Tizenhatodik fejezet

 Szarkazmus – csak egy a választható extrák közül.

PÓLÓFELIRAT

 

Amíg el nem értünk a kocsimig, Garrett végig fortyogott dühében és megjegyzéseket tett a tervemmel kapcsolatban, így tehát egy hátborzongató utazás és harminc perc kellett ahhoz, hogy végre Sussman háza előtt ücsöröghessek, és a második emeleti ablakon át megfigyelhessem, mit is csinál. A hátát láttam, és úgy tűnt, valószínűleg a feleségét nézi.

Sok autó állt az ízléses, háromemeletes ház parkolójában. Az emberek ki-be járkáltak az épületbe, és halkan beszélgettek.

Ellentétben azzal, amit a filmeken látni, nem viseltek mindnyájan gyászruhát, és nem mindegyiküknek volt könnyes a szeme. Persze voltak kivételek. Megint mások ezen-azon elnevették magukat, élénken gesztikulálva beszélgettek, és tárt karokkal fogadták az újonnan érkezőket.

Félszegen a bejárati ajtóhoz mentem, és beléptem a házba.

Senki sem állta utamat, én pedig keresztülvágtam a tömegen a lépcsőig. Lassan vettem a fokokat; az emeletre érve egy vastag, bézs színű szőnyegre léptem, és megtaláltam azt a szobát, ami ránézésre nem lehetett más, mint a szülői háló.

Az ajtó résnyire nyitva volt, és zokogás hallatszott odabentről.

Tétovázva bekopogtam: – Mrs. Sussman? – szóltam, és beljebb léptem.

Patrick meglepetten pillantott rám. Az ablakpárkánynak támaszkodva állt, és a feleségét nézte. Egy nő ült Sussman felesége mellett, kissé molett volt, és hagyományos gyászruhát viselt. Gyengéden ölelte át Mrs. Sussman vállát.

A nagydarab nő leplezetlenül mérges pillantást vetett rám.

Hűha! No igen, igyekszik megvédeni a territóriumát… – Mrs. Sussmannel szeretnék beszélni, ha lehetséges – mondtam.

A nő megrázta a fejét.

– Ez nem a legalkalmasabb időpont.

– Nem, nincs semmi baj, Harriet – mondta Mrs. Sussman.

Felnézett rám, és láttam, hogy meleg, barna szemei vörösek a sírástól. Szőke fürtjeit csak úgy tessék-lássék fogta össze. Az a fajta szépség volt, akire a férfiak először fel sem figyelnek. Lágy, valódi vonzerő áradt belőle. Úgy éreztem, hogy a mosolya mindig őszinte, és a nevetése pedig szívből jövő lehet.

– Mrs. Sussman – mondtam, és felé hajoltam, hogy kezet fogjak vele. – A nevem Charlotte Davidson. Őszinte részvétem a történtek miatt.

– Köszönöm – felelte, és egy zsebkendőbe szipogott. – Ismerte a férjemet?

– Nem olyan régen találkoztam vele először, de azt tudom, hogy nagyszerű ember volt.

Kellett valamilyen magyarázatot találnom az ottlétemre.

– Igen, az volt.

Igyekeztem elvonatkoztatni a másik nő kellemetlen jelenlététől, és folytattam: – Magánnyomozó vagyok. Jelenleg a helyi rendőrség megbízásából vagyok itt. Igyekszünk megtalálni azt, aki a történtekért felelős.

– Értem – mondta meglepetten.

– Alig hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb időpont, Ms.

Davidson.

– Dehogynem – tette hozzá Mrs. Sussman. – Ez a legjobb időpont. Tud már valamit a rendőrség?

– Vannak már ígéretes eredmények – mondtam, de igyekeztem kitérő választ adni. – Csak szerettem volna tudatni önnel, hogy nagyon keményen dolgozunk annak érdekében, hogy megoldjuk az ügyet, és szeretném elmondani – itt Sussmanhez fordultam –: a férje csak önről és a gyermekeikről beszélt nekem.

Mrs. Sussmanből ismét kitört a zokogás, Harriet pedig odalépett barátnőjéhez, hogy megnyugtassa. Halovány, elismerő mosoly suhant át Sussman arcán.

Miután átadtam Mrs. Sussmannek a névjegyemet és elköszöntem, intettem Sussmannek, hogy kint megvárom.

– Ez nagyon kellemetlen volt.

