Persze a tény, hogy a mostohaanyám ájultra pofozott egy tucatnyi bámészkodó előtt, némiképp közrejátszott abban, hogy nem szívesen idéztem fel magamban a nap eseményeit.

– Jól van? – kérdezte Sussman.

Majdnem elfelejtettem, hogy ők is ott vannak körülöttem.

Diszkréten bólintottam.

– Tudod – mondta Elizabeth –, szerintem Garrett tényleg próbál nyitott lenni a dologra.

Sóhajtottam, és nem igazán hatott meg Garrett lelki tusája.

Végül is ő akarta tudni… – Igen – mondtam.

Elővette a jegyzetfüzetét.

– Megkérdeznéd Ms. Elleryt, mikor van a születésnapja?

– Nem.

Elizabeth előrébb lépett:

– Június huszadikán.

Elizabethre néztem:

– Tudja, mikor van a születésnapod. Csak arra kíváncsi, vajon én tudom-e.

– Nem megy? – kérdezte Garrett. Csalódottnak látszott, mintha tényleg azt akarta volna, hogy elmondjam neki az igazat, és mintha valóban hinni akart volna nekem. Körülbelül öt percig. Ezek voltak a kocahívők, akikkel nagyon kellett vigyáznom. Az volt a szokásuk, hogy akkor szúrjanak a véknyamba, amikor a legkevésbé számítok rá.

– Mondd már meg neki – kérlelt Elizabeth.

– Te ezt nem értheted – válaszoltam neki. – Az olyan emberek, mint ő, sosem hisznek nekem. Fenntartás nélkül soha.

Neki is mindig lesznek kétségei. Mindig vizsgáztatni akar majd, ellenőrzi, hogy tudom-e azt az információt, amivel ő már rendelkezik, és azt várja, hogy felsüljek. – Garrettre pillantottam. – Tehát bekaphatja.

– Elizabeth – mondta Sussman –, lehet, hogy ideje lenne… – Nem! – kiáltotta Elizabeth, és ugrándozni kezdett, hogy magára vonja Garrett figyelmét. – Mondd meg neki! – odarohant az asztalhoz, és Garrett fölé hajolt. – Túl kell lépnie a korlátain, és hinnie kell neked! Nem tudja, mit veszít, ha nem teszi. Úgy fogja leélni az életét, hogy csak ebben az egyetlen dimenzióban gondolkodik. Nem fogja felismerni, hogy van más út is, és nem fog hinni abban, hogy az eltávozott szerettei egy sokkal jobb helyre mentek tovább… és hogy jól érzik magukat.

Rájöttem, hogy Elizabeth már nem Garrettről beszél, hanem saját magáról.

Felálltam, és odamentem hozzá:

– Elizabeth, mi a baj?

A sírás határán volt. Láttam, hogy halovány tekintetében könnyek csillognak.

– Olyan sok mindent szeretnék mondani a testvéremnek, ő is épp olyan, mint Garrett… vagy én. Én sem hittem volna neked soha – leeresztette a vállát, és bűntudat tükröződött a tekintetében: – Annyira sajnálom, Charlotte, hogy nem hittem volna neked! Soha, de soha. Mint ahogy a testvérem sem hinne.

Megkönnyebbült mosoly suhant át az arcomon. Ez minden?

Ezzel a problémával már számtalanszor szembesültem.

– Elizabeth – mondtam –, azok közül a problémák közül, amelyekkel most van dolgunk, ez az, ami a legkönnyebben orvosolható.

Garrett figyelte a beszélgetésünket – pontosabban azt, hogy én beszéltem –, de javára kellett írnom, hogy az arckifejezésén nem látszott semmi.

