Tizenkettedik fejezet

Reyes Farrow. Ki mondta, hogy könnyű tökéletesnek lenni?… Valakinek azért meg kell birkóznia ezzel a feladattal is.

CHARLOTTE DAVIDSON

 

– Ismered? – kérdezte Neil egy óra elteltével. Addig olvastam, meg beszélgettünk, és Garrett is hívott. Persze nem vettem fel.

Megtudtam, amit akartam. Körülbelül egy hónappal ezelőtt verekedés tört ki az udvaron, és a börtön azonnal szigorított zár alá került. Mindenkinek a földre kellett hasalnia. Azonban az egyik elítélt, egy hatalmas kölyökképű pasas, akivel Reyes összebarátkozott, túlpörgött, megtagadta a parancsot és nem hasalt le. Az egyik toronyban az őr felkészült, hogy leadja a figyelmeztető lövést. Reyes ezt észrevette, és rángatta a társát, hogy feküdjön le a fölre ő is, mert attól tartott, hogy az őr le akarja lőni. Ahelyett azonban, hogy a lövedék ártalmatlanul a földbe fúródott volna, Reyes koponyájába csapódott, és átütötte az agya frontális lebenyét. Azóta kómában volt.

Felpillantottam Neilre, és választoltam a kérdésére:

– Még gimnazista koromban találkoztam vele – mondtam.

Elmeséltem neki az aznap éjjel történteket, mondtam, hogy Reyest súlyosan bántalmazta a férfi, akinek a meggyilkolásával vádolják. Neil nem tűnt meglepettnek. Becsuktam az aktát, és belenéztem Neil szürke szemébe:

– Köztünk szólva – mondtam, és közelebb hajoltam, hogy még bensőségesebbé tegyem a közlésemet –, tudod, mint jó barátok egymás közt – és e felvezetés után előhozakodtam a farbával –, mit tudtál róla? És mit gondoltál róla? – ujjammal megkocogtattam az aktát. – Mármint mi olyat, ami ebben nincs benne?

Neil hátradőlt és megigazította a gallérját, majd mély levegőt vett:

– Ha elmondanám, nem hinnéd el.

Ez ígéretesen hangzott.

– Már hogyne hinném – mondtam, és kacsintottam egyet.

Egy hosszú percig meredt rám, mielőtt megszólalt. És amikor megszólalt, azt a fajta vonakodást véltem felfedezni a hangjában, amit magam is túlságosan jól ismertem. Valóban kételkedett abban, hogy hinni fogok neki. Ha tudta volna, hogy… – Furcsa dolog történt, amikor Farrow megérkezett hozzánk.

Körülbelül egy héttel azután, hogy az elkülönítőből beengedték a többi elítélt közé – mondta, és a karórája csatját kezdte vizsgálgatni –, a South Side banda három embert állított rá, hogy végezzenek vele. Hogy miért, azt nem tudom, de ha a South Side támadásba lendül, akkor a halál garantált. Ez biztos.

Szúrt a mellkasom, de összeszorítottam a fogamat, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy véletlenül se mutassam ki, mennyire megrázott már az is, hogy elképzeltem Reyest ebben a helyzetben.

– Az inzultus szinte abban a percben véget is ért, amikor elkezdődött – folytatta Neil, és az arca elsötétült, miközben felidézte az emlékeket, és igyekezett összerakni a mozaikdarabkákat. – Akkoriban még csak őr voltam, épp frissen fejeztem be a kiképzést, és még zöldfülűnek számítottam.

Majdnem összepisiltem magam, amikor láttam, hogy a banda emberei elindulnak Farrow felé, nem mintha akkor tudtam volna, ki is ő egyáltalán. Erősítést kértem, de mielőtt befejeztem volna a hívást, a három South Side-tag a földön hevert, vérbe fagyva, és ez a húszéves kölyök ott… nem is tudom… guggolt egy asztalon, láthatóan készen állt, hogy bárkinek nekiugorjon, aki csak a közelébe megy. Minden különösebb érzelem nélkül nézett a rabtársai szemébe, még félelem sem volt a tekintetében.