Sussman háza előtt álldogáltunk Mizériának támaszkodva, és néztük, ahogy az úton elgördült egy autó. Feltámadt a szél.

Libabőrös lettem a hideg fuvallattól, összehúztam magam, és örültem, hogy vettem fel pulóvert a bőrdzsekim alá.

– Sajnálom – mondta Sussman. – Vissza akartam menni a többiekkel, de… – Semmi baj. Épp elég dologgal kell megbirkóznia. Abszolút megértem.

– Rájöttek valamire időközben?

Elmondtam, hogy áll a helyzet, és úgy látszott, egy kicsit jobb kedvre derült.

– Tehát úgy gondolják, hogy embercsempészet áll az ügy hátterében… – Van egy félig kidolgozott tervünk, amelyben ön is részt vehetne, ha úgy gondolja.

– Persze, mindenképp.

Remek. Most már tényleg úgy látszott, hogy jobban van. Egy pillanatra mintha a gondolataiba merült volna, majd megkérdezte: – Valamikor megoldható lenne, hogy belebújjak az ön bőrébe, és kényeztessem egy kicsit a feleségemet?

Igyekeztem visszafojtani egy mosolyt.

– Hát, tudja, nem egészen így működik a dolog… – Persze akár ön is kényeztethetné, én pedig majd csak úgy teszek, mintha belebújtam volna a bőrébe… – Nem.

– Megfizetem! Van elég pénzem.

– Pontosan mennyire gondol?

Visszaosontam a Sussman, Ellery & Barber ügyvédi irodába, betettem a pendrive-okat Barber íróasztalának fiókjába, majd újabb kutatásba fogtam, hátha korábban mégiscsak szem elől tévesztettem egyet. Szerencsére Nora, a titkárnő még nem járt bent az irodában az eset óta, így hát nem is tűnhetett fel neki, hogy nem voltak a helyükön a pendrive-ok. És nekem sem okozott kellemetlen perceket.

Eljött az idő, hogy megismerjem Reyes régi osztálytársait. A Dave’s Diner egy amolyan ötvenes éveket idéző bár volt, bádogtáblácskákkal a falakon, és még csokis-tejszínes szóda is szerepelt az itallap kínálatában. Valljuk be, azért nem sok köze volt sem a csokoládéhoz, sem pedig a tejszínhez… Amikor bementem, észrevettem, hogy az egyik sarokban, egy bokszban két nő üldögél. Vadul integettek felém. Azon gondolkoztam, vajon honnan tudhatták, hogy én vagyok az, akire vártak.

Odamentem az asztalukhoz.

– Charley? – kérdezte az egyikük. Molett volt és elképesztően szép. Sötétbarna haját kontyba fésülve viselte, és szélesen mosolygott.

– Én vagyok. Honnan tudtad?

A másik nő is mosolygott. Amolyan latin típus volt, göndör haját boglyas lófarokba fogta; sokért nem adnám, ha olyan bőröm lenne, mint neki.

– Az asszisztensed elmondta, hogy valószínűleg te leszel az egyetlen lány, akiről azonnal lerí, amint belép ezen az ajtón, hogy büszkén viseli a Charely Davidson nevet. Louise vagyok.

Kezet fogtam Louise-zal, majd a másik lánnyal is.

– Chrystal vagyok – mondta. – Épp most rendeltünk egy kis harapnivalót. Te nem ennél valamit?

Leültem melléjük a félköríves bokszba, és rendeltem egy hamburgert meg egy cukormentes üdítőt.

– El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok nektek, hogy belementetek ebbe a találkozóba.

Nevetgélni kezdtek valamin, de nem értettem, mit találtak ilyen mulatságosnak, aztán megesett rajtam a szívük, és beavattak engem is a dologba: – Tudod, ha alkalmunk adódik Reyes Farrow-ról beszélgetni, egy percig sem tétovázunk.

– Hűha! – mondtam meglepetten. – Én is így vagyok ezzel.

Jól ismertétek?

Louise a szeme sarkából újra Chrystalra pillantott, majd így szólt:

– Senki sem ismerte jól Reyes Farrow-t.

– Nem is tudom – morfondírozott Chrystal –, talán Amador igen.

– Tényleg. El is felejtettem, hogy Amador Sanchezzel elég jóban voltak.

– Amador Sanchezzel? – kérdeztem, és elővettem a táskámból Reyes aktáját. – Amador Sanchezzel együtt ült a börtönben, méghozzá cellatársak voltak. Azt akarjátok mondani, hogy már korábbról ismerték egymást?