Gyakran elgondoltam, milyen nevetségesnek találhatnak az élők, amint magamban beszélek, élénken gesztikulálok, és a levegőt ölelgetem. De nem mindig volt más választásom. Ha Garrett nem hajlandó elmenni, hát kénytelen lesz megbirkózni az én világom történéseivel. Nem fogok csak azért változtatni a viselkedésemen, ráadásul a saját irodámban, hogy az ő kényes, konvencionális gondolkodásának megfeleljek.

Elizabeth hüppögött:

– Mit értesz ez alatt? Hogyhogy orvosolható?

– Hagyhatsz neki üzenetet.

– Üzenetet?

– Persze. Nem ez lenne az első eset. Sok magyarázkodástól megkíméli az embert – mondtam és ölelő mozdulatot tettem. – Lediktálsz egy üzenetet, én legépelem, és visszadátumozom a halálod előtti időpontra, és aztán csodálatos módon egyszer csak előkerül a holmijaid közül. Egy amolyan „arra az esetre, ha bármi történne”-üzenet. Elmondasz mindent, amit csak akarsz, és úgy rendezzük a dolgot, mintha a halálod előtt írtad volna.

Van egy srác, aki az aláírásodat is simán odahamisítja, ha szeretnéd.

– Kicsoda? – kérdezte Garrett.

Fenyegető pillantást vetettem rá. A megboldogultakkal való ténykedésem részletei nem tartoznak rá.

Elizabeth arcán meglepetés tükröződött:

– Ez briliáns gondolat! Ügyvéd vagyok. És sokkal összeszedettebb vagyok, mint… mint Dewey decimális rendszere.^[xiii] Simán beveszi majd a tesóm.

– Hát persze, hogy beveszi – mondtam, és meglapogattam Elizabeth hátát.

– Írhatnék én is egyet a feleségemnek? – kérdezte Sussman.

– Persze.

Aztán mindketten Barberre néztek, és arra vártak, hogy ő is megnevez majd valakit, akinek írni szeretne.

– Nekem csak a mamám van. Tudja, hogyan érzek iránta – mondta Barber, én pedig arra gondoltam, vajon örülnöm kellene-e, vagy sajnálnom őt amiatt, hogy csak az édesanyja van az életében.

– Örülök – mondtam neki. – Bárcsak több ember szakítana időt arra, hogy beszéljen az érzelmeiről.

– Hát igen. Ami anyámat illeti, nem állhatom tízéves korom óta. Nem sok minden van, amit megírhatnék neki.

Igyekeztem leplezni döbbenetemet, de a legjobb szándékom ellenére is észrevette:

– Ó, nekem elhiheti, hogy az érzés kölcsönös.

– Nos, akkor két üzenet lesz.

– Figyelj – mondta Elizabeth –, melyik is a nyár első napja?

– Azt tervezed, hogy addig maradsz ebben a dimenzióban?

Vállat vont, és Garrett felé intett a fejével, majd sokatmondóan mozgatta gondosan ívelt szemöldökét.

– Ja, vagy úgy – mondtam, és igyekeztem visszatartani a nevetést. – Június huszadika, de van, amikor… Garrett lélegzete is elállt, Elizabeth pedig összefonta a karját, és elmosolyodott. Minden porcikájából áradt a magabiztosság.

– Így van – mondta Garrett –, Elizabeth Ellery tényleg június huszadikán született.

Lesújtó pillantást vetettem Eleizabethre: – Rászedtél.

– Ügyvéd vagyok – rikkantotta, mintha ez mindent megmagyarázna.

Egyébként tényleg nagyon megkedveltem Elizabethet.

Visszamentem a székemhez, és a szokásos nagy svunggal letelepedtem.

– Rászedett – mondtam Garrettnek.

Garrett vigyorgott. De mintha máshogy vigyorgott volna, mint szokott. Megváltozott, és már értettem is, hogy miért.

– Jaj, nem. Nem, nem, nem és nem – mondtam, és az ujjammal fenyegetően intettem felé. – Ne is kezdd azt a baromságot!

– Milyen baromságot? – kérdezte, és a hangja ártatlanul, sőt megilletődötten csengett.