Sziklaszilárdan ültem ott, bár alig kaptam levegőt. Figyeltem, amint az események kirajzolódnak az elmémben.

Neil a fejét ingatva nézett rám. A tekintetében megkönnyebbülés és tisztelet keveréke látszott.

– Nem tűnt fáradtabbnak, mint én most. Csak épp észrevettem, mi történik, de… – De?

– noszogattam, és alig tudtam uralni a kíváncsiságomat.

– De… nem úgy mozgott, ahogy egy átlagos ember, Charley.

Mintha… gomolygott, áramlott volna a levegőben. Olyan gyorsan haladt, hogy nem tudtam követni a tekintetemmel. Aztán egyszer csak ott guggolt az asztalon, mint egy… ugrásra kész vadállat. Elképesztően erős volt, és azt hiszem, veszélyes. – Neil ismét megrázta a fejét, mintha csak nem hinne a saját szemének. – Hát, innen ered a neve.

– A neve? – kérdeztem, és egyre inkább feszített a kíváncsiság.

– Soha többé nem ért hozzá senki – folytatta Neil. – Amióta csak itt vagyok, és évekről van szó, nem láttam hozzá foghatót.

Az itteni emberek számára olyan, mint egy élő legenda, majdnem mint egy istenség.

Közelebb húzódtam Neil asztalához, szinte fölé tornyosultam:

– Valami nevet említettél.

– Igen – mondta, és felocsúdott. – Úgy hívják: El Aliento del Diablo.

– Az ördög lélegzete? – kérdeztem vissza.

– Mondtam, hogy hihetetlen – jegyezte meg Neil egy nagy sóhaj kíséretében, és nyilvánvalóan arra számított, hogy nem fogom elhinni, legalábbis kétkedve fogadom majd a történetét.

– Neil, egyetlen szavadban sem kételkedem – és meglepett arckifejezése láttán hozzátettem:

– Én is láttam valami hasonlót azon az éjszakán, amikor találkoztam vele. Volt valami furcsa abban, ahogy mozgott.

Ahogy haladt… – Pontosan – mondta Neil, és folyamatosan mutogatott rám –, valami… nem is tudom… nem egészen… – …emberi – fejeztem be helyette a mondatot.

A kezemben lévő aktára pillantott:

– Mindazonáltal azt hiszem, nagyon is emberi.

Akaratlanul is magamhoz szorítottam az aktát, igyekezvén megölelni mindent, ami valamiképpen is kapcsolódik Reyes Alexander Farrow-hoz.

– Valószínűleg – mondtam végül.

Reyes egy rejtély, álomszerű és misztikus.

– Tudod, a gimiben nem voltam túlságosan oda érted – Neil szavai visszahúztak a valóságba.

Hm, rendben. Legalább őszinte.

– Tudom – mondtam bocsánatkérően, majd hozzátettem: – és én sem voltam oda érted.

– Nem? – úgy látszott, sokkhatásként érte a felismerés.

– Nem. Sajnálom.

– Persze, én is. Azt hittem, dilinyós vagy, tudod?

– Én pedig azt gondoltam rólad, hogy egy arrogáns tökfej vagy.

– Arrogáns tökfej voltam.

– Értem – mondtam, és elfojtottam egy nevetést.

– De te nem voltál dilinyós, ugye?

Megráztam a fejem, és örültem a frissen szerzett dicséretnek.

– Láthatod őt, ha szeretnéd.

A szívem nagyot dobbant, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha ki akarna ugrani a helyéről.

– De előre szólok, Charley, nem fog talpra állni. Agyhalott.

Hirtelen úgy éreztem, mintha ólomsúlyok nehezedtek volna a lábamra, és mintha a padló ki akarna csúszni a lábam alól.

Agyhalott? Hogyan lehetséges ez?

– Amióta az eset történt, azóta az – mondta Neil. Felállt, megkerülte az asztalt, és a kezét a vállamra tette. – Sajnálom, hogy ezt a hír kell közölnöm veled, de az állam úgy határozott, hogy három nap múlva kikapcsolják az őt életben tartó gépeket.