– Amador börtönbe került? – kérdezte döbbenten Chrystal.

– És ez téged meglep? – kérdezett vissza Louise, és sokatmondóan összevonta szépen ívelt szemöldökét.

– Bizonyos szempontból igen. Amador jó fiú volt – felelte Chrystal, majd rám nézett.

– Reyes pedig amolyan magának való gyerek, egész addig, amíg Amadorral nem találkozott.

Elég gyorsan összehaverkodtak.

– Tudtok nekem mesélni Reyesről? – a szívem a várakozástól és a kíváncsiságtól majd’ kiugrott a helyéről. Olyan régóta kerestem már, és végül ő talált rám. Aztán persze kiderült, hogy ő maga Nagygonosz. Hogyan lehetséges, hogy erre én nem jöttem rá?

Louis a szalvétát nézegette, amelyből korábban egy karcsú hattyút hajtogatott.

– Minden lány szerelmes volt belé a suliban, de olyan csendes volt, olyan… visszahúzódó.

– És tudod, nagyon okos volt – tette hozzá Chrystal. – Mindig azt gondoltam róla, hogy az a fajta diák, aki ugyan minimális erőfeszítéseket tesz, de mégis a lehető legjobb eredményeket éri el. És nagyon sok réteg ruhát viselt mindig.

– Igen, azok a kapucnis felsők – bólogatott Louise egyetértően. – Mindig ilyen felsőket hordott, és persze állandóan a fején volt a kapucni. Folyton állt körülötte a bál, mindig rászóltak emiatt. De nem zavartatta magát. Tették rá a megjegyzéseket, de oda se bagózott.

– Az osztályban – vette át a szór Chrystal – mindennap megpróbálkozott azzal, hogy fent hagyja a fején a kapucnit, de persze a tanárok mindig rászóltak, hogy vegye le.

Louise odahajolt hozzám, és egy szikra csillant meg sötétbarna szemében: – Tiszta sor, hogy még az a rövid idő is, amit egy suliban töltöttünk, elég volt ahhoz, hogy ez egyfajta rituálévá váljon. Persze nem neki, és nem is a tanároknak, hanem nekünk, lányoknak.

– A lányoknak? – kérdeztem.

– Ó, igen – bólintott Chrystal, és elmerengett. – Volt mindennap egy pillanat, amikor a légy zümmögését is hallani lehetett a teremben. Reyes felemelte a kezét, levette a kapucniját, és nekünk olyan volt mindez, mintha a mennyek kapui nyíltak volna meg.

Láttam lelki szemeim előtt a jelenetet. Az a csodálatos arc egyszer csak előbukkan, az ember szíve beleremeg, a vére felforr, és az összes fiatal lány egy emberként sóhajt fel… Louise gondolatban egy pillanatra visszatért a múltba, majd így szólt:

– És olyan okos volt!

Ugyanarra a valószínűségszámítás-órára járt, mint Holly barátnőnk, és mindig brillírozott. Minden dolgozata tökéletesen sikerült.

– Mi angolra és fizikára jártunk együtt vele. Egy nap Mr.

Stone osztályozott bennünket – szólt közbe izgatottan Chrystal –, és Reyes száz százalékot kapott. Mr. Stone megvádolta azzal, hogy puskázott, mert a fogalmak egy része nem is volt tananyag.

– Ó, emlékszem. Mr. Stone azt mondta, ki van zárva, hogy Reyes száz százalékot érjen el. Reyes meg valami olyasmit mondott neki, hogy: Kapja be! Nem puskáztam! Erre Mr. Stone azt válaszolta, hogy dehogynem, és elvitte Reyest az igazgatóhoz.

– Suzie meg éppen akkor végzett a dirinél kisegítő munkát, emlékszel? – kérdezte Chrystal, Louise pedig bólintott. – Azt mondta, egyenesen az irodába mentek, és Mr. Stone-nak állati kínos volt a szitu, mert azt mondta az igazgató, hogy Reyes minden tárgyból száz százalékra teljesít, és nincs joga csalással vádolni.

– Csináltattak vele valaha IQ-tesztet? – kérdeztem.

– Igen – felelte Louise. – Az igazgató megcsináltatta, és aztán jött pár ember, valami oktatási bizottságtól. Beszélni akartak vele, de Reyes és a családja már elköltözött.

Igen, ez nem újdonság. Reyes apja állandóan mozgásban tartotta a családját – és minden egyes alkalommal az volt a cél, hogy kitérjenek a hatóságok útjából.