– Azt a baromságot, hogy úgy nézel rám, mintha minden tudás letéteményese lennék, és az univerzum összes kérdésére tudnám a választ. Ugyanis nem így van. Nem látok a jövőbe.

Nem tudok olvasni a múltadban. Holtbiztos, hogy a tenyeredből sem tudok jósolni. És nem tudok továbbá… – De médium vagy, igaz?

– Ide figyelj, haver – mondtam, és áthajoltam az asztalon –, körülbelül annyi médium-tehetség van bennem, mint egy répában.

– De… – Semmi de! – mindig is komoly problémáim voltak ezzel a kis szócskával. Egyszerűen nem szeretem, és kész. Így hát befogtam a fülem, és elkezdtem magamban dudorászni.

– Ez aztán felnőtt nőhöz méltó!

Igaza volt. Mindenesetre ráöltöttem a nyelvemet, és csak aztán vettem el a fülemről a kezem:

– Figyelj, több kérdés kavarog bennem, mint ahány választ tudok. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a képességeim közelebb állnak a skizofréniához, mint bármely természetfölötti dologhoz. Kérdezz csak meg akárkit! Ha ehető lennék, gyümölcstorta lennék. Na!

– Skizofrénia – mondta hitetlenkedve.

– Hangokat hallok a fejemben. Nos, hány skizofrén éli meg ezt?

– De hát épp most mondtad, hogy… Feltartottam a mutatóujjam, hogy belé fojtsam a szót. Habár a középső ujjam felmutatása sokkal adekvátabb közlés lett volna, kénytelen voltam magyarázatokba bocsátkozni, még mielőtt nagyon elszaladna vele a ló, és elveszíteném a frissen szerzett renomémat:

– Nos tehát, amikor az emberek olyan helyzetbe kerülnek, amilyenben most te is vagy, amikor azon a ponton vannak, hogy már majdnem hisznek abban, amit csinálok, általában elragadtatják magukat. Elkezdenek vizsgáztatni, hülye kérdéseket tesznek fel, tudni akarják, hol lesz a következő földrengés, vagy azt, mik a nyerő lottószámok. Most mondd meg, láttál te már valaha olyan szalagcímet, hogy A médium lett a lottónyertes?

Nem vagyok médium. Nem is tudom, léteznek-e egyáltalán médiumok.

– Mondd meg neki, ki vagy – trillázta Elizabeth izgatottan, miközben Garrett a notebookján babrált.

Rávillantottam a „fogd be, vagy patkolj el”-nézésemet. Nem hatott rá. Valószínűleg azért, mert már eleve elpatkolt.

– Most komolyan – folytatta Elizabeth –, mondd meg neki.

Kezd hinni neked. Nagyon klassznak fogja tartani.

– Nem fogja – suttogtam. A fogaim közt szűrtem a szavakat, és egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy én vagyok az egyetlen élő ember a helyiségben, aki hallja, mit mond Elizabeth.

– „Az a személy, aki a természetes érzékleteken túli jelenségeket is észlel” – Garrett rám nézett –, ez a médium definíciója.

– Jó, rendben. Akkor talán az vagyok – mondtam. – De utálom ezt a szót. És mindent, ami hozzá kapcsolódik.

– Értem – mondta egy vállrándítás kíséretében. – És mit nem fogok én csinálni?

– Nem fogod klassznak tartani.

– Mit? A képességeidet?

– Nem egészen.

– Akkor mit?

Akkor mit? Ha tényleg tudni akarná, akkor elmondanám neki az egészet, elejétől a végéig. Végül is már úgyis belelendültem.

Miért is hagyjam abba? Sem az apám, sem Bob bácsi nem volt tisztában a képességeim teljes tárházával. Sosem volt szükség rá, hogy mindent elmondjak nekik. Hittek nekem, és ez épp elég volt. De mivel egy cseppet sem érdekelt, hogy Garrett mit gondol rólam… – Jó – mondtam kihívóan. – Akkor elmondok mindent. Ha megteszem, akkor elmész?