– Úgy érted, kihúzzák a dugót a konnektorból? – kérdeztem.

Pánikroham söpört végig rajtam. Megpróbáltam nyelni egyet, de a torkom hirtelen kiszáradt.

Neil sajnálkozva szorította össze az ajkát.

– Sajnálom, Charlotte. Tekintettel arra, hogy nincsenek rokonai, akik megakadályozhatnák… – És a húga?

– Húga? Farrow-nak nincsenek élő rokonai. Az aktája szerint sosem volt testvére.

– Ez nem igaz – mondtam, és ismét kinyitottam az aktát, gyorsan lapozgatva az oldalait. – Aznap éjjel ott volt a húga is.

– Láttad őt? – Neil hangja reménnyel telt meg. Hozzám hasonlóan ő sem kívánta Reyes halálát.

Tudván, hogy abban az irathalmazban semmit sem fogok találni, ami Reyes húgára vonatkozik, becsuktam az aktát.

– Nem – mondtam, és megpróbáltam leplezni csalódottságomat. – A házinéni mondta.

Neil lerogyott a mellettem lévő székre.

– Bizonyára tévedett.

Miközben a Santa Fe-i Guardian Egészségügyi Központhoz tartottam, igyekeztem megzabolázni a fejemben hömpölygő információáradatot, és próbáltam minden darabkát megfelelően szortírozni, hogy végre összeálljon a kép. Reyes folytatta tanulmányait, és egy évvel az ítélethirdetés után kriminológiából diplomázott.

Aztán, meglepő módon, áttért a számítástechnikára. Egyetemi diplomát szerzett informatikából.

Egyre csak gyarapította az ismereteit. A szabadulás után a társadalom produktív, tisztes adófizető polgárává válhatott volna.

Most pedig meg akarják ölni. Neil elmagyarázta, hogy az egyetlen módja annak, hogy az állam visszavonja az életben tartó gépek kikapcsolásáról hozott határozatot, az, ha tudunk szerezni egy végzést, amely a folyamat felfüggesztésére kötelezi a hatóságot. Ehhez azonban nagyon megalapozott indokra van szükség. Ha megtalálnám a testvérét… Felvettem a telefonomat, hogy hívjam Cookie-t, de épp akkor szólalt meg a nevéhez hozzárendelt csengőhang, Rod Stewart Do Ya Think I’m Sexy című száma.

Felvettem, és Cookie azonnal ezt kérdezte:

– Na, mi újság?

– Kómában van.

– Az nem lehet.

– De lehet. És le akarják venni a gépekről három nap múlva, Cookie. Most mihez kezdjek? – Amíg Neil irodájában voltam, igyekeztem uralkodni magamon, de most úgy éreztem, hirtelen rám törnek az addig elfojtott érzelmek. Megpróbáltam visszaszorítani őket azzal a mélylégzési technikával, amelyet a Yoga Boogie DVD-ből tanultam.

– Mi tehetünk? Mr. Gossett adott valami tippet?

– Meg kell találnom Reyes húgát. Ő az egyetlen, aki megakadályozhatja a folyamatot. Nem mintha fel akarnám adni.

Megzsarolom Bob bácsit. Lehet, hogy ő tudna tenni valamit – nem fogom harc nélkül feladni, és elveszíteni Reyest. Ennyi év után végre rátaláltam… kell, hogy legyen valamilyen módja… – A zsarolás tetszik – mondta Cookie.

Megálltam a parkolóban, és úgy tűnt, mintha zöldbe borult volna körülöttem a világ. Mintha egy angolkertben találtam volna magam. Mielőtt letettem a telefont, adtam Cookie-nak egy újabb feladatot. A cikk szerint, amelyet előző este olvastunk, Reyes három hónapot töltött a Yucca Gimnáziumban. Lehet, hogy a testvére is oda járt. Szükségem volt az iskolai nyilvántartásra.

Cookie folytatta a bírósági jegyzőkönyvek tanulmányozását, én pedig bementem a hatalmas egészségügyi központba.