– Még mindig nem tudom elhinni, hogy megölte az apját – jegyezte meg Chrystal.

– Nem is ölte meg – mondtam, és azon tűnődtem, hogy a kijelentésem mögött inkább a reményeim állnak, semmint megalapozott bizonyítékok.

Meglepetten néztek rám. Több mint valószínű, hogy nem kellett volna ezt mondanom, de mindenképp a magam oldalára akartam állítani őket. Pontosabban Reyes oldalára. Elmeséltem nekik annak az éjszakának az eseményeit, amelyen először láttam őt. Elmondtam, hogy az apja kis híján eszméletlenre verte, és említést tettem a húgáról is, akit Reyes akkor ott hagyott az épületben.

Kis szünetet tartottam az elbeszélésben, amikor kihozták az ételt, és megvártam, míg a pincér elmegy az asztalunktól, majd folytattam: – Nos, emiatt vagyunk itt. Meg kell találnom a húgát.

Elmondtam nekik azt is, mi történt a börtönben, és azt, hogy Reyes kómában van. A lányra azonban egyikük sem emlékezett.

– Ő az egyetlen, aki el tudná érni, hogy az állam visszavonja a gépek kikapcsolására vonatkozó utasítást. Tudtok valakiről, aki esetleg annak idején ismerhette Reyes húgát?

– Telefonálok egyet-kettőt, hátha… – mondta Louise.

– Én is. Lehet, hogy valami kiderül. Mennyi időnk van?

Az órámra néztem:

– Harminchét óra.

Hazafelé felhívtam Cookie-t és megkértem, hogy keressen meg nekem egy bizonyos Mr. Amador Sanchezt. Úgy látszott, ő az egyetlen ember, aki lényegi információval szolgálhat Reyesszel kapcsolatban. Későre járt, de kevés olyan dolog volt, ami jobban lázba hozta volna Cookie-t, mint hogy egy forróvérű latin-amerikai pasast előkerítsen a kedvemért. Megad neki az ember egy nevet, és Cookie máris olyanná válik, mint egy pitbull, amelyik csontot talált.

Miután befejeztem a beszélgetést, ismét csengett a telefonom.

Chrystal volt az. Ő és Louise emlékeztek arra, hogy az unokatestvére, aki akkor nyolcadikos volt, együtt lófrált akkoriban egy lánnyal, aki Reyes testvérével alkalmanként együtt ebédelt. Nem sok eredmény, de több, mint ami öt perccel ezelőtt volt. Megpróbálták felhívni ezt a bizonyos unokatestvért, de nem érték el, így csak üzenetet hagytak neki a nevemmel és a telefonszámommal.

Miután megemésztettem az információt és több ezerszer megköszöntem nekik, beszaladtam a közértbe, hogy a létfenntartáshoz elengedhetetlenül szükséges dolgokat beszerezzem. Úgymint kávé, tortilla-chips és a guacamoléhoz kellő avokádó. Az ember sosem ehet elég guacamolét.

Amikor a házam előtt kiszálltam a kocsimból, hallottam, hogy valaki a nevemen szólít, és sarkon fordultam. Julio Ontiveros állt velem szemben. Jóval termetesebb fickó volt, mint azt az őrsön való találkozásunkkor gondoltam.

Becsuktam a kocsiajtót és hátramentem a szatyraimért.

– Jobban bejössz így, hogy nincs rajtad bilincs – szóltam hátra.

Jött utánam.

– Nekem is jobban bejössz így, hogy nincs rajtam bilincs.

Hűha! Eljött az ideje, hogy gátat vessek a hősszerelmes-gondolatoknak, meg még ki tudja, minek… Essünk akkor túl a dolgon.

– A bátyád kitüntetése, amelyet a Homokvihar-hadművelet^[xxviii] alkalmával szerzett, a nagynénéd ékszerdobozában van.

Csak úgy sütött róla a csalódottság:

– Baromság! Már régen megnéztem benne – közelebb lépett.

Düh és aggodalom izzott a tekintetében – nyilván azt hitte, lóvá tettem.

– A nagynénéd tudta, hogy ezt fogod mondani – feleltem, és kinyitottam a csomagtartót, hogy előhalásszam a szatyrokat. – Nem arról az ékszerdobozról van szó, amit megnéztél, hanem arról, amit az alagsorban rejtett el. A mögé a hűtőláda mögé, ami már egy ideje nem működik.