Pár másodpercnyi csend után alig észrevehetően bólintott.

– Nos, én egyfajta… valamiféle… szóval, a francba! – mondtam fogcsikorgatva, majd kitört belőlem: – A halál egyik angyala vagyok. Pontosabban a halál angyala.

Na tessék.

Kimondtam.

Kiterítettem a lapjaimat, fellebbentettem a fátylat, kiöntöttem a lelkem, mindvégig abban bízva, hogy egy klisé sem maradt ki. De a szeme se rebbent.

Nem tört ki belőle a nevetés. Tulajdonképpen meg se rezzent.

Még egy milliméternyit sem mozdult. Azon merengtem, vajon lélegzik-e még. Majd megvilágosodtam. Hát persze, a pókerarc!

Szürke tekintete az enyémbe fúródott, én pedig a reakciójára vártam, de eltökélte, hogy nem reagál. El kellett ismernem, kiváló pókerarca van. Fogalmam sem volt, mi járhat a fejében.

– Szerintem hisz neked – mondta Elizabeth. Garrett fölé hajolt, és alaposan szemügyre vette, majd ismét rám nézett.

Tehát akármennyire is odafigyeltem, hogy ne látszódjon semmi az arcomon, Elizabeth észrevette, hogy szinte lesír rólam:

tele vagyok kétségekkel.

– És hogyan működik? – kérdezte Garrett.

Ismét ránéztem:

– Azt ígérted, hogy elmész.

– Igen, ha elmondtál mindent – emlékeztetett.

A fenébe is!

– Oké, tehát az a kérdés, hogyan is megy ez az egész. Nem tudom. Csak úgy történik.

– Úgy értem, te mit csinálsz?

– Ja, vagy úgy. Segítek az embereknek átmenni.

– Átmenni?

– Nos, odaátra – mondtam, és meglepődtem a tájékozatlanságán.

– Hogyan?

Hát, nem adja fel egykönnyen… – Bocsáss meg – felugrottam, kissé előrébb húztam a kétszemélyes padnak is beillő irodai székemet, majd újra leültem. Az ügyvédek közelebb jöttek, hogy ők se mulasszanak el egyetlen szót sem a sztoriból. – Le tudnának ülni? Kissé zavaró, hogy itt lengedeznek.

– Ó, hogyne – mondták, és mindhárman belepréselődtek egyetlen székbe. Kénytelen voltam visszafojtani egy nevetést.

– Hogy megy ez? – kérdezte ismét Garrett.

A vallatás tehát folytatódik. Nagyot sóhajtottam, miközben sorra vettem magamban, amit eddig elmondtam. Mindez teljes mértékben felhasználható ellenem. Másokkal is megesett már, hogy visszaéltek a hallottakkal, olyanokkal is, akikben sokkal jobban bíztam, mint Garrettben. És mégis, lám, milyen messzire jutottunk.

– Alapvetően – mondtam, és kissé túljátszottam a vonakodást –, megpróbálok abban segíteni az embereknek, hogy rájöjjenek, miért nem mehettek még át a másik dimenzióba.

Azután pedig elvezetem őket a fénybe.

– Milyen fénybe?

– A fénybe. Az egyetlen fénybe, amit ismerek – feleltem, a „robbants és menekülj”-stratégiát választva, amit egy hadnagytól tanultam, akivel még egyetemista koromban randizgattam.

– Hm-hm – mormogta, és láthatóan nem vette be a dolgot. – Milyen fényről van szó?

Haboztam. Bizonyos információ szakrálisnak számított.