Határozottan jobb volt, mint a börtönkórház. Arra gondoltam, hogy nyilván nem tudnak kómába esett pácienst megfelelően ellátni egy börtönben, ezért szállították ide. Neil előre odatelefonált és elmondta a kirendelt börtöntisztnek, hogy érkezem majd, és engedélyezi a látogatást.

Amikor végigmentem az előtérben a nővérek fogadópultjáig, láttam, hogy a kirendelt börtönőr nem messze a főbejárattól, egy kis falmélyedésben álldogál és épp egy nővérkével flörtöl.

Aligha hibáztathattam ezért. Nem lehet túlságosan érdekfeszítő elfoglaltság egy kómában lévő elítéltet figyelni a nap huszonnégy órájában. A flörtölés azonban más tészta… Amikor észrevette, hogy közeledem felé, kiegyenesedett, a nővérke pedig ment a dolgára.

– Hölgyem – mondta, és a nem létező sapkájához emelte a kezét. – Ön bizonyára Ms. Davidson.

– Az vagyok. Úgy tudom, Mr. Gossett jelezte önnek az érkezésemet.

– Igen. Ott bent találja az emberünket – és az előtér túloldalán lévő üveg tolóajtóra mutatott. Az ajtók mögött kék függönnyel takarták el a bejáratot.

Kissé meglepett, hogy a tiszt nem kérte el a személyi igazolványomat, de elindultam az ajtó felé. Legalábbis az énem nagyobbik része elindult. Olyan érzésem volt, mintha a betonpadlóhoz ragasztották volna a cipőmet. Mit találok majd odabent? Vajon hogy néz ki Reyes? Sokat változott azóta, hogy az a rendőrségi fotó készült? Elvégre eltelt tíz év… Azóta, hogy utoljára láttam, tizenegy év telt el. Vajon nyomot hagyott rajta a börtönélet? Érezni fogom benne a keménységet, ami azokra az emberekre jellemző, akik ilyen sok időt töltenek el rács mögött?

A tiszt bizonyára észrevette a szorongásomat.

– Nem olyan vészes – mondta. Az együttérzés ellágyította a hangját. – Lélegeztetőgépen van, valószínűleg ez a legrosszabb az egészben.

– Ismeri őt személyesen?

– Igen, hölgyem. Én kértem magam erre a szolgálatra. Farrow egy börtönlázadás alkalmával megmentette az életemet. Ha ő nincs, ma nem álldogálnék itt. Tudja, úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit érte tehetek.

Összeszorult a szívem, és még sok mindent szerettem volna kérdezni tőle, de hirtelen úgy éreztem, mintha valami mágnesként vonzana Reyes szobája felé, mintha abban a bizonyos térbeli pontban a gravitációs erő ugrásszerűen megnövekedett volna. Végül elindultam. A tiszt ismét olyan mozdulatot tett, mintha megérintené a láthatatlan sapkáját, majd elindult a kávéautomata felé.

Amikor átléptem a küszöböt, felmértem a terepet, nincs-e jelen Reyes testetlen állapotában is. Biztos, ami biztos. Bevallom, kissé csalódott voltam, hogy csak a teste van jelen. Azért lássuk be, a testetlen verziója nagyon, de nagyok klassz volt… Az ágyra pillantottam. Ott feküdt Reyes Farrow, teljes valójában, sötét haja és bőre bronzos árnyékként vetült a lepedőre. Az imént érzett erőteljes gravitáció ismét megtette a hatását, azonban most olyan volt, mintha az ellenállhatatlan vonzás Reyesből áradna. Valami láthatatlan erő húzott felé, és amikor az ágya mellé léptem, megpillantottam tökéletes szépségű, szoborszerű lényét.

Egy szondát vezettek a légcsövébe, és a fején hatalmas kötés volt. Vastag szálú haja csapzottan lógott a kötésre, és egész a szemöldökéig ért. Férfiasan széles állkapcsát háromnapos borosta borította, hosszú, tömött szempillái árnyékot vetettek az arcára. A pillantásom érzéki vonalú, szoborszépségű szájára vándorolt, melyet úgy éreztem, lehetetlen elfelejteni.