Egy pillanatra lemerevedett.

– Nem is tudtam, hogy van egy másik ékszerdoboz is.

– Senki sem tudta. Ott tartotta, minden szem elől elrejtve – az egyik kezembe fogtam a két szatyrot, és folytattam a kutatást a harmadik után. – És a gyémántok is ott vannak.

Erre még jobban elképedt.

– Tényleg voltak gyémántjai? – kérdezte.

– Igen, egy pár, és neked tartogatta őket – megálltam, és tetőtől talpig végigmértem: – Tudod, még mindig úgy gondolja, hogy nem vagy teljesen menthetetlen.

Meghökkenten levegő után kapkodott, mintha ez a felismerés az elevenébe vágott volna, és nekitámaszkodott Mizériának.

– És te mindezt honnan… Hogyan lehetséges, hogy te… – Hosszú történet – mondtam, és bezártam a kocsit, majd elindultam a lakásom felé.

– Várj – mondta, és utánam cammogott. – Azt mondtad, tudod, hol találom azt a három dolgot, ami nekem a világon mindennél fontosabb. Ez csak kettő.

Még mindig kételkedett. Úgy pörgött az agya, mint a motolla, és mindenáron azon volt, hogy kitalálja, honnan tudhatom én mindezt. Ó, istenem, ha én tudnám… – Ó, tényleg – átvettem az összes szatyrot egy kezembe, és a vállamon lógó táskámban kutakodtam a másikkal. – Nem, nem.

Kérlek – mondtam, és a szarkazmus szinte csöpögött a szavaimból –, meg se mozdulj, hogy segíts megfogni a szatyrokat. Még véletlenül se!

Összefonta a karját a mellkasán és vigyorgott. Minek is foglalkozom én ezzel a pasassal? Végre előkerítettem a tollam.

– Add a kezed!

Kinyújtotta a kezét, kicsit közelebb jött, én pedig felírtam egy telefonszámot a tenyerére. Erre még közelebb lépett. Miközben a számot tanulmányozta, a mosolya cseppet sem tűnt kedvesnek. Összevont szemöldökkel még egy lépést tett felém: – Ez nem nyert. Nem ez az, amit a legjobban szeretnék.

Habozás nélkül egész közel mentem hozzá, és felnéztem, bele egyenesen a szemébe, amivel ugyan zavarba hoztam, de ettől még szélesebben vigyorgott.

– José Ontiveros.

Lemerevedett, a mosoly lefagyott az arcáról, majd ismét szemügyre vette a tenyerét.

– Corpus Christiben van, egy menhelyen. De gyakran eljárkál otthonról, így két órájába telt az asszisztensemnek, hogy megtalálja, pedig a nagynénéd mindent elmondott nekünk, amit csak tudott.

Megrökönyödve állt ott, szinte szoborrá dermedve, és le sem vette a szemét a tenyerén lévő számokról.

– Két órába? – kérdezte végül. – A testvéremet én már… – Két éve keresed. Tudom. A nagynénéd ezt is elmondta – ismét megigazgattam a szatyrokat, de a súlyuk alatt már remegett a karom. – És ha netán bármi kétes dolog vagy miegyéb járna a fejedben, megsúgom, hogy a tiá d, Yesenia le nem veszi rólad a szemét. Megkért, mondjam meg, azt üzeni, hogy mozdítsd meg a segged, szedd össze magad, ne kerülj állandóan zűrös helyzetekbe, és – most nem szó szerint idézem – menj, keresd meg a bátyádat. Nincs rajtad kívül senkije.

Mivel a nagynénivel kötött megállapodás rám eső részét rendeztem, sarkon fordultam és bementem az épületbe, mielőtt ismét feléledt volna a pasasban az amorózó. Sok mindent végig kellett gondolnom… Amikor kiléptem a liftből, azonnal feltűnt, hogy túlságosan sötét van a folyosón. A karbantartónak azóta voltak gondjai ezen az emeleten a vezetékekkel és a világítótestekkel, amióta én beköltöztem, így csak egy pillanatra állt meg bennem az ütő.

A kulcsaim után kutattam, amikor az ajtóm melletti sarokból hangokra lettem figyelmes.

– Ms. Davidson?

Már megint?! Ez most komoly?

Aznap reggel körülbelül nyolc harminckor történt, hogy az Öljük meg Charley Davidsont, vagy legalábbis tegyük nyomorulttá jelmondatú mozgalom végképp betette nálam a kaput. Elértem a tűrésküszöböt, majd nem sokkal ezután magamhoz vettem a fegyveremet.