Bizonyos részletek megismeréséhez csak az eltávozottaknak volt joguk. És persze arról szó sem volt, hogy ha Garrett pontosan megtudja, mit csinálok, akkor hinni fog nekem. Inkább azt mondanám, hogy ha megtudja, menekülőre fogja majd. Hm, nem is olyan rossz gondolat… – Én vagyok a fény – mondtam, és önelégült arroganciával magasra tartottam a fejem. Úgy éreztem, mintha megint a középiskolában lennék, és egy eleve agresszív társamat provokálnám, hogy belém kössön.

Egy pillanatnyi elmélázás után visszakérdezett:

– Te?

– Én – ismételtem meg, ugyanannyi arroganciával. Gyerünk, Mr. Kétkedő, okozz egy jó napot! Gyerünk, provokálj! Bizonyítsd be, hogy nincs igazam! Mintha számítana… – Nos, tudod… fényt árasztok magamból.

Hirtelen felfogtam, mit is cselekszem. Túl sokat mondtam, elbüszkélkedtem a képességeimmel, és tessék, máris az Őrült csajok meghallgatásán találtam magam. Alapos munkát végeztem.

Garrett hátradőlt a székében, végigmért, majd egymásba forrt a tekintetünk.

– Szóval segítesz nekik rájönni, miért nem tudtak átmenni a másik dimenzióba.

Már nem volt mód arra, hogy jól jöjjek ki ebből az átkozott beszélgetésből. Hát igen, nem véletlen, hogy a büszkeség a hét főbűn egyike.

– Igen – feleltem.

– És utána elvezeted őket a fénybe.

– Így van.

– Ami voltaképpen te magad vagy.

– Pontosan.

– Szóval, amikor átmegyünk majd – vetette közbe Sussman –, akkor tulajdonképpen kegyeden keresztül tesszük azt?

Rápillantottam. Gondoltam, hogy ez – amit voltaképpen a világmindenség bármely szegletében élő lénynek nagy becsben kellene tartania – megmozgatja majd a fantáziáját, és tessék, láthatóan el volt bűvölve a lehetőségtől.

– Igen, rajtam keresztül. Merthogy én lennék ugyebár a halál angyala – mondtam magyarázatképpen.

– Hűha – jegyezte meg Barber. – Ez a legfrankóbb dolog, amit ma hallottam! Ez a nap fénypontja!

– Tehát te vagy a portál – jegyezte meg Garrett.

Vállat vontam.

– Így is lehet mondani.

Egy szemérmetlen mosoly suhant át az arcán, miközben végigmért; az idegeim bizseregtek a gyanakvástól.

– Teljesen odavan érted – mondta Elizabeth.

Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését, és az órámra pillantottam.

– Te jó ég, hogy elment az idő! – vajon hol a nyavalyában van már Bob bácsi?

– Tehát a szellemek, amelyek nem mennek át a másik dimenzióba, itt mászkálnak körülöttünk a földön, úgy, hogy egyébként tudomást sem vesznek a világról? – kérdezte Garrett, és láthatóan nem állt szándékában abbahagyni a faggatózást.

Nagyot sóhajtottam. Sosem lesz ennek így vége… – Nem. Ugyanabban az időben és térben léteznek, csak egy másik dimenzióban. Mint egy duplán exponált fénykép. Én pedig egyszerre mindkét szférában jelen tudok lenni.

– Hát ettől vagy olyan lélegzetelállító – mondta, és elismerés csillogott a szemében.

Ez már túlzás volt. Képletesen szólva, még mindig nem tudtam mit kezdeni a leesett állammal, olyannyira meglepett, hogy hitt nekem – elhitt mindent, amit mondtam.

– Na, mit szólsz hozzá? Megiszunk akkor valamikor egy kávét? – kérdezte megint.

– De hiszen épp most magyaráztam el mindent.

– Drágám, erős a gyanúm, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa. – Amikor látta, hogy habozom, megtoldotta ezzel: – Persze csak mint barátok.