Csak a lélegeztetőgép zaja törte meg a szoba csendjét. A szívhangot figyelő monitor nem pittyegett, de a kijelzőjén egymást követték a diagramok előtűnő vonalai és különféle számsorok. Közelebb léptem, és a csípőmmel hozzáértem a karjához, amely a teste mellett pihent az ágyon. Halványkék kórházi öltözetének ujjai rövidek voltak, és látni engedték Reyes erős, izmos karjait, amelyek még ebben a dermedt nyugalomban is keményen domborodtak. Tetoválása, amely barna tónusú bicepszén futott végig, még jobban kiemelte a kidolgozott izmok domborulatait; egy törzsi minta volt, kecses vonalakkal és érzéki ívekkel. Tudtam, hogy a tetoválást alkotó vonalak titkos jelentést hordoznak. Mintha láttam volna már korábban is. Ősi motívumok, amelyek egyszerre születtek meg az emberi élettel.

Tudtam, fontos üzenetet hordoznak. De vajon mit jelentenek?

A lelkem és az elmém számára is komoly nehézséget jelentett elfogadni azt a tényt, hogy valóban Reyes Farrow fekszik ott az ágyon. Egyszerre látszott sebezhetőnek és hatalmasnak. A térdeim elgyengültek, és azon gondolkodtam, vajon mennyi ideig leszek képes állva maradni a jelenlétében. Annyi idő telt el az első találkozásunk óta, hogy még szürreálisabb jelenségnek tűnt most, mint álmaimban. A valóságban sokkal elragadóbb volt, mint a képzeletemben.

Széles mellkasa ütemesen fel és le mozgott, a gép diktálta ritmusnak megfelelően. Végighúztam az ujjamat a vállán, és szinte perzselt az érintés. Egy gyors pillantást vetettem az ágy lábánál lévő lázlapra, és láttam, hogy a testhőmérséklete normális, 36 fok körül mozgott – azonban úgy éreztem, úgy ontja magából a meleget, mintha egy izzó kemence mellett állnék.

Még úgy is, ahogy itt feküdt, vadnak és zabolátlannak tűnt.

Olyan lénynek, akit lehetetlen hosszú időre megszelídíteni.

Magamba akartam szívni a belőle áradó melegséget, ezért megfogtam a kezét, és fölé hajoltam.

– Reyes Farrow – suttogtam, érzelmektől elfúló hangon –, kérlek, ébredj fel.

Nem érdekelt, mi az állam álláspontja. Reyes éppannyira nem volt halott, mint ahogyan én sem. Egyáltalán hogyan merülhet fel bárkiben is, hogy lekapcsolják a gépekről, amelyek életben tartják?

– Ha nem ébredsz fel, le fogják kapcsolni ezeket a gépeket.

Érted? Hallasz engem? Három napunk van.

Körbepillantottam a szobában, azt remélve, hogy mégis megjelenik előttem a másik alakjában is. Még mindig nem tudtam pontosan, ki vagy mi is ő valójában, de abban biztos voltam, hogy több, mint emberi lény. A kétkedés árnyéka sem merült fel bennem ezzel kapcsolatban. Meg kell találnom a húgát. Meg kell állítanom ezt a gyilkos folyamatot!

– Visszajövök – suttogtam. De mielőtt elmentem volna, lehajtottam a fejem, és a számat az ajkához érintettem. A csók perzselt és égetett, mégsem mozdultam; ebben a testhelyzetben maradtam néhány csodálatos másodpercig, és ízlelgettem a csókja ízét.