Nosza, előhúztam a Glock pisztolyt, és a sötétségbe emeltem.

Akárki is állt abban a sarokban, biztos, hogy nem egy eltávozott szelleme volt, mert ha az lett volna, a gyér világítás ellenére is észreveszem. Egy kissrác lépett elő az árnyékból. Elakadt a lélegzetem. Teddy Weir volt az. Lehetetlen lett volna nem felismerni, mert épp úgy nézett ki, mint a nagybátyja.

A magasba tartotta a kezét, jelezvén, hogy megadja magát, és igyekezett olyan ártatlan képet vágni, amilyet csak tudott.

Leeresztettem a pisztolyomat.

– Ms. Davidson, nem akartam akkor meglökni magát.

Megint felemeltem a fegyvert, és kérdőn összevontam a szemöldökömet. Megfordult a fejemben, hogy fogom a szatyrokat, hozzávágom és elmenekülök, de az avokádók baromi sokba kerültek. A fene megette a guacamole-imádatomat!

Erre megállt és még magasabbra tartotta a kezét. Tizenhat évesen is hét-nyolc centivel magasabb volt, mint én, amikor a legmagasabb formámat hozom.

– Azt hittem… azt hittem, hogy maga Price egyik embere.

Épp kipucoltuk a területet, de attól tartottam, hogy megtalál bennünket, mielőtt végzünk a melóval.

– Te voltál, aki meglökött engem azon a tetőn?

Elvigyorodott. Hamvasszőke haja volt és világoskék szeme.

Olyasmi, mint a filmsztároknak vagy a tengerparti vízimentőknek.

– Igen, vagyis nem meglöktem, hanem állcsúcson vágtam.

Épp fent voltunk mi is a tetőn.

Azzal a bizonyos halálos pillantásommal mértem végig, és azt mormogtam: – Okostojás.

Elmosolyodott egy pillanatra, majd ismét komoly képet vágott.

– Amikor maga beesett azon a tetőablakon, azt hittem, vége mindennek. Az hittem, örök életemre rács mögé kerülök emiatt.

Miután visszatettem a fegyveremet a tokjába, kinyitottam a lakásom ajtaját.

– Úgy érted, úgy, mint a nagybátyád?

Lesütötte a szemét és a padlót bámulta.

– Carlosnak kellett volna rendeznie a dolgokat.

– Carlos Riverának? – kérdeztem meglepetten.

– Neki. De már napok óta nem láttam.

Teddy besétált utánam, majd bezárta az ajtót. Normál helyzetben komoly aggodalommal töltött volna el ez az egész, különösen úgy, hogy ott volt az a bizonyos ellenem irányuló mozgalom, meg minden, de tudtam, hogy szegény srác sok mindenen volt kénytelen keresztülmenni. Valami történt vele… Éreztem, hogy biztosan nem akar belekeveredni semmibe.

Különben Reyes is a szobában volt. Majdnem felbuktam, amikor megláttam az utcafronti ablakom előtt gomolygó sötét ködöt. Aztán már éreztem is a jelenlétét, a forróságot és a feszültséget, ami belőle áradt. Olyan volt a szoba illata, mint a vihar az éjféli sivatagban.

– Foglalj helyet – mondtam Teddynek, és a konyhapult melletti székre mutattam. Úgy tettem, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Folyamatosan tettem-vettem, próbálva leplezni, hogy kezem-lábam remeg Reyes közelségétől.

Először feltettem egy kávét, majd a beszerzett dolgokat berámoltam a hűtőbe. Miután észrevettem, hogy Teddy keze is remeg, elővettem egy kis sonkát, pulykahúst, salátát és paradicsomot.

– Majd meghalok az éhségtől – füllentettem. – Épp szendvicset akartam csinálni. Kérsz?

Udvariasan megrázta a fejét.

A legmogorvább tekintetemmel mértem végig:

– Nem vitás, hogy még sosem kóstoltad azt a szendvicset, amit én csinálok.

Egy kétségbeesett csillanás a szemében elárulta, hogy nagyon éhes.

– Sonka, pulyka, vagy mindkettő? – kérdeztem.

– Mindkettő, asszem – mondta, és tétován megvonva a vállát.

– Jól hangzik. Szerintem én is így eszem. Most pedig jöjjön a neheze.

Aggódva vonta össze a szemöldökét.

– Üdítő, jeges tea vagy tej? – kérdeztem.