Enyhén összeráncoltam a homlokomat, majd emlékeztettem:

– Nem vagyunk barátok, ugye, emlékszel? Az elmúlt hónapban elég nyilvánvalóan hoztad a tudomásomra, hogy nem vagyunk haverok, spanok, és semmi egyéb sem, ami távolról is összefüggésbe hozható a barátsággal mint olyannal.

– A hétvégi szeretők státuszához mit szólsz? – vetette fel Garrett.

Hát ez az! Nem tudtam, milyen szabályok szerint játszik – bár abban teljesen biztos voltam, hogy a Monopolynak vagy a dámajátéknak ehhez semmi köze –, de azt tudtam, hogy semmiképp nem akarok a játszópajtása lenni. Felálltam, megkerültem asztalt, megálltam Garrett mellett, és – a lehetőségeimhez képest – igyekeztem fölé tornyosulni.

Fenyegetően. Mint Darth Vader, csak éppen kicsit jobb tüdőkapacitással. Egy sokatmondó pillantással az ajtó felé mutattam:

– Dolgoznom kell.

Rápillantott az ajtóra, amire mutattam, és amelyen át távoznia kellett volna:

– Dolgoznod kell? Azon az ajtón? – kérdezte évődve, amolyan okostojás-humorral fűszerezve.

– Miről beszélsz?

– Le akarod festeni?

– Nem.

– Ha engem kérdezel, én mélybarnát választanék, hogy menjen a hajad színéhez – majd felállt, és ezzel fordult a kocka:

most ő tornyosult fölém. Egy újabb sokatmondó pillantás után, amelynek ezennel egészen más üzenete volt, odahajolt hozzám, és kedvesen ezt mondta: – Vagy aranyat…, hogy passzoljon a szemed színéhez.

– Azt hiszem, nekem már jó volt – jegyezte meg Elizabeth.

A másik két ügyvéd, nagy torokköszörülés közepette, illendően kivonult az irodámból. Elizabeth vonakodva követte őket a fogadóhelyiségbe, ahol egyébként lett volna létjogosultsága egy olyan táblának, hogy: Cookie felségterülete – csak a miheztartás végett. Míg Garrett arra várt, hogy elfogadjam a kávémeghívását, a szemem sarkából megint megpillantottam azt a bizonyos dolgot, azt a furcsa, gomolygó Superman-szerű teremtményt. Olyan gyorsan haladt, hogy mire felé fordítottam a fejem, már el is tűnt. A másik oldalamra áramlott, megérintette a karomat, végigsimított a számon, és szinte belém költözött, mintha a hasamban gomolygott volna, és melegséggel töltötte el az egész testemet.

A bensőm megremegett, hátravetettem a fejem, és riadtan levegőért kapkodtam. Garrett előrébb lépett, és megfogta a karomat, hogy el ne essek. Akkor vettem észre, hogy rémület ült ki az arcára. Közelebb húzott magához. Majd az érzés hirtelen elillant, és Garrett hátratántorodott, mintha egy láthatatlan erő taszította volna meg.

Megtántorodott, azután visszanyerte az egyensúlyát. Rám nézett. Mindketten döbbenten, tágra nyílt szemmel álltunk. Az íróasztalom felé tántorogtam, és nekidőltem, hogy megtámaszkodjak, ha már a rogyadozó térdeim nem tudtak megtartani.

– Ez az… egyikük volt? – kérdezte Garrett, szórakozottan masszírozva a mellkasát, ahol a lökés érte. Vadul körülnézett, majd elégedetlenül ráncolta a homlokát, és ismét a tekintetemet kereste.

– Nem – mondtam, miközben igyekeztem lelassítani a lélegzetemet –, ez valami más volt.