Amikor megpróbáltam felegyenesedni, hirtelen lökésszerűen tolultak az agyamba az emlékek. Felidéződtek bennem az elmúlt hónapban együtt töltött éjszakáink; kezének érintése a csípőmön, az, hogy miközben szeretkeztünk, a lábamat a dereka köré fonva szinte úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta, és megrohant az együtt átélt, leírhatatlan gyönyörök emléke. Gondolatban ismét átéltem a csókot, melyet Cookie irodájában váltottunk, felderengett előttem kezének érintése, amint az öve alá húzta az ujjaimat, és eszembe jutott, hogy az átélt élmények hatására a térdem összecsuklott a súlyom alatt. Előkúszott az elmémből annak a sok évvel ezelőtti estének az emléke is, amikor az apja megütötte, és Reyes egy másodperc törtrészére elvesztette az eszméletét. És emlékeztem a tekintetére, amikor visszatámadott az apjára. A dühére, ami úgy tűnt, nem az apja ellen irányult, hanem ellenem! Hiszen rám nézett… Alig egy pillanatig látott engem, és elborította a düh… Hirtelen arra eszméltem, hogy valaki egy csészét tart a számhoz, és egy meleg törölközőt szorít a fejemhez. Valaki a karjában tartott, én pedig igyekeztem visszatérni a valóságba, és sehogyan sem értettem, hogyan csúszott ki a lábam alól a talaj.

– Jól van? Ms. Davisdon?

– Tessék – mondta egy női hang –, igya meg ezt, kedvesem.

Nagyot esett ám.

Hideg vizet kortyoltam és lassan kinyitottam a szemem. A börtöntiszt és egy nővérke magasodott fölém. A tiszt kezében egy vizes törölköző volt, amit a homlokomhoz tartott, míg a nővér megpróbált arra ösztökélni, hogy igyak még vizet. Egy székhez vonszoltak, a helyiségen kívül, és megpróbáltak valahogy ülő helyzetben tartani, de ernyedt testem mindegyre lejjebb és lejjebb csusszant.

– Hoppá – mondta a nővér. – Meg tudja tartani?

– Talán sikerül. Mindig kicsúszik a kezemből. Olyan nehéz, mint a sószsák.

– Micsoda? – kérdeztem, végre magamhoz térve. – Milyen nehéz vagyok? Mi történt?

A börtöntiszt mosolygó szemébe néztem, és ittam még egy kortyot, ő pedig elmondta, mi is történt.

– Vagy elájult, vagy csak közelebbről szerette volna szemügyre venni a járólapokon a töréseket. Bármi is legyen a helyzet, alaposan megütötte magát.

– Komolyan?

Bólintott:

– Lehet, hogy nem kellett volna azon igyekeznie, hogy ennyire közel kerüljön hozzá – jegyezte meg.

Hát ezt meg honnan tudta?

– Csak adtam neki egy búcsúcsókot.

Felhorkant, és sokatmondó pillantásokat váltott a nővérrel.

– Hát, nekem úgy tűnt, itt azért többről is szó volt.

Elismerem, lehetséges. De mi történt voltaképpen? Reyes Farrow úgy is hatással tudott lenni rám, hogy közben öntudatlan állapotban van? Le voltam sújtva.

– Ó, istenem – mondtam, és felugrottam a székről. Egy bizonytalan pillanat után – ami egyébként a szalagavatóm estéjére emlékeztetett, amikor is olyan jól sikerült megünnepelnem a nagy napot, hogy végül viszontláttam a gyomrom tartalmát –, nos, visszatántorogtam Reyes szobájába, és még egy pár pillanatig gyönyörködtem a látványban, majd adtam neki egy gyors puszit – ezúttal az arcára –, és kirohantam a kórházból. Egy gyors köszönömmel és integetve búcsúztam el a börtöntiszttől és a nővérkétől. Meg kellett találnom Reyes húgát, és nagyon sürgetett az idő.

– Elájultál?

Belesóhajtottam a telefonba, és vártam, hogy Cookie túltegye magát a sokkon. Hogy ezen a ponton még mi okozhat neki meglepetést, az sehogyan sem fért a fejembe.

– Találtál valamit Reyes középiskolai anyagában?

– Még nem. Elájultál?! Amikor megcsókoltad?

– Van még valami, amiről tudnom kellene?

– Nos, végignéztem ezeket a pendrive-oket. Mind Mr.

Barberé. Nincs rajtuk semmi más, csak az ügyeivel kapcsolatos dokumentumok.

– A francba! Beszélnem kell Barberrel – tényleg, hol vannak az ügyvédek? – És vissza kell vinnem a pendrive-okat, mielőtt a titkárnő észreveszi, hogy eltűntek.