A szája mosolyra húzódott, a tekintete pedig a kávéfőzőre vándorolt.

– Mi lenne, ha a szendvicshez tejet innál, és utána kávét?

Egy újabb vállrándítással jelezte, hogy rendben lesz így.

– Arra már rájöttünk, hogy a rosszfiú ebben az ügyben Benny Price – mondtam, miközben a harmadik szelet sonkát tettem a szendvicsébe. – Tudsz nekem bármit mondani arról az éjszakáról, amikor a barátod meghalt?

Lehajtotta a fejét, és látszott, hogy erről nem szeretne beszélni.

– Teddy, ki kell hoznunk a nagybátyádat a börtönből, és Price-ot kell dutyiba zárni helyette.

– Nem is tudtam, hogy Mark bácsit letartóztatták.

Nevetséges, hogy gyilkosnak hiszik – tette hozzá haragosan. – Ő a legnyugodtabb ember, akit ismerek. Nem olyan, mint az anyám, abban biztos lehet.

– Találkoztál azóta édesanyáddal, mióta visszajöttél?

– Nem. Federico atya azt mondta, hogy összehoz vele egy találkozót, amikor visszajövünk ide, és amikor már biztonságban lesz, de azóta őt sem láttam. Lehet, hogy Price megneszelte, mi folyik itt, és az atyát is elkapta.

– Miért, mi folyik itt? – kérdeztem, és töltöttem neki egy nagy pohár tejet.

Harapott egy nagyot a szendvicsből és a jéghideg tejjel öblítette le a falatot.

– Price felderítőket küld ki a városba, hogy összeszedjék az utcagyerekeket. Tudja, azokat a srácokat, akiket senki sem fog keresni.

– Értelek. De te nem vagy utcagyerek.

– De James az volt. Vagy olyasmi. Az anyja kitette a szűrét, amikor újra férjhez ment. Nem volt hová mennie, így Mark bácsi fészerében húzta meg magát.

– És miután bántották, szintén oda menekült.

– Igen. James elkezdett gyanakodni az egyik ilyen felderítőre, aki túl sokat kérdezgetett tőle, és mindenáron meg akarta tudni, van-e családja, meg hogy hajlandó lenne-e odaköltözni hozzá.

Így hát James és én nyomozásba kezdtünk – letette a kezéből a szendvicset. – Rájöttünk, kinek dolgozik a felderítő, és belopóztunk Price egyik raktárába. Tisztára mint James Bond, tudja? Fogalmunk sem volt arról, valójában mi folyik ott.

– Szóval elkaptak benneteket, de te meg tudtál szökni?

– Igen, de Jamest nagyon csúnyán elintézték. Elkezdtünk szaladni, de aztán valahogy szétváltunk. Két fickó volt a sarkamban. Nagy, kemény csávók. Soha életemben nem féltem még annyira.

Leültem Teddy mellé és átkaroltam a vállát.

Harapott még egyet a szendvicsből.

– Aztán hallottam arról is, mit csinál Federico atya… – Mit csinál?

– Hát, hogy segít a csellengőknek, meg ilyenek.

– Értem – mondtam. – És akkor felkerested?

– Igen. Az a vicces az egészben, hogy mindent tudott Benny Price-ról. A raktárában bújtatott el.

– Várj csak! Ez ugyanaz a raktár, ami… – Persze. Még egyszer: sajnálom, ami történt.

És elérkezett az én időm, hogy végre kiderítsem, hová tűntek az emberek aznap éjjel.

– A raktárban két fickó volt, akik dobozokba pakoltak valamit, de amikor földet értem, már nyoma sem volt ott senkinek. Van ötleted, hová lettek?

Teddy elmosolyodott.

– A raktárnak van egy pinceszintje, aminek a bejáratát szinte lehetetlen megtalálni. Ott rejtőztünk addig, amíg mindenki el nem ment.

Okos.

– Szóval Federico atya megpróbálta elrejteni azokat a gyerekeket, akiket Price el akart kapni?

– Igen.

– Miért nem ment egyenesen a zsarukhoz?

– Megtette, de azt mondták neki, hogy eljárást akarnak ellene indítani. Eközben pedig a gyerekek folyamatosan tűntek el.

Láthatta a felhívásokat meg a plakátokat.

Láttam.

– Azt mondták, Federico atyának nincs elég bizonyítéka arra, hogy Price áll az emberrablások hátterében.

– Szóval te két éve ebben a raktárban rejtőzködsz?