Hogy micsoda, azt nem tudtam pontosan. De lett volna tippem, és amit a megérzésem súgott, az nagyon nem volt kedvemre való. Lehet, hogy Nagygonosz volt az? Ha igen, miért jött ide? Miért épp most? Nem tűnt úgy, mintha az életem közvetlen veszélyben lenne. Nehezemre esett palástolni a félelmemet. Eddig bármikor is láttam Nagygonoszt, sohasem ért hozzám egyetlenegy ujjal sem, és sohasem suhant be a testem alsó régiójába, hogy úszkáljon egyet. Lehet, hogy nem is ő volt.

Végigpásztáztam a szobát, és valószínű, hogy kissé kétségbeesettnek tűnhettem. Vajon Reyes volt az? Lehetséges ez egyáltalán? Lehet, hogy… féltékeny volt? Swopesra? Ez most komoly?!

Az ajtóhoz siettem, és kiszóltam:

– Láttatok valamit? Erre jött?

Elizabeth, aki a hamvaszöld kanapén üldögélt a fogadótérben, felugrott és azt kérdezte:

– Elvtűnt a szemed elől? Hogyan tűnhetett el?

– Nem Garrettről beszélek – mondtam, talán kissé türelmetlenül –, hanem arról a sötét, gomolygó alakról.

Cookie lassacskán megértette, hogy látogatóink vannak. Úgy ugrott fel a székéből, mintha egy kobra tekergett volna előtte az asztalon:

– Charley, drágám, ügyfeleink vannak?

– Igen. Elfelejtettem szólni neked. Emberek, ő itt Cookie.

Cookie, három ügyvéd van a köreinkben, mindhárman tegnap éjjel távoztak el az élők sorából. Ők azok, akikről meséltem neked. Bob bácsival dolgozunk az ügyükön. Nos tehát, látta őt valaki?

Az ügyvédek kérdő tekintettel néztek egymásra, és a vállukat vonogatták. Csalódottan sóhajtottam, és nekidőltem az ajtófélfának.

Az ember azt hinné, hogy én mint a halál angyala kiterjedt kapcsolati tőkével bírok, és nem jelent gondot a Gomolygó Lény azonosítása. Azonban, tekintettel arra, hogy az egyetlen kapcsolatom a túlvilággal az, amit Nagygonosszal, vagyis a halál inkarnációjával létesítettem, kissé nehézkes lenne bármiféle kérdezősködés.

Majd észrevettem egy furcsa árnyékot a sarokban, amely változtatta az alakját, mintha sötéten gomolygott volna a reggeli fényben. Ő volt az. Más nem lehetett. Kiegyenesedtem, ellöktem magam az ajtófélfától, és lassan belopództam a szobába, hogy el ne ijesszem.

– Láthatnálak? – kérdeztem meglehetősen reszketeg hangon.

Mindnyájan a sarok felé néztek, de rajtam kívül csak az ügyvédek láthatták őt. Mindhárman egy óvatos lépést tettek hátrafelé, olyannyira egyszerre, hogy úgy tűnt, mintha koreográfia szerint mozognának, én pedig előreléptem, és kérlelni kezdtem a lényt:

– Kérlek, mutasd meg magad!

Az árny megmozdult, áramlott a levegőben, eltűnt, majd ugyanabban a pillanatban ismét materializálódott, közvetlenül előttem. Hátratántorodtam, amint a hosszú füstgomolyag felszállt, és hirtelen egy kar támaszkodott a falnak, épp a fejem mellett. Egy hosszú kar, amely magas vállban végződött.

Az ügyvédek lélegzete elállt, amint a lény testet öltött előttük, és a gomolygó füst hússá változott, a molekulák összerendeződtek és egymáshoz kapcsolódtak, egyik izmot formálva a másik után. A pillantásom akaratlanul is a lény karjáról a falnak támasztott kezére vándorolt – a kézre, amely láthatóan kemény munkában edzett volt, de mégis gyönyörű –, onnan pedig a hosszú, szálkás, izmos alkarjára. Furcsán élénk színű ingujja fel volt gyűrve a könyökhajlatáig, a bicepszére ráfeszült az anyag, és szinte láthatóvá vált az izmaiban lakozó erő. A tekintetem a széles és erős vállára siklott; úgy tűnt, bármely külső erőhatásnak játszi könnyedséggel ellen tudott volna állni.