Mielőtt letettük a telefont, megkértem Cookie-t, hogy derítse ki, vajon az ügyvédek titkárnője, Nora bemente aznap az irodába. Remélhetőleg nem. Ha nincs bent, nyilván nem fogja hiányolni a pendrive-okat sem.

Beálltam Mizériával a Causeway parkolójába. Otthon, édes otthon! Ekkor csendült fel a telefonomból Beethoven 5.

szimfóniája. Bob bácsi elmondta, hogy kiderítette a lövöldöző emberünk személyazonosságát és címét. Pontosabban, annak a pasasnak az adatait szerezte meg, akiről azt hittük, hogy a mi emberünk. Csak reménykedhettem benne, hogy legalább az egyik ügyvéd látta a merénylőt, és így megbizonyosodhatunk arról, hogy a megfelelő pasast találtuk meg. Kiderült, hogy a helyi illatszerbolt tulajdonosának, Noni Bachichának dolgozik.

Nonit személyesen ismertem, és tudtam, hogy ő maga sosem keveredne ilyesmibe, így nyilván valami más kapcsolódási pontot kell majd találnunk. Bob bácsi éppen azon volt. A rendőrségi állomány fele pedig vele tartott, hogy a háttérből biztosítsa.

Természetesen nem maradhattam ki a buliból én sem. Egy szempillantás alatt megmondom, hogy a pasas bűnös-e, avagy sem. Valószínűleg ez is annak köszönhető, hogy a halál angyala vagyok. Gond csak akkor van, ha az illető, akiről el kell döntenem, hogy egy adott ügyben sáros-e, egyéb bűntettek elkövetéséért is felelős. A bűn – az bűn. Néha nagyon nehéz különbséget tenni két bűntett között. Ennek ellenére meg kell próbálnom.

Tudtam a címet, így egy Y forduló után már száguldottam is a megadott helyre, a város zűrös déli környékének kellős közepén lévő lakótömbhöz, Mr. Julio Ontiveros otthonába.

A rendőrök még mindig egy háztömbbel arrébb voltak, és épp bevetésre készültek. Szemmel láthatóan fülest kaptak, hogy Julio éppen a lakásában tartózkodik, és minden bizonnyal alszik.

Hosszú éjszakája lehetett. Beálltam Bob bácsi terepjárója és egy rendőrautó közé, és lenémítottam a telefonomat – nincs annál rosszabb, mint amikor egy bevetés kellős közepén megszólal az ember mobilja, ugyanis ilyenkor minden jelenlévő nagyon rosszallóan mered az emberre –, majd BB keresésére indultam.

Kilencvenkilenc százalékban nem viselek pisztolyt – többek közt emiatt tartom különösen fontosnak, hogy tökéletesítsem azt a bizonyos méltán hírhedt halálos pillantásomat. Láthatóan a zsaruk nem bíztak semmit a véletlenre; mindegyikük állig felfegyverkezett. Úgy éreztem magam, mint az egyszeri lány, aki farmerben és Pink Floyd feliratú pólóban jelent meg egy elegáns gálavacsorán. Valószínűleg azért ugrott be ez a kép, mert egyszer velem is megtörtént.

Észrevettem BB-t egy másik rendőrautó mellett, és láttam, hogy Garrett Swopes is ott áll, hallótávolságon belül. Igyekeztem elnyomni magamban azt a kellemtelen, szúró, darázscsípésszerű érzést, hogy BB minden bizonnyal előbb szólt neki, mint nekem.

Ötéves korom óta segítek ennek a pasasnak megoldani a bűnügyeket, ő pedig képes, és Swopest hívja előbb? Éreztem, hogy bosszús leszek, és elönt a pulykaméreg; bár azt nem tudnám megmondani, milyen is pontosan egy mérges pulyka.

Olyan nagy kérés, hogy egy kis elismeréssel forduljon felém?

Nem lehetne szó esetleg egy kis rokoni részrehajlásról?