Megakadt a torkán a falat, és nagyot kortyolt a tejből.

– Nem. Tudni kell, hogy Federico atya nem hagyja annyiban a dolgokat. Amikor látta, hogy a zsaruk nem segítenek, a saját kezébe vette az irányítást. Őrséget állított, kutató– és mentőcsapatokat szervezett, és amolyan földalatti mozgalmat épített ki.

Lepleztem a meglepetésemet, és vártam, hogy Teddy folytassa.

Miután az utolsó falatot is eltüntette, azt mondta:

– Mindenféle srác dolgozik neki. És ami engem illet, hát, az én területem Panama.

– Panama? – kérdeztem megrökönyödve. Ez az ügy kissé messzebbre nyúlik, mint gondoltam volna. Mint bárki is gondolta volna.

– Igen. Vannak szállítási bizonylataink, számláink, és még a vevők címe is megvan. Mindenütt ott vannak. De Price állandóan utánam kutatott, és Federico atya gondoskodott arról, hogy ne legyek szem előtt.

– Carlos Rivera tehát Federico atyának dolgozott?

– Eleinte nem. Ő is felderítőember volt. Pontosabban a felderítőember. Ő próbálta meg Jamest elkapni. Szerintem Carlosnak akkor lett elege az egészből, amikor Jamest megölték.

Elment az atyához, és egyezséget kötöttek. Federico atya a meggyőzés nagymestere, ha az érdekei úgy diktálják. Akkor kapok kávét?

Jó. Rendben. Azt nem értettem sehogyan sem, Carlos miért nem ment egyenesen a rendőrségre. Persze esélyes, hogy szép, nagy, kövér célpont lett volna belőle, és ez bizonyára játszott némi szerepet abban, hogy nem így döntött. Elvégre vannak, akik úgy gondolják, a rendőrség még a bűnözőknél is rosszabb, és ha hozzájuk fordul segítségért az ember, az olyan, mintha öngyilkosságot követne el.

– Tehát akkor Panamában voltál?

– Igen. Megmentettem hét srácot, ha esetleg érdekli magát – mondta büszkén. – Vagyis segítettem nekik.

– És nem is tudtál róla, mi zajlik a nagybátyád körül?

– De, tudtam róla. Federico atya elmondott mindent, de azt hittük, ejteni fogják a vádakat. Úgy értem, nyilvánvaló, hogy nem csinált semmi rosszat. Azt el sem tudtam hinni, hogy bűnösnek találták. Nem akartuk veszélyeztetni a küldetésünket azzal, hogy megmentjük Mark bácsit, de amikor tényleg elítélték, nem volt más választásunk. Még mindig nem hiszem el, hogy ez történt. Úgy értem, el sem tudom képzelni, hogyan kerülhetett James vére Mark bácsi cipőjére.

– Én már rájöttem – mondtam. – Esett az eső. A nagybátyád kivitte este a szemetet és valószínűleg beleléphetett abba a pocsolyába, amelybe Mark vére belefolyt. Persze Mark nem vette észre őt a fészer mögött, de valakinek látnia kellett, amint James átvergődik a kerítésen, és az illető nyilván értesítette a rendőrséget.

– Igen – mondta, és jó nagyot kortyolt a gőzölgő kávéból.

– És mondd, elég nagy vagy már ahhoz, hogy feketén idd a kávét?

Elmosolyodott. Abban a pillanatban elég öregnek tűnt ahhoz, hogy olyan kávét igyon, amilyet csak akar. Túl sokat látott már.

A szívében túl sok volt a félelem és a bánat. Valószínű, hogy az elmúlt két évben akár tíz évet is öregedett.

– Miért jöttél vissza? – kérdeztem.

– Kénytelen voltam. Nem hagyhatom, hogy Mark bácsi olyan dolog miatt üljön börtönben, amit nem követett el.

– Még akkor is, ha ezzel a saját életedet veszélyezteted? – kérdeztem, és csodálat öntötte el a szívemet.

Vállat vont, és ezt mondta:

– Az elmúlt két évben mást sem csináltam. Elegem van már abból, hogy meneküljek. Ha Price el akar kapni, jöjjön és kapjon el.

Összeszorult a szívem. Kizárt, hogy ez megtörténjen.

– Fel kell hívnunk a rendőrséget, ugye, tudod?

– Tudom. Részben ezért is vagyok most itt. Federico atyának nyoma veszett, így magát kell felbérelnünk.