Mielőtt megpillanthattam volna az arcát, előredőlt, forró testéhez ölelt, és a fülemhez hajolva suttogott. Olyan közel volt hozzám, hogy csak a férfias, határozott vonalú állát láttam, amelyet legalább kétnapos, sötét színű borosta borított.

Az ajkai a fülemet érintették; beleborsódzott a hátam.

– Dutch – suttogta, és ekkor már szinte beleolvadtam a testébe.

Eljött az én időm, a nagy lehetőség, hogy megkérdezzem, vajon valójában az-e, akinek gondolom – akinek remélem. De belemerültem az álomvilágba, ahol semmi sem úgy működött, ahogy kellett volna. A kezeim önállósították magukat, és a mellkasához emelkedtek. A lábszárcsontjaim mintha elolvadtak volna. A szám csak egyetlen dologra áhítozott. Rá. Az ízére. A lényére. Olyan volt az illata, mint könnyű nyári viharban az esőé; a föld illatát rejtette, egyszerre volt bódító és frissítő.

Markolásztam az ingét – nem tudván, hogy toljam-e el magamtól, vagy inkább húzzam közelebb. Miért nem láthatom őt? Miért vagyok képtelen kényszeríteni magam, hogy lépjek arrébb, hogy láthassam az arcát?

Amikor az ajka az enyémre olvadt, elvesztettem minden realitásérzékemet. A világom felvette az ő alakját, eggyé váltam a testével, a szájával, a két kezével, amelyek mint a hold az éjszakában, végigsuhantak a testem hegyein és völgyein. Olyan volt, mintha egy bolygó lenne, én pedig a holdjaként keringenék a vonzáskörében, adott pályára kényszerítve.

A csók egyre szenvedélyesebbé, sürgetőbbé vált; érintésére a testem a vágytól megremegve válaszolt. Felsóhajtott, még követelődzőbben csókolt, a nyelvével szétnyitotta az ajkaimat, nemcsak ízlelgette, hanem szinte magába szívta a testemet és összeolvasztotta a lelkét az enyémmel. Elvette az egyik kezemet a mellkasáról, és az öve felé húzta, hogy érezhessem az erekcióját. Felsóhajtottam, és beszippantottam a forró levegőt, amely belőle áradt felém. Éreztem, hogy gyengéden megszorít a combjaim között, és folyékony tűz sepert végig a testemen. Azt akartam, hogy ott legyen körülöttem, rajtam, és bennem. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak e tökéletes lényből áradó, túlcsorduló érzékiségre.

Úgy éreztem, fékezhetetlen vágy tombol bennem, majd egyszer csak meghallottam a nevem valahonnan nagyon messziről, és a köd lassan feloszlott.

– Charley?

Kikeveredtem az álomból és visszazökkentem a valóságba. A szobában mindenki szájtátva bámult rám. Bob bácsi az ajtóban állt, és rosszallóan húzta össze a szemöldökét. Garrett is rám meredt; a tekintetéből zavar sugárzott. Sarkon fordult, és kiviharzott az ajtón, Bob bácsinak is épp csak odabiccentett, amikor elhaladt mellette.

Akkor vettem észre, hogy a gomolygó teremtmény köddé vált. Eltűnt. Már nem voltam képes arra, hogy megtartsam a saját súlyomat, a padlóra csúsztam, és kétkedve meredtem magam elé.

– Megszállt téged? – kérdezte Cookie egy hosszú perc után, és különösen lágy volt a hangja a megilletődöttségtől. – Mert hadd mondjam el neked, drágám, hogy ha ezzel jár az, hogy az embert megszállja egy szellemlény, akkor megyek és azonnal eladom a lelkem.