Bob bácsi szokás szerint telefonált. Amikor Garrett rám nézett a rendőrautó nyitott csomagtartója mögül, a szemében aggodalom csillogott. Dúltam-fúltam magamban, amikor rájöttem, hogy a bordáimban és a csípőmben jelentkező fájdalom hatására tulajdonképpen sántikálok. Összeszorítottam a fogam, kihúztam magam, és a lehetőségekhez képest igyekeztem normálisan lépkedni. Majd pedig, amikor ráébredtem, hogy a mozgásom minden bizonnyal kísértetiesen hasonlít a nyolcvanas években népszerű electric boogie tánc mozdulataihoz, némiképp visszavettem a lendületből.

– Nem akarom elhinni, hogy nem tört el legalább huszonhét bordád – jegyezte meg Garrett, miközben a robotszerű mozgással feléjük haladtam.

– Nincs is huszonhét bordám.

– Biztos vagy benne? – kérdezte, és közben a mellkasomat szemrevételezte. – Lehet, hogy egyszer meg kellene számolnom őket.

Nevetségesen sikamlós szöveg! Reflexszerűen összefontam a karomat a hasamon.

– Mindenképp, ha az a célod, hogy egy karral kevesebbel éld tovább az életed – figyelmeztettem, bár igaz, ami igaz, elég jól nézett ki farmerben és fehér pólóban, valamint a felsőtestét fedő sötétkék golyóálló mellényben. Tény és való, ez a pasas nagyon-nagyon macsós jelenség. – De ne izgulj, hogy most nem jött össze – tettem hozzá. – Eljön majd az idő a te életedben is, amikor hasznát veheted annak, hogy megtanultál számolni.

Vigyorgott, és ellenőrizte a tölténytárát. Láthatóan nem érintette mélyen a megjegyzésem.

– Minden bizonnyal – mondta végül.

– Oké, hátulról közelítem meg az épületet.

– Miért?

– Egyrészt, mert meg tudom csinálni. Másrészt pedig, mert nem vagy ott.

– Vigyázz, le ne lőjenek!

Felhorkantam – mintha érdekelné – és eltámolyogtam.

– És ezúttal le ne ess nekem semmiről – suttogta, persze direkt jól hallhatóan.

Nagyon vicces… Épp hogy felvettem a pozíciót az épületegyüttes mögött, egy cuki, Rupert nevű rendőr társaságában, amikor lövöldözésre emlékeztető hangot hallottunk az épületből. Rupert azonnal akcióba lendült. Gyorsan átmászott a két méter magas drótkerítésen, odaszaladt a hátsó bejárathoz, és kibiztosított pisztollyal a kezében megállt a vöröstéglás épület mögött.

Rupert még nagyon fiatal… Tekintettel arra, hogy én idősebb és bölcsebb vagyok nála, úgy döntöttem, hogy a pár méterrel arrébb található egykori kapubejárón át közelítek.

Nem feledtem Garrett figyelmeztetését, mely szerint, ha mód van rá, ne lövessem le magam; alaposan fontolóra vettem a dolgot, hasra vágtam magam, és bekúsztam az épület udvarára. Húsz perccel később még mindig a porban hevertem és levegő után kapkodtam.

Éppenséggel a gyanúsított is észrevette a kerítésen ugyanazt a nyílást, amit én. És valami okból kifolyólag, amikor az embert csillogó jelvényű és kibiztosított fegyveres zsaruk veszik körül, akkor a legkisebb ellenállás irányába mozdul. Ha ez történetesen egy fegyvertelen, ugyanakkor láthatóan rém elszánt nő személyében realizálódik, hát azt választja. Épp volt annyi időm, hogy szemügyre vegyem Rupert szép formájú fenekét, mielőtt egy hatalmas, kapucnis felsőbe öltözött rosszfiú úgy határozott, hogy lyukat vág az univerzumba, méghozzá rajtam keresztül.

Átment tehát a másik dimenzióba.

Nagy puffanással értem földet, és a bordáimba nyilalló a fájdalomtól csillagokat láttam. Emellett félelmet éreztem.

Méghozzá az ő félelmét. És azt, hogy ártatlan. Nem lőtt le ő az égvilágon senkit. A francba!